Élet és Irodalom, 1960. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1960-03-11 / 11. szám - Szabó Magda: Naplójegyzetek (3. oldal) - Váci András: Munkásfej • kép (3. oldal) - Rákos Sándor: Vállam körül verdeső ének • vers (3. oldal) - K.T.: A mi márciusunk (3. oldal)

Jan. 7. (Debrecen, 1944. október 14.) Tegnap Csibi áthajolt az ágyamra és ezt kérdezte: »Mit csinálsz, ha vége a háborúnak?” Ránéztem, mint egy hülye, aztán elnevettem magam kínomban, mert valahogy tudatosodott bennem, hogy ez a gyerek sokkal egészségesebb maradt nálam, •kinek semmi tervem nincs, úgy látszik, magamban voltaképpen már régen tudomásul vettem, hogy én is meg fogok halni, mint annyian, felesleges a jövőn törnöm a fejemet. Makogtam valamit, aztán hátradőltem és megpróbáltam elképzelni, hogy béke lesz. Nem sikerült, pedig összehordtam gondolatban egypár jegyét, hogy nincs elsötétítés, nem lógnak akasztott Emberek az utcán, árad a tény, nem vágódnak ki csörömpölve a kirakatok, az emberek öregkorukban szépen átalusszák magukat a túlvilágra, nem halnak meg ilyen rútul, ilyen értelmetlenül ... (Most Ungvárnál légiveszélyt jelez a rádió, ez egyszerre reális és irreális élmény, ezt egyszer meg is kellene írni, a statikus és a dinamikus veszély közti különbséget.) A pincében mindenki más, mint amilyennek odafenn megismertem. Nyilván én is más vagyok, régi önmagamból csak annyi maradt, hogy előszedtem ezt a pepita füzetet és naplót írok. Nálam az írás jelenti az élettel való kapcsolatot. Először talán azt kellene rögzíteni, milyen volt, mikor megjöttünk a hegyről. Húsz nappal ezelőtt érkeztünk, de mintha húsz év lenne már. Teherautó tetején vacogtunk hazáig abban a teljes bizonytalanságban, amelyet a hetek óta tartó elzártság, postanélküliség, átélt és messziről látott bombázások kavartak közöttünk. Az autó a görög templomig hozott el, onnan taligán húztuk a csomagokat és Ifit Gnoáig. A város csupa üveg- és téglatörmelék, ajtóablak sehol, az utcákon romházak, feldúlt képű emberek, a kutyák, a lovak tekintete is valahogy más. Gaoánál Tüsző néni fogadott. „Hazajöttetek? — selypítette, s úgy ki volt festve, mint egy fafcatja. — Mégisz? Pedig a lakászotokat lebombászták ...” Rohantunk haza. A Hungária csupa sérülés, a Káposztássy-patika helyén romok, a kollégium jobbszárnyán lyukas a fal, kilátszanak könyvtár polcai. Persze, Tünsző néni hazudott, tudhattam volna, imádja keseríteni az embert. Ablakunk ugyan nincs, az ajtónk is három darabban, a tető egy helyen hiányzik és a vakolat lehullt, de a lakás azért megvan, volt hova mennünk. Kemény papírral berasszegeztem az ablakokat, az ajtót nem tudtuk pótolni, anyu elébe húzta a szekrényt az ajtókeretnek. Ismerőst alig találtunk, majd mindenki Pestre menekült. Szinte állandóan szólt a légiriadó. Október ötödikén, születésnapomon, meglátogatott bennünket M. százados. Menyasszonyáért jött, s úgy mellesleg nyilatkozott a hadihelyzetről. Biztatónak ítélte, mulatságosnak találta a pásikkeltők együgyűségét Apu röfögött, én visszaröfögtem. Pici korom óta ez az egyezményes jel köztünk, ha vendég van nálunk és az a véleményünk, hogy a vendég barom. Tizedikén, mikor megjött a hír, hogy az oroszok Szoboszlón vannak és a város anyagi és katonai kiürítése megtörtént, eszembe jutott ez a látogatás. Mindig nagyra becsültem M. százados világos ítéletét... Október 11-e óta vagyunk itt a kollégiumban, 96-od magunkkal, egy ötvenszemélyes óvóhelyen. Szinte állandóan légiaknák rázzák az épületeket. Hányféle hangot megtanultam, istenem, tudom, milyen a gránát, az egyszerű golyó, a gépfegyver, az akna, az ágyú. Most már nincs is sziréna, minden jelzés nélkül kezdődik a bombázás. Tegnapelőtt meglátogatott bennünket J bácsi. Egyedül van, felesége, lánya Pestre ment, ő őrzi a lakást. Sírt, hogy napok óta burizsi ebédel, pedig neki délben-este húst szoktak az asztalára adni. Megint röfögtünk, muszáj volt. Az éjjel az óvóhelyen ellopták az élelmiszercsomagunkat, a németek pedig leszerelték a kerekeskút SZABÓ MAGDA kerekét; ha tűz lesz itt, nem tudom, hogy fogjuk oltani. Villany hetek óta nincs. Borzasztóan náthás vagyok, minden ruhám savanyú szagú a pincétől. Az életrendünk a következő: reggel hatkor fél órára hazaszökünk a lakásba, mosakodni, teát főzni, délelőtt 11-kor ebédelünk, vacsora négy és öt közt, hétkor fekvés. Csak vergődik mindenki, csupa bolha a szalmazsák. Ma istentisztelet volt, soha életemben nem hallottam ilyen pesszimista prédikációt. Fizetést nem kaptam, az anyuék nyugdíja elveszett valahol. Persze ez most mindegy. Másról van szó. Tegnap a gondnoki szobában a Donausender bőgött: „A tiszteletre méltó egyetemi város térségében tombol a páncélos ütközet.” Okt. 15. Nem tudok írni, reszket kezem-lábam. A kormányzó szózata. A vezérkari főnök kiáltványa. Hangszórós autók híreket kiabálnak. A kollégium udvara tele van katonával. Ők is reménykednek. Vége? Vége? VÉGE? Este. A kormányzó lemondott, Szálasi átvette a hatalmat. A rádió totális háborúról beszél. A katonák elmentek. Utána csendőrrazzia volt. Folyton szól az ágyú. Alig bírok mozogni, mintha mindenem ólomból volna. Okt. 16. Éjjel a kollégium kapuja feltárult magától. Okt. 18. Hajnali fél háromkor csendőrök munkába vitték a a férfiakat. Apu öttől hétig őr volt. Állandóan hallik a fegyverropogás. Okt. 20. 18-án délutánt két és félórás légitámadás, utána pergő- és a tüzérségi tűz. Szünet nélkül tartott 19-e éjszakáig. A vasablak alatt ültem és azt hittem, szétcsattan a fejem. Sz. néni nagybeteg, félrebeszél, iszonyú ocsmány szavakat suttog lázában és valami férfiről ábrándozott — majdnem nyolcvanéves. Közben kinn szünet nélkül lőtték a vasablakot. 19-én éjjel egyszercsak elhallgatott a zaj, megjöttek az orosz elővédcsapatok. Felszöktem a padlásra Attilával és az ablakkeret mögé húzódva néztem körben a sok tüzet. Lenn az utcán lovak dobogtak. Elszívtam ama bizonyos Ghiubek cigarettát, amelyet másfél évvel ezelőtt tettem félre életem legrendkívülibb percére. Nem hiszem, hogy ennél lehetne rendkívül két pillanat. Élek. Okt. 22. Anyuval kórházat takarítunk, apu fát hord. Az éjjel még itt aludtunk, otthon a kapunkban hulla fekszik. A plakátok szilárd helyzetet ígérnek. Nov. 10. Lehoztam a padlásról a karácsonyfadíszes dobozt és a maradék, régi gyertyacsonkokból új gyertyákat öntöttem. Cipőzsinór a belük, ultraseptyles tubusba öntöm a viaszt. Kivettem minden családi fotográfia és kép üvegjét és csináltam egy igazi üvegablakot belőlük. Ma engem is elvittek munkára, de megkerestem az orosz orvost és mondtam, hogy júliusban operálták, rettentően kiabált arra, aki elhozott és nekem adott egy írást, hogy nem kell többé jönnöm. Öregember, nagy szakálla van, kitűnően tud németül, csak minden n-net ny-nek ejt. Bécsben volt medikus valamikor. Legalább hatvan lehet. Fura, ikon-arca van, hosszúkás és olyan lassú nézésű, szláv szeme. Egész nap operál, a köpenye csupa vér. Időnként fel-felbukkan valami vendég. B. bácsi a legfantasztikusabb ajándékokat hozza: májat, aszpirint és gipszet. Nov. 21. Az hírlik, hogy rövidesen megnyitnak egy iskolát. Úgy szeretnék tanítani! Dec. 1. András napján ólmot öntöttünk. Az enyém madarat mutatott. Gyönyörű hó van. Kaptunk egy petróleumlámpát. Úgy örültem, mint egy bolond. Lehet olvasni este. Dec. 9. 18-án állítólag megnyílik az egyesített fiúgimnázium. Dec. 16. Itt alakul az új kormány! B. bácsi ma gumiarabicumot hozott és pacalt. Dec. 21. A város zászlódíszben. A Bikában a delegátusok, rengeteg külföldi egyenruha. Kossuth-, Petőfi-, Rákóczi-képek mindenütt. Ma délután 2-kor kezdődött a nemzetgyűlés. Mindenki rettentően büszke. Voltam az oratóriumban, minden csupa virág és szőnyeg. Úgy reménykedünk valami jóban, hogy ez a reménység szinte anyagszerű, mint valami felleg, lebeg a város felett. Az oratóriumban sírtam is, muszáj volt. Muszáj sírni a Himnusztól. A város, mint a méhkas. Csupa pezsgés, nyüzsgés, nyugtalanság, izgalom. Tanítok az egyesített fiúgimnáziumban, első osztályos kisfiúkat. Azt hittem, rosszak lesznek, s féltem tőlük, de nem. Úgy megviselte őket a háború, hogy boldogok, hogy megint iskolában lehetnek és ilyesmiről hallanak, hogy kréta meg nominativus. Deklinálunk, konjugálunk. Isteni és anakronisztikus. Jan. 21. Rettenetes hírek vannak a pestiek szenvedéséről. Ha valaki délben végigmegy a főutcán, csupa országos főemberrel találkozik. Itt a kormány, itt vannak a minisztériumok. Minden második ismerős államtitkár. S. L. ma megkérdezte tőlem a Bethlen utcán, hogy nem akarok-e állami tanár lenni, és mint ilyen, kultuszminisztériumi előadó. Majd meggondolom. S. L. azt mondta, ha a rend helyreáll a fővárosban, a kormány azonnal indul Pestre. Milyen lenne Pesten lakni, ott élni mindig? Az már bizonyos, hogy nem leszek többé felekezeti tanár, de merjem Pestet vállalni? Ápr. 10. Anyu nagyon sírt, mikor felfogta, hogy csakugyan elmegyek. De valami hír, valami azt mondja, hogy menjek, rég nem éreztem ilyen sürgető kényszert. A vonat sok huzavona után végül is ma indult el Pestre — a mozdonyon a magyar címer, a kupékban a kormány, a minisztériumok. Csöndesen énekelnek egyesek, én meg írok. Ha kinézek, mindig meghatódom, mert a falvak népe kigyűlt a sínekhez, és meglátva a magyar címert a mozdonyon, sokan letérdepeltek a töltés mentén, és levették kalapjukat, pedig ez kálvinista vidék. Annyian térdepeltek le útközben, mint valaha Kossuth, mint Rákóczi hamvainak ... Éjjel. I. ió.aWs városkép fogadott. Bombatölcsérek, emeletes törmelék, villany nélküli város; ha a szél felkavarta a port, valami édes, csikaró szagra lett az ember figyelmes, a pestiek legyintettek, azt mondták, hullabűz. Iszonyú. Csoportunk alkonyatkor érkezett a kultuszminisztériumba, az államtitkáron, aki vezetett, kurta fekete kabát, karján nagykendő, kezében papírkoffer. A portás szeme kimeredt, mikor meglátott bennünket, egyáltalán nem olyanok voltunk, mint miniszteriális tisztviselők. Én, amennyire meg tudtam ítélni abban a csorba tükörben, leginkább egy vásott kamaszhoz hasonlítok ezzel a két copffal, ebben a barna nadrágban. Ott akartunk maradni a minisztériumban éjszakára, de a portás államtitkárostul mindenestül kitessékelt, s nem tudom, mi lett volna, ha B. Z. meg nem jelenik a kapu alatt, elnézést nem kér, s nem közli, hol van a szállásunk a Podmaniczky utcai diákotthonban. El is kalauzolt bennünket odáig, most végre fedél van a fejünk felett. Ápr. 11. Hajnalig nem tudtam aludni, faggattam magamat, hogy lesz tovább. Érzem, hogy valami réginek vége van, és valami új kezdődik, és meg vagyok hatva. Senki se hallotta, hát bőgtem is egy kicsit, mert minden olyan megrázó volt, hogy nekem külön magamnak el lehetett döntenem a sorsomat, és hogy otthagytam az egyházat, és Pesten vagyok, és nincs háború, és kezdődik az újjáépítés, és Jókaira is gondoltam, a Mégis mozog a föld végére, ahol az a nagy látomás van a városról, és közben éreztem, hogy akkorát fordult minden, hogy szédelgek bele, és a vonatra is kellett gondolnom, ahogy futott, és ami mellett ott térdepeltek a kálvinista parasztok, és aztán káromkodtam, mert nem szeretek bőgni, és aztán végre hajnalodott, és elaludtam. Váci András: Munkásfej 3 RÁKOS SÁNDOR: Vállam körül verdeső ének Száll, fönn, magasan, magasan a világ fölött s — mint sugárhajtású repülőgép — eget szakító dördülésekkel, emelkedve-zuhanva száll a nagy ének. Szárnyától megsajdul a szél, evezőtollai letépik a fény fodrait, csillagokat szórnak-ejtenek, elfogatják, meg újra lángra lobbantják a Napot. Száll, száll az ének, emelkedve-zuhanva száll a világ fölött, szélesre tárja vagy összecsukja szárnyait — ám a két nagy, erő-mozgatta szárny még nem a teljes ének! Mert az ének lengő, lebegő léggyökerek huzalával röpül fel, idegszálak huzalával, a föld szivéig érővel, s tengerszemek mélységét, óceánok sós áradását, tűzhányók láva-izzását kötözi a szárnyak iramához! Mert az ének átéri a világot! Öles, ölelés burkán, magzatvíz, halálverejték, lócskán világít keresztül, minden kis riadt mozdulattal, őzek, gyerekek torpanásával, öregek fejreszketésével vele rezdül, pókfonálnál puhább, acélrúdnál keményebb, szárnya alá férnek örömök, szenvedések, gyökeréhez tapadnak remények, reménytelenségek, jó meleg kézfogások, szerelem, hajnali csók — ilyen, ilyen a teljes ének s ostor, ha kell, az ordas bitangságok hátán suhogva csattanó! (Énekek éneke, vállam körül verdeső, tiszta, rettenetes, igaz, nagy ének, ragadj magaddal!) A MI MÁRCIUSUNK Az ősi, római naptár szerint március, azazhogy martius havával, Mars hadisten hónapjával kezdődött az esztendő. Januárius és februárus csak jóval később foglalták el helyüket a hónapok élén. Ha lenne magyar „forradalmi naptár”, amely a nagy francia forradalom naptárreformjának mintájára átformálná az időszámítást, bizonyosan ebben is márciussal kezdődne az esztendő. Márciussal, mely számunkra nem Mars hadisten, hanem a történelmet — Marx szavával — mozdonyként előreröpítő forradalmak hónapja. Száztizenkét éves az első, emlékezetes március, Petőfi márciusa. S mint a forradalmi emlékeknek általában, nem volt egyszerű útja az utókor emlékezetében a száztizenkét esztendő során szinte mindvégig, pontosababn újra meg újra. Mert könnyű és világos volt addig, amíg az egyik rész esküdött rá, a másik kiátkozta. De ez ugyancsak rövid ideig tartott. A hatvanhetes hivatalos Magyarország már abból élt, hogy kisajátította és eltékorzolta a nemzet 1848-ban gyűjtött erkölcsi tőkéjét. Ünnepelte a márciust is görögtűzzel, hazafias parádéval, s zsak egy szót került következetesen, melyet azután Ady Endre tett a magyar köztudatban a márciussal szinonimmá, a márciustól elválaszthatatlanná: a forradalmat. Magyar március, magyar márciusok — Ady Endre adta meg ezeknek a szavaknak azóta is csengő, kisajátíthatatlan jelentését: a minden korhadt ezeréves holmival, a feudális színezetű magyar elmaradottsággal való gyökeres leszámolást. S ebben az értelemben fogadta és hirdette a maga őséül a száztizenkét év előtti márciust a XX. század első viharos, esős márciusának szülötte, a Magyar Tanácsköztársaság. De a harc március körül ezzel nem ért véget. A rendszer, mely a frissen kivívott népszabadságot meggyilkolta és rágondolni is csak acsarogva tudott, ugyancsak letette a vak megszokás, a süket hivatal koszorúit Petőfi szobra, március emlékműve elé. Az iskolásgyerekek kitűzték ezen az ünnepen az obligát kokárdát, s meghallgatták a hígan ömlő, de jól átgondolt frázisokat a nemzeti géniuszról, magyar szupremáciáról — s az elmaradhatatlan ezeréves határokról természetesen. Március igazi emléke a szívek mélyén pihent, amíg ki nem ásta onnan a legjobb hazafiak pártja, hogy fasiszta áradat elleni új szaabadságharc zászlajára adja március jelszavait. És az utolsó esztendők ismét produkáltak egy harcot március körül, ami annyira emlékezetében él mindnyájunknak, hogy még felidézni sem szükséges. Hiszen azóta mélyen bepillanthattunk 48-as jelmezek mögé és fel fedezhettük alattuk az idegen zsoldban álló Zichyeket, Hámokat és a Gyülde megmegzavart fejű, reakcionárius fiatalságát. Talán nem elsietett az a megállapítás, hogy a harc március körül ezzel nagyjában-egészében véget ért. Március eszméit, március hagyományát többé eredménnyel meg sem kísérelhetik elválasztani, elperelni azoktól, akik az életbe átültették, továbbfejlesztették, korukhoz alkalmazva folytatták — tőlünk, szocialista forradalmároktól. Március 15-e és március 21-e egymás tőszomszédságában található a naptárban. Ez persze véletlen, de ennek a véletlennek mély értelme van. A XIX. század forradalma és a XX. század forradalma, demokratikus átalakulás és szocialista forradalom, nemzeti függetlenség és proletár nemzetköziség, magyar szabadság és világszabadság még szimbolikusan is szorosan egymás mellett helyezkednek el. Testvérek ők, s ezt a testvériséget a történelem pecsételte meg mindörökre.