Élet és Irodalom, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1960-09-02 / 36. szám - E. Fehér Pál: A haladó világirodalom nagy szervezője. Gorkij levélváltása Romain Rollanddal, Stefan Zweiggel, Thomas Mannal (10. oldal)

LEONHARD FRANK ELBESZÉLÉSEINEK most megjelent válogatott gyűjteményében a kötet utolsó darabja, a címadó Német novella — nyilván sajtóhiba révén — 1954-es keltezéssel szerepel. A híres mű azonban tíz évvel korábban keletkezett és ez nemcsak filológiai okokból fontos körülmény, hanem az író művészi látásmódja alakulásának megértése szempontjából is. Az elbeszéléskötet válogatói irányelve pedig éppen azt a célt tűzte maga elé, hogy a teljes mű áttekintését lehetővé tegye. Ezért a novellák kiszemelésében és sorrendjében is a szerző életrajzi vonalának görbéjén halad, egyszerre érzékeltetve Frank szemléleti, alkotómódszerbeli fejlődését és a XX. századi német történelem folyamatának fő mozgásirányát. E kettős dokumentációval megkönnyíti valóság és tükröződés viszonyának, s e viszony mértékének s mikéntjének egybevetését. A válogatás elvét legpregnánsabban az a két elbeszélés hordozza, amelyben két szembeötlő portréval találkozik az olvasó. Az egyik Josepha bárónő képmása a Német novellában, amelyet Michael Vierkant festő (L. Frank alteregója) állít ki New York-ban 1944-ben. Az arckép a másik festmény egy 1946-ból származó elbeszélésben szerepel. A berlini amerikai övezet romházainak egyikében vegetáló festő műve ez, egy bombatámadás halottjáról, egy öreg háztulajdonosnőről. Mindkét kép — bonyolult és finom áttételekkel — Németországot szimbolizálja. Hogyan ábrázolja az 1944-es festmény Németországot? Életnagyságúnál valamivel nagyobb, szőke nőalaknak, aki öngyilkos revolverlövés áldozataként dől ágya támlájára." És „a jelentékeny és megrázó valami... az öngyilkos nő arckifejezése volt... úgy látszott, mintha még azt gondolná: a diadalért azon a lelki pusztításon, amit a férfitől elszenvedett, nem túl drága fizetség a halál”. És milyen a másik német portré, amelyet már nem az emlékekből, illúziókból táplálkozó emigráns nosztalgikus képzelete, hanem a nyers valóságélmény és a nyomában támadó döbbent felismerés hívott életre? „Szorosan a páncélszekrény mellett ült, magas támlájú reneszánsz széken. Idős, fehérhajú, meglehetősen kövér,, szemmel láthatóan jóltáplált nő volt. Mindkét kezével a széktámlába kapaszkodott, mintha fogorvosi székben ülne. Koponyacsontja benyomódott. A szem márkifolyt. Hosszú, fekete selyemruhát hordott, fekete selyemcipőt és fehér glasszékesztyűt... A kép hátterében Berlin, a százezernyi tető nélküli ház, a halott ablaknyílásokkal, az óriási romhalmaz, amelynek tetején ott trónolt a hulla”. AZ IRÓ MINDKÉT ASZSZONYALAKJÁBAN halottként szimbolizálja hazáját. Mindkét alkotás tragikus. De a tragédia értelmezésében lényeges fordulat állt be a két kép születése, 1944 és 1946 között. Az első asszony, Josepha, rontás áldozata lett. A másik asszony, az öreg háztulajdonosnő, maga a rontás. Josepha magára hagyott, védtelen bárókisasszony, kiszolgáltatta magát az érzékeit lenyűgöző alantas, durva erőnek. Az öreg háztulajdonosnő nyilvánvalóan már maga vásárolta meg az érzékeit persalantas, durva erőt. Josepha önmagát pusztította el, hogy szembeszegüljön a gonosszal. Az öregasszony milliók pusztulása árán élt a gonoszból. Pedig Josepha, a szőke úrnő és a páncélszekrényes, kövér öregasszony egy és ugyanaz a személy. Csak aki nézte őket, az író változott. Az antifasiszta, humanista L. Frank, aki a Német novellában „érzelmes szívű férfi”-nek nevezi magát, tiszta hitének romantikus révületével gondolt távoli hazájára és úgy akarta látni Josepha Germániát, mint élettől idegen, gyermeki nőt, aki esendőn oldja meg ugyan megoldatlanságában elgenyegesedett sorsát, de erkölcse védelmében végül mégiscsak felmagasodik. A háttorú keserves tapasztalatait végigélő, következetesen igazságkereső író azonban egy napon megértette hogy Josepha nem lett öngyilkos. Ellenkezőleg, meghízott, megöregedett és előkelő rangjához időközben sok pénzt is összeharácsolt. És addig élt és élősködött, amíg az ártatlanok vére árvízzé nem vált, amelybe végül belefulladt. Röviden L. Frank a két kép születése közt megértette, hogy a fasizmus nem végzet, nem ártatlan leányokat lebíró ördögi hipnózis, hanem a feudálkapitalista „menyasszony” páncélszekrényt és glasszékesztyűt védő, tudatos párválasztása. Ezzel a felismeréssel L. Frank 65 éves korában átlépte a saját árnyékát, a passzív és tanácstalan humanizmust, hogy helyet adjon a harcos, a cselekvő emberségnek. LEONHARD FRANK KIVÁLÓ ÍRÓ már a huszas évektől, ahogyan a magyar válogatásból is kiderül. 1927-ből származó Karl és Anna c. novellája igézetes szerelmi szimfónia, Az utolsó kocsiban c. elbeszélése frappánsan sűrített kép a halódó polgári világról. Német novellája nem véletlenül nyerte el a Thomas Mann-i jelzőt. De legtöbb írása az emberismeret, a tömör stílus, az atmoszférafelidézés, a lélekelemző készség magasiskolája. Jelentékeny, sőt maradandó íróként tartanánk akkor is számon, ha beérte volna annyival, amennyit régóta tud. De rá éppen az a legjellemzőbb, hogy soha, egy percre sem akar megállni. Ha nem vállalja az újat, a társadalmilag a gyökerekig ásó igazat, még akkor is, ha ez a művészi kifejezés új eszközeinek keresését involválja, a szemléletben és ábrázolásban új módszerekkel való kísérletezést tesz szükségessé. Leonhard Frank így fejezi be Német novelláját, leverten, szomorúan így vall hazájáról: „Szerettem volna őt”. A 45 után írt berlini pillanatfelvételei külön vallomásos megjegyzés nélkül is azt fejezik ki: szeretem őt. Már nem azt szereti az író, ami lehetett volna, hanem azt, ami lehet, a jövőben, a diagnózis és az orvosság ismeretében, az ő és a többiek közreműködésével. Az érzelmes-romantikus hang tünedezőben, új fejezet kezdődik az író történetében. Annak az embernek a hangja csendül fel, aki az Eluard által halhatatlanul megfogalmazott célkitűzést tette magáévá: nem csodálnivaló, hanem felszabadító szavakat akar kimondani. (Európa.) IMRE KATALIN KÉT ARCKÉP Leonhard Frank elbeszélései fe*S6f£cwc... Életünk Felszabadulási elbeszélés-gyűjtemény Az ünnepi antológiák — amelyek többnyire tematikájukban is előre meghatározottak — ritkán rokonszenvesek. A dokumentálás szándéka kerül ilyenkor előtérbe, s az irodalmi igények akarvaakaratlanul is másodlagossá lesznek. Diószegi András felszabadulási elbeszélés-gyűjteménye a ritka kivételek közül való. Már a tematikát is széles átfogóan értelmezte: felszabadult életünket, s nem pusztán a felszabadulás történelmi pillanatát örökíti meg a válogatás húsz elbeszélése. A leszűkítő tárgyi megkötöttségeket ilyenképpen feloldva a novellák gazdag és sokoldalú képét adhatják a mai életnek s — egyenként másmás módon ugyan — a színvonalasabb művészi igényeket is kielégítik. E rövid keretben az egyes írásokról részletezen természetesen nem szólhatunk. Külön kell azonban beszélnünk a válogató-szerkesztő utószaváról, amely bizonyos értelemben túlnő e kötet keretein, és A mai magyar novella címen tanulmánnyá szélesedik. Diószegi András nem elégszik meg az utószavak szokásos, saját kötetüket „magyarázó” módszerével, hanem felszabadulás utáni novellisztikánk elemzésére, jellemző sajátosságainak összegezésére tesz kísérletet. S ez az öszszegezés nemcsak úttörő volt, de néhány találó megállapítása miatt is jelentős. Amit a régebbi magyar novella lírai „fűtöttségéről”, s a mainak objektívebb hangvételéről mond — az néhány kérdőjelet hagy még bennünk maga után, s tételének legalábbis további finomítását igényelnénk. De amit a magyar novella-hagyomány mai folytathatóságáról és folytatóiról, s a különböző elbeszélés-típusok társadalmi és művészi lehetőségeiről megállapít, az egészében véve kritikai telitalálat. A kötet ünnepien szép kiállításáért a kiadót, az elbeszélések hangulatát frappánsan felidéző illusztrációkért Reich Károlyt illeti dicséret. (Magyar Helikon.) K. S. oldalú bemutatásra. Szabad és lehet, de csak jót! Tinyanov könyve nem pusztán életrajz. Több ennél. A szovjet, az új világnézetű történelmi regény egyik legnagyobb, legsikerültebb vállalkozása. Nagyvonalúan, elegánsan megrajzolt figuráiban ott érezzük a 19. század elejének társadalmát. Távolságot érzünk, hatalmas méreteket: Oroszországot. A francia életmódnak behódoló, de Napóleont legyőző Oroszországot. A harmincas évek kezdetén, amikor a regény íródik, még hatott az a felfogás, hogy Puskin csupán egy felbomló osztály már-már dekadens költője. Tinyanovnak sikerült ezt a felfogást korrigálnia. Azt hisszük, a regény elolvasása után csak ilyennek lehet elképzelni Puskint, a cári udvart, a líceumot, ezt a különös intézményét Oroszországnak, Carszkoje Szelőt, Arinát, a dajkát, Puskin igazi édesanyját. Nagysodrású regény. Kár, hogy a fordítás (Siklósi Miklós munkája) néhol egyenetlen, különösen az elején. (Gondolat), B. G. Arina meg a líceum Jurij Tinyanov regénye Szabad-e egyáltalán nagy emberekről életrajzi regényeket írni? Lehet-e anélkül, hogy valamit, a hőst, vagy a kort meg ne hamisítsuk? A kérdés jogos, mert ez a műfaj csábít leginkább a kisiklásokra, laposságra, az egy Dr. Lilli Warner Friedrich Wolf drámái Friedrich Wolfnak, a néhány éve elhúnyt német antifasiszta írónak terjedelmes életművéből ezúttal először kap ízelítőt a magyar olvasó. A közreadott három színmű igen alkalmas az író leglényegesebb mondanivalója illusztrálására: „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Mindhárom dráma központi hőse a kifejtés során jut el a tétova habozástól, vagy éppen a hatalommal való együttműködés lehetőségének a gondolatától a nácik elleni fegyveres harcig. A különböző időpontban (1933—1943, 1944) keletkezett írások sokoldalúan bizonyítják, hogy az emigrációban élt író nem szakadt el nemzete eleven problémáitól, s a legválságosabb történelmi helyzetben is megőrizte elvi szilárdságát. E színdarabok megjelenésük idején méltán arattak Európaszerte nagy sikert: a naív pátosz nagy vonzóerőt biztosíthatott Friedrich Wolf írásainak az elembertelenedés, olcsó árulások és kisszerű megalkuvások korában. Ez a varázs azonban az idők folyamán megkopott, a darabok konfliktusai elavultak. Vitatható, hogy Anna Seghers, vagy Bertolt Brecht munkáinak ismeretében gazdagodik-e az olvasó szemlélete ezeknek a színműveknek a közreadásával. A könyvet Szegő István fordította. (Európa.) H. K. A pékségünk meg az üzlet ott volt a Váci utcában, az alsó végén, az Angolkisaszszonyok temploma és a vásárcsarnok között. Ez eleve meghatározta helyzetét, vevőkörét. Feljebb, azon a bizonyos igazi Váci utcán, előkelőbb az élet, itt lent közvetlen, szinte kisvárosias ott fent fényűző boltok, személytelen kiszolgálás, alkalmi vevők — itt valami még a régi boltok családias meghittségéből. Hozzánk törzskuncsaftok jártak, egy templomi röpima és a csarnoki bevásárlás közt megpihentek, kifújták magukat, elbeszélgettek, elpletykálkodtak, ismerték egymást. A pult mögött — közel negyven éven át — Rózsika állt. Süldőlány a nagyanyám boltjában, örökifjú később az államosított kenyérüzletben. És mivel egy emberéletet töltött el az emberek között, valóságos enciklopedistája az alsó-Belváros minden titkának. Volt amit elhallgatott — nyilván nem nagyon szívesen — és volt amit továbbadott. Mivel pólyáskorom óta ismert, tudta az én kamasz-titkomat is —, hogy írok. Ezt a titkot nem tudta megőrizni. Amikor első írásom megjelent, lelkesen mutogatta Móricz Zsigmond világszép feleségének, és lelkére kötötte, mutassa meg a mesternek is. Hogy megmutatta-e vagy sem, nem tudom. — Maja asszony másnap mindenesetre előfizettetett anyámmal a Nyugatra. Rózsika nemcsak rám volt büszke, hanem Móricz Zsigmondra is — sokáig nyilván úgy képzelte, csak két író van, Móricz, a kuncsaft, és én, a pék fia. Később új író csatlakozott hozzánk, akkoriban költözött a közelbe, Sziráky Judit. Sosem kérdeztem meg Rózsikától, mi a véleménye egy íróról? De azt hiszem, meg tudom mondani nélküle és helyette is — alapjában véve igen rendes ember, aki mint Móricz Zsigmond a bolt elé köti pegazusát és besiet néhány ropogós sóskifliért, aki mint Sziráky Judit saját maga hozza el bérsütésre legendás hírű süteményes tepsijét, vagy mint én, akit dajkált, felnőni látott, és bár könyveim jelennek meg és „bent vagyok a lapokban”, mégis úgy viselkedem, ahogy egy pék kispolgári fiához illik. Egy alkalommal, 1948 tavaszán — a pékség, a bolt halódott, a hazai kapitalizmussal együtt — izgatottan behívott az üzletbe. — Az előbb ment el Remenyik Zsigmond. Szirákyval beszélgettek, és Sziráky azt mondta, az is író. — Büszkén hozzátette, várva a hatást: — Remenyik már hallott rólad. Majd bemutatlak neki. Hát így ismertem meg, Rózsika jóvoltából, Remenyik Zsigmondot. Az első találkozás — egy számomra nagyon fontos, megtisztelő barátság nyitánya — a polcon hűlő-párolgó kenyerek légkörében és egy kosár jószagú friss zsemle fölött zajlott le. Az írónál cekker volt, benne az ebédrevaló , a csarnokból jött és most már csak a kenyér volt hátra. Kis cédulát húzott elő csontszínű vászonruhája zsebéből, egy pillanatig ellenőrizte: megvásárolt-e mindent, amit szép sorban előírt számára a család? Aztán összegyűrte a cédulát, megismerkedtünk. A „Bolhacirkusz”, a „Mese habbal”, az „Olivér és az emberi világ”, az „Északi szél” írójáról egészen más elképzelésem volt. Robusztusnak, széles szavúnak, mindig dühösen ingerültnek képzeltem — mondatainak, képeinek, figuráinak tolongó bősége legalább is ezt sugallta felületesen. Helyette roppant finom csontú, magas, éppenőszülő szakállas, konzervatívan nemes férfiú állt a pultnál, valahogyan a tegnap ködlovagjainak egy kései küldötte; így képzeltem el őket — és ilyen is lehetett földi valójában Krúdy, Török Gyula, Justh Zsigmond. Az író egy pillanatig udvariasan méregetett — Rózsika, mint aki egy irodalomtörténeti pillanatot hozott létre, ragyogott a pult mögött —, aztán kezet nyújtott, s a rá annyira jellemző, szinte tapintatos udvariassággal ezt mondta: — Köszönöm a színművemről írt kritikádat. Megtiszteltél. Hol volt már ekkoriban „Az atyai ház”! A kritikámra nem emlékeztem — annál inkább emlékezett rá Remenyik Zsigmond, a minden jó, elismerő, megbecsülő szóért érzékenyen hálás Remenyik. De az a vígszínházi este elevenen élt bennem akkor is. A különös, furcsa, az emlékezés logikus logikátlanságával az időben ide-odakanyargó színjáték mélységesen megragadott , szíven szorított önkínzó őszintesége, és úgy éreztem, Remenyik nem azért ült írógépe elé, hogy tetszetős, sikeres darabot írjon, hanem azért, mert a színpadon kellett elmondania egy nagy élményt, életreszóló, egész emberi és írói életét meghatározó élményt — osztályának, a dzsentrinek széthullását, a lappangó, majd felcsapó, tűzvészként mindent megsemmisítő bűntudatot. Akkoriban a Művész Színháznál voltam dramaturg, így került kezembe — későn már ahhoz, hogy előadhassuk—, egy másik színpadi műve, a „Vén Európa Hotel”. Ebben is ugyanaz fogott meg, mint „Az atyái ház”-ban —, mert itt is vallomásról volt szó, ifjúsága és élete másik döntő élményéről, a latin-amerikai vándorévekről, a dzsungeli emberegyvelegről, bűnök, kizsákmányolások, részeg hatalmi indulatok fojtogató szövevényéről, és a szövevényben vergődő, pusztuló kisemmizettekről, a szegényekről. Egyre többször találkoztunk, hisz szomszédok voltunk, azok vagyunk ma is. Megismertem egy embert, élete legnehezebb időszakában. Megismertem egy embert, tán a legvonzóbbat, legkeserűbbet, akivel valaha találkoztam. És megismertem egy írót — mivel életébe tekinthettem, jól ismertem meg —, aki minden pillanatát az írásnak, a vallomásnak, az önvizsgálatnak áldozza. Egy írót, akit kora ifjúsága óta semmi sem tántorított el attól, hogy megalkossa, gazdagítsa, új meg új alkotásokkal egészítse ki a két világháború közt hányódó őrjöngő Európát felidéző látomását — az „Apocalipsis humana” sorozatát. Ez a sorozat — most már mind hatalmasabb szellemi építmény — leszámol ezzel a világgal, az élmények, érvek haragos indulatával elénk állítja riasztásul, mementóként az őserdőt, a valóságos, közép-amerikai őserdőt és a másikat. a fasizmus- A hatvanéves _ EMLÉK- ÉS REMÉNYI BÉLA: Elégedetlenség - elégedettség miatt Késő van már, vacsoraidő a szürkületnek szakálla nő ráncot vet a tó, leves a tálban. Jön az este, kezében kanál van. Elhallgat a táj, a megafon, lepkékkel kifestve a plafon. Jönne most égzengés, jönne bármi, amiért még van mit kiabálni. Ez a csend a vérembe hatol gomolyog benne a férfikor. Lement a Nap, s még nem ég a villany. Tiltakozni kéne s nincs mi ellen. Elvonult a virágos menet minden perc egy előzőt temet Most temetni — aztán öregedni Sosincs idő egymást megszeretni. Egyedül fekszem az ágyamon fölém is készül egy sírhalom. Az időnek kinő a szakálla — jön a hajnal és leborotválja. Öregkorú vagy ifjúkorú — nem is azért vagyok szomorú. Aki visszafordul, mikor elmegy — engem mindig az a perc ölel meg. Pedig mindig várok valamit, ami többé nem nyugtalanít. Megélni a percet, amit együtt fogadunk és sohase temetjük. Együtt élni meg a perceket, amiket az esztendő levet, gyöngyét, selymét, vásznait, cipőjét, nekünk hagyja csak magát, a pőrét. Együtt élni meg a perceket, aki nem Után, és nem Előtt, aki miénk foganva-teremve, együtt esni vele szerelembe. Akkor nyugton halni is lehet, mert az élet mint a föld belép, hátamra fekszem és úgy temetnek, mint ha ágyat vetnek egy gyereknek.