Élet és Irodalom, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1960-09-23 / 39. szám - Lukácsy András: A rádiókészülék mellől (10. oldal) - Liebner János: Paul Robeson • Zenei napló (10. oldal)

(Folytatás a 9. oldalról) — szed elő egy cigarettát Karlé. — Rágyújtasz? A füst marja, égeti a gyomromat, de most ez is jó. — Mi lesz ebből? — szédülök az ágy peremére. — Hát... dicsérő oklevelet nem kaptok — nevet Karlé. — Egyébként... most már mindegy. Nem jöttök enni? Most már mindegy, az igaz. A gyomrom, korog, szomjas is vagyok. Hiába hajtok fel egymás után három pohár vizet. Jó hideg sör kellene, ebmarást sörrel — mondta egyszer a háziorvosom. Nagy nehezen sikerült Mikit felébreszteni. Előbb csak bámul, aztán elereszti fülét-farkát. — Na, ezt szépen megcsináltad — pislog rám. Mintha én ittam volna helyette is. — Mit ijedsz úgy be? — förmedek rá. — Na és... nem mentünk be. Vasárnap van! A Suhajda sem jött be! Fújhatnak... — Hajaj! Még én sem hiszem, amit mondok. — Gyerünk, öltözz. Harapunk valamit. Az Avasra megyünk fel. Szép innen a város. Bár még nem sötétedett be teljesen, a lámpákat már meggyújtották. Ott megy a villamos, a Széchenyi utcán . .. Ott a büfé ... az meg a nagy kohó lámpasora . .. Átülök egy másik székre, ahonnét nem látni semmit. Amíg eszünk, közeledő, lépések, hangok ... Imréék! Kellett nekünk idejönni! Azért még reménykedek, hogy talán valami csoda folytán nem vesznek észre minket. Már messziről integetnek, kiabálnak. — Mit csináltok, ócska boros hordók? Egybetolunk két asztalt, körbeüljük. Lehetünk vagy tizen. Nagy megkönnyebbülés önt el. Ezek igen . . . ezek cimborák. Egy szót sem szólnak a mai rendkívüli szabadnap miatt. Talán Suhajda Karcsi bácsinál is megússzuk egy kis pirongatással. Tulajdonképpen nem is olyan csúnya az élet. És nagyon kedvesek a fiúk is. Úgy érzem, valamivel meg kellene jutalmaznom őket. — Mester úr! — intek a kék kötényes gazdának. — Valami nagyon finomat kérek ... egy rund. Nevet, aztán körbejár és telitölti a poharakat valami fehérrel. — Na, isten-isten — köszöngetünk. Aztán ... mintha tömény vitriolt eresztenének a torkomba: kihagy a lélegzetem... — Mi... mi ez? — horgom, mikor szóhoz futok. — Szatmári szilva! — rikkant boldogan Lipi, bácsi, . a .gépész. — Fiúk, én Szatmárban születtem! Még egy rundot... Hm. — Olyan ez, mint az aja'... ajaja . . . anyatej! Vendéglős úr, drága, még egy rundot utoljára! Hej, akor az édesanyááám ... Hej, drága, édesanyám, de jó is volt még amikor te pofozgattál! Halt! Engem akart megpofozni ... Gombház, fej, ha leszakad ... Édes gyermekeim! Aranyos cimborák! Engem akartmegpofozni engemet... Nem, nem nem, nem megyünk mi innen el... Ebből olyan botrány lesz... Valami részeg disznó, fehér kabátban a vállamat szorongatja. — Kérem, ittas embereket nem szolgálunk ki! Micsoda? hol vannak itt az ittas emberek? Julis néni. Maris néni, bocsánat az alkalmatlan időért: van még abból a tavalyi borukból? Nagyon szomjas emberek jöttek... nagyon szomjasak, nagyon szomorúak. Igazi, igazi magyar vendégszeretet... Aranyos cimborák! Ezt még megisszuk, aztán bemegyünk a gyárba: hadd verjen pofon engemet az a Suhajda! Megérdemlem én áztat. .. aztatat... Milyen jó, hogy ilyen kora reggel kinyit a gyári vendéglő. Csak piánó, gyerekek, piánó, csak csendesen, ne hallja ... Nem baj, hogy csak mi hárman vagyunk! Miki, te ne pofázz, beérünk még időben. — Tárkányi! Megbolondultak maguk?! Úgy látszik, elszunyókáltam, boros pohárral a kezemben. Azt álmodtam, hogy itt volt Suhajda és ... — Tárkányi! Magához beszélek! Énhozzám beszélnek... De ki beszél velem így? Nehezen fordul a fejem, mintha vasból volna a nyakam ... Suhajda. — Mit kiabál? Azért, mert maga vonaton jött, nem kell kiabálni — böfögöm. Nincs... Volt nincs Suhajda. Az előbb még az ajtóban állt, aztán egyszercsak huss! Eltűnt. Ronda álom volt. Brr! — Karló! Legalább magának legyen anynyi esze... ! — Megint itt van. Mint a keljfeljahcsi. És még ő akart engem pofonvagdosni. — Ácsi! — vezényelek Karlónak, aki mármár megemelkedik a széken. — Voltunk mi otthon? He? Voltunk? — Nem — rázza Karló a fejét. — Nem. — És szerettünk volna hazamenni? Hé? — Igenis, szerettünk volna! Miki feláll és elmegy. Sebaj! Hulljon a férgese! — Akkor... akkor — keresem a szavakat —minek pofázik nekünk egy olyan, aki minket nem enged haza, de ő szép csendben, suba alatt meglép? Hé? — Hát talán ezt mégsem kellett volna — nyögi Karló bizonytalanul, mikor Suhajda mögött döngve becsapódik az ajtó. — Rá se ránts — biztatom —, visszajön az még! Vissza is jött. — Holnap reggel jelentkezzenek a központban. Majd megmutatom én maguknak — tereget elénk mindenféle papírokat. — Útiköltség! Útiköltség! — harsog belőlem a megbántott önérzet. Ha sietünk, a déli gyorsot még elérjük. Az étkezőkocsiban nagy pénzszámlálást tartunk, aztán kérünk egy-egy rántottat, sört. — Ötvenhárom-negyven — mondja a pincér. Maradt kilenc forintunk. Hatvan. Mit szól majd az asszony? Ki nem rúghatnak: a negyvennyolc óránk megvolt a héten, de... Pokolian szomjas vagyok. — Mondja, szakikám — érdeklődünk a pincértől —, mennyiért adnak egy üveg sört maguk? Maradt húsz fillérünk: gondos mérlegelés után kihajítjuk az ablakon. Keleti pályaudvar. — Hát akkor ... holnap. Holnap. A fene egye meg, most gyalogolhatok Újpestig. Legalább egy pohár sört, megihalnék útközben. — Nagysága — szólok egy középkorú, két bőröndöt cipelő nőnek — Nem tudna kölcsönadni hetven fillért?.. . Tudniillik egy kis balesetért — röstellkedek. Látom a szemén, hogy sejti, milyen balesetről van szó. — Itt a címem: holnap megadom. Valóságos vagyont ad: négy forintot. Míg a Fehér Ökörben iszom egy korsó sört, Karlón jár az eszem. Várjon , hogy’ jutott haza? Aztán a bőröndös nő jut az eszembe: azt akarta, hogy vigyem el a két vacak csomagját a Péterfy Sándor utcába. Nem vagyok én hordár — füstölgök még a villamoson is. Nem négy forintért, de százért sem. Szakmám van nekem! Este az asszony felébreszt, amikor hazajön. Hát te? Csak nincs valami baj? — Ugyan, mi lenne? — Micsoda orra van! — Te mindig rémeket látsz. Áthelyezés ... — mormogom, és máris alszom tovább. Minek idegesítsem szegényt? Ráér akkor is megtudni, ha... Reggel ott fészkelődünk a vállalati jogász szobájában. — Nem értem — fogja a fejét kétségbeesve Kolba. — Mi van magukkal? Tegnap beszéltem Suhajdával, azt mondja, megbolondították az egész szerelést... Tudja, mit jelent egyetlen ember kiesése a munkából? És szegény Suhajda is most ment haza két hónap óta először ... Hogy viselkedhettek így? Jaj! Inkább káromkodna, szidna...! — Hát majd .. . behozzuk mi ezt — morgom. Kimegyünk, aztán megint bér —... a szocialista munkarend megsértése .. . tekintetbe véve... őszinte megbánás ... a jövőben nem ... — Hát ezt honnan tudják? — írásbeli szigorú megrovásban ... és a központi, budapesti telepen háromhavi munka ... Hát most tulajdonképpen örülnünk kellene. Itt maradunk Pesten ... Bár ... nem egészen így gondoltam... ezt az ittmaradást... Te jó isten, mit gondol most rólunk Suhajda? Na mindegy, így sikerült. Vagyis: dehogy mindegy. Reggel jelentkezünk munkára. Engem a mozdonyműhelybe küldenek, kettőig ott dolgozom. Fél háromkor felöltözve, frissen zuhanyozva kilépek a kapun. Meg kellene várni Karlót. — csak tudnám, hogy hol jön ki? A nap úgy süt, mintha külön fizetnék érte. Milyen gyönyörű délután! Három hónapig mindég ilyen gyönyörű délutánjaim lesznek. Karló sehol. Á, nem várok tovább, gyerünk haza. A lakás szépen kitakarítva, az asztalon cédula. „Vacsora a kislábasban, gyere elém tízre, ha akarsz.” Hát persze, hogy akarok! Csak addig... mi a fenét lehet itthon csinálni? Négy óra van. A többiek még javában dolgoznak a kohón. Mi a fenét csináljuk este fél tízig? Leballagok a sarki Italboltba, kérek egy pohár sört. Mellettem a szomszéd házmester iszik, erőlteti, hogy igyak vele még egyet. A fene tudja, miért keserűbb ez a sör, mint szokott lenni. — Na mi az, nem bír el két pohárral? — csodálkozik a házmester. — Elég volt a hétre — mondom csendesen. Öt óra. A kohónál már szedik össze a szerszámokat — zsugás Pali bácsi meg a balekokat az esti ultipartira. Na, engem egyszer sem kopasztott meg ... Talán már a fegyelmi eredményét is tudják. Képzelem, Miki, hogy’ irigykedik... De jó itthon — nyújtózkodom végig hét óra felé a besötétített szobában, a rekamén ... Karló azóta már az asszonyt gyömöcköli... Micsoda bolond hét volt ez! Szegény Suhajda Karcsi bácsi, képzelem, milyen dühös ránk. S igaza is van. Valahogy azért majd csak kiengesztelem, ha visszamegyek. Csak az az egy bosszant, hogy most azt hiszik rólam: azért csináltam ezt az egészet, hogy hazakerüljek. Ennyiből hülyeség volt belenyugodni a fegyelmi határozatba. Olvasni kellene valamit, úgy könnyebben megy az idő. Hát igen, új napirendhez kell szokni. Hát, azért Karlóval zsugázni sem volna rossz, mi egyébként is már nagyon összeszoktunk. Szegényt, alaposan belerángattam ebbe... A fiúk most biztosan a gyári vendéglőben vannak ... Tíz órára az asszony elé... Álmomban Kaposváron kuglizok Suhajda Karcsi bácsival — kilenc fát ütök egy dobásra. - IO -I A RÁDIÓKÉSZÜLÉK MELLŐL Az elmúlt két hét irodalmi műsora elég sok örömöt szerzett. Az Öröm nem a Gondolat műsoránál kezdődött. A legutóbbi folyóirat-szám szürke volt és üres. A riporter a kiváló Tudor Arghezinek csupa olyan kérdést tett fel, amire negatívummal kellett válaszolnia. Büky Ottónak vidéki irodalmunkról szóló vitaírásában egyetlen olyan gondolat sem volt, amit előtte már sokszor ne fogalmaztak volna meg. Sha Takács Gyula klasszikus veretű, dunántúli hangulatokat idéző költeménye hozott is egy percnyi felüdülést: az új Sartre-darab három kiragadott idézete ismét csak azt bizonyítta, hogy drámatöredékek bemutatása a rádióban még akkor sem kelt hatást, ha oly avatott kommentátor próbálja egésszé foltozni, mint „Az ördög és a jóisten” bonyolult *jelképrendszerrel zsúfolt szövetét Bajomi Lázár Endre. (A folyóirat szerkesztő — gondolom —, példát vehetett volna egy héttel azelőtti munkájáról, melyben a Zebegényt idéző Tarján Imre meghatott Szőnyibúcsúztatója, az egyre inkább magára találó Csoóri Sándor falusi idillje és Varga Imre jókedvű „népművelő”elbeszélése — ez a szinte teljes egészében „vidéki” szám — jótesően egységes hangulatot teremtett a Gondolatban.) Tiszta örömet Saroyan hozott, múlt csütörtökön — vagyis Mándy Iván az Emberi történet dramatizált változatával, s azzal a ténnyel, hogy (az ifjúsági műsor keretein túlmenően) ráirányította a figyelmet erre a méltatlanul mellőzött amerikai kortárs humanistára. De ismét szomorú tanulság: még negyven percnyi idő sem elegendő mindig, hogy egy teljes regényt megjelenítsen, vagy akár csak az eredetit megközelítő hatást keltsen. Amire tehát egyszer vissza kell térnünk: a műsoridő kérdése irodalmi előadásoknál, a beleélés örömét igénylő hallgató szemszögéből. ... Ez elmúlt hétfőnviszont kellemes meglepetést szerzett. A népszerű Pettyes írójának, Sós Györgynek díjnyertes rádió-drámáját, az Igaz legendát közvetítették ismét. Tulajdonképpen közepes előadást hallottunk: Cseres Miklós nem bővelkedett rendezői ötletekben, s a szereplőgárda sem nyújtott többet a jó átlagnál. Ellenben a tétel, amit a szerző megfogalmazott , az oly bátor és igaz, amilyen csak felelős emberekben, s a váratlan rátalálás ihletett pillanatában bukkan fel. Egy falusi öregasszony ravatala körül játszódik a darab, egy ágról fzakadt és atyafisága vesztett zsidóasszony körül, akinek elföldelését — kötelességből és tisztességből — a helyi tanács vállalta, az elhunyt vallási szertartása szerint. S a csupa jószándék tanácselnök csak akkor döbben rá, micsoda szelet vetett vállalkozásával, amikor már kellős közepén van a tudatielmaradottságból származó bonyodalmaknak. De ez makacssá is teszi. „Mennyivel nehezebb tisztára gyomlálni a földet, mint újra bevetni” — sóhajt fel, miközben az értetlenekkel és gyűlölködőkkel, a múltbéli és újsütetű fajvédőkkel csatázik, és e sóhaj olyan problémára hívja fel a figyelmet, amelyről sosem volna szabad megfeledkeznünk. De: „Akinek azemberség a fegyvere, annak én szövetségese vagyok” — mondja a váratlan segítőtárs, az evangélikus tiszteletes, akit hősünk (minthogy rabbi a környéken nincs) hirtelen ötlettel a temetési szertartás elvégzésére felkér. S válaszul olyasmit fogalmazott meg ezzel a pap, amit az elnök eljárása — mondhatnánk az államhatalom — sugallt neki, s ami messze túlmutat a temetési ceremónián, de magán a drámán is, és minden jóakaratú ember álláspontja lehet, aki más nézetekkel él ebben az országban, mint a többség. Az igazi, mélyről jövő mondanivaló a dráma feltétlen érdeme, ezért néztük el a gyengébb" előadást, s ezért volt jogos a prágai zsűri döntése, mely a darabot a nemzetközi rádió-játék pályázat harmadik díjára tartotta érdemesnek. LUKÁCS ANDRÁS ZENEI NAPLÓ Paul Robeson Alig egy hetet töltött csak Magyarországon Paul Robeson. ..a béke dalnoka” —, de ez a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy orgonazengésű basszusának csodálatos varázsával, Csepelen és Jászberényben, az Operában és a Sportcsarnokban, kettős hivatásának lelkes és elragadtatott harcostársaként milliókat állítson csatasorba a békéért. Robeson kettős hivatása: a művészet és a béke szolgálata. A művészeté, mely nála — új, magasabbrendű emberi tartalommal telítődve — ismét visszanyerte régi reneszánsz sokoldalúságát, a polgári specializálódás korát megelőző szerves egységét és univerzalitását: szónokol és énekel, verset szaval és prózát mond, zenetörténeti előadást tart és a legközvetlenebb egyszerűséggel beszélget a pódiumon, szinte intim kettesben minden egyes hallgatójával. Ez a művészet nemcsak mélységében, átfogó műfaji teljességében univerzális, hanem szélességében is az: földrajzi, nyelvi, faji határokon átlépve, és azokat magasabb, emberi egységbe összefogva, nemzetközi művészet a szó legjobb, legnemesebb értelmében. Angolul énekli az amerikai munkáshős, Joe Hill balladáját, és csehül Husz János szabadsághimnuszát, jiddil a varsói gettó halálraítéltjeinek búcsúdalát, és norvégül — a fasizmus elleni harcban elesett norvég hazafiak emlékére —, Bach korálját. „Erős várunk nekünk a mi hatalmunk!’* szöveggel; kínaiul a Hosszú Menetelés forradalmi indulóját, és oroszul a Drága földet; latinul Guido d’Arezzo, a X. századi zenereformáló bencés szerzetes dallamát, és — egy perc alatt egy évezredet lép be — a déli négerek jellegzetes lágy és gömbölyű dialektusában az Old Man Rivert. Univerzális és nemzetközi, és amellett mélységesen népi és közösségi művészet: a folklór ősi pentatonját keresi és találja meg Robeson a középkor egyházi hangnemeiben, és a népdal magától értetődően bonyolult és fenségesen egyszerű hangját Bach muzsikájában, s a néger rabszolgák felszabadításáért életét áldozó fehér amerikai farmer. John Brown eposzában, két izmos karjának vezénylő mozdulataira, a hatalmas egyéniség lenyűgöző varázsától megbűvölten dalolja vele a refrént —Glory, glory, alleluja!” — egyetlen emberként az egész közön ?é®. LEIDNEK JÁNOS VITA A PRÓFÉTÁKKAL A jámbor bölcselők figyelemmel kísérték a varázsló kritikus szavait, majd egyikük így szólt: — Ha nem csalódom, és jól megértettem minden szavát és a szavai mögött bújkáló gondolatot, melyet a szavak részben eltakartak, részben kifejezésre juttattak, akkor mereven vissza kell utasítanom mindazokat a vádakat és beállításokat, melyek csalhatatlan bőscseletünk mulasztásait célozzák. Sajnálatos dolog, hogy létezhetnek még napjaink-VÍZSZINTES. (Kétbetűsek: LO, AR, OA, EB, BG, Dl.) 11. Az idézet első része. 10. Idegen férfinév. 11. Kicsi, németül. 12. Vállalkozó legények biztatása. 18. TVM. 15. Fiaskó. 17. UTE. 18. Figyelmezteted, neveled 20. Kémiai anyag. 21. Régi fémdiszités. 23. Szétmázolt. 24. Halad. 20. Jákobban egyének, akik egyéb bölcseletről is tudomást vesznek, hacsak elméletileg is, mint a miénk. A természet ősi törvényeire hivatkozva .......... VÍZSZINTES, — 10. és 14. FÜGGŐLEGES. (A rejtvény három sorában elrejtett idézet megfejtését kérjük beküldeni, lehetőleg levelezőlapon. Határidő: 1960. október 1. — A megfejtők között tíz példányt sorsolunk fe. REMENYIK ZSIGMOND lásd: 34. sz. vízszintes sor] című novelláskötetéből.) harmadik fia. 28. ... költő. 27. Skálahangok. 29. A világ legtermékenyebb drámaírója volt. 30. Köralakú lap. 31. Két női név. 33. Román népi tánc. 34. Remenyik Zsigmond novelláskötetének címe, amelyből rejtvényünk témáját idéztük. 37. Nóta. 38. Pólya, kötszer. 39. Fűszernövény. 41. Hírhedt római császár. 43. Ógörög törzs. 44. Svájci német író (fölös ékezetekkel). 45. Igaz dolog, tény. 47. Jegyezgetek. 48. Pálinkával kapcsolatban említik. 50. Buster Keaton jellegzetes fizimiskája volt. 52. Azonos betűk. 53. Nagy nehezen kihúz (egy bútort alakásból). 54. ... Angeles. 55. Zűrjén, a saját nyelvén. 56. KZE. 57. Japán nagyváros. 59. Kérődzők gyomrában előforduló képződmény; hajdan hatásos óvszernek hitték. 60. Névelővel: ravaszdi állatok. FÜGGŐLEGES: (Kétbetűsek: LT, LK, NE, BI, RY, AZ.) — 1. Vulkántölcsér. 2. ... arma silent musae. 3. Kerület, rövidítése. 4. Ez a tejtermék. 5. Indítványozó, régiesen. 6. Elgázolni. 7. Jó kedve van. 8. Birtokos névmás. 9. Engedély, rövidítése. 10. Az idézet második része. 13. Olasz számnév. 14. Az idézet harmadik része. 16. Svájci város. 19. Kérdőívek rovata. 20. Adósságot fizet. 22. A rágcsálók rendjébe tartozó emlősállat-család. 24. Olasz humanista költő és filozófus (Pico della ...). 26. Férfinév. 27. Rokonhangzók. 28. Szögletrúgás. 29. Fényes fedőfesték. 30. Jóbarát. 32. Ékesség, dísz, németül. 33. Amerikai csavargó, vándormunkás. 35. Régi orosz uralkodói cím. 36. Kevéssel . .. . kis igény. 40. Francia nagyváros. 41. Publius O. . . . Ovidius 42. Helytelenül. 45. Angol női név (ék.felesleg). 46. Nehéz selyemszövet. 48. Miltiades fia. 49. Fordított mutatószó (tárgyeset). 50. Növényvilág. 52. Formai. 53. Az etiópiai hagenia virága, gyógyszer (KOZO). 55. A kezdet kezdete. 58. Vadgyümölcs. (Fenyősy Antal) . * Megfejtés a 37. számból: Kívánatosabb dolog oroszlánként meghalni, mint szamárként élni. JUTALMAZOTTAK: Jankovich Ferenc: „Hídégetés” című történelmi regényét nyerték: Pálka László, Orosháza; Varga Zoltán, Andráshida; Plichta Mária, Tiszafüred; Kovács József Zirc; dr. Füvessy Sándor, Szombathely. — Antoni Józsefné, Nagy Sándor, Rovány Károly, Vass Emília és Gedeon Éva, budapestiek.• A jutalomkönyveket postán elküldjük.