Élet és Irodalom, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1960-10-28 / 44. szám - Kis Tamás: Folytonosság és örökség • vita • Fiatal írók helyzete (5. oldal) - Kondor Béla: rajza • kép (5. oldal) - Ladányi Mihály: Himnusz • vers (5. oldal)

V­I­TA A F­I­ATA­L ÍRÓKRÓL Folytonosság és örökség F­elszabadulás utá­ni IRODALMUNK iga­zi folytonosságának keresése figyelmeztet azokra a történeti kapcsolatokra, amelyek az úgynevezett második és har­madik nemzedéket összefűzik. E kapcsolat feltárása egyben némi pozitív tartalmat is ad az elég homályos irodalmi nem­zedék terminusnak. Az egy korosztályhoz tartozók összes­sége irodalmi értelemben nem feltétlenül alkot nemzedéket. Nem véletlen, hogy „nemze­dékről’’ csak a 47—49 körül indultak és az 1957-ben indul­tak vagy újraindultak; egy-egy történelmi fordulópont idején nagyjában és egészében azonos írói alapélményekkel, célokkal és eszményekkel bíró író­csoport esetében beszélünk és a két dátum között indult nagyszámú fiatal írónál ez nem jut eszünkbe. Juhászék indulása a forra­dalmi eszmények jegyében történt. Akkori költészetüket a felszabadulás, földosztás, de­mokratikus közélet, népi kollé­gium, első lépéseit tevő nép­hatalom, a szabadságának, erejének és hatalmának má­­morító tudatára ébredő nép mélyen, személyes sorsukban átélt, krisztálytiszta vizű él­ményóceánja táplálta. Művé­szetük részben már kész ered­ményeiben, de különösen lehe­tőségeiben alkalmas volt ar­ra, hogy költészetünk forradal­mi vonalának törvényes örö­köse legyen, bár az irodalom­­politika tisztázatlan viszonya a józsefattilai örökséghez hát­ráltatta ezt a fejlődést. Igaz, szocializmusuk még nem mé­lyült világnézetivé, de azt tudták, hogy a nép sorsá­nak változásai, melyek őket lelkesítik, s melynek ők is mindent köszönhetnek, elvá­laszthatatlanok a szocializmus erőitől, a szovjet hadseregnek, a kommunisták pártjának sze­repétől. Indításnak a szocializ­mus költészetükbe, világszem­léletükbe való végleges beol­vasztásához ez sem volt éppen kevés! A nagy lehetőség azonban — mint ismeretes — mégsem vált valóra. A nemzedék olyan kiemelkedő képviselőinek fej­lődése, mint Juhász Ferenc és Nagy László, majd többeké a nyomukban járók közül, más utat vett. Pályájukon fájdal­mas törés keletkezett. Művé­szi eszközeik fejlődése, látóha­táruk kiszélesedése, az egyete­messég igényének megjelenése költészetükben nem feledtet­heti el, hogy ez a költői ki­bontakozás és gazdagodás — cseppet sem szükségszerűen — egybesett fejlődésük irányá­nak megváltozásával, a szocia­lista pártosság sodrából egy elvont humanizmus állóvizé­be, sőt, mélyen retrográd, misztikus és irracionalista né­zetek hínárja felé.­­IGAZI KORLÁTOLTSÁG­­ LENNE kárhoztatni, hogy szorongató ellentmondásaik­nak helyet adtak költészetük­ben, mikor ezek az ellentmon­dások objektíven adottak vol­tak az őket környező társada­lomban. A hiba ott esett — s persze ebben sem csak ők hi­báztathatók, de a tény tény marad —, hogy a tudat, ami­vel ezeket az ellentmondáso­kat tükrözték, többé nem szo­cialista tudat volt, hogy mi­közben kimondták ezeket az ellentéteket, egyben misztifi­kálták, összezavarták, hami­san interpretálták őket. Ez volt a folytonosság igazi, tra­gikus megszakadása, s valóban nagyon szerencsétlen lenne, akár fejlődésük későbbi perió­dusának szépítgetésével — mint olykor tapasztalható —, akár a korábbi szakasz költői gyermekbetegségeinek túlhang­súlyozásával (Simor András tartalmas cikkének ez a legko­molyabb hibája) betemetni, el­fátyolozni ezt az fájdalmas tö­résvonalat. Az 1957-es nemzedék zömé­nek költői alapélménye az el­lenforradalommal vívott küz­delem, a szocialista országok és népek nagyszerű szolidari­tása, az újjászületett párt talpraállása, a proletárhata­lom helyreállítását kísérő küz­delem, a tömegek bizalmának egyben-másban az 1945 utáni­hoz hasonló elnyerése volt („a munkás-paraszt hatalom anya­csókja” — ahogy Simon Lajos kifejezte). Ezek a fiatalok friss forradalmi hangjukkal, szocia­lista­ meggyőződésük­ nyílt és bátor megváltásával, lényegé­ben ott folytatták a­­magyar költészet fő áramának útját, ahol hat-hét esztendővel ez­előtt Juhászék elkanyarodtak tőle.­­Az önvizsgálat csendes óráiban bizonyára a második nemzedék legjobbjai is lát­ják, hogy valahol utat té­vesztettek. Ezt érzem ki­­hangzani mostanában oly ritka megszólalásaikból, el­húzódó költői válságukból. Műveik tanúsítják, hogy nem tartoznak a sekély járatú, könnyen forgolódó lelkek kö­zé. S igaz, könnyebb az ilyes­mit az embernek magában elgondolnia, mint ezernyi külső és belső kötöttséggel, szemrehányó tekintetekkel és árulásról rikoltozó „jóaka­rókkal” szembenézve művek­ben dokumentálni. Persze erre is vonatkozik, hogy az az igazi legény, aki állja ... S hogy — talán — már ettől sem járunk messze, erről Nagy László nyáron megje­lent Szépjelű május­a fölött gondolkoztam el, melyet a világhoz való alapállásában közelebb állónak érzek­­ az 1950-es Nagy Lászlóhoz — és az 1960-as Győre Imréhez, Garai Gáborhoz vagy Váci Mihályhoz —■, mint mond­juk, a költő 1955-ös önmagá­hoz.Ö­SSZEGEZVE AZ ER­RŐL MONDOTTAKAT, e fiatalok törekvéseit éppen a magyar irodalom, főleg a költészet forradalmi, szocia­lista vonalának újra megle­­lése és töretlen tovább épí­tése szempontjából érzem igazán jelentősnek. Természe­tesen ez nem valami kivált­ság, sem egyszers mindenkor­­ra megszerezhető hitbizo­­mány, hanem mindenki számá­rára elérhető s állandóan új­ra és újra meghódítandó ma­gaslat. Garai Gábor és Héra Zol­tán legutóbbi vitacikkeik­ben a közöttünk kísértő anakronisztikus, népies-ur­bánus megosztottság árnyé­ka ellen emeltek szót, Héra Zoltán cikkében azonban ez inkább méltánylandó szán­dék volt, mint következe­tesen végigvitt gondolat. Si­mor Andrással vitázva kez­detben annyira szabadjára ereszti ingerültségét, hogy ez kirívóan,­ellentmond a cikk egy későbbi, mondatának, amely mégiscsak elismeri Si­mor írásának bizonyos érde­meit. Azzal vádolni Simor Andrást, hogy a parasztságot ki akarja tagadni a népből, éppenséggel nem vall elfogu­latlanságra. Miben van Simor főhibá­ja? Abban még igaza volna, hogy hangsúlyozza és költé­szeti, esztétikai térre is ki­terjeszti a gondolatot, hogy a népies-paraszti ideológia nem szocialista ideológia, nem is valami ,,harmadik”, a vi­lágnézetek senkiföldjén, ha­nem a polgári-kispolgári ideo­lógiák egyik válfaja. Hibá­zik azonban Simor, amikor nem érti meg eléggé a pa­raszti élményvilág, egy nagy dolgozó osztályba eresztett gyökerek érzelmi és emo­cionális jelentőségét, és ez — nem filozófiáról, társadalom­­tudományról, vagy más ha­sonló elvont diszciplínáról, ■hanem művészetről­: főcén szó — mégsem elhanyagolható! Polgári és népies szemlélet kö­zött látja a világnézeti síkon alapvető azonosságot, de nem látja a más területeken éppen ilyen fontos különb­ségeket, például polgári és paraszti osztálykötöttségek között. Azt hiszem azonban, ha egy pelyhesállú fiatal köl­tő — és nem tapasztalt ide­ológus vagy publicista — ilyen hibát követ el, türel­mes helyreigazítást és bí­rálatot érdemel, nem pedig ingerült rontást — az ellen­kező irányból. Ha a Simort ért bírálatnak van is bizonyos jogosultsága, ezt sem mondhatjuk el a cikknek arról a passzusáról, amely Jovánovics Miklóst ítéli el hasonló elfogultságok címén. A NÉZETELTÉRÉS ALAP­JA Héra korábbi cikke Czine Mihály Móricz-monog­­ráfiájáról. A cikket Jováno­vics Miklós az Élet és Iroda­lom hasábjain — egyébként nem állt ezzel a bírálattal egyedül a magyar sajtóban — népies elfogultságokban ta­lálta vétkesnek. Héra hosz­­szasan védelmezi álláspontját, mondván: Czine jelentős, marxista törekvésű monog­ráfiájáról joga, sőt köteles­sége volt lelkes, szenvedé­lyes, dicsérő cikket írni. A bökkenő csak ott van, hogy ezt nem vonta kétségbe sen­ki, pontosabban: nem ezt vonta kétségbe. Szóbanforgó cikke nem annyira Czine könyvéről, mint a könyv ürügyén íródott, hozzáállása nem elemző kritikai, hanem publicisztikai. Amit bírál­ni kell benne, az nem di­csérő hangja, lelkesedése, vagy esetleges túlzásai, ha­nem a szerzőnek a cikken végigvonuló, lényegbevágó gondolatai. Héra elvi jelentőségű ese­ményként hangsúlyozta, hogy egy plebejus származású iro­dalomtörténész Móriczra nyúl vissza s benne „zseniá­lis szószólóját” látja „azoknak az osztályoknak, amelyek im­már — hatalomra jutva — azon fáradoznak, hogy ki­alakítsák a maguk új erköl­csét, kultúráját”. Magya­rán: a kulturális örökséghez, Móricz örökségéhez való vi­szonyunkról szól. S itt elkö­veti ugyanazt a hibát, amelynek tükörképéért rö­viddel később felháborodottan vonta felelősségre Simor And­rást. A kulturális örökségről, Móricz örökségéről szólva teljesen elmossa a különbsé­get­­proletár és paraszti, szo­cialista és demokratikus örökség között, irodalmi és általában világszemléleti ér­telemben. Az egész cikkben nem találunk egyetlen uta­lást sem arra, hogy Móricz a magyar parasztság törek­véseinek, forradalmi fellán­golásainak és meghátrálásai­nak, erejének és gyengeségé­nek kifejezője volt. (Ezt nem Móricz jelentőségének kisebbí­tésére kellene elmondani, de hozzá való viszonyunk pon­tos meghatározása végett.) A pontos terminológiát és megkülönböztetéseket az osz­tálymeghatározottságokat azonban a cikkben elmosó, határozatlan fogalmazás he­lyettesíti. Az idézett mon­dat korántsem az egyetlen példa erre. „Milyen ujjongás­­sal rajzolja meg Móricz magáratalálását a Sárarany­ban, összeforrását, a plebe­­jusi reményekkel és indu­latokkal”, — olvassuk egy másik helyen. Móricz mint irányjelző lángoszlop jele­nik meg itt, akinek példája egy nemzedék, a mi nemze­dékünk számára minden vo­natkozásban megmutatja a követendő utat, akinek „erő­feszítései rádöbbentenek leg­természetesebb érdekeinkre, távlatot rajzolnak legigazibb szándékainkhoz.” Korlátolt badarság és ráadásul szok­­TÁSSÁG VOLNA Móricztól számonkérni, hogy társada­lomszemléletében és világ­nézetében miért nem jutott tovább annál, ameddig elju­tott s ezen a címen kétségbe vonni a móriczi irodalmi örökség korszakos jelentősé­gét számunkra, a szocialista irodalom, a szocialista kul­túra számára. De egy mar­xista kritikus 1960-ban írott cikkének — azt hiszem — jogos és szükséges felróni, hogy úgy lép át ezeken a kér­déseken, mintha nem is létez­nének. Talán még a szocia­lista örökség és jelenünk kö­zé sem lehet olyan kitérők nélküli nyílegyenest húzni, mint Héra a móriczi örökség­gel teszi. Tetézi a hibát, hogy Héra egy értelmiségi nemzedék — akár a munkás- és paraszt­­származású értelmiségi nem­zedék — nevében olyasmit je­lent ki, hogy „a saját nevé­ben szólva immár általános érvénnyel szólhat” — amit csak a munkásosztály nevé­ben lehetne kimondani. Száz szónak is egy a vé­ge: Héra Zoltán, akit, mint marxista kritikust ismerünk és becsülünk,, ebben a cikké­ben lecsúszott a marxista ál­láspontról a népiesség felé, s ezt helyesen állapította meg Jovánovics Miklós. Úgy vélem, nem az efféle hibák védelme, hanem fel­tárása, illetve elismerése ve­zet az urbánus és népies ál­ellentétek valóban kívána­tos, végleges eltemetése fe­lé. Néhány szót még a „PARASZTI PROLET­­KULT”-RÓL, amelyről ugyan­csak vita van Héra és Jová­novics között. Ennek a ve­szélynek a hangsúlyozása mel­lett — mint Héra mondja — Jovánovics megfeledkezik egy másik veszélyről, a nép­ből feltörő tehetségekre ne­hezedő polgári-kispolgári nyo­másról. Ilyen nyomás na­­gyon is létezik, de a paraszti — vagy akármilyen — pro­­letkultosság, bezárkózás és bizalmatlanság nem immu­nizál ellene — amint ezt szá­mos kávéházi irodalmi tár­saság összetétele igazolhatja. Nagyon is könnyű és nem ritka a kapituláció és az átlendülés. Igazi ellenszert csak egyet ajánlhatunk: szo­cialista tudatosságot, mar­xista világnézetet. Persze emellett az intenzív műve­lődni vágyás a népélet isme­rete az irodalmi beltenyésze­teken való túllátás és a ke­mény gerinc sem hátrány. Ta­lán nem véletlen, hogy pél­dául a fiatal nemzedék leg­­tudatosabb tagjainál lírai élmény és prózai ábrázolás formájában egyaránt gyak­ran megtaláljuk a polgári nyomás e veszélyének felisme­rését. (Gondolok itt többek között Győre Imre, Váci Mi­hály, Simon Lajos, Ladányi Mihály verseire, Tabák And­rás több írására, Nyerges And­rás Hófehér ajtók című figye­lemre méltó novellájára.) A polgári nyomás és a harc ellene azonban már átve­zet a „harmadik nemzedék” fejlődésének kérdéseihez, ami­ről remélhetőleg az eddigi­nél több szó esik majd, a további vita folyamán. Kis Tamás 1 ■ . V* .. . .. __­­! Ilii A Í®ilíl|pp • I!§* mm Ég UI« i iH i £ Kondor Béla rajza LADÁNYI MIHÁLY: Himnusz A harmadik évtized közepén, a tudatlanság és a tudás között, az első sírás és a végső hörgés között, a remény és a kétségbeesés között emeld föl arcodat! Az első bűnön túl s a bűnhődés előtt, az első vágyon túl s a lemondás előtt, a gyermekkoron túl s a férfikor előtt és minden előtt, amiért élni érdemes, emeld föl arcodat. Lásd, megismerheted alakjáról a szarvasbikát és a dögkeselyűt — s mit érsz vele? — tudod hány szirma van a vízililiomnak, megmérheted a csillagok fényerejét — mit érsz vele? — műszereid szabályosan jelzik tested hőmérsékletét s szívdobbanásaidat — de mit ér mindez, amikor a te emberi arcod viselik a gonoszok?! Nézd a hazugokat! Szájukon édes mosoly, beszédük biztos és fesztelen, de piszkot hordanak ingük alatt. Nézd a kétszínűeket, a dekadens kufárokat, ahogy jelvényeiket és mosolyaikat cserélgetik, ahogy napjaikat beoszt­ják: ennyi és ennyi hajlongás, ez és ez a jelvény és mosoly. S a harmadik évtized közepén, a tudatlanság és a tudás között, az első sírás és a végső hörgés között, a remény és a kétségbeesés között hozzátok kiáltok! Az első bűnön túl s a bűnhődés előtt, az első vágyon túl s a lemondás előtt, a gyermekkoron túl s a férfikor előtt és minden előtt, amiért élni érdemes, hozzátok kiáltok! Ó, csak fölemelt öklötökön a fény, csak hevült arcotokon a cserzett szín, csak a ti életetek szögletes biztossága menthet meg minket. Én, ha együtt látom nehéz öklötöket, ahogy a világot emelitek, amely tele van fröcskölve tulajdon véretekkel, tetovált melleteket, ahol a szőrök és ábrák közt ott van a háború beszédes nyoma, amelyet szégyenkezve takartok el az asszonyok tekintete elől, ha látom homlokotok barázdáinak kilométereit, csak belétek fogódzam, csak uirátok esküszöm, húszaik század piramisai, testvéri tömegek! 5

Next