Élet és Irodalom, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1960-08-26 / 35. szám - Kelen Jolán: Magyar irodalom, világirodalom • vita • Irodalom a középiskolában (7. oldal) - Thury Zsuzsa: Miért nem lettem detektívregényíró Franciaországban • Napló (7. oldal)

IRODALOM A KÖZÉPISKOLÁBAN Magyar irodalom - világirodalom Lapunk egyik korábbi szá­mában egy most érettségizett diák véleménye hangzott el irodalomtanításunk hiányai­ról. Hallgassák meg most egy érettségi elnök keserveit. Egy érettségi elnök keservei Hozzáfogok az érettségi dolgozatok olvasásához. Az első dolgozatban ez a kate­gorikus kijelentés kelti fel ér­deklődésemet: „Az irodalom társadalomformáló erő”. A margóra jegyzem: „társadal­mi tudatformáló erő”. A má­sodik dolgozatban ugyanez­zel a mondattal találkozom,­­ „inkább fordítva”, írom a margóra. De amikor a har­madik dolgozatban ugyanezt a szentenciát olvasom, meg­áll a kezemben a vörös ceru­za. Hohó, itt egy betanult, sematikus értékítéletről van szó! Meg is találom az I. osztályos tankönyvben főcím­ként. Indokolás: „Petőfi költészete cselekvően hozzá­járult... a magyarországi feudalizmus megdöntéséhez”. Petőfi tisztábban látta köl­tészete szerepét: „Dalom — viharodnak előjele, forrada­lom!” Sem itt, sem a II. osztályos irodalomtörténeti tankönyv­ben, amely visszatér erre a kérdésre, nem tisztázódik kel­lőképpen az alap és a fel­építmény kölcsönhatása, va­lamint a nép és a költő vi­szonya. Ezt olvassuk: „A ha­ladó magyar irodalomra várt a feladat, hogy megvalósítsa a kibontakozás útját”. Elte­kintve attól, hogy a kibonta­kozás útja történelmileg adott, nem a magyar irodalomra, ha­nem az elnyomott néposztá­lyokra várt e feladat, mert ők a társadalmi mozgalmak főmozgatói; — az irodalom­történészre pedig az a fel­adat vár, hogy meghatározza, mennyiben válik a haladó író ezeknek a törekvéseknek szó­szólójává. Sematizáló szentenciák A magyar irodalom tan­könyvei tele vannak ilyen részben hibás, részben felüle­tes, részben elavult semati­záló szentenciákkal. Vezet ebben a gimnázium első osz­tálya számára készült iroda­lomelméleti tankönyv. Fő hi­bája, hogy az ismertetett sza­bályokat nem az irodalomtör­ténet tanítása közben szűri le, hanem, függetlenül az irodal­mi fejlődéstől, kiragadott példák — néha a szabályok­hoz kevéssé illő példák — során. Az ódáról mint mű­fajról, Petőfinél esik szó és nem akkor, mikor Berzsenyi az ódák emelkedett hangján szólal meg; az époszról szóló mondanivalóhoz pedig — A helység kalapácsát veszik min­tául, mintha az volna az éposz klasszikus példája. A hangsúlyos verselésről ezt olvassuk: „A hangsúlyos nem­zeti verselés sajátosan ma­gyar”. Ez kissé nacionalista ízű megállapítás. Számos nyelvnek már ősköltészetében szerepet játszik a hangsúly. A germán ősköltészetben az al­­literáció a hangsúlyos verse­lés alapja, mert éppen az al­­literáló szótagok a hangsúlyo­sak; de ezt a „speciálisan magyar nemzeti” hangsúlyos verselést megtaláljuk az ó­­francia, a régi és a mai orosz verselésben is. Vagy mit szóljunk a tan­­terv következő utasításához? „Petőfi Sándor: A XIX. század költői. Az irodalom, hi­vatása. A l’art pour Vart és a formalizmus (kb. 1 — egy­ óra).” Ez enyhén szólva dur­va anakronizmus. Viszont ta­nár legyen a talpán, aki a verset és ezeket a bonyolult kérdéseket egy órában le tud­ja tárgyalni. A drámáról, a regényről, sőt a novelláról is megtudjuk, hogy expozícióval, a szerep­lők bemutatásával kezdődik, azután jön a bonyodalom és végül a kibontakozás. (Olva­som a Szemelvényekben He­mingway szép novelláját, amely in medias res kezdődik és semmiféle kibontakozást nem tartalmaz. Ejnye, ejnye, ez az író nem tanulta meg az irodalomelméletet!) De nemcsak az irodalmi műveket, hanem a legtöbb író pályáját is három részre kell osztani. Ezt nagyon szeretik a tanulók, mert jól lehet fe­lelni belőle. Csokonai vagy Batsányi, Shakespeare vagy Móricz fejlődése, a kuruc köl­tészet története is három részre osztható. Mindez eszembe idézi egy áltudomá­nyos előadás komikus monda­tát: „Ez is, mint minden do­log, három részből áll.” A „kapitalista" Léda Vannak azonban mélyebb hibái is irodalomtanításunk­nak. Mind az írásbeli dolgoza­­tok, mind a szóbeli feleletek általános vonása, hogy nem térnek ki az írásművek eszté­tikai méltatására. Szó sincs róla, jól ismertetik a kort, néha még statisztikai ada­tokra is kitérnek, a művek tartalmát, sőt, eszmei tartal­mát is elmondják. Csak a művészi élmény hiányzik. Ba­bits Mihály Húsvét előtt cí­mű versével kapcsolatban sö­tét színekkel festik a háborús helyzetet, azután rosszallólag hozzáteszik, hogy „pacifista verssel” állunk szemben. Nem ragadta meg őket a vers ele­mi ereje, rohanó, lázas rit­musa, a mélyről fakadt köl­tői megrendülés. Idézni nem tudtak belőle. Rossz sematizmus hangzott ki abból az érettségi felelet­ből is, amely elítéli Adynak „a kapitalista Lédával foly­tatott bűnös viszonyát” és a fennkölt, tiszta szerelem hang­jait csak a törvényes feleség­hez írt versekből kívánja ki­hallani. A tankönyvben a köl­tő szerelmi életének problé­mája iskolamesteresen, naivan vetődik fel. Már maga a cím is tendenciózus: „Ady és a kapitalizmus. A Léda-ver­sek.” — „A kapitalizmus em­bertelen világa vette körül Adyt a szerelemben is’’ ^ — olvassuk. Lédához való vi­szonyát a könyv együgyűen „pusztán érzéki kapcsolat­nak bélyegzi, ami Adyt „nem elégítette ki”. Lédához írt versei „a vergődő, meddő sze­relem megnyilatkozásai”. Jó, hogy szegény Bölöni Gyuri bácsi ezt már nem hallja, hi­szen az igazi Adyról szóló könyvében autentikus tanú­ként Léda nagy inspiráló sze­repét hangsúlyozza. Ennek a „meddő szerelemnek” a költő sokat köszönhetett. Segítette őt abban, hogy meghódítsa a maga számára a kor haladó nyugati műveltségének forrá­sait, a nagy francia realista és szimbolista művészetet, hogy nagyreményű vidéki újság­íróból univerzális költővé le­gyen. Abban az időben Pá­rizs az új művészet és új irodalom Mekkája volt. Lé­da, a művelt, rendkívüli asz­­szony ismertette meg Adyval nemcsak Párizst, hanem ön­magát is. Az Új Verseket ezekkel a szavakkal bocsátja útra a költő: „E versek mind­mind a Léda asszonyéi, aki kedvelte és akarta őket...” Ezt nevezi a tankönyv som­másan „érzéki kapcsolat”-nak. Más változásokban is megve­tő jelzőket használ az „érzé­ki” szerelemről, a költészet­nek erről az örök tárgyáról. A test és lélek, az érzőid­ős lelki szerelem szétválasztása középkori gondolat, már Pet­rarca költeményeiről szólva sem sikerül. Ki dönti el, hogy a Léda a hajón, ez a forró leheletű szerelmes vers: Horrá jön az Öröm hajója! csupán érzéki kapcsolatra utal-e,, ami Adyt „nem elé­gítette ki”? Vagy A lelkeddel hálni nem mutat-e túl a tes­ten? Mária és Veronika, R­uth és Delila — Léda „aki Min­den”! Mikor pedig már ennek az ezerarcú, ezerhangú szere­lemnek minden dalát eldalol­ták, elválnak. Léda jól tud­ja, hogy ő már elvirágzik, mi­kor Ady férfi korra virrad. Ady az elváláskor Lédát a búcsú felejthetetlen szavaival áldja meg: Áldásadás a vona­ton. De mit csinál a tan­könyv? Tendenciózusan kivá­laszt egy kegyetlen, zord bú­csúhangú verset. (Elbocsátó szép üzenet), hogy abból vonja le az előre megállapított következtetéseket. A tankönyv a beteg Ady megható Csinszka-verseiben a tiszta hitvesi szerelem apoló­giáját köszönti. Pedig Csinsz­kának bizony többé-kevésbé már csak a betegápolás ju­tott osztályrészéül. Szomorú, de alázatos frigy volt ez. Léda asszony inspiráló, felaj­­zott szellemiségével szemben Boncza Bertának már csak a nagy, meleg, önfeláldozás szerepe jutott. Az ifjú szí­vekben élek című vers a Csinszka-fejezetben nincs a helyén. Ez Ady forradalmi verseinek egyike. ★ Összefoglalva módszertani megjegyzéseimet, azt kívánom hangsúlyozni: ne magoltas­­sunk be a tanulókkal kész, sematikus értékítéleteket — különösen, ha azok még hoz­zá helytelenek is —, hanem olvastassuk az irodalmat, kelt­sük fel a tanulók ítélőképes­ségét, lelkesedését, fejlesszük esztétikai érzéseiket, kelt­sünk önálló gondolatokat és nyesegessük, irányítsuk azokat. Szerettessük meg a fiatalokkal a nagy, az igazi irodalmat, és ha azt kérdem az érettségin: „Mit olvastál a kötelező olvasmányokon kí­vül?”, akkor ne azt feleljék a tanulók: „Semmi említésre méltót” vagy pedig „Nem jut idő az irodalomra”. Tudja­nak idézni nemcsak szocioló­giai elméleteket, hanem vers­sorokat is, nem muszáj ép­pen a Zrínyiászból, legyen kedvenc költőjük, írójuk, akit ismernek és szeretnek. 12 óra világirodalom Az irodalomtörténettel a gimnázium II. osztályában kezd csak foglalkozni a ta­nuló, mégpedig csakis a ma­gyar irodalom történetével, kiszakítottan a világirodalom nagy folyamából. Ez gyökere irodalomtanításunk nacionaliz­musának, provincializmusá­­nak. Tankönyveinkben a ma­gyar irodalom minden külső hatástól független, önmagában való, saját törvényeit követő zárt, külön világ­a nincs alá­vetve az irodalmi fejlődés folyamatának. A tankönyvben a világirodalom bővizű folya­ma a magyar glóbusztól mesz­­sze hömpölyög és nem ter­mékenyíti meg azt. Igaz, a világirodalmat is tárgyalják — I. osztályában magyar irodalomtörténet III. ff ff ff IV. ff ff ff Ez a gyakorlatban azt je­lenti, hogy a világirodalom tárgyalására nem marad idő, mert az anyag amúgy is túl­zsúfolt és a tanév utolsó óráin inkább az elmaradást pótolják, érettségi előtt pe­dig még a világi­rodalmi sze­melvények kötetének kézbe­vételére sem jut idő, érdeklő­dés, hiszen ez nem „érettségi tétel”. A magam részéről el sem tudom képzelni, hogyan le­het a Fanny hagyományait a Werther nélkül, Az ember tragédiáját a Faust nélkül, Kisfaludy vígjátékait Molié­­re nélkül, sőt Petőfit Heine és Béranger nélkül tanítani. Ennek a szerencsétlen és tudománytalan beosztásnak másik, igen káros következ­ménye, hogy a világirodalom nagyjai közül a legnagyobbak is kimaradnak, viszont a ma­gyar irodalomtörténetet szinte egyetemi fokon tanítják. Hi­szen mindenáron ki kell mu­tatni, hogy minden korban je­lentékeny, európai szintű nemzeti irodalommal rendel­keztünk és ezt sokszor csak erőszakkal lehet. Míg tehát Swift, Byron, Schiller — és még annyi más — a világiro­dalomban nem szerepelnek, a magyarországi latin irodalom minden krónikást, Kézai Si­mont, Kálti Márkot is szá­­montart, kizár Bonfinire, Te­mesvári Pelbártra, Galeotto Világirodalmi áramlatok visszhangja az év végén, függelékként, ne­vetséges arányban. A gimnázium humán tago­zatának , 88 óra, világirodalom 11 óra 120 „ „ 12 „ 100 „ „ 12 Mareióra, majd ismerteti a középkori egyházi irodalmat, a szentek legendáit (de a vi­lágirodalomból nem említi a középkori egyházellenes iro­dalmat). Felvonul mindenki, akire nincs szükség: Szkhá­­rosi Horváth András, Beth­len Miklós, Magyari István, Amádé László, Barcsay Ádám ... minek folytassam? Nemzeti elfogultság a ma­gyar irodalom keretében mél­tatni és eredetiként kezelni minden átköltést és minden ráhatást. így lett Bornemisz­­sza Péter Elektrája magyar színmű és büszkén kiemelik, hogy Heltai Gáspár állatme­séiben a vadállatok a neme­seket képviselik, mintha Re­­nard, a nagy középkori fran­cia állateposz, a feudális tár­sadalomnak ez az állati gúny­képe, nem is létezne. Nagy hiányossága az iro­dalomtörténet tanításának az is, hogy a csoportosítás nem művészeti irányok sze­rint történik, hanem évszá­mokhoz kötött történeti pe­riodizáció szerint. Helyesebb és tudományosabb volna rá­térni az irodalmi irányok nagy összefüggéseinek ismer­tetésére és akkor minden inkább a helyére kerülne­k az ősköltészettől, népeposz­­tól kezdve az újabbkori iro­dalomig, például ilyen cím­szók alatt: klasszicizmus, ro­mantika, naturalizmus, rea­lizmus, kritikai realizmus, szocialista realizmus stb. Ilyen beosztás mellett Bes­senyei és Batsányi Voltaire, Rousseau Diderot és Lessing mellé, Károli és Heltai Gás­pár Luther mellé kerülne, a romantika Hugóval kezdőd­nék, a naturalizmus Zolával és a szocialista realizmus Gorkijjal. Csak ilyenformán mutathatnók ki, hogy a nagy világirodalmi áramlatok hazánkban is mindig vissz­hangra találtak és a nagy, egyetemes irodalomban ki­csiny hazánk nem dicstelenül szerepel. A Szöveggyűjteményeket mint az irodalomtörténet­tanítás nélkülözhetetlen se­gédkönyveit, örömmel kö­szöntöm, de hangsúlyozni kí­vánom, hogy ezek mellett nem nélkülözhetők a Diákkönyv­tár az eddiginél sokkal szé­lesebb skálájú kiadványai. Sajnos, a Szöveggyűjtemé­nyeknek is az a hibájuk, hogy a II. és III. osztályban a Világirodalom kevés, a magyar irodalommal nem függ össze. Szép és helyes kísérlet, hogy a XX. szá­zad világirodalmának vaskos kötetet szenteltek. Viszont ez a kötet semmiképpen nem kapcsolódik az előző évek szöveggyűjteményeihez. A III. és IV. osztály Szöveg­­gyűjteményei között jó fél­század kallódott el. Ez a né­met irodalomra vonatkozólag nem nagy kár, de a francia irodalom ismertetésében szá­mottevő hiányosság, mert megfosztja a tanulókat a nagy francia realista irodalom: Flaubert, Maupassant, Ana­­tole France ismeretétől. Nem jöhet Balzac, Hugo után köz­vetlenül Proust és Apollinai­re (ez utóbbi különösen rossz válogatásban). Az is nagy, szemléletet érintő hiba, hogy például a modern német irodalom fö­lösleges bőségben nyújtja Ril­két, de nem ismerteti Johan­nes R. Bechert, a cseh iroda­lomban erősen nélkülözzük Fucikot.★ Összefoglalásul: az iro­dalomtanítás tartalma némi­leg megváltozott ugyan, de a régi nacionalista szemlé­let maradványai kísértenek abban a felfogásban, amely a magyar irodalmat a világirodalomból kiszakít­va, nemzeti egyedülvalóságá­­ban tárgyalja. Nem szeret­ném, ha félreértenének. Nem azt kívánom, hogy a ma­gyar irodalom helyett a vi­lágirodalom történetét tanít­suk. Azt azonban igen, hogy az utóbbit ne kezeljük vala­miféle függeléknek, hanem úgy mutassuk be a magyar irodalmat, mint a világiroda­lom nagy áramának szerves részét. A reformtól joggal v­árjuk, hogy merészen sza­kít a régi nacionalista és szellemtörténeti hagyatékkal, bátor fordulatot teremt az alapvető szemléleti kérdések­ben. Kelen Jolán 7 Miért nem lettem detektívregényíró Franciaországban?­z ismerőseim feloszló háztartásából könyvekhez jutottam, a többi között akadt három francia detektívregény. Pe­helykönnyű olvasmány, egyiken lemérhe­tem, mennyit őriztem meg gyér francia tu­dományomból. Máris vettem a szótárt, meg a sárga fedelű könyvet — ugyan miért sárgák világszerte a detektívregények? A kiváló könyv címe: „Week-end ou Tou­­quet”, szerzője Yves Dartois, megjelent Pá­rizsban a „Librairie des Champs Elysées” kiadásában és kitüntették a kalandregények nagydíjával. Kissé késve, a megjelenés után huszonnégy évvel mondom el észre­vételeimet a művel kapcsolatban. Köztudomású, hogy a kalandregény író­jának ismerete leéli a társadalom mennyor­szágát és alvilágát. Vagyis ha igazán vonzó művet akar írni, akkor annak titokzatos és megmagyarázhatatlan gyilkossággal kell kezdődnie, amely lehetőleg nagyvilági kör­nyezetben történik és rávilágít előkelő em­berek bonyolult viszonylataira. Tehát Le Touquet-ban vagyunk, Fran­ciaország divatos tengerparti fürdőhelyén. Autós csillagtúra egyik állomáshelyén meg- Ngyilkolva találnak egy előkelő származású, de züllött és eladósodott skót fiatalembert. Pusztulnia kellett, mert olyan titkok birto­kában volt, amelyek veszélyeztették egy öreg skót lord létét. A lord leánya — Win­­nie-nek hívják — szintén Le Touquet-ban időzik, nyilvánvaló, hogy a tettes az ő környezetében keresendő, ennek ellenére az olvasó érdeklődése fokozódik: ugyan mi terheli az idős lord lelkiismeretét? Kiderül később. Mintegy kétszáz évvel ezelőtt, 1745-ben II. Jakab angol király száműzetésben élő unokája az eszelősök vakmerőségével meg­­kíséreltee visszaszerezni ősi trónját. XV. Lajos francia király 15 000 Lajos arannyal támogatta a vállalkozást. A pénz soha nem került a trónkövetelő kezébe, mert azt raf­­finált módon eltulajdonította az öreg skót lord kétszáz évvel ezelőtt élt őse, s ezzel megvetette alapját a később hatalmasra nö­vekedett családi vagyonnak. Ha a vagyon eredete kiderül, Winnie imádott édesapját kizárják öt világrész legelőkelőbb klubjá­ból. A tagtársak nem fognak többé kezet, az öreg skóttal. Az angol arisztokrácia so­­­­ha nem bocsátaná meg a szennyes múltat, az öreg úr meghalna bánatában, Winnie kényszerülne elhagyni szülőföldjét, Ang­liát. Most már csupán a gyilkos személye kö­rül van némi bonyodalom. A bűntény el­követését büszkén vállalja egy derék, fedd­hetetlen erkölcsű skót fiatalember, részint, mert valóban szándéka volt megölni zül­lött honfitársát, részint, hogy a vád alól felmentse menyasszonyát, Winnie-t. Vál­lalja a tettet Winnie is, mert ő szintén vé­gezni akart a züllött, leleplezéssel fenyege­tőző ifjúval, s a csillagtúrán és a gyilkos­ságban csupán percekkel előzte meg a va­lódi gyilkos, egy fiatal párizsi újságíró. A lovagias francia a skót főúri család anyagi és társadalmi érdekeinek védelmében lett gyilkossá. Tette nem jár semmiféle követ­kezménnyel, mert a nyomozás és a tanú­­kihallgatások során a hatósági közegek és a szakértő orvos figyelmét furfangosan az öngyilkosság irányába tereli, oly sikeresen, hogy az olvasó némi fenntartással él a francia bűnügyi nyomozók éleselméjűségét és rátermettségét illetően. És mindez miért történik? Hogy az öreg skót apa naponta bek­otyoghasson a maga klubjába, s ott megszoríthassa a kezét Ang­lia legzárkózottabb faurainak. A kalandregények nagydíjával kitünte­tett mű olvasása után kissé elkedvetlened­tem. Ha én írom meg ezt a finom, köny­­nyed és kedves tengerparti kalandot, a pá­rizsi Librairie des Champs Elysées bezzeg nem adja ki hatalmas példányszámban! Mert tegyük fel — nálam! — Winnie-t megfenyegeti a züllött fiatalember a komp­romittáló adatok nyilvánosságra hozatalá­val. Winnie, féltve az apja, valamint a sa­ját nyugalmát, és nem utolsó sorban a csa­ládi vagyon elvesztését, a bosszúálló fiatal­ember végleges elhallgattatását tervezi. Ek­kor én, mint regényíró, előveszem Win­nie-t és beszélek a fejével. Az ördög ko­rántsem olyan fekete, amilyennek feldúlt képzelete festi! Szavamat adom, hogy a papa, a botrány ellenére, klubtag marad. Ha látom, hogy adott szavam nem elégíti ki, példákra hivatkozom. Winston Chur­chill őse, jóképű fiatalember, mint király­női kegyenc rakta le a jelentékeny családi vagyon alapjait. Ha jól emlékszem, Thacke­ray ír erről, de maga Churchill is kedélye­sen említi naplójában — gondolja, hogy Winston Churchilltől ezért megtagadják a kézfogást a zárkózott angol arisztokraté­k? Ugyan már, badarság! De mondjuk, mindez nem elég a nekike­seredett Winnie-nek, hát jó, párizsi újság­író-hősömmel meggyilkoltatom a züllött skótot. Ekkor a magam ügyefogyott módján a francia nyomozó hatóságokat felruházom a kellő képzelőerővel, ügyesnek, szemfüles­­nek ábrázolom és megvesztegethetetlennek, a bűntény lelepleződik, a botrány kipat­tan. Erre én, mint kalandregényíró, azt mon­dom: Hát csak zárják ki az öreg skót lor­dot az Exclúzivak Klubjából! Tanulja meg, mit jelent egy másodrangú klub tagjaként tengődni élete végső szakaszán, s nap mint nap kezet rázni az egyszerű nemes­séggel, és amennyiben elkerülhetetlen, ipar­mágnásokkal, bankvezérekkel, nyugalma­zott indiai alkormányzókkal. Én bizony a szennyes eredetű vagyont is elkoboznám kétszáz esztendő kamatos kamataival egye­temben, de mert alapjában lágyszívű va­gyok, mintegy százezer fontot meghagynék apána­­ és leányának­, hogy megmentsem­­ őket az éhhaláltól. A derék skót fiatalem­berről kideríteném, hogy közönséges hozo­mányvadász, a csalódott Winnie-t világkö­rüli útra küldeném, felejteni, az újságírót pedig, miután kitöltötte börtönbüntetését — mert én könyörtelenül leültetném a lo­vaglás franciát! — száműzném egy jelen, féktelen vidéki lap szerkesztőségébe. Hát ezért nem vagyok én nagydíj-nyertes francia detektívregényíró.

Next