Élet és Irodalom, 1960. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-27 / 22. szám

ILLYÉS GYULA: Dolgoztam, ettől ízesül a csupor tej, otthon amely vár. Elfáradtam; a gally közül az alma buzgóbban figyel rám. Baj is ért, dagadt a kezem, ahol nekilódult az ágas; vizsgázik majd a szerelem, lévén ím negyven éve házas. • *> T Öreg bognár ... Vizsgázik majd az Isten is: alhatom-e, míg nyugodnom kell, tudja-e még, mit mire visz, míg ráhagyja dolgát az ember. Hallom, távol egy unokám mit nem hord, — ifjúkorom arcát! Rajtam lesz megkopott csúnyán. Adja tovább, ha látta hasznát. Észrevett volna valaki? Több is lehetek, mint mi lettem? Fura lesz, ha más vallja ki, mire füleltem a szívemben. VITA A MAI NOVELLÁRÓL Múlt számunkban néhány részletet közöltünk Elbeszélés és valóság címmel Koczkás Sándor bevezető előadásából, amelyet az írószövetség prózai szakosztályának novellavitáján tartott. Most kivonatosan ismertetjük a vita során elhangzott felszólalásokat. Lengyel József szerint helytelen a novellában mutatkozó bizonyos elmaradást a dogmatizmussal összefüggésbe hozni. Az alapvető okot inkább abban látja, hogy irodalmunkban most még nincsenek átütő erejű tehetségek: líránknak nincsen József Attilája, prózánknak pedig Móricz Zsigmondja. Másrészt nincs megfelelő közlési lehetőség s nem megfelelő a novellák honorálása. Majd az elbeszélés-formaírókat próbáló-nevelő jelentőségéről és az aktualitás helyes értelmezéséről beszélt. — Kell-e a feltétlen aktualitás a novellánál — mondotta —; az-e az aktualitás, amely csak a riportban kerülhet kifejezésre? Az én véleményem az, hogy nagyon jó az aktualitás, de azért vigyázni kell! Az irodalmi mű, különösen mire a könyv kikerül, mindig emlékeztet arra a régi példára, hogy Achilles megy a teknősbéka után, teknősbékát, de mire eléri , az már megint előbbre jutott. A mi novellánk sohasem érheti utól a valóságot, ha egy írásnak a megírásától könyvben való megjelenéséig eltelt időt mérjük. Az aktualitás általában az írói műben a dialektikus értelemben vett immanencia, amely a dolgok megismerhetőségét feltételezi és ennek nem állít határt. Erdős László több kérdésben polemizált vitaindító előadással. Elsősorban azokra a novellákra,az ufcrakísérletekre kell figyelni, amelyek valóságunk legfontosabb problémáit igyekeznek megragadni — mondotta. — Amikor Bölöni György megírta előszavát az Ébredéshez, nem volt túlságosan elragadtatva a kötetben megjelent novelláktól, de örült annak, hogy van valami irodalmunkban, ami már a mai életet képviseli. A fiatalok egészen új megjelenését emelte ki előszavában, és én vele értek egyet. Az egész tavalyi novellatermésből összességében azok a kísérletek a legdöntőbbek — még ha az egyes novellák kivitele nem mindenbenben megfelelő is —, amelyek látják a fejlődés fő vonalát a jelenben és a múltban. Vitába szállt a referátumnak azzal a tételével, hogy az elmúlt években a dogmatizmus akadályozta volna a novellairodalom kifejlődését. Szerinte ebben az objektív valóságnak van döntő szerepe: az követeli az írótól a szélesebb, átfogóbb epikai formát. — Ha az életben nincs is annyi szempont, amennyit a dogmatizmus elénk tár, azért elég olyan szempont van, amelynek összesűrítése nélkül egy jelenséget nem lehet megérteni. Annyira változó világban élünk, hogy objektíve könnyebb hosszabb lélegzetű műfajban megírni azt, ami történik. — A fiatal írók munkássága is differenciálódik, és ma nagyon sok írónál lehetünk tanúi annak, hogy a modernista próbálkozásokból ki akarnak törni az élet realista ábrázolásához, felhasználva annak elemeit, amit eddig megtanultak. Én sokat szidom a fiatal írókat például azért, ahogyan a fiatalok erkölcsi problémáját felvetik. De igazuk van, ha ez a központi jójelentőségű kérdés nyugtalanítja őket. Tehát harcolunk, verekszünk, hogy ne felületesen, ne teljesen belülről kiindulva közelítsék meg a problémákat, ne képzeljék azt, hogy a saját erkölcsi felfogásuk objektíve az egész fiatalság erkölcsi felfogása. Tatay Sándor rövid felszólalásában a néhány évvel korábban indult novellisták — Sánta Ferenc Tóth László, Szabó István, Csurka István stb. — visszahúzódásának okait kereste. Majd pedig az idősebb és fiatalabb nemzedékek kapcsolatát, egymáshoz való viszonyát érintette. Mesterházi Lajos szóvá tette, hogy a bevezető előadás sokat markolt. A kisepikai műfajok helyes megkülönböztetéséről szólva hangsúlyozta, hogy pontosabb elhatárolásra van szükség a tárcanovella, a klasszikus értelemben vett elbeszélés és a kisregény között. Majd a dogmattizmus káros hatását elemezte az elmúlt évek novellisztikájában. — Az esztétikának bizonyos dogmatikus vonásai speciálisan a novellának ártottak — jelentette ki. — így például nyilvánvalóan ártott a tárcanovellának a totalizmus, amely azt kívánta az embertől, hogy ha felvet egy témát, akkor abban legyen benne az egész társadalom, annak minden problémája, minden műben legyen meg az ilyen totalista módon értelmezett szocialista realizmus, pozitív és forradalmi romantika, előremutatás, és így tovább. Esztétáink nem látták kellőképpen, hogy életünk központi jelensége az osztályharc fő ellentétében vagy irodalmilag is kifejezhető és megfogalmazható polémiájában van jelen, és nem abban, hogy a termelőszövetkezetről, a Sztahanov-mozgalomról, erről meg arról írjunk, mint életünk fő kérdéséről. A tárca-novellában rejlő lehetőségekről szólva megjegyezte, hogy még ma sem élünk ezekkel eléggé. Szerinte éppen a tárca-novellákban tapasztalhatunk bizonyos új, előremutató jeleket, amelyek a műfaj remélhető felvirágzását ígérik. A Tárca novellistáink — mondotta — egyre inkább karakterológiai típusban gondolkodnak a régebben általános és majdnem kötelezővé tett osztálytípusok helyett. Valamilyen fajta morális kép, karakterkép az, amit az író lát. Amikor nálunk leegyszerűsítették ezt, és azt követelték az írótól, hogy állandóan osztálytípust adjon, különösen a munkásosztállyal kapcsolatban, akkor elfeledkeztek arról, milyen sokféle emberi vonásból, elemből tevődik össze a munkás. De jó jelenség az is, hogy a novellákban a történet kezd dominálni s nem a történelem és hogy nem a tanulság csattan, hanem a történet. A mai szocialista realista és kritikai realista írások között egyre inkább elmosódónak látja a határvonalat. Viszont éles ez a határvonal az előbbi irányzatok és azok között a tendenciák között, amelyekre az érdekesség öncélú keresése, a különcködés jellemző. Felszólalása befejező részében a hagyomány és az új keresésének dialektikus problémájával foglalkozott. — Mi a hagyományokhoz akkor vagyunk hűek — mondotta —, ha tovább lépünk a hagyományozóktól, ha valamiképpen megtaláljuk a ma sajátságos világát, különleges mondanivalóját kifejező, legszerencsésebben szolgáló formákat. Itt vannak nekünk a kritikával újra meg újra polémiáink. A kritikusok, az esztéták a volt irodalmakból vonnak le normákat. Ez rendben is van. Az igazi nagy kritikusnak azonban meg kell értenie, hogy új irodalomnak kellett születnie, mert új élet született és merészen el kell felejtenie a régi irodalomból levont normákat. Dobozy Imre az elmúlt évek irodalmi gyakorlatát elemezve vitába szállt azokkal, akik a dogmatizmus akadályozó szerepét tagadták. A dogmatizmusnak a novellára gyakorolt hatását — fejtegette —, abban az összefüggésben kell megvizsgálni, hogy a novella másként foglal állást, pregnánsabban kell hogy fogalmazzon, mint a nagyepika. Egy regényben akár a cselekményesség révén, akár más módon sokféle eszköz áll az író rendelkezésére ahhoz, hogy kényes állásfoglalásokat megkerüljön, körülmagyarázzon, a novellában erre nincs lehetőség, legalábbis korántsem akkora. Nekem az az érzésem, hogy a novellában érvényesült leginkább az a sorvasztó hatás, amelyet a dogmatizmus az irodalmi életben jelentett. Ennek egyik legékesebb bizonysága, hogy 1956 után új virágzásnak indult ez a műfaj. A modernizmus világnézeti-szemlélete elsősorban kérdés: többféle tőlünk idegen — az egzisztencializmustól a pragmatizmusig — világnézeti áramlat bújik meg a modernizmus fogalma mögött. — Mi kell ahhoz, hogy egy fiatal író realista módon írhasson? Világos, hogy világnézeti tisztázottság kell. De még valami kell: az élet reális ismerete, az, hogy az embereket, helyzeteket oda tudja tenni, ahova valók, hogy el tudjon igazodni bennük, hogy az emberekben, helyzetekben, tendenciákban a fontosat vegye észre, tegye magáévá és írja meg. Ehhez azonban kor és tapasztalat is kell. S eszerint nagyon élesen különbséget kell tenni a fiataloknál az útkeresés körébe tartozó formai kísérletezések s a modernizmusnak tőlünk idegen megnyilatkozásai között. Az ábrázolás- és kifejezésbeli homályosságot önmagában még nem keverné össze a modernizmussal, mert sok esetben nem arról van szó, hogy a megfogalmazás homályos, hanem arról,hogy a figurákban, karakterekben van homályosság, ott nincs elég átgondoltság, leszűrtség. A közelmúltban — folytatta — olvastam jónéhány novellát. Ha egyikről-másikról ezt a homályosságot, bizonyosfajta koncepcióbeli, stílusbeli miszticizmust levakarjuk, akkor maga az alapállás, a történet majdnem sematikus vagy egészen sematikus. Végül novella-irodalmunk fellendülésének szervezetianyagi feltételeiről és a fiatal írók bátorításáról, az elbeszélések megformálásában szükséges merészségről beszélt. Tolnai Gábor néhány irodalomelméleti és poétikai probléma tisztázásával vezette be a szerkesztői munkából leszűrt általánosításait. Megfigyelése szerint az írónak ma könnyebb kisregényt, mint novellát írnia. A novella a századforduló idején Csehovnál és Maupassantnál az akkori élet jelenségeiből egy cseppet, egy mozzanatot ragadott meg. S abban a periódusban egy csepp is jellemző lehetett a tengerre. De a mi változó, fejlődésben levő életünk idején rendkívüli nehézsége van az írónak, ha csak egy cseppet akar kiemelni a tengerből, mert akkor vagy úgynevezett sematikus írást alkot, vagy egy perifériális témát dolgoz fel. A kisregény viszont az életből kiemel legalább már sokkal négy-öt cseppet. Ez jellemzőbb lehet az egészre, mint csak egy. Bizonyos vagyok benne, hogy remekművű novella is születik a mai életből, mert ki lehet emelni egy cseppet is, amely jellemző lehet az egészre, de ez roppant nehéz. A modernizmusról szólva a téma és a szemlélet problémáját állította előtérbe. Nemcsak az a baj, hogy egyes elbeszélésekben morbiditással, bizonyos negatív szemlélettel találkozunk, hanem az is, hogy sok novellából hiányzik igazában az ember. Hiába mondjuk az ellenforradalom leverése óta: eljutottunk oda, hogy már nincs sematizmus, leküzdöttük, és most már megvan a lehetősége az ember sokoldalú ábrázolásának. A lehetőség megvan, de a sokoldalúan ábrázolt ember a maga sokrétű problémáival még hiányzik novellairodalmunk nagy részéből. Az élet leglényegesebb elemeit kell megragadni, ahogyan egy Stendhal, egy Móricz Zsigmond tudta megragadni. Köpeczi Béla szerint novella-irodalmunkkal korántsem lehetünk elégedettek, mert kevés, és nem erőteljes a mai életet megörökítő elbeszélés. — Ha alakokat, típusokat, konfliktusokat próbálunk keresni, amelyek kifejezik a mi korunkat, ezt a történelmi atmoszférát, akkor rendkívül nehezen találunk ilyet. Igen gyakran kérik tőlünk azt, hogy adjunk novellaválogatást különböző külföldi országok számára. A feltétel mindig az, hogy valami olyat adjatok, ami a mai Magyarországról szól, ami a mai Magyarország egész hangulatát, történelmi atmoszféráját tükrözi. Ilyet azonban nagyon nehéz találni. A dolog lényege, ami ezt az egész helyzetet magyarázza, elsősorban szemléletbeli és életismereti kérdés. A modernizmussal kapcsolatban néhány konkrét példával világította meg a valóságos helyzetet. Számos esetben tettenérhető egyes íróknál az epigonizmus és különféle polgári filozófiák jelenléte. — A péntek lépcsőin című Hernádi-kisregényt összevetettem Sartre egyik-másik írásával. Sartre-nak különösen A szabadság útjai című regénye az, amelyben ezt a tematika pontosan megtalálható. De Sartre-nál minden világnézetileg sokkal tudatosabban bukkan fel, mint Hernádinál, aki csupán szégyenlős egzisztencialista lehet mestere mellett. De ha Szobotka Tibor Megbízhatatlan úriember című regényét vetjük össze Sartre egyik ismert novellájával, akkor is kiderül, hogy Sartre politikai biztonsága sokkal határozottabb. Csurka István Nyílt törés című novellája pedig Gide ismert regényét követi: az action gratuite legtipikusabb provinciális ismétlése ez a magyar irodalomban. — Nem azt kifogásolom, hogy átvesznek különféle formai elemeket. Ez teljesen mellékes kérdés és a modernizmus-vitának mellékvágányra terelése. Lényegében véve arról van szó, hogy ezek az írások csupán — bizonyos polgári közönség előtt — nálunk is divatos irodalmi és filozófiai irányzatok provinciális átültetései. S ez az epigonizmus nemcsak formai elemeket hoz magával, hanem azt az eszmei mondanivalót is, amely tőlünk teljesen idegen. A vitát Koczkás Sándor zárószava fejezte be, négy lényeges összegezésében kérdést emelt ki a vitából. Az első: az egyes műfajok fejlődését is csak a társadalom mozgásából lehet végső soron megmagyarázni. A mai irodalmunkkal szemben elégedetlenkedőknek érdemes figyelmébe ajánlani, hogy nálunk a polgári irodalom felnövekedéséhez jó fél évszázadra volt szükség. Másfél évtized irodalmi fejlődésétől tehát ne várjunk rögtön teljes fellendülést. A második kérdésben csatlakozva a Lengyel József és Erdős László álláspontjával polemizálókhoz, fenntartotta azt a nézetét, hogy a novella átmeneti elsorvadásában dogmatizmus döntő szerepet a játszott. A modernizmussal folytatott polémia mai irodalmunk egyik központi problémája. Kiinduló tételét, hogy itt elsősorban világnézeti kérdésekről van szó, a vita igazolta és sokrétűen kiegészítette. A modernizmus voltaképpen gyűjtőfogalom, amely mögött sokféle retrográd eszmei irányzat fér meg, így a már említetteken kívül narodnyik tendenciák is vagy a Dürrenmatt nyomán elharapódzott kozmopolita „harmadikutasság”. A modernizmus feléledése összefügg közvetetten a revizionizmussal. Nem olyan formában, mintha a modernizmussal kacérkodó írók konkrétan revizionisták volnának, hanem úgy, hogy a revizionizmus a pártosság és az alapvető ideológiai kérdések lejáratásával utat nyitott ezeknek a szkeptikus és reakciós filozófiáknak. Végül reflektált a jellemábrázolásban pszichológiai elmélyedést követelő felszólalásokra. Ebben a kérdésben sem lehet egyoldalúan fogalmazni: vannak írók, akiknek arra van szükségük, hogy az elvont „osztálytípust” egyénileg karakterisztikusabbá tegyék, és vannak olyanok, akiknél éppen az jelentené a fejlődést, ha a lélektani kategóriákat társadalmi összefüggésekben látnák. Églakók Szívalakú csizmája szára, szűztől királyi hetyke válla, bajsza korom, orcája rózsa, Séta Pista így száll a lóra. Darutollas süvege pörge, ezüst mordálya szögre töltve, inge, gatyája, patyolat, szivében tiszta indulat. Csupa kis villám, kék acél, két szeme sarkantyútaréj, gyors napsugár a hírneve: szabad élet a mindene. Igaz vitéz, igazi úr, nem rabol, csak ha rászorul és akkor is csak gazdagot, ki már sok árvát becsapott. Nem öl, csak ha nincs tenni mást és akkor is tsak uzsorást, pejkóján ahogy tovatűn, elporzik nyomából a bűn. Csak az marad meg, ami jót, bátrat mívelt és biztatót, frissebb utána a vidék, mint förgeteg után a rét. Mindig vidám, mindig teli, jószóval, tréfával teli, mint hajótól a tengerár, tőle végtelen a határ. Tőle nincs korláta sehol a vágynak, tőle nincs pokol, nincs kárhozat, tőle lehet valami más a föld felett! Nyergében föl-leringva míg folyton-üdén így utazik, bánat és baj bármennyi van, a hit, a hit határtalan. Csillan keze még a napon, aztán elrejti a Bakony, hol mindig nyár van, sose tél, mindig üdezöld a levél. És mindig jó vacsora fő és mindig hű a szerető, soha senki se szomorú, kanásztáncot jár Savanyú. Felhők közt srégen fut a hold, kulacsot nyújt Sobri, a holt, s tágul mind vígabbra a kar Milfajttal, Angyal Bandival. Őket várták a béresek, nem Jézust, a kis édeset; nem a Szentek, a Máriák, nekik ez volt a másvilág. Séta Pista, a marcona, a hetybe szökött katona — Pogány istenként léptetett a néma szolganép felett. ... Paplanos ágyban heverek, arrább szép asszony, szép gyerek. Nem alszom, de már álmodok, Séta Pistával vágtatok. "Fáiva, rühesett, véresen menekült völgyön és hegyen. Dehogy is volt neki lova. Mezétláb Snitt ide-oda. Egy istálló, egy rossz akos jászlánál érte a golyó. Arccal az alomba esett megváltva, mit még lehetett.