Élet és Irodalom, 1960. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1960-03-11 / 11. szám - Szerkesztőség: Líránk útjáról • Részletek az Írószövetség vitáján elhangzott előadásokból (1. oldal) - Petőfi Sándor: Bem • kép (1. oldal) - Varga Imre: Névnap egy Petőfi Tsz-ben (1. oldal)

V/ v* PAPA A Élet és Irodalom IV. ÉVFOLYAM 11. SZÁM A MAGYAR ÍRÓK SZÖVETSÉGE HETILAPJA LÍRÁNK ÚTJÁRÓL Február 26-i számunkban „Költészet és magatartás’’ címmel közöltük Diószegi Andrásnak, az írószövetség Költői Szakosztálya által ren­dezett vitán elhangzott előadá­sa néhány fontosabb részét. Az alábbiakban kivonatosan is­mertetjük a vitában résztvevő írók és kritikusok felszólalá­sait. Fodor József elnöki megnyi­tója, majd Diószegi András előadásának elhangzása után Bóka László kért szót. A mai magyar költészet há­rom örvendetes, jellemző vo­nását emelte ki. Az első: köl­tészetünk hagyományaiból központi helyre került József Attila és a szocialista költé­szet. Másodszor: a szocializ­mushoz való állásfoglalás kö­vetelménye nem mint valami­miféle „hivatalos igény” je­lentkezik legújabb költésze­tünkben, hanem egy olyan történelmi helyzet követelményeként, amelyben az állásfoglalás or­ganikusan születik meg. Har­madszor: az utóbbi időkben lí­ránk sokkal gazdagabbá, ár­nyaltabbá, többarcúvá vált. A továbbiakban feltette a kérdést: vajon ma áll-e még költő polgári osztály­bázison, s úgy foglalt állást, hogy erre a kérdésre nagyon nehéz len­ne világos választ adni. Majd a mai költőket érő polgári ha­tásokkal foglalkozott. Hangsú­lyozta, hogy a modernizmus határozott elítélésének nem szabad csorbítania az új utak keresésének szabadságát. A továbbiakban a mai költé­szet perspektíváinak Diószegi András előadásában felvetett kérdésével foglalkozott. — Azt hiszem, tisztáznunk kellene, mit jelent a költő szá­mára a mában élni. Mindnyá­jan nyilvánvalónak tartjuk, hogy bennefoglaltatik a pozi­tív állásfoglalás a kor alapve­tő alternatívájához. A szocia­lizmushoz való viszony eldön­tését a történelmi helyzet pa­rancsa kényszeríti az egész iro­dalomra és az egész kulturális életre. Aki elkerüli, az kiesik a fejlődés vonalából, azt ápol­ni és segíteni kell, hogy hely­zetéből kimozduljon. — Ha azonban túljutunk ezen a problémán, a maiság meghatározása már nem ilyen egyszerű, örvendetes és bizo­nyos mértékben szintén józsefattilai vonal folytatása, a­hogy költészetünk tudomást vesz a természettudományos és technikai fejlődésről, a ter­melésről, hogy a fiatal költők­ben van egy teljes világképre való törekvés. Veszedelmes azonban, hogy ezek az elemek soks­zor önmagukban, mint sa­játos érdekes újdonságok és furcsaságok kerülnek be költészetbe, amelynek így kis­a­bé technokrata íze van. A továbbiakban Bóka László azt fejtegette, milyen nehézsé­geket idéz elő a költészet szá­mára, hogy a modern termé­szettudományos fejlődés olyan törvényszerűségeket visz be a mindennapi gyakorlatba, me­lyek a közvetlen szemlélet számára egyre kevésbé adot­tak. Merre kell keresnünk a megoldást? Két irányban is. Az egyik, tükrözni ennek technikai fejlődésnek a társ­­a­dalmi vetületét és jelentőségét, amint Petőfi is erről az olda­láról közelítette meg kora nagy technikai újdonságát, a vasutat. Másrészt: ebben a vi­lágban kötelezővé válik a ki­fejezés egzaktsága. Aki a tár­sadalmi élet és az anyagi vi­lág szerkezetét megértette, an­nak nincs többé szüksége sej­tető ■ képekre. Fantáziája más irányban találja meg útját és feladatkörét, a költői képzelet nem vizionárius jellegű többé; azt kell elképzelni, hogy megértett világból mi követke­­­zik ránk, az egész társada­lomra. Győre Imre arról beszélt, hogyan akadályozza egyre in­kább a fiatal — és nemcsak a fiatal — költők fejlődését és kibontakozását a megjelenési lehetőségek szűkös mivolta és ebből a szempontból is kérte újabb irodalmi orgánumok in­dításának megfontolását. Fel­vetette a kérdést, hogy he­lyes-e a Tűztánc köréhez tar­tozó költők megtorpanásáról beszélni. Az irányukban he­lyenként tapasztalható türel­metlenség — mondotta — nem segít a költőknek tényleges problémáik megoldásában. A magányérzés, amelyről itt is szó esett, természetesen nem terjed ki saját harcostársaink­ra. Más kérdés — és tulaj­donképpen innen eredhetnek az elszigetelődésről és magá­nyosságról szóló észrevételek —, hogy azt a társas érzést, amely oly sok emberrel fűz össze bennünket, költészetünk­ben még nem tudtuk eléggé kifejezni. Mai költészetünk perspektí­vájával kapcsolatban a pár­tosság napirenden tartásának fontosságáról beszélt. Ezt fogalmat nálunk eléggé lejá­­­ratták. Részint szántszándék­kal, részint pedig olyanok szereplésével, akik későbbi magatartásukkal korábbi pártos költészetük erkölcsi hitelét megingatták. De azért, azt hi­szem, egy egészséges költészet útja nem képzelhető el annak a tudata nélkül, hogy az or­szágban szocialista építés fo­lyik. Szüdi György a felszabadu­lás előtti szocialista költészet értékelésében polemizált Dió­szegi előadásával azt fejte­gette, hogy ellentétben József Attila működésének korszaká­val, 1938—39 után, a cenzúra­­viszonyokat is figyelembe vé­ve, a szocialista költők nem adhattak perspektívát, mert csak egyfajta perspektíva hir­detésére volt mód, az új he­­roizmus, az ezeréves fasiszta birodalom perspektívájára. A proletárköltők feladatukat ek­kor abban látták, hogy tuda­tosan terjesszék a defetizmust és a háborúellenességet. Szüdi György is sürgette új folyóira­tok kiadását és fiatal költőink ellentmondásos értékelésével kacsolatban felvetette a kriti­ka felelősségét. Jankovich Ferenc felszóla­lásában azt fejtegette, hogy a költészet az utóbbi időben a mondhatóság területéről a lát­hatóság területére, a szemmel érzékelés papírsíkjára szorult. Sürgette, hogy a vers újra mondható legyen, hogy a füllel érzékelés legyen domi­nánssá. Felszólalásának második ré­szében a költészet korszerűsé­gének problémájával foglalko­zott. Bármilyen formai játék, tökély, cifrálkodás, külcsín el­lenére sincs hitele a versnek akkor, ha abban nem a kor­beli emberiség szíve lüktet. A mai korban élő emberiség szí­ve lüktetését a boldogság áhí­­tozása irányítja, talán sokkal inkább, mint bármely korban. Mindebben bennefoglaltatik a modern, azaz időszerű költé­szet teljes tematikája is: az emberek küzdelme a jobbért, a boldogságért, a békességért a XX. században. A vita következő felszólaló­ja, Dobozy Imre, az irodalmi viták módszeréről szólva meg­állapította, hogy az elmúlt tizenöt év alatt Magyarorszá­gon nemigen volt jó tradíciója az irodalmi vitáknak. Még ak­kor sem, ha helyes és szük­séges dolgokat mondtak ki, mert rendszerint a helyesen kimondott állásfoglalásoknak is volt valami adminisztratív ízű következménye. Voltak állásfoglalások, amelyek egy­­ben-másban vitatható művek útját kettévágták. A vitának akkor van értelme, ha az művészi, esztétikai, kissé műhelybeli, alkotói eligazítás, amiben vita­ellenfelünknek segítséget aka­runk nyújtani. Dobozy Imre is kifejezte egyetértését azokkal a felszó­lalókkal, akik az irodalmi fó­rumok számának szaporítását sürgették és hangsúlyozta, hogy az írószövetség igyekszik ezen a gondon segíteni. Győre Imre felszólalására reflektálva kifejtette, hogy a Tűztánc­­kötet „újraértékelését” nem tartja indokoltnak. A magányosság kérdésében — mondotta — nagyon éle­sen kell disztingválnunk. A költészetben is vannak elfá­radt emberek. Hogy fáradtsá­guk milyen tényezőkből te­vődik össze, az már más kér­dés. Lehetnek ezek között ob­jektív vagy teljesen személyi jellegű okok, azonban ha pe a fáradtság tendenciává, szemlé­letté válik, s az nem jó, mert, ennek a kornak az egész ar­culata, a benne munkálkodó erők mind ellentmondanak a magányosság, a társtalanság, az árvaság érzetének. Valami­vel azonban tisztában kell lennünk. A költő is ember, akinek különböző buktatói, konfliktusai, összeütközései vannak az élettel és önmagá­val. Egyetlen magányvers nem költői irány. Ne próbál­juk a költészetből kiszűrni vagy kioperálni az életnek olyan színeit, tait, melyekkel ízeit és zama­­költészetünk­a nek nem szegényednie, hanem szocializmus gazdagodnia kell.szellemében Bóka László kérdésfeltevésé­hez kapcsolódva és vele vi­tázva foglalkozott Dobozy Im­re a polgári költészet problé­májával. Itt sem kell nagyobb tüzet kiáltani, mint ami valóban szükséges. Ha mi a polgári oldalról indult, vagy művészi jegyeiben, mondanivalójában itt-ott polgári költőt így kate­gorizáljuk és lemondunk ar­ról, hogy előre fog jutni és közelít a szocializmus eszme­világához, ez nemcsak értel­metlen, hanem nagyon korlá­tolt magatartás is. Ha a való­ság, amely az elmúlt három év alatt nagyon sok embert elgondolkoztatott és eljuttatott odáig, hogy sokan szólaltak meg olyanok, akik tizenöt év alatt nem szóltak, akkor miért ne bíznánk abban, hogy a ma még itt-ott polgári hangvé­telű írók és költők öt-tíz év múlva már nem lesznek en­­­nyire polgáriak. Azonban, ha feltennénk is, hogy ma már nincs olyan költő, aki polgári osztálybázisra támaszkodnék, a probléma akkor is fennáll. A húr elpattan, de a hangja még sokáig rezeg. Nem arról van szó, hogy egyes művek ma a polgári világ hegemóniá­ját, más osztályok feletti el­hivatottságát fejeznék ki. Sok­kal áttételesebben, sokkal bonyolultabban jelentkezik ma a polgári mon­danivaló. Az ilyen író alapjá­ban tudomásul veszi a szocia­lizmus létét, sőt szükségessé­(Folytatás a 2. oldalon) 1960. MÁRCIUS 11. » # Névnap egy Petőfi Tsz-ben Alsópáhok a kies Hévíz melletti völgy túlsó partján kígyózik vagy három kilo­méter hosszan. Különös nevé­ben a zalavári bőrpáholó vár­népek emlékét őrzi nehéz szá­zadok óta. És ez a nagyon koros, ezerháromszáz lelkes település mostanában meg­­ifjodott: termelőszövetkezeti község lett. Nem újdonság ez ezekben a hetekben, de az már igen, hogy költőnevet vá­lasztottak maguknak, egyene­sen Petőfi Sándorét. Mert igen olvassák, tisztelik, szeretik. Van annak a falunak egy tisztes népművelője, Szabó Pálnak hívják, tanárember, negyven tanítási év keresztjé­vel a vállán. Valami lélegzet­fojtó nagy dolog azt észlelni, ahogy a volt tanítvány tsz­­elnökhelyettes, az ötven éves Lőcze Imre tanítómesterének tekinti, ahogyan Illés József bácsi, a párttitkár, rendre me­ghány­ja-v­éti vele a fonto­sabb dolgokat. És ő a kiszesek patrónusa is. Együtt határoz­ták el, megütik névadójuk napját, bemutatják a költőt az egyetlen nagy családdá formá­lódó községnek. Február utolsó, verőfényes vasárnapján délután még este meg is tartották a névnapot. Az öreg iskola nagytermében, iskolapadok tetején teremtett tenyérnyi színpadon 14 sze­replő keltette életre azt a szerda­ estét (ekkor van ugyan­is a KISZ-összejövetel Alsó­­páhokon), melyen Szabó Pál igazgató úr tömör és színes, szeretettel fogalmazott és emelkedett szavakkal bemu­tatta a költőt, hat leány és hat fiú — köztük szép tálentum­­mal Lőcze Mária gimnazista és Deák Mária tsz-tag — Pető­fi két tucat versét szavalta el. Varga István 40 esztendős tsz­­paraszt és tejforgalmista sorra dalolta-zengte a Petőfi-versek­­ből lett nótákat. Két óra hos­­­szat tartott ez a se nem fon­toskodóan ismeretterjesztő elő­adás, se nem tarka műsor és Petőfi szíveket páhokon: szépen nyert Alsó­­bizonyítja, hogy száznál több tsz-tag szi­gorú figyelemmel, mondhatni: kinyújtott derékkal tap­solta végig az elő­adást. Amikor pedig Illés József, meg Lőcze Imre át­vette a kiszisták ajándékozta Petőfi-képet, úgy gyűrűbe fonta, körbevette a tagság a közgyűlési terem falára szánt képmást, akár eleven ország­gyűlési képviselőt ünnepelné­nek ... Csupán csak az eleki Rákó­czi Tsz előzte meg névadójá­nak megünneplésével az alsó­­páhokiakat. De abban — úgy vélem — ők az úttörők, hogy mindazt, amit Petőfiről köz­hírré akartak tenni a falujuk­ban, nem az eddig szokásos és valljuk meg: anakroniszti­kusan, muzeálisan ható fonó, tollfosztó avagy tengerihántás keretében vitték színre, ha­nem a falusi élet egyik jellegzetesen­­ mai napi formá­ciójában, a kiszisták munka utáni esti összejövetelét emel­ve életképpé. Ez példázza leg­ékesebben, Szabó Pál szemé­lyében mennyire modern, szocialista népművelő gon­­dozza-irányítja itt a falu mű­velődését. Csak sajnálni lehet, hogy a járási, megyei népmű­velők orrukat se dugták el az országban is úttörő ünnepség­re. Pedig, hizisten, Tolnát, Baranyát, meg Somogyot. Za­lát oda kellett volna az ablak alá állítani, hogy látva lássák az illetékesek: mint lehet és kell népünk óriásait az életet teremtő és formáló dolgozók­kal testvéri közelségbe jut­tatni. Hogy­ a Népművelési Intézet eljuttatta segítő szellemi obu­­lusait az alsópáhokiat’-nak, di­cséretesen jól tette. Ám még jobban teszi, ha másutt is minden*n, ahol s^ntani és vetni lehn a lelkekben, ha­sonlóan és még inkább’ seolt. VARGA IMRE ÁRA 1­50 Ft

Next