Élet és Irodalom, 1959. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1959-12-24 / 51-52. szám - Garami László: Művészet vagy mesterség? Ladányi Ferenc és Pécsi Sándor válaszol • riport (23. oldal) - Le Thauh Deic: Rakodópart • kép • A vietnami képzőművészeti kiállítás anyagából. (23. oldal) - Kazimir Károly: Európa színpadán. I. „Egy éj Velencében” - 1957. (23. oldal)
MŰVÉSZET VAGY MESTERSÉG? Ladányi Ferenc és Pécsi Sándor válással Ha a színpadon vagy a film vásznán látom — mint furfangos Scapint vagy mint Medve doktort —, meggyőződésem: az istenadta tehetség és a képzett alkotó, tudatos emberformáló képessége ötvöződik előttem igaz művészetté. — Nem művészet, csak mesterség! — mondja Pécsi Sándor és bizonyít: — Huszonkilenc előadásom volt a saját színházamban november hónapban. Decemberben ugyanennyi lesz. Az ördög cimborájá-ban, a Varjú doktoriban, a Tudós nők-ben, a Scapin furfangjai-ban és A medikus-ban estéről estére szerepelek, nem néhányszavas szövegekkel. Minden szerepem: főszerep. A műsornaptárt mutatja, a novemberit és a decemberit, a vörös vonalakat, amelyek november 27. és december 19. kivételével minden egyes estét foglaltnak jeleznek. — Tessék! Havonta egy, legfeljebb két szabad estém van. Hogyan juthatnék el ilyen zsúfolt beosztás mellett más színházak előadásaira, hogyan nézhetném meg kollégáim alakításait, hogyan tanuljak, hogyan fejlődjek tovább, hogyan adjam estéről estére azt a közönségnek, amit tőlem vár? Kétszeres Kossuth-díjas vagyok ... és sokszor nem azon töprengek, hogy ezt vagy azt a szerepet hogyan oldjam meg ma jobban, mint tegnap; sokszor nem azon gondolkodom, hogyan tegyem gazdagabbá, színesebbé egyik vagy másik figurát, nem! Csak már túl lennék rajt! — ez a vágy hat. — Csak már vége lenne az előadásnak! Megrázza a fejét, legyint: — Nem sokáig lehet kibírni ezt a hajszát. Így végül emberutánzássá silányul az emberalakítás, illusztrálássá az átélés, mesterséggé a művészet. Hajsza ... A hajszolt ember lakása csupa műkincs, valóságos kis múzeum. Képek, szobrok, megsárgult pergamenek, oklevelek, porcelánok, kulcs, és zárgyűjtemény, emlékek a művészvilág prominens tagjaitól. Drága és kedves csecsebecsék — csak éppen hónapokig nem foglalkozhatok velük. Nem telik az időből. És könyvek. Rengeteg könyv. Ha olvasást érdemlő mű megjelenik a könyvpiacon, megveszi, hazaviszi, besorozza a többihez — a többi olvasatlan könyv közé, hogy majd ... Időtlen idők óta készül, hogy ismét nekilásson a Háború és békének (már csak azért is, mert a Néphadsereg színháza játssza a Tolsztojremekmű színpadi változatát), de nem megy. Nem telik az időből. És szaklapok ... Tele van velük, a legfrissebb számokkal, az asztala. Folyóiratok Angliából, a Szovjetunióból, Franciaországból, az Egyesült Államokból. Valamennyi csak szobadísz. Esetleg beléjük lapoz, de hogy olvassa, egyik-másik cikket gondosan tanulmányozza — erre már nem telik az időből. Mint ahogyan arra sem jut ideje, hogy barátait meglátogassa, vagy fogadja őket, hogy koncertre vagy tárlatra járjon. Hiába, a 29 előadás a Madách Színházban és a kis Madáchban, azonkívül 12—14 előadás a Bartók-teremben (Pécsi a Tizenkét dühös ember harmadik esküdtje), a próbák (annak ellenére, hogy a Viharban nem szerepel), a rádió, a film minden percét igénybe veszi. Tiltakozik: — Film — az nincs! Három szerepet utasítottam viszsza az idén. Nem bírok többet vállalni. Pedig — hogy egyebet ne mondjak — jól jönne nekem is az a 10—20 ezer forint. De nem megy... És így vagyunk jó egynéhányan... Kérdezze csak meg Tolnay Klárit, Vass Évát, Kiss Man»«*, Gábor Miklóst,» vagy akár a direktoromat, Ladányi Ferencet! Mgkérdeztem. Őszintén szólva, arra vártam, hogy Ladányi Ferenc — nem a művész, inkább a színigazgató — „megmagyarázza majd a bizonyítványt“. De nem. Mintha csak összebeszéltek volna, ugyanazokat mondta Ladányi, mint Pécsi, csakhogy megtoldva még a színész panaszait a direktor gondjaival. — Szeptember 18-tól november hatig — tehát csak ebben az idényben — 71 estén léptem színpadra. Jóformán minden estém foglalt. És ezenkívül: másfél év alatt 120 darabot olvastam el. Most a Tegnap folytatásának filmfőszerepét játszom. Ez negyven forgatási napot jelent. Negyven zsúfolt, rettenetesen fárasztó napot! És ezenkívül ami egy igazgatóra vár: szervezés, üzemlátogatás, előadás, értekezlet, társadalmi munka... És amit tennem kellene még, de csak kellene, mert nem jutok hozzá: résztvenni mindkét színház próbáin legalább háromszor egy héten ... foglalkozni a dramaturgiával, a szerzőkkel... megnézni a vidéki színházak előadásait, hogy művészutánpótlásról gondoskodjam ... De hiszen még a fővárosban se jutok el színházba! Vaskos paksamétára mutat az asztalán : — Tessék! Itt hever Dosztojevszkij: Karamazov testvérek ének színpadi változata. Azt hiszi, tudok időt szakítani, hogy elolvassam? És még mielőtt a drámához kezdenék, mégegyszer illenék elolvasnom az eredetit. Csakhogy mikor? ... Négyezer könyvem van ... Csak veszem, veszem, aztán eltemetem őket a könyvszekrénybe, hogy majd... A Háború és béke Pécsi Sándornál, a Karamazov testvérek Ladányi Ferencnél — beváltatlan váltók. Mint a többi könyv. És éppen így az önképzés, a barátok, a társadalmi élet, a szórakozás, az elmélyült munka, a Sztanyiszlavszkij-módszer. Valamennyi: kifizetetlen adósság. De ha egyazon véleményt vall a színészi túlterheltségről a havi 29 estén át játszó színész és az igazgató, aki kiosztja reá ezt a 29 estét, akkor miért ez a gyötrő ellentmondás a művészi hivatás és a művészek elfoglaltsága között? Tapogatom, kutatom az okokat, elsőnek a színházon belül Az első ok speciális, csak azoknál a színházaknál bukkan föl, ahol az együttes két színpadot lát el. A Madách együttese, igaz, népesebb, mint az „egyszínpados színházaknál” szokásos: 35— 40 helyett 52 művészt foglalkoztat, de a vezető színészek számáról nem döntenek a „keretszámok”, a Madách iscsak annyi elsővonalbeli színészt tudott szerződtetni, mintha csak egy színpadot látna el. A másik, és döntőbb oka a művészek túlterheltségének azonban általános, szinte minden színházunkra jellemző. Ez pedig az utánpótlás elégtelensége. Pécsi Sándor szerint: — Bátrabban kellene szerepeltetni a fiatalokat, az úgynevezett „másodvonalbeli“ színészeket is. Elegendő, ha nem öt-hat, hanem csak egy-két ismert „nagy” név szerepel a színlapon. Így a vezető színészek teljes gárdája nem lenne minden este lekötve. És ami legalább ilyen fontos: a fiatalok is fejlődhetnének. Ladányi Ferenc: — Igen ám, de a színiakadémia éveken át nem adott olyan színészeket, amilyeneket vártunk. Hiányzik egy teljes művészgeneráció. Kit tegyek például Pécsi helyébe? Ki játssza Gábor Miklós szerepkörét? És mindezek ellenére: mi bátrabban nyúlunk a fiatalokhoz, mint sok más színház. Nálunk senki vagy csak egy-két színész panaszkodhatna hogy nem szerepeltettük eleget, vagy nem kapott elég jó szerepet. De ... de talán még ennél is bátrabban lehetne „gazdálkodni” a szerepekkel és a szereplő művészekkel... Csakhogy itt már összecsomósodnak a dolgok. A színház tenné ezt is, azt is, de az igazgató kezét köti a pénzügyi terv. Igaz, szerepeltethet, akit akar, de a bevételi előirányzat kötelező törvény. A Madách Színházban ez átlagos 70 százalékos látogatottság. Hogy ez hogyan hat a műsorpolitikára, arról már néhányszor esett szó. De arról már kevesebb, hogy a mi elkényeztetett közönségünk már nem elégszik meg azzal, ha csak egy-két élvonalbeli művész neve szerepel a színlapon. A Csárdáskirálynőt talán megnéznék sokan, nagyon sokan — vonzó nevek nélkül is. De egy ismeretlen mai szerző darabjának előadását?... Az igazgató, szorítva a tervtől, így gondolkozik hát: adjunk minél több „nagy“ nevet, ha lehet, játszassuk még az epizódszerepeket is Kossuthdíjasokkal, és akkor a csalogató nevek talán behozzák a 70 százalékot . Ennek „eredménye”, hogy a fiatalok, a „másodvonalbeliek” — eltekintve néhány kiugrástól — csak apró, jelentéktelen szerepekben feszengenek, nem „futhatják ki magukat“ nagy szerepben, nem törhetnek — még ha képességük is lenne hozzá — az élvonalba. Pedig a közönségnek is érdeke, éppen a közönségKEVÉS PÉNZZEL és útlevéllel indultam el,megismerni a nyugat-európai színházakat. Színházat kerestem és az életbe ütköztem. Az idő nem kedvezett a művészetnek. A Theatro Felicebe sem tudtam bejutni. Szomjas vagyok. Körülöttem a tenger. Velence kövein járok. Keskeny utcák, kiakasztott fehérneműk, parányi fényes és piszkos üzletek. A város kicsi, minden szilárd hely értékes. Egy színes újsággombában sok száz lap és két meztelen magazin között felfedezem magunkat. Kétszáz lírába kerülünk. Címe: A magyar nép szenvedése. Pénzem minden lépésnél összecsendül a zsebemben. Nem sok — nem sok. Zsebkendőbe kötöm, ne pimaszkodj. Holnap hajnalban irány a milánói Scala, majd Genova, Kolumbusz városa, Marseille és végül Párizs. Lábaimat szinte húzza a föld, egész nap talpaltam. Délután keveset aludtam a vaporetto nevű vízivillamoson — és a Coca-cola kétszáz líra. Szidolos kis bár. A neve Piccolo. Minden ragyog. A kiszolgáló szeme, amikor mágiát, fehér kabátja, a bóbita a mixernő fején. Tovább lépek. Kerekkalapú, krisztussarus, mezítlábas papok, február. Színek. Minden sanes. Az emberek, a kékfelhős ég, a ruhák, ingek, halak, halak között a rákok, utcalányok és a gondolák. Szegény szerelmespár alkudozik, az ő pénzük is kevés. A fogatlan gondolás nem a Sole mio-t énekli, hanem utcahosszat kiabál utánuk. Szidja őket. És elkopnak a színek. A Szent Márk téri galambok nem szeretik a fényeket. Hazarepülnek a Doge-palota csipkéi alá. Minden városnak van korzója. Itt ez a hosszúkás, szikrázó, fehérbúzás, árkádos, tornyos, palotás ékszerdoboz este is édesszájú üzleteivel. Nyelvem a torkomhoz tapad. Budapesti vízcsapok kristálytiszta vize, nincs párod a világon. Hotel Budapest. Bemegyek. A portás helyén farkaskutya fekszik és kimutatja fogafehérét. Morog, megállok az ajtónál, a nadrágom is kevés, nemcsak a pénzem, tisztelettel magyarul köszönök a fővárosról ennek érdeke, hogy még több olyan kiváló fiatal művészt megismerjen, mint Vass Éva, Törőcsik Mari, Psota Irén vagy Kálmán György. Vajon ismernénk-e, szeretnénk-e Pécsi Sándort, Ladányi Ferencet, ha annak idején nem kap olyan szerepet, amelyben képességének, tehetségének legjavát kibonthatja?! Pécsi azt mondja, talán jobb lenne úgy. Akkor nem égne, fogyna, mint a két oldalán meggyújtott gyertya. Különös, hogy ő is, Ladányi is idézi Konszkijnak, a Tányát rendező szovjet vendégnek a szavait: — Tizennégy-tizenöt fellépésnél több egy hónapban: művészi öngyilkosság! Sőt, ennél még súlyosabb: igazi öngyilkosság is! Az igazi művész belebúvik a szerző-szülte alak bőrébe, éli a szerep életét, örül és zokog, küzd és megtántorodik, győz és legyőzettetik, fiatalodik és vénül, boldog és szenved — havonta huszonkilencszer vagy még többször. Micsoda órarend! Délután négytől fél hétig: hármas számú esküdt, héttől kilencig: Chrysale, kilenctől fél tizenegyig: Scapin, tizenegytől ismét: hármas számú esküdt... " Egyetlen ember, egyetlen művész sem élhet ennyi életet — következmények nélkül. A közönség sem, a színházvezetés sem akarhatja, hogy legnépszerűbb és legjava művészeink — hogy a túlzott igénybevételtől legalább részben menekedjenek — ne vállaljanak rádió-, televízióvagy filmszerepet. A művész, ha telt házak előtt játszik is nevezett szálloda kutyájának, ő visszamozog mérgesebben, úgy látszik, olasz kutyához van szerencsém. Addig tartja a pultot, amíg megjelenik a gazdája szemüveggel és szolgálatkészen. Jó estét — mondom, és megváltozik. Magyarul kérdezi — idegenül, mit akar? Szállást — felelem és a kutyára nézek, aki elugrik a helyéről és felém sündörölg. Kedvesen magához inti, beletúr a szőrébe, összehúzza a szemét az üveg mögött, lebiggyed a szája és így szól: Magának ez drága. Válaszom nem is érdekli. — Menekült? — A pulthoz lép, keresgél az újságok között, kettőt kiválaszt, felém nyújtja. Magyarnyelvű kiadványok. De most menjen, mert a főnök nem szereti a magyarokat. Lerontják a hotel hírét. És az isten sem győzi, annyi a koldus. — Megértem a kutya jelenlétét, kihúzom magam, előveszem tárcámat, ami vaskos pénztárcának tűnik a benne lapuló útlevéltől, megcsapkodom a tenyeremen és így válaszolok: Téved uram, nem vagyok menekült, pénzem is van és ide csak azért jöttem, mert tudom, hogy a magyarok lerontják a Hotel Budapest hírnevét. A szemüveg nagyobb lesz, megcsörren a műfogsora honfitársamnak, én rákacsintok a koldusok rémére, ő búcsút morog és én kilépek a forgóajtón. Gyerünk, gyerünk. Még egy ilyenfajta élmény és elrondul a képed bennem, imádott Velencém. Hol is vagyok most? Körülnézek. Zajos, furcsa kialtód nekem a kályha, ahonnan tájékozódni tudok. A Canale Grande esténként olyan, mintha mindig farsangot mutatna a naptár. És most még a hónapja is egyezik. Lampionos vaporetták, vidám, vékonypénzű turistákkal, virágos gondolák, pénz nem számít nászutasokkal. Hallottam egy gazdag emberről, aki tízszer nősült és minden áldott este, élete végéig sem gyönyörködtet, tanít, nevel annyi embert, mint egyetlen film- vagy rádiószerep alkalmával, amikor milliók látják vagy hallják. Ha másért nem, legalább ezért kímérni kellene őket. Kímélni, mint ahogyan Pécsi Sándor a maga kis múzeum-lakásában óvja, védi, ápolja középkori pergamenjeit, szúette faszobrait, Arany János keze vonását, a százados kulcsokat, a régi táncrendeket. A levegő hőmérséklete, az állandó árnyék, a pormentesség, a szoba páratartalmindig Velencébe utazott nászútra. Te, szegény kislány, ott a hatvanéves mellett, nem lehetsz idősebb Júliánál. Azt hiszem, nem ilyen Rómeót képzeltél magadnak. Nézd, most megcsókol. A gondolás elfordítja a fejét. Én is. Nézem a palazzok tarkán kivilágított mór ablakait. Fejek hajolnak ki, nézik az esti szivárványcsillogást végig a vízen. Szegény Júliám eltűnt a virágos, szomorú gondolán. És újabb, faragott élű csónakok csorognak előttem. Kövérek, soványak, kopottak, ápoltak, lampionokkal és anélkül, fedettek, nyitottak, a választék bőséges, csak pénzed legyen. VALAHOL NEVETÉS kezdődik és felém tart. A parton állókon keresztül hozzám ér. Estélyi ruhás társaság pezsgőt durrant, a hab átcsap egy másik gondolába, az értékes ezüstrókák sikonganak, a keményített ingmellek mély hangon kontráznak. Poharak koccannak, az ádámcsutkám útnak indul, párok összekapaszkodnak, egy motoros hullámot ver, a gondola meglendül, kivágott estélyiruha sikít és magára húzza a társaságot. A másik gondolából egy szmoking majdnem megfürdik. A part a mór ablakok, a száradó alsóneműk, a Rialto egyetlen széles száj és csillogó fogak. Gyors léptekkel megyek utánuk. Harapnivaló is kerül. Átrepül a szomszéd hajóra egy sültcsirke, de a sok kéz közül a vízbe esik. A nevetés már fáradtabb és mikor egy evezőlapát kihalássza és a lapát tulajdonosa beleharap a vizes húsba, a viháncolás szép csendesen kimúlik. Leülök egy kőre. Táskámból előkerül a Budapesti Konzervgyár pástétom-különlegessége. Érvényességi ideje 1956. október. Azóta négy hónap rohant el. Szomorú leszek. Legurítom a kis, kerek dobozt a kőpart lépcsőjén és, megvárom, amíg halk csobbanással elnyeli a Canale ma — mind-mind lényeges feltétele annak, hogy a Pécsi-féle kincsek olyanok maradjanak, mint amilyeneknek az idő mindezideig meghagyta őket. Pedig ezek— akárhogyan is vesszük — csak holt tárgyak. Hát nem kellene sokkal inkább óvnunk, féltenünk a tárgyak élő és érző gazdáját: az embert, a művészt?! A művészt, akinek túlzsúfolt órarendjébe már nem fér bele ez a bejegyzés: Pécsi Sándor, a szórakozó, olvasó, barátkozó ember — alakítja Pécsi Sándor... GARAMI LÁSZLÓ •Grande estére- a kisuvikszolt vize. Előveszem apám gondosan smirglizett és nekem adományozott bicskáját, levágok egy darabot a maradék kenyeremből és harapok hozzá a maradék sajtomból és megint szomjas leszek. De már a rosszullét határán. Gyerünk kútnézőbe, hiszen itt a legtöbb ház előtt, a négyszögű tereken hagyományos, öreg kutak állnak. Igaz, hogy díszkutak és az is igaz, hogy vizük ihatatlan, de már ez sem érdekel. Hátat fordítok Velence fő vízi útjának és elindulok a sikátorok felé. Felderülök. Itt a kis híd a térrel. Itt volt a kút. Körülnézek, most nincs, tovább. Ez a kis, törékeny híd volt ezzel a két kézzel érinthető utcácskával, itt állt egy másik kút. Kimered a szemem. Innen is elszökött. Lemegyek a híd mellé. Megmártom a kezem, laguna bűze az orromba csap. Banánhéj és szemét úszik a vízen. Megdörzsölöm a halántékom. Magamhoz térek. A hídról egy operettruhás rendőr néz, fehér kesztyűje világít. Rekedten ránevetek. Ő továbbmegy. Mintha a Vidám Parkban látható velencei díszlethidak egyikén menne. A múlt századi gázlámpa is olyan és a házak is enyv és díszletszagot árasztanak. Helyes, most már hazamegyek. Erre van a kijárat. Ott áll meg a 25-ös villamos, amely a Keleti pályaudvarhoz gurít. Kilépek. A kijáratnál ott áll a kapus, nehogy lejárt jeggyel visszamenjek. A villamos nem jön, de ott áll helyette a kút. LETESZEM A TÁSKÁM, megnyomom a kút fogantyúját, számhoz érintem a csövet és akkor megérinti a vállaltt az ellenőr és olaszul hadar valamit. Én nem hallgatok rá, nyomom a fogantyút, de a víz nem jön. A kezem lehanyatlik, leülök a kút szélére, és nézem az ellenőrt, aki civilben van és olaszul beszél. Megfogja a kezem, maga után húz, félhomályos szobába megyünk, ágyak, göndör gyermekfejek, az ágyból hálóingben felkel a pénztárosnő, szoknyát húz magára, most már ketten beszélnek olaszul. Valószínűleg arról per Folytatása a 24. oldalon) KAZIMIR KÁROLY: Európa színpadán I. „EGY ÉJ VELENCÉBEN“ - 1957- Le Thauh Deic: Rakodópart. A vietnami képzőművészeti kiállítás anyagából - 23 -