Élet és Irodalom, 1961. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)

1961-11-04 / 44. szám - Bóka László: Solohov. Egy felszólalás és egy regény (7. oldal) - Molnár József: rajza • kép (7. oldal) - Sükösd Mihály: Jel a falon • Napló (7. oldal) - Kónya Lajos: Mélység • vers (7. oldal) - Takáts Gyula: Betűdből szóljon • vers (7. oldal)

BOKA LÁSZLÓ: SOLOHOV •—Egy felszólalás és egy regény — 1956rettentő őszén jártam a Szovjetunióban. Lakozásomat megkurtította a történelem, amit láttam, azt is a hazavágyó félelem fátylán át láttam, azokban a dúltkedvű napokban nem is gondolhattam arra, hogy régóta dédelgetett tervemet. Solohov meglátogatását megvalósítsam. Itthon az ocsúdó csömör zűrzavara fogadott, nemcsak lakásom mennyezete szakadt be, hanem — úgy éreztem —egem is rámszakadt, csillagaim is rámszakadtak. Munkára képtelenül, mindent értelmetlennek tartva zuhantam magamba — emlékszem, hogy egy Solohov hazai irodalmi fogadtatásával foglalkozó kandidátusi értekezés bírálatát ingerülten hárítottam el magamtól. Egy zugolyra szűkült lakásomban darvadoztam s összhangzattan a kézikönyvek feladatait oldogattam meg, mintha keresztrejtvényt fejtenék. Sebeimet nyalogattam, sebeket, melyeket főként én magam ejtettem magamon s csak az zökkentett ki önemésztő meddőségemből, hogy megkezdődött az egyetemi munka. Akkor fogtam hozzá, az egészség első ösztönével, Marx, Engels, Lenin újraolvasásához, akkor ragyogott fel előttem a révületben látott Kreml és a Novogyevicsi kolostor, Alekszej Tolsztoj Nagy Péter-regényéből, és akkor vettem a kezembe újra Solohov Csendes Donját, meg kolhoz-regényének első kötetét. Mire tető alá került lakásom, addigra a csillagok is a helyükön voltak, s én is gyógyulóban. Nem utolsósorban Mihail Alekszandrovics Solohov lélekindító regényeinek segítségével. Ez a hálás emlék dobbant szívembe, mikor azt hallottam október 24-ém, hogy Mihail Alekszandrovics is felszólalt a XXII. kongresszuson. Valaki a minap azzal a gondolattal játszott el — Sadoveanu halála alkalmával — mi lett volna, ha a mi Móricz Zsigmondunk is megérte volna a felszabadulást s ő írta volna meg az első tsz-regényt, a paraszti élet újjászületésének regényét. Nekem is valami ilyesféle jutott eszembe. Mihail Alekszandrovics is 1905-ben született, mint József Attilánk, őt is olyan élő kapcsolatok fűzték a kozákföldhöz, mint József Attilát Szabadszálláshoz, ő is olyan kamaszszívvel élte át a proletár-forradalmat, mint Attila, s ha a mi nagy költőnk testét nem roncsolta volna el a vonatkerék, ha túlélte volna a fasiszta dúlást, akkor bizonyosan őt is kiküldte volna a párt Kádár elvtárssal a kongresszusra s a szocialista irodalom e két fároszának fénye közvetlenül villanhatott volna egybe. Sóvár és fájdalmas gondolat ez, s ha eljátszunk is vele, nem játék. A magyar író házának minden világtáj felé nyílik ablaka ma már, tanítványai és versenytársai vagyunk minden irodalomnak. De az északkeleti ablakon valahogy másként nézünk ki. Tudjuk mi azt jól, hogy nincs teljesértékű analógia. De ha arra nézünk, mégiscsak természetes gondolat az, hogy mi lett volna, ha Ady és Móricz Zsigmond kibomló művészetének inspirátorai nemcsak a magyar radikális demokraták lettek volna, hanem Lenin és bolsevik társai, ha 1918 októberét úgy követhette volna 1919 márciusa, mint ahogyan 1917 februárját 1917 októbere követte ott. József Attila szocialista művészete olyan társadalmi talajon virágozhatott volna ki, mint Solohové, ha a második világháborúban nyíltan és egyértelműen az antifasiszta fronton harcoltunk volna, s Radnóti Miklósnak nem kellett volna lefojtania szavát, hanem egy szabadságát védő nép körében magasra emelhette volna az emberiség zászlaját. A szovjet irodalom legnagyobb ormaira úgy nézünk fel, legnagyobb eredményeit úgy értékeljük, hogy közben a magunk fejlődésének elmaradt lehetőségeit latolgatjuk. Ez nem valami béka-perspektíva, a latolgatás eredménye nemcsak fájdalmas, hanem büszkévé is tesz, hiszen az inspirátorai fölé nőtt Ady csak világirodalmi mércével mérhető, hiszen József Attila így is a marxi- leniai világlátás egyik legnagyobb művésze, s Radnóti tiszta hangja germán-fasiszta lágerek poklából is hibátlan emberséggel zengette ki a humánum igazát. S hogy nem inferioris helyzetből latolgatjuk ezeket az analógiákat, azt a kérdés másik vetülete is megmutatja. Mert ha Solohov felszólalt a XXII. kongreszszuson, nemcsak az jut eszünkbe, hogy a mi József Attilánk is ott lehetne, hanem az is, milyen jó, hogy a mi Solohovunk ott van és felszólal. Mert nemcsak úgy igaz, hogy az ő útjuk megmutatja, miről maratunk le, miből maradtunk ki, hanem az analógia úgy is igaz, hogy az ő útjuk a mi utunk is, az ő sikereik a mi büszkeségünk is, az ő harcaik olykor elébe vágnak a mi harcainknak s előttünk törik az utat. Ma már ez, azt hiszem, nem érthető félre, analógia és példa nem úgy érződik, mint a dogmatizmus idején.---nem esünk.-kötelező transzba, ha egy, közÖDSZECÜ szovjet regényt olvasunk, egy rossz szovjet film pereg előttünk, de a jó szovjet regénynek, a kitűnő szovjet filmnek kétszeresen örülünk, mert abban annak a szocialista művészetnek diadalát ünnepeljük, melyet mi is szolgálunk magyarul, magyarán, nemzeti irodalmunk fő irányait követve, az emberiség nagy céljaihoz igazodva. A dogmatikusok amúgy sem nagyon örülnének, ha Solohovot választanánk példaképünknek. Ment meg,hatottan olvastuk, hogyan nyilatkozott Solohov a szovjet írók és a párt viszonyáról, ugyanakkor kaján belső derűvel és némi irigységgel olvastuk, hogyan kecsergett el Jekatyerina Alekszejevna Furcevával a teljesített irodalmi norma és a teljesítmény értéke kérdésében, rámutatva a hivatalos okfejtés „nagyszerű leugrására”, a „diplomatikus elhallgatás módszerére", a statisztikai számszerűség fránya furfangjára, ahogyan a fiatal írók iránti elismerő bizalmának kifejezést ad s folyamatos munkájuknak lehetőséget akar teremteni, ahogyan a vidéki írók gondjának is hangot ad. Ujjongva olvastuk, hogy mi a véleménye az élményszerző vidéki kirándulásokról, azokról a falusi szakértőkről, akik évtizedek előtti tapasztalataikat gyümölcsöztetik ma is, s rendkívül fellelkesített azzal, hogy nemcsak a konkrét helyzet- és emberismeretet kérte számon az íróktól, hanem a termelőmunka tudományos szintű ismeretét s hogy erre Kuprint és Lev Tolsztojt hozta fel példának. Nekünk az is nagyon tetszett, ahogy az ottani hőbörgő ifjúsággal elincselgett. Mert komoly szava s tréfája, intelme és iróniája egy emberséges emberi viszony dialektikájára vallott s megértettük, hogy azért nem sarkalatoskodik, mert bizton tudja. ..Maga az élet rázza az irodalmi rostát és bekövetkezik a szükséges tisztulási folyamat”. Meghatott, hálás emlékezés, szívszorító analógiák s egy szabad szellem életigenlő szocialista humanizmusa ragyogta be Solohov szavát az én szememben. De, mindezen túl és mindezek felett, az adott szavának legnagyobb visszhangot szívemben, hogy nem rég olvastam el új könyvét, a „Feltört ugar”-t, az „Új barázdát szánt az eke" folytatását. Tudom, hogy e könyvről a Szovjetunióban is, nálunk is vitatkoznak. Én e vitához nem szeretnék hozzászólni. Bizonyára igaz, hogy ebből a kötetből hiányzik az az egyvonalú egylendületű áradás, mely az első kötet olvasóit magával sodorta, hogy e kötetben nem olyan egyenletesen dolgozott ki minden részletet, mint amabban. Mindez valószínűleg így van, nem tudom, mert nem vizsgáltam. De a „Feltört ugar” két ponton fölébe nő az önmagában is teljes első résznek. Valami különös melegség árad ebből a regényből. Ha „statisztikát” csinálnánk e regény tartalmáról, megdöbbentő eredmény derülne ki: a falu szocialista építésének hősi történetében elképesztően sok szó esik az öreg, fecsegő Scsukar apóról és rakoncátlan kecskéjéről, Trofimról, aki mindig olyankor bököd! Scsukar apót, amikor az öreget a természet parancsa guggolni kényszeríti, s a pokolravaló bakkecske arra kényszeríti az öreget, hogy minduntalan új helyet keressen, reumás lábait a szakadatlan guggolással, felállással valósággal megcsuklóztatja. Oldalakon fecsegteti a hol tudálékos, hol nagyotmondó öreget s Scsukar apó rajzának statisztikai aprólékosságából, stiláris derűjéből, játékosságából Solohov erős indulatoktól dobbanó, kemény szívébe látunk, s ebben a szívben, gyengéd szeretet él az esett kis öreg iránt. De ugyanígy elgyönyörködik s elmúlat a kövér szakácsnőn, ugyanez a szeretet árad a kis tanítónő felé, vagy Nyesztyerenkó pártbizottsági titkár felé. A szeretetnek ez a belső derűje, mely a regény látszólag jelentéktelen epizódjait oly árnyalt aprólékossággal ábrázolja, a regény egészében komor, művészi kegyetlenségét nemcsak kiemeli, hanem a mű egészének valamely belső harmóniát ad. Soha ilyen világosan nem mondta ki Solohov azt, hogy a harcnak azért kell olyan könyörtelennek lenni, mert minden, ami hátráltatja az új világ kiformálódását, az ezt a meleg emberséget, ezt a gyengéd mosolygást, a szeretetnek ezt a korlátlan áradását nyomja el. A „Csendes Don" befejezéséből már ismerjük azt a művészi könyörtelenséget, ahogyan Solohov regényeiben betelik a társadalmi igazság. Itt ez még kegyetlenebből érvényesül: nemcsak azok zúzódnak el, akik szembeszegülnek a haladás feltarthatatlan iramával, de elhull a harc során Davidov és Nagumov is, mert a harc nem csak az ellenség oldalán szed áldozatokat. Van abban valami monumentális, hogy Solohov szemébe tud nézni a valóságnak, volt benne valami borzongató is, olykor feltettük a kérdést: nincs ebben — minden nagysága mellett is — valami embertelenség, valami a pesszimizmus határán járó komorság? Azért írom, hogy volt, mert ebben a regényben — éppen az ábrázolás komor magasan — egy lírai sóhajjal megnyitja szívét. Egyetlen fénypászma vetül a sötét képre, de ettől egyensúlyt és arányt, megintcsak azt kell írnom, harmóniát kap az egész mű. Ez a vérbeli epikus megszólal s mint egy vers buggyan ki belőle a vallomás:" ... Hát nem énekelnek többet a doni fülemülék az én szívemnek oly kedves Davidov és Nagumov örömére, nem zúg többé nekik az érlelődő búzatábla, nem csobog többé kövein az a névtelen patak, amely valahonnan a Grejmjacsij horhos felső végétől folyik ... Ennyi az egész!”, így merte megtörni Aranyunk a „Toldi szerelme” epikáját a Piroska utáni sóhajjal: „Piroska, Piroska, jaj, nekem, ez a név ..." Nem embertelenség, nem pesszimizmus Solohov könyörtelen művészi monumentalitásának titka, hanem sóvár líra, mohó szeretet. Hogy is mondta a kongresszusom? „Belátom, hogy felszólalásom kissé borúlátó, de nem tehetek róla: hatalmába kerített valamiféle átkozott mohóság — mindent megtennék, hogy egy kicsit több jó könyv legyen s mégis kevés van belőlük örülünk, Mihail Alekszandrovics, hogy így szereti az irodalmat és hogy ilyen optimista. Molnár József rajza JEL A FALON T/rodern típusház, öt emelet egymás fölé nőtt ablakai, a lapos tetőn televízió és sima, almazöldt fal tövében három gyertya. Fölötte hervadó koszorú és felirat: „1943 agusztus 14-én a németek itt kivégeztek nyolc hazafit.” Nagyvárosi csúcsforgalom, déli fény, a gyertyaláng egybefut az augusztusi nappal, a koszorú alatt kiskutya szagolja a falat, mint egy fojtogatóan „megszerkesztett” vízió Picassóék gyűjteményéből. Ez volt az első képem Lengyelországról, ez kísért három héten át. Csodálnivaló nálunk a riporteri önbizalom: ahogy valaki külföldről hazatérve menten szükségét érzi két kézzel a világba szórnik az imént szerzett kincseket. Mindig gyanúsnak éreztem ezt az adakozást, hiányzott mögüle a befogadás alázata. Az utazás aligha lexikális ismereteink ellenőrzésére való, tetszetős általánosítások megfogalmazására még kevésbé. A magam eszményi utazóját úgy képzelem, hogy megszokott közegéből kiszakadva nyitott szemmel hagyja átzuhogni magán a képeket, engedi, hogy lenyomják, vagy felemeljék. Gyertyaláng, örökmécses, fehér szektük, az emlékezetes évfordulókon (s mikor nincs háborús évforduló Lengyelországban!) térdeplő, fekete öregasszonyok a pléhkrisztusok alatt — talán alkat dolga, talán a körülményeké, hogy ez futott a szemembe mindenütt. A bialowiezai rezervátumban, Európa legnagyobb őserdejében hirtelen apró tisztás, málló hantok alatt tömegsír. Évekkel a háború után állatok túrták ki a maradványokat, a koponyákon egyforma, golyóütötte lyuk. Kisvárosok múzeumaiban üveglap mögött őrzött plakátok, náci „Bekanntmachung”-ok, személytelen paragrafusszöveg: itt, ekkor, ezért, ennyi főt (polgárt, parasztot, zsidót, kommunistát, papot) golyó általi halálra, kötél általi halálra. Obersturmführer, Sturmbahnführer, Standartenführer — szolgálati szabályzatból sem tanulhatni meg jobban a rendfokozatokat. Mi a csodálnivaló a lengyelekben? A múltjuk, az antifasiszta ellenállás országot tömörítő hat esztendeje, vagy a jelen — Varsó és Gdansk, a térdig érő városok újjátteremtése, ahol a lengyel partizánok zászlaja a felszabaduláskor fél méterre lengett a föld felett? Számomra a kettő egybejátszása: a mai Lengyelország tevékeny energiával, kirobbanó életkedvvel tizennyolc éves napiparancsok és tizenhat éves örökmécsesek keretei közt küzdi előre magát. A nemzeti újjászületés mitológiája ez, az emlékek nyomása, vagy reálpolitikus okosság? Ludwik J. velem egy évben született fiatal író, két regénye jelent meg, mindkettő a háborúról szól. Csodálkozom: tízéves volt akkor, mi maradt meg benne? Nem jól érthettem, magyarázza: a háború akkor csak a fegyverekben hallgatott el Apja a varsói felkeléskor esett el, egyik nagybátyja végigharcolta Afrikát, a másik a szovjet hadsereggel érkezett a fővárosba. Öccse Szczecinben hajógyári munkás, unokatestvére Krakkóban pisztonos. Sok rokona van. A Westerplatte parányi félsziget Gdanskban, a régi Danzigban. 1939 szeptember 1-én, hajnali fél négykor itt kezdődött a második világháború. Egy épület törmelékei, szétgurult kövek, lombtalan, fekete fák — nincs sok látnivaló. Itt kezdődtek egy gyermekkor régi képei: az óvóhelyek kék fénye, lakásunk romja a fejem felett; apám szökése, anyám betegsége; egy német szakács, akit társai összevernek, mert cigánylánnyal hált; karácsonyi utazás nyitott marhavagonban, a hó elolvadt a combunk alatt; itt kezdődött a fájdalom. A Westerhalle kopár fáin mészfelirat: német körletparancs. Lengyelországban sokfélét talál három hét alatt az ember: szakállas festőket és halászszövetkezetet, Chovin szívét és metrtvesült ágyneművásznat. Én a mementójukat hoztam magammal. KÓNYA LAJOS: Mélység Szomorúságra, gyászra, majd kerekre enyhült arcokra nyit bennem a sok eszmélet-ajtó. Itt az ember kedve poklot gyúrt — vagy a Nap után kapott. Higgadt derűre, mély, mély türelemre, aztán hirtelen magasba csapott gyűlölet-lángra emlékszem, zizegve pirosultak a fakó hajnalok. Ilyen le-föl-szerencse, ily nyugalmat nem ismerő kedv, más-más csillagon honos, végletes sors-szeszély igazgat e tájon minket. Ordas járt, befalta étkünket is. De sarjadt, nőtt alant a mély melegágyban a forradalom. TAKÁTS GYULA: Betűdből szóljon Eddig izmom érezte csak. Feszült a hátizsák alatt s most már az orromat csikálja. Egy szőlő táncol illatába, mint az a szép kis kecskebak, ki volt e hús és ínyem, hogy nyálzik, hidd el, szégyen! Nem poézis el!... Két szarva belém vág, mint a bicska ártatlan szép fehér nyakába. S hogy fölkapod izzó fejed: Költőm, hát így ird versedet! Betűdből szóljon édes hárfa búrján is élet citerája s legyen dalod kiömlő véred megváltva őt és pusztuló magad! S e jósszű szavak végén is tudd: így volt, így írtad s megmarad ...