Élet és Irodalom, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1963-05-25 / 21. szám - Pál Rita: Sokára lesz reggel • széppróza | elbeszélés (9. oldal) - Kondor Lajos: rajza • kép (9. oldal) - Gyurkovics Tibor: Négy évszak • vers (9. oldal)

PÁL RITA. __9_ ■■ Fáradt vagyok. Jó most elnyújtózni s el­­alvás előtt kicsit még olvasgatni. Izgat ez a könyv, alig vártam, hogy megvegyem. Lapozgatás közben észrevétlenül elsimulnak a napi gondok, nem érzem már a fáradtsá­got és az ólmos súlyokat dagadt lábamban. Tíz óra tájt elálmosodom. Ahogy egy feje­zet végére érek, odateszem a könyvjelzőt, le­­kattintom a villanyt, rövid az éjszaka, min­dig olyan rövid, csak a nappalok hosszúk és egyre terhesebbek. Jövő héten feltétlenül meg­kezdem a szabadságot. De most alszom. Nem szabad belebonyo­lódni a gondolatokba, így is mintha tűnőben lenne az álmosság. Hallgatom az óra ketye­gését s időnként megnézem világító számlap­ját. Tizenegy. Egy órát máris vesztettem. Hol­nap hulla leszek, ha még sokáig heverek így ébren. Beveszek két nyugtatót, aztán még kettőt. De ez sem használ. Valami nincs rendben. Túl sokat ettem az este — szokás szerint — és talán túl mohón. De mikor úgy szeretek enni. Sohse lakom jól, folyton ennék. Most Aztán itt van. Nyomja a gyomromat, tompa, meghatározhatatlan fájdalommal, néha elmú­lik, szünetel, majdnem sikerül elaludni, az­tán újra kezdődik. Fél tizenkettő. Éjfélkor felkelek, izgatott vagyok, nyug­talan. Megkeresem a karórámat, beülök a fo­telbe és figyelem a másodperc mutatót. Várok öt percig. Jól érzem magam. Áh, hová is gon­dolok, képzelődés az egész, hisz van még majdnem két hetem. De nem... mozdulat­lanná merevedek, hevesebben ver a szívem, nézem a piros mutatót, tíz, tizenöt, harminc, negyven másodperc, negyvenöt, most enged a szorítás, kellemes ellanyhultság váltja fel, szétárad a testemben, de nem tart sokáig, öt perc múlva elölről kezdődik, szabályosan, pontosan. Most már nincs kétségem. Csodálkozva, kí­váncsian bámulok magam elé. Megkez­dődött. A félelem is ott bujkál a bőröm alatt, az idegeimben, de nem úgy, ahogy gondoltam, mindent elsöprő rémülettel, hanem csak sze­rényen, éppenhogy megtűrten. Jó, hogy nincs itthon anya. Szegény, meny­nyi szemrehányást tesz majd magának, hogy éppen most utazott el, pedig kértem, ne men­jen, féltem az utolsó napoktól, féltem, hogy egyedül leszek, nem­ félek.. •­­Talán azért nem, mert magamra vagyok utalva. Ülök a fotelban és nézem az órát. Hármat egyszerre. Az egyik a falon ketyeg, a kis téglapiros ébresztő az éjjeliszekrényen, a karórám meg itt vélem, ők jelentik most a fájdalom végtelen másod­perceit és a megkönnyebbülés rövid szaka­szait. Egy, kettő, három, négy, öt... nézem a mutatót, számolok, jaj de lassan mászik, tizenöt, húsz, mikor a harminchoz ér, akkor a legszörnyűbb, összegörbedek, lihegek, har­mincöt, negyven, negyvenöt, jaj de jó, elmúlt, vége, nem is olyan szörnyű ez, ki lehet bírni, nahát, nem is olyan rettenetes. Kinyújtózom, kutya bajom, talán mégis kép­zelődés, talán csak előjáték s az igazi két hét múlva kezdődik. Feszült várakozás a testem. Van két könyvem, az egyik a fájdalom­­mentes szülésről, kezembe veszem, olvasom, tanulom, magolom, próbálom. Főpróbát tar­tok! Nahát, ez jól hangzik, hogy még ehhez is van kedvem. Várjunk csak, hol is van, ja igen, itt, legalább 8—12 óra első szülésnél. Na akkor még ráérek. Itthon maradok, amed­dig bírom. Meg aztán hátha elmúlik és ez még nem az igazi. Hátha elmúlik ... Várok, várok... ismétlődik és nem múlik és egyre nehezebb. Egy óra, indulni kéne. Ahogy biztatom ma­gam, kirajzolódik a félelem, a félelem, ami sűrűsödik, hatalmasodik, ha innen el­megyek. Itthon minden ismerős. Nézem a ren­geteg könyvet, odavánszorgok, végigsimítom ujjaimmal színes táblájukat, nézem a búto­rokat, a falat, az ágyamat. Nézem az ágyamat, ezt az üres, nagy ágyat. Felcsuklok, elgyengülök: Iván, Iván, hallod? gyere, akárhol vagy, akármerre, gyere, nem igaz, hogy magamra hagytál, Iván kelj fel, ne aludj olyan mélyen, fogd a kezem, mást úgy sem telhetsz, nem segíthetsz, nem osztoz­hatsz, legalább a kezed nyújtsd, a kezed ... huszonöt, harminc, harmincöt, negyven, má­szik, mászik a mutató, ötvenöt, hatvan. Felállok, most van pár percem a követke­zőig, összeszedem a hálóingem, törölköző, szappan, fogkefe, könyv, pénz, igazolványok, minden megvan, talán minden. Milyen hamar véget ért ez a négy-öt perc, megpróbálok to­vább rakosgatni, hátha így is lehet, de nem, belezuhanok a fotelbe, Iván miért alszol? Nem ébredsz fel? Én mindig felébredtem, ha rosszat álmodtál, volt egy lidérces, évekig kísértő álmod, felordítottál, rémülten és me­nekülőn, de csak egy pillanatig, egyetlen má­sodpercig, mert a következőben már ott vol­tam feletted, rádhajoltam, betapasztottam a szádat, csókoltam, simogattalak és öleltelek, védtelek. Te felnyitottad a szemed, bután, cso­dálkozva néztél, mint egy kisgyerek: „Mi van szívem, megint ordítottam, de jó, hogy fel­ébresztettél, de jó, hogy itt vagy.” Milyen jó lenne, ha itt lennél. Hoznád a ruhámat, támadnád, becsomagolnád a papu­csomat, meg is fésülnél és kicsókolnád a ré­mületet a szememből. Sehol se vagy. Valószerűtlen minden, a tárgyak­, a szobám — a hajdani szo­bánk — én magam, belezuhanok egy mély, görcsös kábulatba, kútba, pokolba, Iván, meg kell bolondulni, Iván, ha eljöttél velem, fia nem hagytál el a gyönyörűség perceiben, óráiban, ha betakartál, védték ,mikor nevet­tem, amikor boldogok voltunk, hogy tudtál olyan messzire menni, hogy tudsz most ma­gamra hagyni. Zuhanok, látod, egyedül zuha­nok, nincs kapaszkodó, csak a kezed, csak egy szavad... Most viszont ideje szedelőzködni. Két óra. Kopogni kellene a szomszédnak, szólni vala­kinek. Kísérjen el, de nem, kihez csenges­sek be ilyen nyúzottan és ziláltan, kit zavar­jak fel álmából. A mentőállomás szerencsé­re itt van a szomszédban. Gyorsan rácsapom az ajtóra a lakatot, szinte futok a kapuig, még van három percem a következőig, na végre, benyomom a csengőt, nem hallom, hogy szól, talán mégis jönnek ajtót nyitni. Várok, újra csengetek. Senki. Semmi se mozdul. Letelt az öt perc, rándul, húzódik a testem, nekidőlök az egyik kocsinak, jó hűvös az ő oldala, széles a sárvédő, kapaszkodni is lehet, támaszkodni is. Kiegyenesedek, csengetek. Mélyen alhatnak. Egy kutya fordul be a sarkon, kutya, ku­­tyuska, gyere, nem félek tőled, gyere. De a kutya nagy ívben kikerül, továbbszalad, el­tűnik. Már húsz perce várok itt, csengetek, dülön­gélek és lihegek. Talán nem szól a csengő. Ökölbe szorított kezem rácsap az ajtóra, ezt se hallják, halló, mindenki süket, mindenki alszik, ébredjenek, belerúgok az ajtóba, rú­gom, rúgom kétségbeesetten, erőlködve. Na végre! Hogy ki az? Mit gondolnak, ki­csoda. Nem látják, hogy nézek ki? Az is­tenért, nyissák már ki azt az ajtót. A táskámat magam viszem az autóig, bí­rom, most éppen pauza van. A kocsi puhán, zajtalanul fut, a zökkenőknél hasam­ra szorítom a kezem, ösztönös mozdulattal. Hónapok alatt belém rögződött. Iván, ugye majd beszélsz az orvossal? És nem is mész haza, leülsz a folyosón, várod a reggelt, velem együtt várod a reggelt. Sötét van itt benn a kocsiban és ha kinyúj­tom a kezem, üresség. A felvételiben álmos nővér jegyezgeti az adataimat. Néz csodálkozva, hogy egyedül ál­lítottam be, de nem teszi szóvá. Én úgy visel­kedem, mintha ez természetes lenne. A ro­hamoknál beharapom a szám szélét és lehe­tőleg mozdulatlanul tűröm. Azért észreveszi. — Jaj ezek a görcsök — mondja szánakoz­va —, a vége felé már elviselhetetlenekké válnak. — Még jobban, még ennél is sokkal job­ban? — kérdem bizonytalanul. Menekülnék. A szülőszoba hatalmas. Fényesre kivilágí­tott. Én kísértetiesnek látom. A fal, mellett köröskörül ágyak. Üresek. Válogathatok. Az egyik mellé lerakom a táskámat, papucsot, pongyolát, szépen elrendezem. Az ágytól nem messze asztalka, sterilizátor és mindenféle műszer. Próbálok nem oda nézni. Előkerül az ügyeletes orvos, ez is álmos és morcos. Gyors pillantással megállapítja, hogy toxémiás vagyok, a vérnyomásom is ma­gas, tehát nem lesz könnyű dolga. Nézem a piros mutatót a karórámon és né­zem a szemben levő ablakot, amely nem akar világosodni. Az orvos injekciót állít össze, mindenfélé­ből keveri, jó nagy adag. — Ne ijedjen meg, de ettől­ kicsit melege lesz — mondja. — Ó, az nem baj — motyogom —, úgyis fázom. — Jaj de jó, mintha strandon lennék — folytatom tétován. Bágyasztó, kellemes meleg árad a testem­ben, fokozódik, mintha tüzes homokon feküdnék és a nap még tüzesebben sütne rám, Iván, emlékszel’ Kifeküdtünk a rétre, a de­rékig érő fű rejtett, mint valami nagy fal, a nap meg égetett, áradón és féktelenül, te felkönyököltél, rámnéztél: „Szép vagy így, a bőröd alá bújik a nap, szeretnék én is a bőröd alá bújni” — mondtad egyszerűen és láttam az arcodon, boldog-boldogtalan arco­don, hogy igazat beszélsz. S ha már túlságosan elkábultunk, botla­dozva mentünk a patakhoz, te törted az utat a magas fűben és mindig a nyomodba lép­tem. Most is Iván, vezess a patakhoz, mert elégek, jaj, megfulladok, rettenetes, vizet, pa­takot, nem bírom tovább, Iván, miért szök­tél el és mi történik velem, hol vagyok, ho­vá tűnt a rét? Mindjárt meghalok. Rettenetes rosszullét bújt a bőröm alá, fé­lek, nagyon félek. Börtönként fognak a falak és az ablakon túl beláthatatlan a sötét Lassan térek magamhoz. Tűnőben az injek­ció okozta roham és már gondolkozni is tu­dok. Csodálkozni is. Csodálkozva és hitetlenül várom a reggelt. Ó, csak már reggel lenne. Addigra talán... Milyen lesz? Hogy fogom megszokni, hogy már nem mocorog bennem? Időnként kis fatölcséren keresztül hallgat­ják a szívhangokat. Szeretném én is hallgat­ni. Kérdezgetik, mit érzek, mivel hogy nem üvöltök. Magamra hagynak, egy asszonnyal térnek vissza, csak egy spanyolfal választja el tő­lem, sikoltozik és jajong. Elbújok a kiáltásai mögé, oda rejtem a magam nyöszörgő han­gocskáit. Fáradt vagyok és meggyötört. A most már csak két-három perces szünetekben elszundí­tok, talán egy órán keresztül játszom az álom­mal. Aztán felpattan a szemem, a spanyolfal kicsit meglibben, torz, állati kínban fuldokló arcot látok. Irigylem ezt az asszonyt, ő ha­marább túl lesz, mint én. Én még nem fet­­rengek, sikoltozok, mozdulatlanul fekszem, de lehet, hogy ez a félelemtől van, gyerekkorom­ban se mertem moccanni a sötét szobában, nehogy életre keljenek az árnyak. Sohasem lesz reggel. Ha gyengül a hús fájdalma, azonnal Iván jut eszembe. Hol lehet és mit csinálhat? Talán éppen szeretkezik. Mit tudom én. Még ide is elkísér, pedig azzal vigasztaltam ma­gam, hogy itt már nem lesz jelen, s a gyöt­relmek óráiban elfelejtkezem róla, megsza­badulok­ tőle, ó Iván, azt hittem, itt már nem fogsz fájni. Újabb injekció, „fájáserősítő”, mondják, de ezután is csendes vagyok és merev, csak a szemem él, tágul, a semmibe kapaszkodik, mert a zuhanás már túl nagy, most már nincs reménység a szünetekben, nincsenek szünetek, étlenség fúrná , minden pontról,­a húsom, a testem halálos ellenségem, kibírhatatlan, ki­bírhatatlan, szeretnék üvölteni, de nem tu­dok, most sem üvöltök, jó lenne meghalni, semmit se bánok már, csak ennek vége, le­gyen, vége ... vége... vége... Iván, veled sem törődöm, mit bánom én, ha szeretkezel is éppen, kihulltál belőlem, csak ez a pokol, ez az elviselhetetlen pokol létezik és ural­kodik A kis piros mutató is hűtlen lett, nem hoz enyhülést, hiába lesem futását, nincs megkönnyebbülés és mikor lesz még reggel. Sohse lesz vége. A nővérek nevetgélnek, talán vicceket me­sélnek egymásnak és az orvos visszament aludni. A gyerekre kellene gondolni. De ez se eny­hít. A gyerek most még hihetetlenebbnek és valószínűtlenebbnek tűnik, mint eddig. Le­het, hogy más is így van az elsőnél. Kíván­ja, vágyódik utána, örül neki, mindenfélét elképzel, csak éppen azt nem tudja elhinni, hogy valóban kibújik, itt lesz, egy igazi kis ember. Az igazi kis ember lassan ízenként szedi szét az anyját. A falak sápadoznak és a villanyfény gyen­gül, észre sem vettem, mikor szökött be a kinti fény. Az orvos felébredt és újra injekcióz, össze­koccanó fogakkal meredek rá, nagyon könyörgő lehet a szemem. Süllyedek, de ez már nem képzelődés, a fejem mélyebbre, egy­re lejjebb kerül. Az orvos hallgatja a szívhangokat, fakó, álmos arca éled, na meg egy kis türelem, nem­sokára megleszünk — mondja. Mikor, mikor? — kérdezgetem. Már csak húsz-huszonöt perc — feleli. Még huszonöt perc? És nézem újra az órát, de egy perc is több most huszonöt rendes percnél. De ez az idő már nem kilátástalan, der­medtségem oldódik, élek, élni akarok, élni akarunk, mindent megteszek doktor úr, csak mondja, hogyan, mit... A doktor úr egyre gyakrabban hallgatja a szívhangokat, a nő­vérek is, szinte odafészkelt ez a kis barna tölcsér a testemre, ide-oda siklik, csak nincs valaki haj, olyan aggodalmas az arca dok­tor úr, mondja, nem hallani talán semmit? Nem él már? Miért hallgatja állandóan? Igen, az utolsó percekben ezt így kell, mindenki­nél? Hát jó, elhiszem, lélegzem, igen, mé­lyen, csukott szájjal, visszatartom a levegőt, ugye élni fog? Az orvos szeme barátságos és meleg, bele­kapaszkodom a szemébe, onnan lesem, mi­előtt még szólna, mit kell kell tennem, még nem vagyok mozdulatlan és csendes, harco­lok, öntudatlanul és minden erőmmel, bár fulladok már, halántékom feszül, pattanni ké­szül, jó, doktor úr, még egy kicsit, még egy kicsit kitartok, hogyne, még két-három perc, ugye él? Hogy mit szeretnék, hát kislányt, kékszeműt, persze, mit mond, ha fiú lesz, visszabújta­tja? Nem, azt ne tegye, az is jó lesz, csak éljen, éljen, még egy-két perc, tü­relmes vagyok, hogyne... jaj... Elnyúlok, mintha áramkör szakadt volna ketté. Nem értem. Túi van? Semmi se fáj. — Kislány, hű de kövér kislány — hallom messziről. — Él? És mindene megvan? És igazán kis­lány? — kérdezi egy furcsa, idegen hang, az­­ enyém. A lélek merevsége lehullik. Ó, bánom is én ha hallják, nekem is szabad sírni, nem? Nevethetek is, ha kedvem tartja, hogy miért sírok, nevetek egyszerre, mit tudom én, csata így jön magától, elég volt a fék, a zárkózott­ság, magány, az öröm már hangos, úgyse fi­gyelnek rám, a gyerekkel bajlódnak, most jut eszembe, a hangját se hallani, miért nem sír a kisbabám, doktor úr? Hogy pacskolják, fel­­nyivákol végre, ne sírj, ne sírj, te kis sze­gényke — csuklik sírva-nevetve a hangom a fehérre bevont asztal felé. Mit bánom én, most már mi történik ve­lem. Nem zavarnak a műszerek, idegen, ér­zéketlen a testem, nem az enyém, csak a szemem az enyém és az mindig arra fordul, ahonnan a nyivákolás hangzik. Ha elhallgat, megijedek, ha rázendít, sajnálom. Az arcát nem látom, csak két hadonászó öklét, ahogy kivöröslik a fehérségből. Behunyom a szemem. Kislány. Várom az arcát. Iván, lányunk van, mindig kislányt ígértél nekem. Aztán elmentél, nem tudtad, nem is akartad kivárni, hogy megszülessen. Megun­tál bennünket. Azért az ígéretedet betartot­tad. Nem tudom, merre vagy mo­st és mit csinálsz. Csak a telefonszámodat tudom. De nem hívlak fel. A zenélő csomag eltűnt az asztalról. Füle­lek, forgatom a fejem, merre van. Aha, lá­tom, méricskélik, centizgetik, takargatják. És billeg felém a kövér madám, tartja a kar­ján, kicsit meghajol vele, na nézze! Na, nézem! Lehet, hogy mégis felhívlak, Iván. GYURKOVICS TIBOR: Négy évsza­k­ ­. Valakitől én azt tanultam, a szeretetnek nincs határa, nagy kék kabátban volt, hajára hó bulit a sál mellett, csokorban, s kiment a ház nagy udvarába. Ment lefelé a hóesésbe, a lépés örök ütemével, mint, aki tudja, sose ér el a tájba csúszó feledésbe, de az ablakba mégse néz fel. A sárgakockás sál világít a szürkületben, mint a lámpa, lebeg a szélbe kék kabátja s úgy halad tovább fától-fáig, amíg a szem még visszarántja. II. Tavasszal aztán mit sem értve figyeltem a virágokat kint, hogy nyílnak-e olyan nagyot, mint ahogy valaki megígérte, ki vállalta a legnagyobb kínt. Azt mondta, hogy a szeretetnek szabálya nincs, de mint a rózsa kinyílik egyszer s elborítja az utakat, a fát, a kertet s levelét az ajtóba­ dobja. Még óvni sem lehet a kíntól, tövisek közt fog vágyakozni, a földben nyugszik százezernyi kapától, daltól meg nem indul, — egyszerűen fog fölfakadni. III. A nyár úgy fekszik, mint a róka, a kert végében összegyűrve, leégve, aranyra, vörösre, prémmé és szőrré kunkorodva, a kertbe feküdt, mint egy ölbe. A méz pedig öblös pohárban áll a verandán tétovázva, szilárdan s könnyen, mint egy ábra, melyben jövő és elmúlás van ikrás anyaggá összezárva. Ki jöhet itt? Ki érti ezt meg? A teljesült virág sem édes? Az ember hitvány életéhez kapott kölcsönbe kis szerelmet, amit aztán holtáig érez? ■Ne mondd, ne mondd. Az ősz kizárva van­ mint egy kapu, a távoli mezőkre és utakra ki, a szeretetnek nincs határa, ezt mondta egyszer valaki. Virágok borítják a kertet és azután a hóesés, ott megy valaki. Lépked­és nagy ára van a szeretetnek, nemcsak könny, nemcsak szenvedés. Az udvarból az útra érünk, (ahol a kertek vége van), mit meg kell tennünk, bárhogyan, míg arra az ösvényre lépünk, ahonnan már határtalan.

Next