Élet és Irodalom, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1960-10-28 / 44. szám - Kis Tamás: Folytonosság és örökség • vita • Fiatal írók helyzete (5. oldal) - Kondor Béla: rajza • kép (5. oldal) - Ladányi Mihály: Himnusz • vers (5. oldal)
VITA A FIATAL ÍRÓKRÓL Folytonosság és örökség Felszabadulás utáni IRODALMUNK igazi folytonosságának keresése figyelmeztet azokra a történeti kapcsolatokra, amelyek az úgynevezett második és harmadik nemzedéket összefűzik. E kapcsolat feltárása egyben némi pozitív tartalmat is ad az elég homályos irodalmi nemzedék terminusnak. Az egy korosztályhoz tartozók összessége irodalmi értelemben nem feltétlenül alkot nemzedéket. Nem véletlen, hogy „nemzedékről’’ csak a 47—49 körül indultak és az 1957-ben indultak vagy újraindultak; egy-egy történelmi fordulópont idején nagyjában és egészében azonos írói alapélményekkel, célokkal és eszményekkel bíró írócsoport esetében beszélünk és a két dátum között indult nagyszámú fiatal írónál ez nem jut eszünkbe. Juhászék indulása a forradalmi eszmények jegyében történt. Akkori költészetüket a felszabadulás, földosztás, demokratikus közélet, népi kollégium, első lépéseit tevő néphatalom, a szabadságának, erejének és hatalmának mámorító tudatára ébredő nép mélyen, személyes sorsukban átélt, krisztálytiszta vizű élményóceánja táplálta. Művészetük részben már kész eredményeiben, de különösen lehetőségeiben alkalmas volt arra, hogy költészetünk forradalmi vonalának törvényes örököse legyen, bár az irodalompolitika tisztázatlan viszonya a józsefattilai örökséghez hátráltatta ezt a fejlődést. Igaz, szocializmusuk még nem mélyült világnézetivé, de azt tudták, hogy a nép sorsának változásai, melyek őket lelkesítik, s melynek ők is mindent köszönhetnek, elválaszthatatlanok a szocializmus erőitől, a szovjet hadseregnek, a kommunisták pártjának szerepétől. Indításnak a szocializmus költészetükbe, világszemléletükbe való végleges beolvasztásához ez sem volt éppen kevés! A nagy lehetőség azonban — mint ismeretes — mégsem vált valóra. A nemzedék olyan kiemelkedő képviselőinek fejlődése, mint Juhász Ferenc és Nagy László, majd többeké a nyomukban járók közül, más utat vett. Pályájukon fájdalmas törés keletkezett. Művészi eszközeik fejlődése, látóhatáruk kiszélesedése, az egyetemesség igényének megjelenése költészetükben nem feledtetheti el, hogy ez a költői kibontakozás és gazdagodás — cseppet sem szükségszerűen — egybesett fejlődésük irányának megváltozásával, a szocialista pártosság sodrából egy elvont humanizmus állóvizébe, sőt, mélyen retrográd, misztikus és irracionalista nézetek hínárja felé.IGAZI KORLÁTOLTSÁG LENNE kárhoztatni, hogy szorongató ellentmondásaiknak helyet adtak költészetükben, mikor ezek az ellentmondások objektíven adottak voltak az őket környező társadalomban. A hiba ott esett — s persze ebben sem csak ők hibáztathatók, de a tény tény marad —, hogy a tudat, amivel ezeket az ellentmondásokat tükrözték, többé nem szocialista tudat volt, hogy miközben kimondták ezeket az ellentéteket, egyben misztifikálták, összezavarták, hamisan interpretálták őket. Ez volt a folytonosság igazi, tragikus megszakadása, s valóban nagyon szerencsétlen lenne, akár fejlődésük későbbi periódusának szépítgetésével — mint olykor tapasztalható —, akár a korábbi szakasz költői gyermekbetegségeinek túlhangsúlyozásával (Simor András tartalmas cikkének ez a legkomolyabb hibája) betemetni, elfátyolozni ezt az fájdalmas törésvonalat. Az 1957-es nemzedék zömének költői alapélménye az ellenforradalommal vívott küzdelem, a szocialista országok és népek nagyszerű szolidaritása, az újjászületett párt talpraállása, a proletárhatalom helyreállítását kísérő küzdelem, a tömegek bizalmának egyben-másban az 1945 utánihoz hasonló elnyerése volt („a munkás-paraszt hatalom anyacsókja” — ahogy Simon Lajos kifejezte). Ezek a fiatalok friss forradalmi hangjukkal, szocialista meggyőződésük nyílt és bátor megváltásával, lényegében ott folytatták amagyar költészet fő áramának útját, ahol hat-hét esztendővel ezelőtt Juhászék elkanyarodtak tőle.Az önvizsgálat csendes óráiban bizonyára a második nemzedék legjobbjai is látják, hogy valahol utat tévesztettek. Ezt érzem kihangzani mostanában oly ritka megszólalásaikból, elhúzódó költői válságukból. Műveik tanúsítják, hogy nem tartoznak a sekély járatú, könnyen forgolódó lelkek közé. S igaz, könnyebb az ilyesmit az embernek magában elgondolnia, mint ezernyi külső és belső kötöttséggel, szemrehányó tekintetekkel és árulásról rikoltozó „jóakarókkal” szembenézve művekben dokumentálni. Persze erre is vonatkozik, hogy az az igazi legény, aki állja ... S hogy — talán — már ettől sem járunk messze, erről Nagy László nyáron megjelent Szépjelű májusa fölött gondolkoztam el, melyet a világhoz való alapállásában közelebb állónak érzek az 1950-es Nagy Lászlóhoz — és az 1960-as Győre Imréhez, Garai Gáborhoz vagy Váci Mihályhoz —■, mint mondjuk, a költő 1955-ös önmagához.ÖSSZEGEZVE AZ ERRŐL MONDOTTAKAT, e fiatalok törekvéseit éppen a magyar irodalom, főleg a költészet forradalmi, szocialista vonalának újra meglelése és töretlen tovább építése szempontjából érzem igazán jelentősnek. Természetesen ez nem valami kiváltság, sem egyszers mindenkorra megszerezhető hitbizomány, hanem mindenki számárára elérhető s állandóan újra és újra meghódítandó magaslat. Garai Gábor és Héra Zoltán legutóbbi vitacikkeikben a közöttünk kísértő anakronisztikus, népies-urbánus megosztottság árnyéka ellen emeltek szót, Héra Zoltán cikkében azonban ez inkább méltánylandó szándék volt, mint következetesen végigvitt gondolat. Simor Andrással vitázva kezdetben annyira szabadjára ereszti ingerültségét, hogy ez kirívóan,ellentmond a cikk egy későbbi, mondatának, amely mégiscsak elismeri Simor írásának bizonyos érdemeit. Azzal vádolni Simor Andrást, hogy a parasztságot ki akarja tagadni a népből, éppenséggel nem vall elfogulatlanságra. Miben van Simor főhibája? Abban még igaza volna, hogy hangsúlyozza és költészeti, esztétikai térre is kiterjeszti a gondolatot, hogy a népies-paraszti ideológia nem szocialista ideológia, nem is valami ,,harmadik”, a világnézetek senkiföldjén, hanem a polgári-kispolgári ideológiák egyik válfaja. Hibázik azonban Simor, amikor nem érti meg eléggé a paraszti élményvilág, egy nagy dolgozó osztályba eresztett gyökerek érzelmi és emocionális jelentőségét, és ez — nem filozófiáról, társadalomtudományról, vagy más hasonló elvont diszciplínáról, ■hanem művészetről: főcén szó — mégsem elhanyagolható! Polgári és népies szemlélet között látja a világnézeti síkon alapvető azonosságot, de nem látja a más területeken éppen ilyen fontos különbségeket, például polgári és paraszti osztálykötöttségek között. Azt hiszem azonban, ha egy pelyhesállú fiatal költő — és nem tapasztalt ideológus vagy publicista — ilyen hibát követ el, türelmes helyreigazítást és bírálatot érdemel, nem pedig ingerült rontást — az ellenkező irányból. Ha a Simort ért bírálatnak van is bizonyos jogosultsága, ezt sem mondhatjuk el a cikknek arról a passzusáról, amely Jovánovics Miklóst ítéli el hasonló elfogultságok címén. A NÉZETELTÉRÉS ALAPJA Héra korábbi cikke Czine Mihály Móricz-monográfiájáról. A cikket Jovánovics Miklós az Élet és Irodalom hasábjain — egyébként nem állt ezzel a bírálattal egyedül a magyar sajtóban — népies elfogultságokban találta vétkesnek. Héra hoszszasan védelmezi álláspontját, mondván: Czine jelentős, marxista törekvésű monográfiájáról joga, sőt kötelessége volt lelkes, szenvedélyes, dicsérő cikket írni. A bökkenő csak ott van, hogy ezt nem vonta kétségbe senki, pontosabban: nem ezt vonta kétségbe. Szóbanforgó cikke nem annyira Czine könyvéről, mint a könyv ürügyén íródott, hozzáállása nem elemző kritikai, hanem publicisztikai. Amit bírálni kell benne, az nem dicsérő hangja, lelkesedése, vagy esetleges túlzásai, hanem a szerzőnek a cikken végigvonuló, lényegbevágó gondolatai. Héra elvi jelentőségű eseményként hangsúlyozta, hogy egy plebejus származású irodalomtörténész Móriczra nyúl vissza s benne „zseniális szószólóját” látja „azoknak az osztályoknak, amelyek immár — hatalomra jutva — azon fáradoznak, hogy kialakítsák a maguk új erkölcsét, kultúráját”. Magyarán: a kulturális örökséghez, Móricz örökségéhez való viszonyunkról szól. S itt elköveti ugyanazt a hibát, amelynek tükörképéért röviddel később felháborodottan vonta felelősségre Simor Andrást. A kulturális örökségről, Móricz örökségéről szólva teljesen elmossa a különbségetproletár és paraszti, szocialista és demokratikus örökség között, irodalmi és általában világszemléleti értelemben. Az egész cikkben nem találunk egyetlen utalást sem arra, hogy Móricz a magyar parasztság törekvéseinek, forradalmi fellángolásainak és meghátrálásainak, erejének és gyengeségének kifejezője volt. (Ezt nem Móricz jelentőségének kisebbítésére kellene elmondani, de hozzá való viszonyunk pontos meghatározása végett.) A pontos terminológiát és megkülönböztetéseket az osztálymeghatározottságokat azonban a cikkben elmosó, határozatlan fogalmazás helyettesíti. Az idézett mondat korántsem az egyetlen példa erre. „Milyen ujjongással rajzolja meg Móricz magáratalálását a Sáraranyban, összeforrását, a plebejusi reményekkel és indulatokkal”, — olvassuk egy másik helyen. Móricz mint irányjelző lángoszlop jelenik meg itt, akinek példája egy nemzedék, a mi nemzedékünk számára minden vonatkozásban megmutatja a követendő utat, akinek „erőfeszítései rádöbbentenek legtermészetesebb érdekeinkre, távlatot rajzolnak legigazibb szándékainkhoz.” Korlátolt badarság és ráadásul szokTÁSSÁG VOLNA Móricztól számonkérni, hogy társadalomszemléletében és világnézetében miért nem jutott tovább annál, ameddig eljutott s ezen a címen kétségbe vonni a móriczi irodalmi örökség korszakos jelentőségét számunkra, a szocialista irodalom, a szocialista kultúra számára. De egy marxista kritikus 1960-ban írott cikkének — azt hiszem — jogos és szükséges felróni, hogy úgy lép át ezeken a kérdéseken, mintha nem is léteznének. Talán még a szocialista örökség és jelenünk közé sem lehet olyan kitérők nélküli nyílegyenest húzni, mint Héra a móriczi örökséggel teszi. Tetézi a hibát, hogy Héra egy értelmiségi nemzedék — akár a munkás- és parasztszármazású értelmiségi nemzedék — nevében olyasmit jelent ki, hogy „a saját nevében szólva immár általános érvénnyel szólhat” — amit csak a munkásosztály nevében lehetne kimondani. Száz szónak is egy a vége: Héra Zoltán, akit, mint marxista kritikust ismerünk és becsülünk,, ebben a cikkében lecsúszott a marxista álláspontról a népiesség felé, s ezt helyesen állapította meg Jovánovics Miklós. Úgy vélem, nem az efféle hibák védelme, hanem feltárása, illetve elismerése vezet az urbánus és népies álellentétek valóban kívánatos, végleges eltemetése felé. Néhány szót még a „PARASZTI PROLETKULT”-RÓL, amelyről ugyancsak vita van Héra és Jovánovics között. Ennek a veszélynek a hangsúlyozása mellett — mint Héra mondja — Jovánovics megfeledkezik egy másik veszélyről, a népből feltörő tehetségekre nehezedő polgári-kispolgári nyomásról. Ilyen nyomás nagyon is létezik, de a paraszti — vagy akármilyen — proletkultosság, bezárkózás és bizalmatlanság nem immunizál ellene — amint ezt számos kávéházi irodalmi társaság összetétele igazolhatja. Nagyon is könnyű és nem ritka a kapituláció és az átlendülés. Igazi ellenszert csak egyet ajánlhatunk: szocialista tudatosságot, marxista világnézetet. Persze emellett az intenzív művelődni vágyás a népélet ismerete az irodalmi beltenyészeteken való túllátás és a kemény gerinc sem hátrány. Talán nem véletlen, hogy például a fiatal nemzedék legtudatosabb tagjainál lírai élmény és prózai ábrázolás formájában egyaránt gyakran megtaláljuk a polgári nyomás e veszélyének felismerését. (Gondolok itt többek között Győre Imre, Váci Mihály, Simon Lajos, Ladányi Mihály verseire, Tabák András több írására, Nyerges András Hófehér ajtók című figyelemre méltó novellájára.) A polgári nyomás és a harc ellene azonban már átvezet a „harmadik nemzedék” fejlődésének kérdéseihez, amiről remélhetőleg az eddiginél több szó esik majd, a további vita folyamán. Kis Tamás 1 ■ . V* .. . .. __! Ilii A Í®ilíl|pp • I!§* mm Ég UI« i iH i £ Kondor Béla rajza LADÁNYI MIHÁLY: Himnusz A harmadik évtized közepén, a tudatlanság és a tudás között, az első sírás és a végső hörgés között, a remény és a kétségbeesés között emeld föl arcodat! Az első bűnön túl s a bűnhődés előtt, az első vágyon túl s a lemondás előtt, a gyermekkoron túl s a férfikor előtt és minden előtt, amiért élni érdemes, emeld föl arcodat. Lásd, megismerheted alakjáról a szarvasbikát és a dögkeselyűt — s mit érsz vele? — tudod hány szirma van a vízililiomnak, megmérheted a csillagok fényerejét — mit érsz vele? — műszereid szabályosan jelzik tested hőmérsékletét s szívdobbanásaidat — de mit ér mindez, amikor a te emberi arcod viselik a gonoszok?! Nézd a hazugokat! Szájukon édes mosoly, beszédük biztos és fesztelen, de piszkot hordanak ingük alatt. Nézd a kétszínűeket, a dekadens kufárokat, ahogy jelvényeiket és mosolyaikat cserélgetik, ahogy napjaikat beosztják: ennyi és ennyi hajlongás, ez és ez a jelvény és mosoly. S a harmadik évtized közepén, a tudatlanság és a tudás között, az első sírás és a végső hörgés között, a remény és a kétségbeesés között hozzátok kiáltok! Az első bűnön túl s a bűnhődés előtt, az első vágyon túl s a lemondás előtt, a gyermekkoron túl s a férfikor előtt és minden előtt, amiért élni érdemes, hozzátok kiáltok! Ó, csak fölemelt öklötökön a fény, csak hevült arcotokon a cserzett szín, csak a ti életetek szögletes biztossága menthet meg minket. Én, ha együtt látom nehéz öklötöket, ahogy a világot emelitek, amely tele van fröcskölve tulajdon véretekkel, tetovált melleteket, ahol a szőrök és ábrák közt ott van a háború beszédes nyoma, amelyet szégyenkezve takartok el az asszonyok tekintete elől, ha látom homlokotok barázdáinak kilométereit, csak belétek fogódzam, csak uirátok esküszöm, húszaik század piramisai, testvéri tömegek! 5