Élet és Irodalom, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1960-10-07 / 41. szám - Weöres Sándor: A kerti szék | Stella • vers (2. oldal) - Botár Béla: Egy szénnel megrakott kocsira • vers (2. oldal) - Feszty Masa: Megjegyzések Váli Mari könyvéhez • Emlékeim Jókai Mórról (2. oldal) - Szemes Piroska: Feszty Masa • kép (2. oldal) - I - s.: Német írónő? • Visszhang (2. oldal) - b. p.: Kétméteres rózsabimbók • Visszhang (2. oldal) - c.: Megemlékezés vagy bohóckodás? • Visszhang • K. R., Népszava (2. oldal) - V. I.: Vidéki lapok Pesten • Visszhang (2. oldal)

WEÖRES SÁNDOR: A kerti szék Tombol a kerti szalmaszék, habzik, partján átcsapva szárnyal és téged felröpít magával, szemközt kering a nyári kék, közben gyanútlan olvasol s fejed mint kertünk annyi szépe finom kocsányon meghajol és közrefogja felhők népe, nyargal a szék a sugarakban egyhelyben, gyorsan, mozdulatlan, hogy meg se rezzen hajad szála, míg kitűzi e pillanat mint meghódított vár fokára címerül szőke kontyodat. BOTÁR BÉLA: Egy szénnel megrakott kocsira Fástól, madarastól —^----—-----•*——— rázta az erdőt a széles tájú dübörgő kerék. S a két ló megfeszített inakkal húzta a nagy szrájkocsit, végig a zsúfolt körúton. Bágyadt őszi nap évtekéit az alacsony égen. Ugyanaz a nap, amelyik ennek az erdőnek lombjait nevelte egykor. A sötét, elnémult erdő, hajdani törzsek, sudarak bánatba kövesedett szomorú menete. Nem nézett senki — az emberek pénz ölelés után loholtak. Csak én álltam a járdaszélen és borongva, levett kalappal néztelek, befátyolozott szemmel. S talán még annak a fekete embernek, aki nagy kosarak között, reád borulva hortyogott, idézett tétova álma. Hallhatta forrásaid vékony csobogását és feleselő kakukkjaid enyésző és újra támadó távoli hangját. Stella Ablak négyszögében csillag alvad fekete égen, egy percet megformál a tompa fény, sötéten áradnak a fák, lombban messzi tenger énekel, a szél függönybe döfi homlokát a zárt perceden kívül csillagod elragad. A kerten tajtékozva átfolyik a végtelen, de a szobában összegyűlt a tér, sarokban elmerül, karszék piros hajtásain átlátszón szétterül, mosdókancsó indázó kék nyakán egyhelyben fölrepül, gyűrűd az asztalon gyertya mit nem lehet eloltani. A szigetet paskolja él, tárgyak hullámverését süket héjukban hallani, külön keretben alvatlón mélybe csügg a szomorúság, ábrás könyv, melyben olvasom magam a teljes fényű ősi létben, érintésre becsukódtál, de szemem tovább fut a fedélen, ahogy e csillag vándorol sok év előtti sugarában, pillantás parttalan űrében. (Folytatás az 1. oldalról.) egy-egy oldalát. Szerettem volna, ha más észrevehető is történik körülöttem, de minden egyéb értesülést már a riporter módszereivel szerezhettem volna csak meg s nem riportot gondolt Gorkij sem. Valószínűleg olyasmira gondolt, mint a drámái. Huszonöt évvel ezelőtt az emberiség többsége nem sokkal jobb körülmények közt élt, mint az Éjjeli menedékhely hősei. Néhány évtizede csak, hogy a köztudatba is átment már, az emberiség nagyobb fele állandóan, a történelem kezdete óta éhezik. Mi lehet a helyzet ma, szeptember 27-én? Hozzávetőleges statisztika se áll rendelkezésre, de becsléseket lehet megkockáztatni. S a becslések alapján azt állíthatjuk, hogy az emberiségnek több mint fele ma már nem éhezik. Ezt a történelem folyamán még sohsem mondhattuk el. S ha tizenöt év múlva még béke lesz, akkor tizenöt évvel később azt tudják majd — megintcsak becslések alapján megállapítani —, hogy az emberiségnek túlnyomó többsége rendszeresen és naponta legalábbis jóllakik s szerényen, de a szükséges öltözéke is megvan, legalább egynegyede pedig elérte a társadalmi jólét egy fokát, ahol is az étkezés, ruházkodás, s a legelemibb szükségletek nem jelentenek gondot egyáltalán, s megnőtt egyéb igényeit is ki tudja elégíteni. Ez bizony nagyszerű perspektíva. Gondolom Gorkij ilyesmire gondolt, amikor így időnként általános híradást akart az emberiségről kapni. Ahogy a drámáiban is mindig általános híradásokat adott az emberiség pillanatnyi helyzetéről. Újra, meg újra visszatér a gondolatom: ez a világnap, a világnap feldolgozása, olyan, mint egy meg nem írt Gorkijdráma. Dráma és nem regény, vagy novella. Hogy miért pont dráma? Nem a műfaj indokolja, hanem a tehetség. Nem szeretem Shakespeare szonettjeit és Gorkij regényeit. Mindegyikőjüknek a dráma a műfaja. A dráma szegényebb rokon a regényhez képest, olvasni csak kevesen szokták. Ritkább is — sok jó regény születik addig, míg egy jó dráma. Gondolom, itt lehet valami titokzatos igazságtevés: akik nagyon jó drámákat írnak, azoknak csak ebből adatik meg lehetőleg az igazi... a nagyon jól sikerült. Ha számot vetek azzal, milyen művészi igazságokat hittem vagy nem hittem az elmúlt tíz-húsz év alatt, azt látom, a drámaíró Gorkijról körülbelül ugyanaz a véleményem ma is, mint bármikor máskor. Ezzel a második világnappal kapcsolatban jut eszembe az indoklása is: Gorkij drámáiban az élet úgy mozog tovább s előre, mint a világban az emberiség történelme, egy-egy napon. Csak az író nagyító, mikroszkóp-szemén keresztül lehet észrevenni benne a mozgást és változást, egyébként látszólag nem történik semmi. Semmi észrevehető, akárcsak ma Budapesten. S ebben a semmiben van benne minden, a sok kis semmi, véletlen, furcsa emberi tulajdonságok, törekvés, szándék felhalmozódása teszi azzá a Szimbirszkben született Vlagyimirt majd, amivé válik, mert hiszen nem krisztusi értelemben vett megváltó ő, az isten valamilyen fia, hanem sűrűsödik benne a nap mint nap gyűlendő, évezredek óta halmozódó tapasztalata, bölcsessége s akarata az emberiségnek. Ilyenek a Gorkij-drámák. S általában a dráma igen alkalmas kifejező műfaja a változatlan változásoknak. Gorkijig nemigen hitték el az esztéták, ma már nem látszik olyan lehetetlennek. Derék, bölcs, emberszerető elme az, aki ilyen apróságokat is kitalált, mint hogy írjuk meg, mi történt ma. Hát körülbelül eső. Jegyzet a második világnapról Megjegyzések Váli Mari könyvéhez em hiszem, hogy képzel- tehető nagyobb lelki gyötrelem annál, mintha valakinek ártatlanul vádolják halott szüleit. Mikor öt évvel ezelőtt megjelent Vali Marinak, Jókai Mór unokahúgának Emlékeim Jókai Mórról című könyve, azonnal válaszolnom kellett volna rá. Világgá kiáltani, hogy Fesztyék, a szüleimnem voltak olyanok, amilyennek ő festi őket. Mégsem tettem, mert irtóztam ily fájó dolgoknak a nagy nyilvánosság előtti tárgyalásától, inkább hozzáfogtam szüleim életének megírásához. A könyv, hála Ijjas Antal közreműködésének, aki igen alapos művészettörténeti hátteret írt hozzá, már el is készült és a Képzőművészeti Alap Könyvkiadó Vállalatánál van. De, sajnos, közbejött betegségem és más technikai okok miatt csak 1961-ben jelenhet meg. A könyvben szemrehányás és bántó ok nélkül, a kortársak írásainak, Jókai saját leveleinek tanúságára támaszkodva, Váli Mari minden vádjára megfelelek. De 1961 oly soká lesz még! Nem állhatom meg tovább, hogy szüleim emlékét meg ne védjem, hiszen én tudom legjobban, milyen kegyetlenül igazságtalan volt hozzájuk Váli Mari, s mily nagy hatást tett műve az olvasókra, köztük még kiváló irodalomtörténészekre is. Irtózom attól, hogy a halottat, aki már nem tud védekezni, megtámadjam, viszont puszta lovagiasságból mégsem engedhetem meg, hogy Váli Mari könyve oly sok olvasó előtt besározza apám és anyám emlékét. Mert aki ezt a könyvet elolvassa, azzal az érzéssel kell hogy letegye: Feszty Árpádné oly önző és hálátlan volt nevelőapjához, Jókai Mórhoz, hogy annak a meleg otthon hiánya miatt kellett másodszor megnősülnie. Váli Mari nem tudta Fesztynének megbocsátani ,hogy Jókai adoptálta őt, mint Laborfalvy Róza unokáját, és 'ezáltal' Fesztyné töltötte be azt a szerepet Jókai életében, amit Váli Mari, mint nagybátyját rajongásig szerető unokahúg óhajtott volna betölteni Jókainé Laborfalvy Róza halála után. Csakis ezzel tudom pszichológiailag megmagyarázni Mari néninek a Feszty-házaspár ellen hangoztatott vádjait. A Feszty-házaspárt írtam, mert kétségtelen, hogy a könyv támadó éle Feszty Ár Ápád ellen is irányul.í ! T? rövid cikk nem teszi le- I -Erhetővé a vádak részletezését s az azokra való kimerítő választ. És most csak két neves kortárs írására hivatkozom. Mikszáth Kálmán Jókai életrajzában sokat foglalkozik szüleim Bajza utcai házával, ahol együtt éltek Jókai Mórral. A legfontosabb megállapításait idézem: „Róza (Fesztyné) abban tűzi ki hivatásának egyik célját, hogy Jókai életét derültté, boldoggá tegye. Nem szabad itt mutatni senkinek, hogy rossz kedve van. Vendég sok jár a házhoz. Ha az öreg úrnak kedve jön társalogni, hát lejöhet gazdának a földszintre, ameddig el nem unja, csupa ismerősöket talál ott, vidám, bohém népet, kiktől bohóságot és elevenséget hall... Róza figyelme mindenre kiterjedt; kedvenc ételeit főzette ... Mióta Fesztyéknél lakott, azóta szívesen sietett haza mindenünnen. Fesztyék semmiben sem korlátozták, úgy élt köztük, mint hal a vízben —, de hát ezt is elunja az ember.” (2. kötet 94. 1. és a következők.) A másik kortárs, akire hivatkozom: Herczeg Ferenc. Bárhogy vélekedjünk is írói pályájáról, emberismeretét és szavahihetőségét ez esetben nem lehet kétségbe vonni. A gótikus ház 72. lapján a következőket mondotta el: „Midőn Jókai búcsú nélkül ott hagyta leányát és unokáját, olyanféle híreket próbáltak terjeszteni, hogy Fesztyék „rosszul bántak” az öreg úrral, sőt, „elköltötték a vagyonát”. Tanú vagyok rá, hogy nemcsak jól bántak vele, de olyan hódolattal vették körül, amilyenben talán csak a bibliai pátriárkáknak lehetett részük. Ami pedig a vagyoni kérdést illeti, arra megfelelt Feszty Árpád, midőn ... bemutatta egy budapesti nagybank levelét, amelyben a pénzintézet igazolta, hogy Jókai Mórnak esküvője napján szinte csonkítatlanul megvolt a folyószámláján az az igen tekintélyes összeg, melyet összegyűjtött művei nemzeti díszkiadásának tiszteletdíjaként kapott.’* Szüleim igazolását részletesen kifejtem fönt említett könyvemben. Ez a mű inkább apám életéről fog szólni, de szándékozom édesanyámról is írni, akit Ambrus, Bródy, Gárdonyi, Herczeg, Justh Zsigmond, Kernstock Károly és Mikszáth oly sokra tartottak, és koruk egyik legérdekesebb, legzseniálisabb asszonyának neveztek. Ezért kérem mindazokat, akik még ismerték, vagy hallottak róla, írják meg, és küldjék el nekem emlékeiket. A legkisebb közlésért is nagyon hálás leszek mindenkinek. FESZTY MASA Szemes Piroska rajza Feszty Masáról Német írónő? Meleghangú nekrológban búcsúzott el az Élet és Irodalom Kádár Karl Erzsébettől, az elhunyt írónőtől. Újra eltávozott körünkből egy író, aki a két világháború közötti időben a magyar fasizmus fojtogató légköréből menekülve külföldön igyekezett ébren tartani írásművészetével a magyar haladó szellemiséget. Éppen ezért találom fájdalmasnak, hogy az egyébként nagy szeretetről tanúskodó nekrológ „német antifasiszta írónő”-nek nevezi Kádár Karl Erzsébetet. S ha csak róla lenne szó, nem szólnánk egy szót sem. De sajnos még ma is eleven és hat az a felfogás, hogy az 1919 után külföldre kényszerült idegen nyelvű magyar irodalom nem tartozik bele a magyar szellemi élet tárházába. Kevés lenne az Élet és Irodalom egy teljes oldala azoknak a szerzőknek és műveknek a puszta felsorolására, akik, illetve amelyek idegen nyelven, oroszul, németül, angolul, franciául stb. szólaltak meg ebben az időben, mint a magyar proletárdiktatúra irodalmának egyenes folytatói. Magyar szellemiséggel, kommunista öntudattal íródott e művek többsége. Csak büszkék lehetünk rá, hogy egyszersmind értékes részei, segítői voltak ezek az írások az illető országok haladó, baloldali mozgalmának. Úgy is becsülik meg ezeket a testvéri országok politikai, kulturális hagyományaiban. A Német Demokratikus Köztársaságban többet tudnak például Kemény Alfrédről, a nagyhatású és tehetséges műkritikusról, mint mi, pedig németül-magyarul egyaránt írt. s Budapest határában, Pestlőrincen nyugszik, ahol 1944-ben, mint a szovjet hadsereg katonája esett el. Örömmel vesszük, hogy emigráns íróinkat számon tartja a nemzetközi proletárirodalom, de ez nem jelenti azt, hogy a magyar irodalomtörténet lemondjon róluk. Nagyon kevesen tudják, sajnos, hogy ennek a külföldre szorult magyar haladó irodalomnak kötetekre menő anyaga várja egyre inkább sárguló, foszló lapokon az összegyűjtést, betakarítást, hisz nagy részük teljesen ismeretlen a magyar közönség előtt. Talán némelyek meglepődnek azon, hogy amikor a magyar emigrációs irodalom nagy nehézségeiről, prob-lematikusságáról olyan sokat lehet hallani, ugyanakkor Illés Béla, Zalka Máté, Lékai János, Kahána Mózes, Barta Sándor (s ezt a sort hosszan lehetne folytatni) regényei, novellái, versei alusznak ismeretlenül külföldi könyvtárakban, folyóiratokban, s így persze nem járulhatnak hozzá ahhoz, hogy a magyar kommunista emigráció irodalomtörténeti képe gazdagabbá, árnyaltabbá váljék. Németül is írt Kádár Karl Erzsébet, Heine-díjas regénye „Alles ist ungekehrt” címmel jelent meg először, amiként az orosz kiadás mellett Illés Béla Ég a Tiszája is németül, „Generalprobe” címmel indult el 1929- ben a világsiker felé. Szerzőik azért magyar írók maradtak, így váltak részévé a határokat nem ismerő nemzetközi proletárirodalom nagy áramának. Is. Kétméteres rózsabimbók A napisajtóban olvastuk az alábbi hírt: „A Műlakatosipari Vállalat dolgozói 200 művészi kivitelű lámpatestet készítenek a Körúton épülő, új fővárosi színház részére. A két méter hosszú és másfél méter széles legnagyobb csillárok nyiladozó rózsabimbókhoz hasonlítanak. A szirmok edzett, hajlított üvegből készülnek, a váz pedig aranyozott brozból...“ Az új színház, úgy hírlik, Budapest legmodernebb színháza lesz. Néhány rajzot láttunk is róla, de nyiladozó rózsabimbókra nem emlékezünk. Se edzett üvegből, se aranyozott bronzból. Úgy látszik, mégis ott voltak s mit lehessen tudni, később talán néhány cifra gipszrozetta is lesz körülöttük mennyezeten, kék selyemszalag a láncon, rózsaszín porcelán a foglalatban és csipkés villanykörték a porcelánban. És vaniliafagylaltból néhány méhecske, amint éppen rászállnak a három négyzetméteres nyiladozó rózsabimbókra ... Egy színház nem egy szezonra épül. Állni fog talán ötven év múlva is, vagy még tovább. Az emberek már régen a Holdba járnak víkendre és az üveg-vas rózsabimbók még mindig nyiladozni fognak a körúton. Ha magunkat nem is, legalább az utókor ízlését becsüljük, és hagyjuk a rózsákat a kertben nyílni, valódi hajlított és illatosított sziromból, napfényben edzett bibékkel. b. p. Megemlékezés vagy bohóckodás ? Aki Bartók Béláról csak azt tudja meg, amit századunk talán legnagyobb zenei lángelméjének halálozási évfordulójakor a Népszavában olvas (K. R. tollából) — ugyancsak elhűlhet. Ebből a cikkből az derül ki, hogy Bartók — enyhén szólva — félnótás ripacs volt. Egy barátját időnként felkereste, s minden alkalommal eljátszotta az Appassionátát, aztán kezet nyújtott és szó nélkül távozott; teniszlabdát nem rakettel, hanem dobbal szeretett ütögetni; zongorázáshoz — tanítványai megtréfálására — nyári szandáljából szabadon maradt lábujját, majd az orrát is igénybe vette; nyitott ablakon át zongorán kísért danolászó parasztasszonyt; ha fényképezett, centiméterrel mérte ki a távolságot — s ami a legmeglepőbb: „órákig eljátszott hancúrozó gyermekeivel", végigpróbálva építőkockáikat és pörgőcsigáikat. Sajnos, 15 év után nem ellenőrizhető: előfordult-e, hogy Bartók a lábaujjával és az orrával zongorázott s a többi zöldségről sem lehet megállapítani, hol szedte szerzője. Az azonban bizonyos, hogy a nagy muzsikus nem hancúrozhatott gyerekeivel, mivel első és második házasságából származó két fia között tudomásunk szerint 14 év korkülönbség van. De nem is ez a lényeges. A lényeges az: vajon mi szükség van az ilyen korszerűtlen és méltatlan „intimpistáskodásra”, megemlékezés ürügyén? Ez több mint ízléstelenség, csaknem bohóckodás. De nem Bartókból csinál az ilyen cikk bohócot, hanem a cikkíróból — mégha az nem tud is az orrával zongorázni.. Vidéki lapok Pesten Ha ír az ember, megesik vele, hogy olykor vidéki lap közli írását. Ilyenkor aztán a naiv pesti tollforgatónak eszébe villan: van ám Posta Központi Hírlap Iroda — elrohan hát a József Attila utcai hírlapboltba, hogy megvásárolja a nevezetes lappéldányt. E boltban azonban nyájasan tudomására hozzák, hogy vidéki lapokat nem tartanak raktáron, csupáncsak a Pest megyei Hírlapot. Minden további elmélkedés helyett: nem volna lehetséges, hogy a vidéki napilapok kiadóhivatalai bizonyos ideig őriznének némi lapmennyiséget az utóvásárlóknak? Továbbá: nem lehetne-e (ahogy a külföldi magyar napilapoknál lehet) a Posta Központi Hírlap Irodánál a vidéki napilapok árusítását — csupán tíz-húsz példánnyal — megoldani? Nemcsak az írogató emberek önös érdeke miatt. Talán Budapest csaknem kétmillió lakosából is akad egy-két tucat, aki nem itt született, s érdeklődik szülőföldje élete iránt. Érdemes volna megpróbálni...V. I.