Élet és Irodalom, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1963-02-23 / 8. szám - Fodor Lajos: Vita és tükör - zenéről és kritikáról (11. oldal) - Bittei Lajos: Behavazott kukoricás • vers (11. oldal) - Devecseri Gábor: Apollón és a Moirák (11. oldal)

Vita és tükör -­zenéről és kritikáról Megélénkült mostanában a pesti zeneélet. Ez a tény fur­csa ellentmondásnak tűnik azzal a másik ténnyel szem­ben, hogy éppen az utóbbi időben már nem olyan nagy a tülekedés az operabérletekért és más jegyeket, mint akár csak néhány évvel ezelőtt volt A közönség, amelynek tekin­télyes része nem hosszú ideje ismerkedik az igényesebb ze­nei műfajokkal, kezdetben kritikátlanul fogadta a fel­kínált produkciókat, válo­gatás nélkül ment az ope­raelőadásokra, s a koncerte­ken is legfeljebb a modern művek hallgatásától viszolyo­zott egy kicsit Mostanában ez nem ilyen egyszerű már. Másfél évtized műélvezői gyakorlatában kialakult az új közönség ízlése és kriti­kai érzéke, s ez a közönség ma már épp úgy irányító sze­repet tölt be a művészetek formálásában, akárcsak ré­gebben élt előbb. Zenei műsorpolitika A dolgok mai állásából az derül ki, hogy a közönségre nemcsak kell, de érdemes is jobban hallgatni. Nemcsak azért, mert a művészet enél­­k­ül értelmét veszíti, hanem mert a fejlődés bizonyos szakaszaiban a közízlés több lehet puszta igénynél, előre­­lendítő erővé nőhet A magyar zene XX. száza­di magára eszmélését a 20-as és 30-as évek java közön­sége gyanakvó tartózkodás­sal fogadta. Az utóbbi két évtizedben azonban nőtt a bizalom a népi ihletésű és modern hangütésű hazai al­kotások iránt. Először csak kiszélesedett az ízlésskálánk ebbe az irányba, később az új hang erős gyökerekkel meg is kapaszkodott a köz­­tudatban. Szükség volt ar­ra az időszakra, mikor a rádió naphosszat játszott népzenét és népi intonáció­­jú modern művelés­t, sőt még az olyanféle eredmény­telen és naiv túlzásokat sem lehet utólag elítélni, amelyek a könnyű szórakoz­tató és tánczene ..megre­formálását” próbálták erre­felé terelgetni. Persze min­den ilyen hatásos akció re­akciót vált ki. Az önma­gunkba húzódás, a modern fejlődés idegen áramlatai­nak elég radikális kirekesz­tése, nyugtalan kíváncsisá­got szült Ami kezdetben csak lappangott — az első kis rés megnyitása után ele­mentárisan a felszínre tört Ez ismét nem jelenti a tel­jes érdeklődés megváltozá­sát, csakis az ízlésskála to­vábbi szélesedését A Filharmónia — a hagyo­mányos koncertezés mellett — mindenfajta érdeklődést igyekszik a reális igények mértékében kielégíteni. Egy­re sűrűbben megszólalnak Schönberg és követőinek a kam­araművei, Sztravinszkij kompozíciói; Hindemith és Britten, Prokofjev és Már­tikra műveiket ígér a ta­vaszi program. S az ilyen irányban nekibuzdult ma­gyar kísérletekből is né­hányat. Az Operaháztól is türel­metlenül várják sokan a hasonló vállalkozásokat, csak­hogy ott nem olyan olcsó mulatság a kísérletezés. Per­sze azért az ideinél vala­mivel több bemutatóra is vállalkozhatna a pesti dal­színház, s az sem lenne rossz, ha egy-két előadásra ven­dégül látnák Britten és Menotti darabjaival a deb­recenieket, Prokofiev-újdon­­ságukkal a szegedieket, ér­dekes Hoffmannjukkal a pé­csieket stb. Viszonzásképpen ezekben a városokban bemu­tathatnák a C’est la guerre-t, a most készülő új balette­ket vagy egyebet. ttAz Operaház védelmében" Ilyen címmel egyébként he­ves és szenvedélyes cikket írt a Kortárs legújabb Szá­mában Füst Milán. Ezzel a cikkel szemben, úgy érzem, meg kell védeni, nem a név szerint aposztrofált és súlyosan elmarasztalt, ko­moly és lelkiismeretes fia­tal kritikust, hanem­­ az Operaházat. Múltját és je­lenét. Mert értelmetlen a világ legdrágább és legdi­vatosabb dalszínházaival ösz­­szehasonlítani a mi merőben más hivatású operánkat, ahol a New York-i, milánói, bécsi színházak jegyárának a ti­zedébe sem kerülnek a be­lépők, mégis többet kívá­nunk a nemzetközi hírű sztár-előadásoknál. Az sem hízelgő védelem, hogy „több mint egy tucat elsőrangú énekesünk van...” De meny­nyivel több! Hogy pedig ré­gen csak egy-kettő akadt volna? Hát tessék visszaem­lékezni, Idősebb Zenebará­tok, a húszas évek elejére, az akkori fiatalok és nagy öregek társulatára: Anday Piroska, Budanovics Má­ria, Basilides Mária, Burián Károly, Gyenge Anna, Ha­lász Gitta, Haselbeck Olga, Kálmán Oszkár, Környei Béla, Maleczky Bianca, Me­­dek Anna, Ney Dávid, Né­meth Mária, Némethy Ella, Palló Imre, Pataky Kálmán, Pilinszky Zsigmond, Rózsa Lajos, Sándor Erzsi, Sebeők Sári, Svéd Sándor, Szamo­si Elza, Székely Mihály, Székelyhidy Ferenc, Szeme­re Árpád, Szende Ferenc, Venczell Béla, Walter Ró­zsi. Bizony, ennél a sú­lyos hangú írásnál nem lett volna szabad egy ilyen névsorról megfeledkezni. (Azt a kort választottam, amikor Füst Milán még nem tett színháztól tartózkodó foga­dalmat.) „Teljes tiszteletet” érzünk a mostani kiváló művész igazgató és Feren­­csik János neve említése­kor, de hálátlanság, ha ez­zel Erkel Ferenc, Mahler Gusztáv, Nikisch Artúr, vagy későbbről Hevesi Sándor, Kern Aurél és Kerner Ist­ván, Radnai Miklós, Tóth Aladár és más igazgatók, Egisto Tango, Sergio Failoni, Otto Klemperer és más karnagyok érdemeit akarjuk elhomályosítani. Ízetlenség-e, ha a kritikus számon kéri világhírű dara­bok felújítását, ha egyszer — még oly kiváló betanítás ellenére is — kikezdte az előadást az idő koptató ere­je?! Becézésse­l, ajnározás­sal tartozunk mindennek? Megkülönböztetés nélkül? Nem az ilyen „védelem” sér­ti-e inkább az Operaház rangját, művészeinek önér­zetét? Hisz úgy sincs nagyobb öröm, mint ha jót ír­hat az ember. Milyen jó hírül adni, hogy annyi tiszteletre méltó fárado­zás után, aggódó kételyek közt várt Titkos házasság meg­könnyebbült örömet szer­zett. Kitűnően szórakoztat s néhány kevéssé ismert fia­tal művész bebizonyítja eb­ben a darabban, hogy mi­lyen tehetséges s hogy sokat várhatunk még tőlük. De nem tehetjük fel a kérdést, hogy Operaházunk jelenlegi álla­potában Borbély Gyulának és társainak betanító mun­káját és a többi ráfordí­tott nemes energiát vajon a leggyümölcsözőbben hasz­náltuk-e fel? Hogy az égető koncepciós problémák és mű­­sorgondok szempontjából a leghasznosabb lépést tet­tük-e? Hogy ez a színház, a nép (közvetlenebbül: a kö­zönség) színháza — min­den ismert nehézsége, jó és rossz adottsága, szervezeti abszurditása ellenére — meg­­tesz-e minden tőle telhetőt a jövő nekünk tetsző operá­jáért? A megélénkült zeneélet itt élénk vitákra késztet, s a kritikus csak a közönség oldalán állhat! Világjárók és a többiek A közönséggel együtt örül­tünk Fischer Annie szóló­hangversenyének és zeneka­ri estjének, mert nemcsak el­gyönyörködtetett, de példát is adott a klasszikusok, a mind­nyájunk számára annyira kedves Mozart- és Beetho­­ven-művek korszerű inter­pretálására. Az ilyen meg­iramodott korszakokban any­­nyira kellenek az efféle pél­dák, hogyan­ lehet frissen tartani, a változó életérzé­sek közt aktuálisnak meg­őrizni a régebbi korok re­mekeit. S itt ismét le kell írni Borbély Gyula nevét, aki koncertpódiumon is ki­tűnő tehetségnek bizonyul. De gondolunk-e eleget arra, hogy nem-világjáró koncert­művészeink milyen felada­tokkal küzdenek? Megszüle­tik egy új mű, vagy érke­zik valahonnan s a szólista nekilát a tanuláshoz. Hóna­pokig gyakorolja naponként, hogy egyszer, jó esetben két­­szer-háromszor eljátszhassa, kívülről, virtuóz módon — mint Nemes Katalin a nem­régiben bemutatott Gali­­nyin-koncertet — s aztán kész. Kezdődik más művel­éseiről a játék. Vagy: meg­érkezik egy rendkívül iz­galmas művész-egyéniség, amilyen Daniel Safran csel­lóművész, a vezénylő kar­nagy (ebben az esetben a ró­mai győztes Lukács Ervin) betanul három soha nem játszott koncertdarabot. A rapszódikus, nyugtalan és a pillanat kényszere alatt for­máló szólistát minden ideg­szálával követi, s aztán eset­leg évekig,­­ vagy örökre fél­­reteheti azokat a műveket, mert e kis ország néhány pódiumán nem kerül többé reájuk a sor, vagy ha igen , talán más fogja dirigál­ni őket. (Egy Roberto Renzi aránylag szerény repertoár­ral beutazza a fél világot!) Méltányoljuk-e mindezt? Meg­­teszünk-e minden tehetőt a felhasznált energia, tehetsé­geink erőfeszítéseinek jobb gyümölcsözte­tésére? „Érzelemmentes" előadás Nem lenne teljes ez a be­számoló, ha nem szólnánk a Filharmónia tavaszi bérlet­sorozatáról. Kitűnően össze­állított, megkomponált mű­sorok, klasszikusok és mo­dern bemutatók jó aránya, tehetséges fiatal művészek és a muzsika Sztravinszkij­­méretű gigászai, változatos és az élmény várható hőfo­kát jól érző összeállítás jellemzi. A Wiener Symphoniker két hangversenyével már meg is kezdődött ez a program. Mozartot, Beethovent és Csajkovszkijt játszottak a világhírű muzsikusok, Wolf­­gang Sawallisch árnyalat­­gazdag betanításában, Eu­­rópa-szerte ismert és be­csült előadóstílusában. Bee­thoven cmoll zongoraverse­nyének szólistája a jó for­mában levő, kitűnő Antal István volt, méltó partne­re a nagyhírű együttesnek. Vendégeink, s főként a ve­zénylő Wolfgang Sawallisch felfogása és tolmácsolása sokban eltér az általunk megszokottól. De gondoljuk meg: Bécs, München és Köln ma az „érzelemmentes” komponisták zenéjével ta­lán legtelítettebb három vá­ros. A „tárgyilagosabb” tol­mácsolás a muzsikusok min­dennapos feladatai közé tar­tozik. Ráadásul az osztrá­kok hagyományos Mozart- és Beethoven-felfogása, meg a miénktől különböző társa­dalmi légkör, ami szintén, hozzájárul a döntő ténye­zőhöz, az életérzések külön­bözőségéhez. A két koncert kisebb-nagyobb idegenszerű­ségével együtt is szép, ma­radandó élményt jelentett! Fodor Lajos ELSŐ MOTRA Apollón, mondd, meg: mért kívánod mlg nagyon, hogy Admétosz ne haljon meg? APOLLÓN Megmondhatom. Admétosz a barátom. MÁSODIK MOIRA Hogy lehet barátod földi, elmúló ember neked, aló isten vagy? APOLLÓN És ti, hogy lehettek, Sors­ istennők, ilyen kíváncsiak? Ti intéztek mindent a földön, égen, ti dönttök arról, hogy holnap mi legyen. És azt, ami ma van, ne értenétek? A föld, az ég, a hatalom tiétek. A legfőbb isten, Zeusz, csupán tinektek nem ad parancsot pusztán kérni tud titőletek. Hát én is azt teszem. De mert szavadra illő válaszolnom, elmondom, hogy mi történt. Én apámat Zeuszt megbántottam, mert megkeserített, megölve Asziklépioszt, fiamat, az orvos­ istent. Én pedig nyilának kovácsait, a vad küklópszokat küldtem halálba. Ő megbüntetett. Ha ő sért engem, csak kedvét teszi. Ha én őt sértem, akkor vétkezem és büntetés jár érte: eltaszított, Admétosz szolgájául állított. Legeltetem nyáját e jó királynak, s bizony nem is rossz ez a pásztor­élet, olykor nem árt egy kis kikapcsolódás az isteneknek sem. Jól élek ott lenn. A büntetés így visszájára fordult: egy évet nyertem dús tapasztalatban, s barátot nyertem, Admétosz királyt. Mert mindig kedves volt hozzám, sosem éreztette, hogy — bárha csöpp időre — bukott isten vagyok. Barátom így lett. S ti őt akarjátok megölni most. Ha lantzenémmel kedves szívetek üdítettem csak egyszer, arra kérlek: hagyjátok élni. HARMADIK MOIRA Épp öt? És vajon miért? APOLLÓN S vajon miért kell halnia? ELSŐ MOIRA Először: mert halandó. Egy halállal, mint minden ember, ő is tartozik. S nem mindegy-e, hogy mikor adja meg? APOLLÓN Ha egyszer mindegy, akkor hát, ne most! MÁSODIK MOIRA Másodszor: mert vétkes volt. Artemisznak húgodnak meg nem adta azt, mi jár. Mikor megnősült, nászi ünnepe előtt áldozni néki elfelejtett. APOLLÓN Egy vétekért egy büntetés elég! Megkapta már azt. Nászéjén húgom kígyókat küldött nászágyába, melyek az új arát s őt is megrémítették s elborzasztották. Megküzdött velük segítségemmel. S folytatták a nászt, reszketve még és minden csók után a kígyók síkosságától riadva. S most elszakítanátok hitvesétől a vágyó férjet? HARMADIK MOIRA Harmadszor pedig: mert így határoztunk, kell halnia. Azt kérdezed, hogy elszakítjuk-e. Kit nem szakítunk el mi életétől? Megszoktuk ezt, Apollón. APOLLON Semmiképen nem mondotok le róla? ELSŐ MOIRA Nem lehet. Kérj bármi mást, csak ne az életet. APOLLÓN S mi az, mi az életen kívül esnék? Mit kérjek tőletek? No, jól van, tessék, azt kérem hát, hogy igyatok velem. MÁSODIK MOIRA Ezt megtehetjük. APOLLÓN Bakkhosz, jó öcsém, kedvemre téve, tedd a dolgod: szálld meg oldó erőddel bősz elméjüket, lágyuljon szivük s mindvégig ne legyen az isten kérésére is süket! ELSŐ MOIRA A bor jó. APOLLÓN És az élet? MÁSODIK MOIRA (Magasba emelt kehellyel, nagyon komolyan­) Haj! HARMADIK MOIRA (ugyanúgy): Ihaj! APOLLÓN Kezd hatni már látom, a tűz-itál. Ti nem tudjátok, Moirák, én tudom, pásztorkodván a thesszál dombokon, mily nagyszerű, mikor a földi ember arasznyi életéből kurta percet öröklétté növeszt a bor varázsa. Halandó is vagyok most, pásztora e bús királynak, bár csupán egy évig. Halandók életét élem, szívemben halandó vágyak kelnek s hervadoznak. Te bor, ki új s új öröklétet adsz az elmúlóknak, most el nem múlóknak hajlítsd a szívét szánalomra; tedd, hogy értsék meg, mit ők szabdalnak el és tiszteljék a véges életet. ELSŐ MOIRA Apollón, jól van, egyet tehetünk — korod kiváló —■, hogyha van, ki érte önként halálra szánja önmagát, élhet barátod, Admétosz király. APOLLÓN És meddig élhet? MÁSODIK MOIRA Míg csak újra nem határozunk. APOLLÓN S ha helyettest nem állít? HARMADIK MOIRA Ő hal meg akkor! Nem tudunk különben a fonalunkkal elszámolni. Mért szövünk-fónunk, ha el nem metsszük aztán? APOLLON Mért szőttök-fontok, ha elmetszitek? S kinek kívántok elszámolni? Hát van valaki, aki még nálatok, még nálatok is föntebbi, ki nektek tud osztogatni új parancsokat? ELSŐ MOIRA Van, van, Apolló. És nem új parancsa, de állandó. S hogy ő ki és mi, azt akár ne is kérdd. Tudhatod. Te vagy és mi vagyunk ő. S minden földi ember A teljes mozgó, változó világ. A változás állandósága ő, az életet szülő, vivő, élő erő, ez ő, az élet tark­asága, mely nem sajnálja szétrombolni, mit oly szépnek alkotott mert újra s újra szebbé és szebbé tudja ölni-szülni. MÁSODIK MOIRA S a szerelem, mely egy-egy pillanatra az öröklétet — jelzően — megadja, miért is volna, ha nélküle is tudná ki-ki folytatni életét, nem utódokra bízva, kik tovább vigyék s tovább adják majd lanlandatlan? Gondold meg ezt is: ha a nemzedékek nem halnának, miért is nemzenének? HARMADIK MOIRA 5 ezért, Apollón, ha csak nem akarsz megállítani mindent, nem kívántál arátodnak számára mást, mikéntha azt kérnéd tőlünk, hogy jöjjön az este de el ne múljék még a dél. ELSŐ MOIRA Vagy azt, hogy legyen itt a nyár, de a tavas­­ne tűnjön el. MÁSODIK MOIRA Vagy az ősznek gyümölcsét tovább becézze még a nyári nap. APOLLÓN De hát mi volna ennél boldogabb? A szerelem s a halál összekötve? S a másik nélkül egyik sincs? Lehet. De én, az isten, aki mégis egyet ismerhetek csupán közülük, azt is tudom — mivelhogy ember is vagyok egy teljes évig —, hogy jobb nemzeni mint levonni a tanulságot éppen a nemzésből, utódok birtokában egyéni létünkről lemondani Admétosznak én a jobbat kívánom, mivel barátom. Élhet hát. HARMADIK MOIRA Csak úgy, ahogy kimondtuk! Ez csak haladék Kívánkozik a lét új s új alakba APOLLÓN Csak haladék? Mi más a földi lét? Én — halhatatlan isten és halandó pásztor — tudom, mi fér e csöppnyi csak­ba. DEVECSERI GÁBOR: Apollón és a Riokroik 11 BITTEI LAJOS: Behavazott kukoricás A töretlen kukoricát lepi varjúsereg !,s ehhez nem értek itt hibát , mások keressenek városi flaszterkoptató vagyok bevallom én.­­ Talán mert térdig ér a hó s köd ül az ér jegén s a hűs ég annyi felleget cipel majd megszakad s csak tárva-nyitva feledett kemencelyuk a nap s gyolcstépés az út s a vörös vér át-átüti már ezért oly rémes ismerős a sok egyforma szár mely úgy tűzdeli a mezőt, hogy sírás fojtogat. Katonatemető előtt robog a gyorsvonat. .. ! !.

Next