Élet és Irodalom, 1959. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1959-10-16 / 42. szám - Tamás Aladár: Kései csokor. Bölöni György emlékének szánva (9. oldal) - Kardos László: • könyvkritika • Nevető magyar dekameron, Abody Béla válogatása (Szépirodalmi) (9. oldal) - Balogh László: • könyvkritika • Furulyaszó. Lengyel népdalok (Európa) (9. oldal) - Simor András: • könyvkritika • Palacio Valdés regénye: A kis nővér (Európa) (9. oldal)

Először Karikás Frigyes be­szélt nekem Bölön Györgyről, kristálytiszta em­­berségéről, megrendithetetlen hitéről. A szegedi Csillagbör­tön borongós, nehéz árnyékok, kar teli folyosóján. Egymás mellett ültünk a keskeny fa­­padon és fontok sásból s szatyrokat. 1934-et írtunk. — Aljósa — mondta (mindig így nevezett) — ha Párizsba kerülsz, elsőnek őt kérése meg. És ne tágítsatok egymás mellől egy tapodtat sem. Eb­ben a keserves világban ne­künk nagyon össze kell tarta­nunk. Egy kicsit el is mosolyod­­tunk mind a ketten. Nehéz volt elképzelni ebben a „mély börtönben” (ahogyan Karikás nevezte), hogy valamikor nap­sugaras helyeken, Párizsban vagy egyebütt, majd még sza­bad emberként sétálhatunk. Mégis, alig három esztendő múltán, 1937 tavaszán, szem­ben ültem Bölöni Györgygyel Párizsban és idézgettem szá­mára Karikás régen elhangzott szavait. Bölöni mosolygott. — No a Virág elvtárs (ez volt Karikás neve franciaor­szági tartózkodási idejében) is ott van már az ő szeretett Moszkvájában. Aztán három nehéz párizsi év következett. Nem tágítottam Bölöni Györgytől, sem akkor, sem a későbbi években, és így lesz a még elkövetkezendők­ben, amikor már nem látha­tom fizikai arcát soha többé. A háború előtti súlyos, meg­­próbáltató időket éltük. A franciaországi magyarság jobb része a „Békét és szabadságot védő bizottságok”-ban szervez­kedett. Kétségbeesett harc folyt a közeledő rettenet, a há­ború apokaliptikus réme ellen. Bölöni Györgyre mindig lehe­tett számítani, nem maradt ki félig sem semmiből. Múló hó­napok, évek tengernyi gond­jában, apró örömeiben, így ismertem meg ezt az egész embert. Nem volt könnyű do­log pedig a maga igaz valójá­ban látni azt a férfit, akit so­hasem tudtam elválasztani Ady vakító fényétől, sorsa ret­tentő tragédiájától. Felesége, Itóka, szinte varázslatos bájjal és mégis az élet legvalóbb szí­neivel kísérte. — Sándor, Sándor, miért népi dolgozol, miért nem írsz? —­ kérdezgette Bölöni tréfálko­zó­ komolysággal-Itókát.­ (Móka írói neve Kémeri Sándor volt). Itóka ilyenkor huncutkodva mosolygott „Gyurkicájára”. Gyurka, Itóka és a kis kopott Giorgio! (Giorgio volt a neve apró olasz autójuknak.) Amikor a közeledő orkán előszele egyre több embert sodort ki Magyarországról, megalakítottuk a Párizsi Ma­gyar Írók és Művészek Egye­sületét. Elnöke Bölöni György lett. Most már majdnem minden nap találkoztunk. Heti összejöveteleinken pe­dig vitattuk az irodalom, művészet és élet bennünk visszhangzó nagy kérdéseit. Ezek a heti összejövetelek a Boulevard St. Michel és a Montparnasse kávéháza­iban zajlottak le. A légelső a Closerie de Lilas-ban, Ady kávéházában, amelynek ko­pott márványasztalait nem cserélték ki Ady ideje óta. Aztán, amint a kávéházak tu­lajdonosai sokallották a vi­táinkat és kevesellték fogyasz­tásunkat, úgy vándoroltunk kávéházról kávéházra. Bölö­ni sohasem mondta szóval, de mindig az Ady látogatott a kávéházak felé terelt ben­nünket. Keveset volt mindig is Ady neve az ajkán. Bár­mennyire is szeretett róla beszélni, legritkább esetben volt a kezdeményező. ő volt a lelke mindennek, amikor Ady halálainak húsz éves évfordulójára nagy pá­rizsi magyar előadóesténket rendeztük. Károlyi Mihály egyenesen Londonból jött el az ünnepségre. Pór Bertalan gyönyörű Ady-portrét rajzolt. Bölöni egyetlen szóval jel­lemezte a rajzot: igére­­tes — állapította meg. S ez többet mondott, mint oldalnyi ismertetések. Aztán a franciák részére is megrendeztük az Ady-emlék­­ünnepélyt. A versek jelentős részét Itóka fordította le franciára. Kissé valameny­­nyien nehezteltünk, mikor a bevezető előadást tartó Sau­­vageot azt mondta, hogy a franciák sohasem fogják Adyt megérteni. Éreztük, hogy a végső meg­próbáltatás ideje közeledik­, megindítottuk , folyóiratunkat, az Üzenet­et, hogy Magyar­­országra is eljusson szavunk.­­ Alig-alig tudta valaki, hogy a lap mögött a Kommunisták Magyarországi Pártja állott. Bölöni György és Itóka tud­ta. Nem volt, amit el ne kö­vettek volna a lapért. Nagy embernél a legszebb tulajdonságok a veszély köze­pette virulnak ki, vagy legalább is válnak láthatók­ká. München után, a Spa­nyol Köztársaság bukása után, egyre jobban fellegese­­dett a francia ég fölöttünk. Baljós szelek fújtak, nem sok jóval kecsegtetett a jövő. Bölöni György politikai és emberi magatartásában egy­re jobban tündököltek leg­szebb erényei: rendíthetetlen hite és meggyőződése a kommunizmusban, szikla­­szilárd elvhűsége, kristálytisz­ta emberiessége. Ezekben a dolgokban sohasem volt el­néző vagy megbocsátó. A kö­pönyegforgatókat, jellemnél­külieket, és karrieristákat nála senki sem vetette meg jobban. Hiába volt szelíd, mint a galamb, soha nem bírt ezekkel egy levegőt szív­ni és az ilyenek mindig gyű­lölködve pillantottak rá. Akkor és később is. Nagy küzdelmek folytak a kis franciaországi magyar vi­lágban s jónéhányan, akik a napsütéses időben felénk for­dultak, a közeledő vihar lát­tán egymásután hagytak ott bennünket, váltak ellenséggé. Bölöni felháborodottan mondta: — Gyönyörű, tiszta piros lobogós hajónkról inkább beugranak a szennyes hul­lámok közé, csakhogy ment­sék apró, napi érdekeiket. A Bölöni-házaspár is tud­ta, érezte a nagy változáso­kat. Talán ezért is járták ebben az időben hajdani, fe­lejthetetlen emlékeik szín­helyeit: az Anatole France-ot visszaidéző árnyas Szajna parti képeket, Meudon-t, ahol Ro­din barátságáról beszéltek az ósdi kőfalak, Ady párizsi ta­nyáit, tudtá­k, érezték, ha­marosan vihar fog összeka­­varni, felforgatni mindent és talán elmossa, a szívüktől elválaszthatatlan drága em­­ökek varázsát. Ám nem csüg­­gedtek, nem kétkedtek, nem­­ alkudtak meg soha. Pedig be­­következett, amitől tartot-­­­tunk. Fenyegető árnyékbel­­ valóság lett a háború. A l‘Humanité-t betiltották, a francia kommunista párt ille­­­­galitásra szorult, a kommu­nisták élete az üldözött va­ I­dénál is elviselhetetlenebb lett. De sokan tántorodtak meg, de sokan váltak laban­cokká. Fokozódott a gyűlö­let, a provokáció, a denun­­ciálás. Bölöni egy alkalommal fent járt egy francia hivata­los szervnél. Jónéhány gyász­magyar fészkelte be magát akkor már ottan. Egyikük fennhéjázóan szólította meg: — Na, itt mondja meg a véleményét a szovjet—német szerződésről. Bölöni szó nélkül hátat for­dított és kiment. Nem kérte számon ezt a provokációt ké­sőbb sem, Magyarországon sem. Nem elnézésből, puha­ságból, hanem mély megve­tése és undora miatt. Min­dig kerülte a piszkos jelle­meket és ügyeket. Ebben az időben szakadt meg közel hároméves közös munkánk, harcunk és gon­dunk. Messze kerültem Pá­rizstól, Franciaországtól. Hosszú éveken keresztül nem láttuk egymást. És most a fizikai messze­ség és a rettenetes csapás kábultsága miatt, elkésve küldöm sírjára a visszaemlé­kezésnek e kusza csokrát. És arra gondolok, mennyi min­dent most is elkésve kapott meg, és mennyi mindent ta­lán soha. Mondtuk neki ele­get, hogy mennyire szeret­jük, hogy ki ő nekünk, pár­tunknak, országunknak? Óv­tuk eléggé, vigyáztunk rá? Most már késő, késő. Ezüstös fejét nem látjuk többé, nem oszlatja többé gondjainkat. És most, hogy ő nincs többé, most élvam csak mélyen, megrendítően — nyolc esz­tendő után —, hogy Itóka is igazán elment. Hamis­kás szeme nem mosolyog, nem fogja simogatóan kezünket. Növekvő és gyönyörű vi­lágban élünk. A magyar nép országa épül hazánkban. Ezeréves reménységek szök­kennek világba. Én ebben­­örökre úgy fogom érezni, hogy egy fénysugár valahol kimonyt. TAMÁS ALADÁR KÉSEI CSOKOR Bölöni Gyö­gy emlékének szánva gok magamon. Itt egy lükte­tő modern életforma van ki­alakulóban. Ezt kérdeztem az Új Élet szövetkezet nem éppen fiatal elnökétől: visszacserélné-e a tegnapot? — Ha azokat a földeket kapnám vissza, esetleg... Ebből az egy „esetleg” szó­ból messzemenő következte­téseket vonhatnék le jobbra is balra is. Meg kell ismer­kedni az emberek életével, sorsával. Az elnök — tizenöt­holdas, igen ügyesen gazdál­kodó egyéni paraszt volt még tegnap — azt mondja: esetleg, egy másik hasonló sorban volt középparaszt szerint „bo­lond az, aki visszakívánja”. És az elnö­k éjjel-nappal töri a fejét a tagsággal és a vezetőséggel együtt, hogy a lehető legjobb módon rátalál­janak a közös gazdálkodás számukra még sok ismeretlen lehetőségére. Tudatosan talán egyik sem gondolta még vé­gig, hogy mi ez, de minden cselekedetükben benne van már a közösségért élő, cse­lekvő ember új, szocialista vo­nása. Visszahúz és kísért még a kistulajdonosi szemlélet? Igen, most is és még sokáig, ám az új alakuló életkörülmények kö­zött akaratlanul is a szocialis­ta szemlélet alakul ki bennük. ... Az Új Élet szövetkezet vezetői rábeszéltek, menjek ki velük a falu szélén épülő ta­nyaközpontjukba. Nem mond­ták miért, csak odakint, ami­kor megálltunk egy hatalmas épület előtt, ott kérdezték: na mit szól ehhez? Száz férőhelyes modern is­tálló, közvetlenül a befejezés előtt. A szövetkezeti elnök, aki az imént még esetleg „vissza tudott volna állni a kisüzemre” most ezt mondta: „gondoltuk volna még a té­len, hogy így lesz?’ é­s csak úgy mellékesen megjegyezte, egymillió forintba kerül ez az istálló. Büszkén vittek végig, mindent meg akartak mutatni m­ és ebben a pillanatban egyetlen érzésük sem motosz­kált az elhagyott múlt kö­rül... Szigetelt víztartály, ön­­itatók, függő sínpályák, hi­deg-meleg víz. — Hát mikor álmodott a magunkfajta paraszt­ember ilyen istállóról? És ezt tőlem kérdik. Bicegő, huncut szemű öreg­ember akad velem szóba. Ke­zébe még oda is tudnám kép­zelni azt a híres bakonyi be­tyár-fokost. „Elvtársam, mi­csoda szépség volt az. A nyá­ron száz ember aratott egy bandában. Úgy ment a munka ott, mint a karikacsapás. Ész­re se vettem, hogy egész nap kötöztem, nem fáradtam el, pedig nem vagyok már mai gyerek, az erőm is fogy­tán, de ott új kurázsi jött be­lém ...” Ki ez az ember? Alig akarok htni a fülem­nek. A felszabadulásig kétszáz holdas paraszt­ nemes volt. A kapott felvilágosítás után új­ra faggatom , mit keres itt? Egyáltalán mi újat, jobbat ad­hatott magának ez a szövet­kezet? Körülnézett és félrehúzott. A hangja suttogóra halkult: — Mi már kimenőben va­gyunk az életből. Mit mond­jak, ez nekem nagyobb nyu­galom, mint a háború előtti, birtok, a Rákosi időkről nem is beszélve ... — Miért szólított elvtárs­nak, talán maga kommunista? Meglepődött az öreg, majd nevetett: „fenét vagyok kom­munista, én nem lehetek az, de az ember megszokta és mondja, lassan már a tisztele­­tes úrnak is azt mondom.” Keresem benne az osztály­ellenséget. Nevetséges, ő már kimenőben van az életből, sa­ját maga mondta, és most va­lami apatikus vagy talán be­lenyugodott rezignációval pi­hen meg az új közösségi élet­ben. — Ez, mármint a mi szö­vetkezetünk még mindig jobb, mint a másik, a kommu­nista szövetkezet. Ez lenne az 1949-ben ala­kult Szabadság szövetkezet. — És miért? — Itt az alvégi jobb embe­rek fogtak össze. Igaz azok­nak (a Szabadság belieknek) többjük van, de lesz nekünk is... Olyanok vagyunk itt együtt, hogy be kell következ­ni. Most már magamtól kérde­zem, miután megérdeklődtem, hogyan dolgozik az öreg, el­lensége hát mindennek és csak az élet kényszere hoz­ta ide? Lehet. A nagy átalakuláso­kat nemcsak hősök és grál­­lovagok csinálják. Ők — kiderült huszonegyen vanak ebben a szövetkezetben a régi nemesek közül — nem ásnak már a szekér elé ká­tyút. Felültek a szekérre és ha már rajta vannak dolgoznak is. Sodorja őket az ár és köz­ben duzzasztják az új folyó erejét: akarják, nem akarják, egyre megy. Sokkal beszéltem közülük . A többség új élet­célt kapott... Építkezni, fej­leszteni olyan mértékben, mint sohase. Belekóstoltak a közösség ízébe és az is tény, hogy ez a volt tehetős birto­kos réteg (talán mert már na­gyon öreg, negyven évtől het­ven évesek ők) fenntartás nél­kül elfogadta a felszabadulás után kialakult kisbirtokos ré­teg vezetését. A „kommunista” szövetke­zet tagsága között is találtam a régi „módosok” közül. Ott kevesebben vannak, mint az Új Életben. Ott van pártszer­vezet, az Új Életben nincs. A Szabadság körül kialakult egy forradalmi­ legenda. Az ellen­­forradalom alatt ezt a szövet­kezetet nemcsak ötvenhat tagja védte, hanem tíz-tizenöt középparaszt is odaállt kaszá­val, vellával védeni a „téesz­csét”, és megmentették a fel­oszlástól, a rablásoktól. Ezek a parasztok, akkor talán csu­pán érzelmi okokból álltak a szövetkezetiek mellé. Vissza­segítették a kölcsönkapott gé­pi munkát, a jó szót, Bors, Sándor és a többi szö­vetkezetben levő kommunis­ta segítését, akiktől ha meg­szorultak nem tudtak olyat kérni, amit erejükhöz mérten meg ne csináltak volna nekik. — Mi negyvenkilenc óta hosszú távra politizáltunk — mondta Bors elvtárs a Szabad­ság párttitkára... A mi éle­tünk, jóban, rosszban ezek előtt az emberek előtt zajlott. Lát­ták honnét indultunk és azt is látták évről évre, hogyan ju­tunk előre, míg egyszer csak lehagytuk őket. • Az osztály nélküli társada­lom csírái hajtanak itt elő az emberekből. Meséltek nekem sok mindent a múltról, a je­lenről. Itt nincsenek titkok és az új életmód láthatalan szá­lakkal kezdi összefűzni őket. Vannak nazarénus szektá­sok? Ott vannak közöttük a volt kulákok? Hát igen. A fe­jekben a táblák kiszögelésével még nem tisztult ki minden gondolat. S ha bárki azt kérdezi tő­lem: mit hoztam magammal ebből a bakonyi faluból? Tisz­ta szívvel csak azt mondhatom: a parasztok hitét, bizakodását és kételyeit az új életből, amit egyszóval szocializmusnak ne­vezünk ... És még valamit, sok sok kedves emberarcot, akik­nek portréját már nem rajzol­hatom ide, de magamban meg­őrzöm Csarmasz bácsi, a csu­pa lelkesedés fiatal agronómus Kosztecki József, Bakos elv­társ, Tamás Géza, Vogl bácsi, Sándor elnök és a többiek, az újlal küszködő, merészen előre­törni akaró közösség emlékét. ­team? Jószent. NEVETŐ MAGYAR DEKAMERON Abody Béla válogatása sze­rencsés is, nagyvonalú is. Sze­rencsés, mert a kötet szerkesz­tőjének sikerült egész sor kis remekművet kitapogatni pró­zairodalmunk töméntelenjé­ből é­s nagyvonalú is, mert a „humor” fogalmát tágan fog­ta fel, tágabban, mint hasonló gyűjtemények válogatói szok­ták. S ez a nagyvonalúság, a humor értelmének ez a bátor tágítása ad kivételes jelentő­séget a vaskos, csaknem hat­száz oldalra rúgó kötetnek. Ha valaki a humor esztétikáját akarná megírni, gazdag tár­házát találná itt a változatok­nak. A hagyományosan kike­rekedő, pointba futó anekdoti­­kus humoreszk, a látás nyug­talanítóan groteszk eredetisége, a dialógus frissen mulatságos penge-villogása, a gondolatok­nak filozofikusan bűvészke­dő akrobatikája vagy a felü­leten szemérmesen átvillódzó, humorral enyhített lirizmus éppúgy megtalálja itt a maga illusztratív példáit, mint a nyelv mechanizmusával fel­színesen játszadozó aszfalt­humor és a tudatosan eleven­be vágó társadalmi szatíra. Nagy skálájú, becses példatá­rat forgatunk. Azt is javára ír­juk a válogatónak, hogy régi és új írókkal egyaránt találko­zunk a kötet lapjain, s hogy régi és új életünket egyaránt tükrözik a kiválasztott dara­bok. Élő íróink közül Füst Milán, Doda Gábor, Illés Béla, Karinthy Ferenc, Grandpier­­re Emil, Rideg Sándor, Sán­dor Kálmán, Szabó Pál, Tamá­si Áron, Tersánszky Jenő és Urbán Ernő kaptak helyet a gyűjteményben. Tűnődhetni rajta, nem hozott volna-e to­vábbi új színeket néhány fia­tal „professzionátus” humoris­tánk egy-egy karcolata? (Szépirodalmi Kiadó.) KARDOS LÁSZLÓ itt is a kedves udvarát, sóhaj­tozik a szerelemre vágyó vagy pártáját hullajtott leány és egymásra találnak a hűséges szívek. De ugyanakkor a sze­mélyek és az érzések mögött kirajzolódik a változatos len­gyel táj, roppant távolságai­val, szántóföldjeivel, gyorsan futó patakjaival, zöldel­ő hegyi legelőivel és felejthetetlen fenyveseivel. Mennyi nagysze­rű lehetőség a népköltészet szá­mára, hogy mindezeknek meg­­ragadóan szép és olykor meg­hökkentő finom képeivel és számunkra újszerű, ám mégis érthető jelképeivel közölje a sok százados emberi érzése­ket! Milyen testvéri, tiszta öröm: dalai révén felfedezni egy né­pet! Hálásak lehetünk érte Pákozdy Ferencnek, aki érez­hető kedvvel, pontosan és a­­magyar népköltészet motí­vumait sikeresen felhasznál­va fordította ezeket a népdalo­kat. (Európa Könyvkiadó.) : BALOGH LÁSZLÓ FURULYASZÓ Lengyel népdalok Régvárt találkozások örö­mével fogadtuk ezt az íz­léses, nekünk való kis gyűjte­ményt, hiszen oly régtől fogva ismerős vágyak, keservek, fel­­iidulások, képek és ritmusok áradnak ezekből a dalokból. Igen, témáik nagyrészt azono­sak a mi népdalainkéval, mint ahogyan közös volt az elmúlt zivataros századokban is a né­pek sorsa. S nyomban el­bünk tűnnek a népköltészetek ro­kon vonásai: a természeti kez­dőképek, a párhuzamos vagy ellentétes szerkesztés, a ma­dár- és virág­jelképek, még a főként hat-, hét- és nyolc­szó­­tagos ütemek is oly megszokot­tan pendülnek. Ám, minél mélyebben hajo­lunk le ezekhez a régi, tiszta forrásokhoz, s minél nagyobb kedvvel kóstolgatjuk ezeket a rokon ízeket, annál hamarább megtapasztalhatjuk sajátossá­gaikat is. Parasztdalaik egy része például egy fokkal ke­ményebb a mieinknél: nem­csak panaszkodik az urakra, hanem bátran akasztófát ígér az ispánnak, sáfárnak. Másutt hegyilakó gurálok dalolnak Jáncsikról, a betyárról, kinek „lova felszökkent”, de már „zöld fű borul rája”, ám „neve nem vész népünk ajkán, sem fent a csúcsokon, sem a völ­gyek alján”. Igen, a rokon té­mák felismerése után egyre önfeledtebben ráédesedünk e népdalok sajátos zamatára. Hiszen az csak természetes, hogy katonanótáikba bele­szövődik a lengyel történelem is, mint ahogyan komor balla­dáiknak, vagy vidáman perdülő lakodalmasaiknak is a mieink­től eltérő színeket, fényeket villanásokat adnak az isme­retlen népi szokások, visele­­tek és a környezet. S a szerel­mes dalok? Legény kerülgeti A KIS NOVER Palacio Valdés regénye Palacio Valdés, a század­­forduló egyik legnépsze­rűbb regényírója, akit a kora­beli kritika a legnagyobbakkal egy sorba állított. Életműve azóta megfakult, egyes munkái azonban ma is kedvelt, élvez­hető olvasmányok. Első ma­gyar nyel­ven megjelent köny­vében, A kisnővérben (eredeti címén La Hermana San Sul­picio), saját magát múlta fe­lül, regénye a századvégi spa­nyol próza egyik legélvezete­sebb, legszellemesebb alkotá­sa. Palacio Valdés, a hagyomá­nyos szerelmi történetet csip­kelődő humorral, a konzerva­tív spanyol szokások szatirikus­ ábrázolásával tette maradan­dóvá. Alakjai élő figurák, si­keresen győzte le a XIX. szá­zadi spanyol próza egyik leg­általánosabb betegségét, a színtelen, csupán az író szócsö­véül használt szereplők túlbur­­jánzását. Érdekesen alakítja a cselekményt, szereti és csú­folja hőseit. Anekdotázó hajla­­m­a Mikszáthra, saját magát sem komolyan vevő könnyedsége Heltaira emlékeztet. A kedé­lyes szerelmi bonyodalmak mögött azonban a társadalom egymással szembenálló erői húzódnak meg. Palacio Val­dés kritikája gyengébb, mint kortársaié (érdemes egybevet­ni Pérez Galdós nemrég ma­gyarul is megjelent Perfecta­­jával), azonban művészi ábrá­zolásmódja magasabb szintű, mint az irodalomtörténet sze­rint nagyobbaknak elkönyvelt társaié. Asturiai lévén Sevil­lát kicsit a kívülálló szemével látja, talán ezért gúnyolódik mindenen annyira jóízűen. Hősnője San Sulpicio nővér, a táncos kedvű, végül is a sze­relmet választó apácajelölt 400 oldalon át nevet és csúfolódik, a regény minden sorát eleven­né teszi. Nem kevésbé telibe­­talált figura, Sanjurjo, a hős­szerelmes sem, a mellékalakok is érdekesek. K­ékessy Gábor fordítása és utószava igényes mun­ka. Kár, hogy az eredeti táj­nyelv visszaadására modorosan törekszik (pistul, pitvarol, föl­­hengerlődik stb.), ezek a meg­oldások néha bántóan idege­nül hatnak a spanyol regény­ben. Azért is fel kell hívnunk erre a figyelmet, mert a táj­nyelv ilyen felületes módon történő visszaadása nagyon el­harapódzott fordítóink között. A borítólap, a kötésterv és az illusztráció Szabó Sándorné munkája, végig egyenletes és ízléses, bár a regényhez bát­­rabb karikatúrák illettek vol­na. (Európa Könyvkiadó.) SIMOR ANDRÁS- 9 -

Next