Élet és Irodalom, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1960-08-26 / 35. szám - Kelen Jolán: Magyar irodalom, világirodalom • vita • Irodalom a középiskolában (7. oldal) - Thury Zsuzsa: Miért nem lettem detektívregényíró Franciaországban • Napló (7. oldal)
IRODALOM A KÖZÉPISKOLÁBAN Magyar irodalom - világirodalom Lapunk egyik korábbi számában egy most érettségizett diák véleménye hangzott el irodalomtanításunk hiányairól. Hallgassák meg most egy érettségi elnök keserveit. Egy érettségi elnök keservei Hozzáfogok az érettségi dolgozatok olvasásához. Az első dolgozatban ez a kategorikus kijelentés kelti fel érdeklődésemet: „Az irodalom társadalomformáló erő”. A margóra jegyzem: „társadalmi tudatformáló erő”. A második dolgozatban ugyanezzel a mondattal találkozom, „inkább fordítva”, írom a margóra. De amikor a harmadik dolgozatban ugyanezt a szentenciát olvasom, megáll a kezemben a vörös ceruza. Hohó, itt egy betanult, sematikus értékítéletről van szó! Meg is találom az I. osztályos tankönyvben főcímként. Indokolás: „Petőfi költészete cselekvően hozzájárult... a magyarországi feudalizmus megdöntéséhez”. Petőfi tisztábban látta költészete szerepét: „Dalom — viharodnak előjele, forradalom!” Sem itt, sem a II. osztályos irodalomtörténeti tankönyvben, amely visszatér erre a kérdésre, nem tisztázódik kellőképpen az alap és a felépítmény kölcsönhatása, valamint a nép és a költő viszonya. Ezt olvassuk: „A haladó magyar irodalomra várt a feladat, hogy megvalósítsa a kibontakozás útját”. Eltekintve attól, hogy a kibontakozás útja történelmileg adott, nem a magyar irodalomra, hanem az elnyomott néposztályokra várt e feladat, mert ők a társadalmi mozgalmak főmozgatói; — az irodalomtörténészre pedig az a feladat vár, hogy meghatározza, mennyiben válik a haladó író ezeknek a törekvéseknek szószólójává. Sematizáló szentenciák A magyar irodalom tankönyvei tele vannak ilyen részben hibás, részben felületes, részben elavult sematizáló szentenciákkal. Vezet ebben a gimnázium első osztálya számára készült irodalomelméleti tankönyv. Fő hibája, hogy az ismertetett szabályokat nem az irodalomtörténet tanítása közben szűri le, hanem, függetlenül az irodalmi fejlődéstől, kiragadott példák — néha a szabályokhoz kevéssé illő példák — során. Az ódáról mint műfajról, Petőfinél esik szó és nem akkor, mikor Berzsenyi az ódák emelkedett hangján szólal meg; az époszról szóló mondanivalóhoz pedig — A helység kalapácsát veszik mintául, mintha az volna az éposz klasszikus példája. A hangsúlyos verselésről ezt olvassuk: „A hangsúlyos nemzeti verselés sajátosan magyar”. Ez kissé nacionalista ízű megállapítás. Számos nyelvnek már ősköltészetében szerepet játszik a hangsúly. A germán ősköltészetben az alliteráció a hangsúlyos verselés alapja, mert éppen az alliteráló szótagok a hangsúlyosak; de ezt a „speciálisan magyar nemzeti” hangsúlyos verselést megtaláljuk az ófrancia, a régi és a mai orosz verselésben is. Vagy mit szóljunk a tanterv következő utasításához? „Petőfi Sándor: A XIX. század költői. Az irodalom, hivatása. A l’art pour Vart és a formalizmus (kb. 1 — egy óra).” Ez enyhén szólva durva anakronizmus. Viszont tanár legyen a talpán, aki a verset és ezeket a bonyolult kérdéseket egy órában le tudja tárgyalni. A drámáról, a regényről, sőt a novelláról is megtudjuk, hogy expozícióval, a szereplők bemutatásával kezdődik, azután jön a bonyodalom és végül a kibontakozás. (Olvasom a Szemelvényekben Hemingway szép novelláját, amely in medias res kezdődik és semmiféle kibontakozást nem tartalmaz. Ejnye, ejnye, ez az író nem tanulta meg az irodalomelméletet!) De nemcsak az irodalmi műveket, hanem a legtöbb író pályáját is három részre kell osztani. Ezt nagyon szeretik a tanulók, mert jól lehet felelni belőle. Csokonai vagy Batsányi, Shakespeare vagy Móricz fejlődése, a kuruc költészet története is három részre osztható. Mindez eszembe idézi egy áltudományos előadás komikus mondatát: „Ez is, mint minden dolog, három részből áll.” A „kapitalista" Léda Vannak azonban mélyebb hibái is irodalomtanításunknak. Mind az írásbeli dolgozatok, mind a szóbeli feleletek általános vonása, hogy nem térnek ki az írásművek esztétikai méltatására. Szó sincs róla, jól ismertetik a kort, néha még statisztikai adatokra is kitérnek, a művek tartalmát, sőt, eszmei tartalmát is elmondják. Csak a művészi élmény hiányzik. Babits Mihály Húsvét előtt című versével kapcsolatban sötét színekkel festik a háborús helyzetet, azután rosszallólag hozzáteszik, hogy „pacifista verssel” állunk szemben. Nem ragadta meg őket a vers elemi ereje, rohanó, lázas ritmusa, a mélyről fakadt költői megrendülés. Idézni nem tudtak belőle. Rossz sematizmus hangzott ki abból az érettségi feleletből is, amely elítéli Adynak „a kapitalista Lédával folytatott bűnös viszonyát” és a fennkölt, tiszta szerelem hangjait csak a törvényes feleséghez írt versekből kívánja kihallani. A tankönyvben a költő szerelmi életének problémája iskolamesteresen, naivan vetődik fel. Már maga a cím is tendenciózus: „Ady és a kapitalizmus. A Léda-versek.” — „A kapitalizmus embertelen világa vette körül Adyt a szerelemben is’’ ^ — olvassuk. Lédához való viszonyát a könyv együgyűen „pusztán érzéki kapcsolatnak bélyegzi, ami Adyt „nem elégítette ki”. Lédához írt versei „a vergődő, meddő szerelem megnyilatkozásai”. Jó, hogy szegény Bölöni Gyuri bácsi ezt már nem hallja, hiszen az igazi Adyról szóló könyvében autentikus tanúként Léda nagy inspiráló szerepét hangsúlyozza. Ennek a „meddő szerelemnek” a költő sokat köszönhetett. Segítette őt abban, hogy meghódítsa a maga számára a kor haladó nyugati műveltségének forrásait, a nagy francia realista és szimbolista művészetet, hogy nagyreményű vidéki újságíróból univerzális költővé legyen. Abban az időben Párizs az új művészet és új irodalom Mekkája volt. Léda, a művelt, rendkívüli aszszony ismertette meg Adyval nemcsak Párizst, hanem önmagát is. Az Új Verseket ezekkel a szavakkal bocsátja útra a költő: „E versek mindmind a Léda asszonyéi, aki kedvelte és akarta őket...” Ezt nevezi a tankönyv sommásan „érzéki kapcsolat”-nak. Más változásokban is megvető jelzőket használ az „érzéki” szerelemről, a költészetnek erről az örök tárgyáról. A test és lélek, az érzőidős lelki szerelem szétválasztása középkori gondolat, már Petrarca költeményeiről szólva sem sikerül. Ki dönti el, hogy a Léda a hajón, ez a forró leheletű szerelmes vers: Horrá jön az Öröm hajója! csupán érzéki kapcsolatra utal-e,, ami Adyt „nem elégítette ki”? Vagy A lelkeddel hálni nem mutat-e túl a testen? Mária és Veronika, Ruth és Delila — Léda „aki Minden”! Mikor pedig már ennek az ezerarcú, ezerhangú szerelemnek minden dalát eldalolták, elválnak. Léda jól tudja, hogy ő már elvirágzik, mikor Ady férfi korra virrad. Ady az elváláskor Lédát a búcsú felejthetetlen szavaival áldja meg: Áldásadás a vonaton. De mit csinál a tankönyv? Tendenciózusan kiválaszt egy kegyetlen, zord búcsúhangú verset. (Elbocsátó szép üzenet), hogy abból vonja le az előre megállapított következtetéseket. A tankönyv a beteg Ady megható Csinszka-verseiben a tiszta hitvesi szerelem apológiáját köszönti. Pedig Csinszkának bizony többé-kevésbé már csak a betegápolás jutott osztályrészéül. Szomorú, de alázatos frigy volt ez. Léda asszony inspiráló, felajzott szellemiségével szemben Boncza Bertának már csak a nagy, meleg, önfeláldozás szerepe jutott. Az ifjú szívekben élek című vers a Csinszka-fejezetben nincs a helyén. Ez Ady forradalmi verseinek egyike. ★ Összefoglalva módszertani megjegyzéseimet, azt kívánom hangsúlyozni: ne magoltassunk be a tanulókkal kész, sematikus értékítéleteket — különösen, ha azok még hozzá helytelenek is —, hanem olvastassuk az irodalmat, keltsük fel a tanulók ítélőképességét, lelkesedését, fejlesszük esztétikai érzéseiket, keltsünk önálló gondolatokat és nyesegessük, irányítsuk azokat. Szerettessük meg a fiatalokkal a nagy, az igazi irodalmat, és ha azt kérdem az érettségin: „Mit olvastál a kötelező olvasmányokon kívül?”, akkor ne azt feleljék a tanulók: „Semmi említésre méltót” vagy pedig „Nem jut idő az irodalomra”. Tudjanak idézni nemcsak szociológiai elméleteket, hanem verssorokat is, nem muszáj éppen a Zrínyiászból, legyen kedvenc költőjük, írójuk, akit ismernek és szeretnek. 12 óra világirodalom Az irodalomtörténettel a gimnázium II. osztályában kezd csak foglalkozni a tanuló, mégpedig csakis a magyar irodalom történetével, kiszakítottan a világirodalom nagy folyamából. Ez gyökere irodalomtanításunk nacionalizmusának, provincializmusának. Tankönyveinkben a magyar irodalom minden külső hatástól független, önmagában való, saját törvényeit követő zárt, külön világa nincs alávetve az irodalmi fejlődés folyamatának. A tankönyvben a világirodalom bővizű folyama a magyar glóbusztól meszsze hömpölyög és nem termékenyíti meg azt. Igaz, a világirodalmat is tárgyalják — I. osztályában magyar irodalomtörténet III. ff ff ff IV. ff ff ff Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a világirodalom tárgyalására nem marad idő, mert az anyag amúgy is túlzsúfolt és a tanév utolsó óráin inkább az elmaradást pótolják, érettségi előtt pedig még a világirodalmi szemelvények kötetének kézbevételére sem jut idő, érdeklődés, hiszen ez nem „érettségi tétel”. A magam részéről el sem tudom képzelni, hogyan lehet a Fanny hagyományait a Werther nélkül, Az ember tragédiáját a Faust nélkül, Kisfaludy vígjátékait Moliére nélkül, sőt Petőfit Heine és Béranger nélkül tanítani. Ennek a szerencsétlen és tudománytalan beosztásnak másik, igen káros következménye, hogy a világirodalom nagyjai közül a legnagyobbak is kimaradnak, viszont a magyar irodalomtörténetet szinte egyetemi fokon tanítják. Hiszen mindenáron ki kell mutatni, hogy minden korban jelentékeny, európai szintű nemzeti irodalommal rendelkeztünk és ezt sokszor csak erőszakkal lehet. Míg tehát Swift, Byron, Schiller — és még annyi más — a világirodalomban nem szerepelnek, a magyarországi latin irodalom minden krónikást, Kézai Simont, Kálti Márkot is számontart, kizár Bonfinire, Temesvári Pelbártra, Galeotto Világirodalmi áramlatok visszhangja az év végén, függelékként, nevetséges arányban. A gimnázium humán tagozatának , 88 óra, világirodalom 11 óra 120 „ „ 12 „ 100 „ „ 12 Mareióra, majd ismerteti a középkori egyházi irodalmat, a szentek legendáit (de a világirodalomból nem említi a középkori egyházellenes irodalmat). Felvonul mindenki, akire nincs szükség: Szkhárosi Horváth András, Bethlen Miklós, Magyari István, Amádé László, Barcsay Ádám ... minek folytassam? Nemzeti elfogultság a magyar irodalom keretében méltatni és eredetiként kezelni minden átköltést és minden ráhatást. így lett Bornemiszsza Péter Elektrája magyar színmű és büszkén kiemelik, hogy Heltai Gáspár állatmeséiben a vadállatok a nemeseket képviselik, mintha Renard, a nagy középkori francia állateposz, a feudális társadalomnak ez az állati gúnyképe, nem is létezne. Nagy hiányossága az irodalomtörténet tanításának az is, hogy a csoportosítás nem művészeti irányok szerint történik, hanem évszámokhoz kötött történeti periodizáció szerint. Helyesebb és tudományosabb volna rátérni az irodalmi irányok nagy összefüggéseinek ismertetésére és akkor minden inkább a helyére kerülnek az ősköltészettől, népeposztól kezdve az újabbkori irodalomig, például ilyen címszók alatt: klasszicizmus, romantika, naturalizmus, realizmus, kritikai realizmus, szocialista realizmus stb. Ilyen beosztás mellett Bessenyei és Batsányi Voltaire, Rousseau Diderot és Lessing mellé, Károli és Heltai Gáspár Luther mellé kerülne, a romantika Hugóval kezdődnék, a naturalizmus Zolával és a szocialista realizmus Gorkijjal. Csak ilyenformán mutathatnók ki, hogy a nagy világirodalmi áramlatok hazánkban is mindig visszhangra találtak és a nagy, egyetemes irodalomban kicsiny hazánk nem dicstelenül szerepel. A Szöveggyűjteményeket mint az irodalomtörténettanítás nélkülözhetetlen segédkönyveit, örömmel köszöntöm, de hangsúlyozni kívánom, hogy ezek mellett nem nélkülözhetők a Diákkönyvtár az eddiginél sokkal szélesebb skálájú kiadványai. Sajnos, a Szöveggyűjteményeknek is az a hibájuk, hogy a II. és III. osztályban a Világirodalom kevés, a magyar irodalommal nem függ össze. Szép és helyes kísérlet, hogy a XX. század világirodalmának vaskos kötetet szenteltek. Viszont ez a kötet semmiképpen nem kapcsolódik az előző évek szöveggyűjteményeihez. A III. és IV. osztály Szöveggyűjteményei között jó félszázad kallódott el. Ez a német irodalomra vonatkozólag nem nagy kár, de a francia irodalom ismertetésében számottevő hiányosság, mert megfosztja a tanulókat a nagy francia realista irodalom: Flaubert, Maupassant, Anatole France ismeretétől. Nem jöhet Balzac, Hugo után közvetlenül Proust és Apollinaire (ez utóbbi különösen rossz válogatásban). Az is nagy, szemléletet érintő hiba, hogy például a modern német irodalom fölösleges bőségben nyújtja Rilkét, de nem ismerteti Johannes R. Bechert, a cseh irodalomban erősen nélkülözzük Fucikot.★ Összefoglalásul: az irodalomtanítás tartalma némileg megváltozott ugyan, de a régi nacionalista szemlélet maradványai kísértenek abban a felfogásban, amely a magyar irodalmat a világirodalomból kiszakítva, nemzeti egyedülvalóságában tárgyalja. Nem szeretném, ha félreértenének. Nem azt kívánom, hogy a magyar irodalom helyett a világirodalom történetét tanítsuk. Azt azonban igen, hogy az utóbbit ne kezeljük valamiféle függeléknek, hanem úgy mutassuk be a magyar irodalmat, mint a világirodalom nagy áramának szerves részét. A reformtól joggal várjuk, hogy merészen szakít a régi nacionalista és szellemtörténeti hagyatékkal, bátor fordulatot teremt az alapvető szemléleti kérdésekben. Kelen Jolán 7 Miért nem lettem detektívregényíró Franciaországban?z ismerőseim feloszló háztartásából könyvekhez jutottam, a többi között akadt három francia detektívregény. Pehelykönnyű olvasmány, egyiken lemérhetem, mennyit őriztem meg gyér francia tudományomból. Máris vettem a szótárt, meg a sárga fedelű könyvet — ugyan miért sárgák világszerte a detektívregények? A kiváló könyv címe: „Week-end ou Touquet”, szerzője Yves Dartois, megjelent Párizsban a „Librairie des Champs Elysées” kiadásában és kitüntették a kalandregények nagydíjával. Kissé késve, a megjelenés után huszonnégy évvel mondom el észrevételeimet a művel kapcsolatban. Köztudomású, hogy a kalandregény írójának ismerete leéli a társadalom mennyországát és alvilágát. Vagyis ha igazán vonzó művet akar írni, akkor annak titokzatos és megmagyarázhatatlan gyilkossággal kell kezdődnie, amely lehetőleg nagyvilági környezetben történik és rávilágít előkelő emberek bonyolult viszonylataira. Tehát Le Touquet-ban vagyunk, Franciaország divatos tengerparti fürdőhelyén. Autós csillagtúra egyik állomáshelyén meg- Ngyilkolva találnak egy előkelő származású, de züllött és eladósodott skót fiatalembert. Pusztulnia kellett, mert olyan titkok birtokában volt, amelyek veszélyeztették egy öreg skót lord létét. A lord leánya — Winnie-nek hívják — szintén Le Touquet-ban időzik, nyilvánvaló, hogy a tettes az ő környezetében keresendő, ennek ellenére az olvasó érdeklődése fokozódik: ugyan mi terheli az idős lord lelkiismeretét? Kiderül később. Mintegy kétszáz évvel ezelőtt, 1745-ben II. Jakab angol király száműzetésben élő unokája az eszelősök vakmerőségével megkíséreltee visszaszerezni ősi trónját. XV. Lajos francia király 15 000 Lajos arannyal támogatta a vállalkozást. A pénz soha nem került a trónkövetelő kezébe, mert azt raffinált módon eltulajdonította az öreg skót lord kétszáz évvel ezelőtt élt őse, s ezzel megvetette alapját a később hatalmasra növekedett családi vagyonnak. Ha a vagyon eredete kiderül, Winnie imádott édesapját kizárják öt világrész legelőkelőbb klubjából. A tagtársak nem fognak többé kezet, az öreg skóttal. Az angol arisztokrácia soha nem bocsátaná meg a szennyes múltat, az öreg úr meghalna bánatában, Winnie kényszerülne elhagyni szülőföldjét, Angliát. Most már csupán a gyilkos személye körül van némi bonyodalom. A bűntény elkövetését büszkén vállalja egy derék, feddhetetlen erkölcsű skót fiatalember, részint, mert valóban szándéka volt megölni züllött honfitársát, részint, hogy a vád alól felmentse menyasszonyát, Winnie-t. Vállalja a tettet Winnie is, mert ő szintén végezni akart a züllött, leleplezéssel fenyegetőző ifjúval, s a csillagtúrán és a gyilkosságban csupán percekkel előzte meg a valódi gyilkos, egy fiatal párizsi újságíró. A lovagias francia a skót főúri család anyagi és társadalmi érdekeinek védelmében lett gyilkossá. Tette nem jár semmiféle következménnyel, mert a nyomozás és a tanúkihallgatások során a hatósági közegek és a szakértő orvos figyelmét furfangosan az öngyilkosság irányába tereli, oly sikeresen, hogy az olvasó némi fenntartással él a francia bűnügyi nyomozók éleselméjűségét és rátermettségét illetően. És mindez miért történik? Hogy az öreg skót apa naponta bekotyoghasson a maga klubjába, s ott megszoríthassa a kezét Anglia legzárkózottabb faurainak. A kalandregények nagydíjával kitüntetett mű olvasása után kissé elkedvetlenedtem. Ha én írom meg ezt a finom, könynyed és kedves tengerparti kalandot, a párizsi Librairie des Champs Elysées bezzeg nem adja ki hatalmas példányszámban! Mert tegyük fel — nálam! — Winnie-t megfenyegeti a züllött fiatalember a kompromittáló adatok nyilvánosságra hozatalával. Winnie, féltve az apja, valamint a saját nyugalmát, és nem utolsó sorban a családi vagyon elvesztését, a bosszúálló fiatalember végleges elhallgattatását tervezi. Ekkor én, mint regényíró, előveszem Winnie-t és beszélek a fejével. Az ördög korántsem olyan fekete, amilyennek feldúlt képzelete festi! Szavamat adom, hogy a papa, a botrány ellenére, klubtag marad. Ha látom, hogy adott szavam nem elégíti ki, példákra hivatkozom. Winston Churchill őse, jóképű fiatalember, mint királynői kegyenc rakta le a jelentékeny családi vagyon alapjait. Ha jól emlékszem, Thackeray ír erről, de maga Churchill is kedélyesen említi naplójában — gondolja, hogy Winston Churchilltől ezért megtagadják a kézfogást a zárkózott angol arisztokraték? Ugyan már, badarság! De mondjuk, mindez nem elég a nekikeseredett Winnie-nek, hát jó, párizsi újságíró-hősömmel meggyilkoltatom a züllött skótot. Ekkor a magam ügyefogyott módján a francia nyomozó hatóságokat felruházom a kellő képzelőerővel, ügyesnek, szemfülesnek ábrázolom és megvesztegethetetlennek, a bűntény lelepleződik, a botrány kipattan. Erre én, mint kalandregényíró, azt mondom: Hát csak zárják ki az öreg skót lordot az Exclúzivak Klubjából! Tanulja meg, mit jelent egy másodrangú klub tagjaként tengődni élete végső szakaszán, s nap mint nap kezet rázni az egyszerű nemességgel, és amennyiben elkerülhetetlen, iparmágnásokkal, bankvezérekkel, nyugalmazott indiai alkormányzókkal. Én bizony a szennyes eredetű vagyont is elkoboznám kétszáz esztendő kamatos kamataival egyetemben, de mert alapjában lágyszívű vagyok, mintegy százezer fontot meghagynék apána és leányának, hogy megmentsem őket az éhhaláltól. A derék skót fiatalemberről kideríteném, hogy közönséges hozományvadász, a csalódott Winnie-t világkörüli útra küldeném, felejteni, az újságírót pedig, miután kitöltötte börtönbüntetését — mert én könyörtelenül leültetném a lovaglás franciát! — száműzném egy jelen, féktelen vidéki lap szerkesztőségébe. Hát ezért nem vagyok én nagydíj-nyertes francia detektívregényíró.