Élet és Irodalom, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1963-02-23 / 8. szám - Fodor Lajos: Vita és tükör - zenéről és kritikáról (11. oldal) - Bittei Lajos: Behavazott kukoricás • vers (11. oldal) - Devecseri Gábor: Apollón és a Moirák (11. oldal)
Vita és tükör -zenéről és kritikáról Megélénkült mostanában a pesti zeneélet. Ez a tény furcsa ellentmondásnak tűnik azzal a másik ténnyel szemben, hogy éppen az utóbbi időben már nem olyan nagy a tülekedés az operabérletekért és más jegyeket, mint akár csak néhány évvel ezelőtt volt A közönség, amelynek tekintélyes része nem hosszú ideje ismerkedik az igényesebb zenei műfajokkal, kezdetben kritikátlanul fogadta a felkínált produkciókat, válogatás nélkül ment az operaelőadásokra, s a koncerteken is legfeljebb a modern művek hallgatásától viszolyozott egy kicsit Mostanában ez nem ilyen egyszerű már. Másfél évtized műélvezői gyakorlatában kialakult az új közönség ízlése és kritikai érzéke, s ez a közönség ma már épp úgy irányító szerepet tölt be a művészetek formálásában, akárcsak régebben élt előbb. Zenei műsorpolitika A dolgok mai állásából az derül ki, hogy a közönségre nemcsak kell, de érdemes is jobban hallgatni. Nemcsak azért, mert a művészet enélkül értelmét veszíti, hanem mert a fejlődés bizonyos szakaszaiban a közízlés több lehet puszta igénynél, előrelendítő erővé nőhet A magyar zene XX. századi magára eszmélését a 20-as és 30-as évek java közönsége gyanakvó tartózkodással fogadta. Az utóbbi két évtizedben azonban nőtt a bizalom a népi ihletésű és modern hangütésű hazai alkotások iránt. Először csak kiszélesedett az ízlésskálánk ebbe az irányba, később az új hang erős gyökerekkel meg is kapaszkodott a köztudatban. Szükség volt arra az időszakra, mikor a rádió naphosszat játszott népzenét és népi intonációjú modern művelést, sőt még az olyanféle eredménytelen és naiv túlzásokat sem lehet utólag elítélni, amelyek a könnyű szórakoztató és tánczene ..megreformálását” próbálták errefelé terelgetni. Persze minden ilyen hatásos akció reakciót vált ki. Az önmagunkba húzódás, a modern fejlődés idegen áramlatainak elég radikális kirekesztése, nyugtalan kíváncsiságot szült Ami kezdetben csak lappangott — az első kis rés megnyitása után elementárisan a felszínre tört Ez ismét nem jelenti a teljes érdeklődés megváltozását, csakis az ízlésskála további szélesedését A Filharmónia — a hagyományos koncertezés mellett — mindenfajta érdeklődést igyekszik a reális igények mértékében kielégíteni. Egyre sűrűbben megszólalnak Schönberg és követőinek a kamaraművei, Sztravinszkij kompozíciói; Hindemith és Britten, Prokofjev és Mártikra műveiket ígér a tavaszi program. S az ilyen irányban nekibuzdult magyar kísérletekből is néhányat. Az Operaháztól is türelmetlenül várják sokan a hasonló vállalkozásokat, csakhogy ott nem olyan olcsó mulatság a kísérletezés. Persze azért az ideinél valamivel több bemutatóra is vállalkozhatna a pesti dalszínház, s az sem lenne rossz, ha egy-két előadásra vendégül látnák Britten és Menotti darabjaival a debrecenieket, Prokofiev-újdonságukkal a szegedieket, érdekes Hoffmannjukkal a pécsieket stb. Viszonzásképpen ezekben a városokban bemutathatnák a C’est la guerre-t, a most készülő új baletteket vagy egyebet. ttAz Operaház védelmében" Ilyen címmel egyébként heves és szenvedélyes cikket írt a Kortárs legújabb Számában Füst Milán. Ezzel a cikkel szemben, úgy érzem, meg kell védeni, nem a név szerint aposztrofált és súlyosan elmarasztalt, komoly és lelkiismeretes fiatal kritikust, hanem az Operaházat. Múltját és jelenét. Mert értelmetlen a világ legdrágább és legdivatosabb dalszínházaival öszszehasonlítani a mi merőben más hivatású operánkat, ahol a New York-i, milánói, bécsi színházak jegyárának a tizedébe sem kerülnek a belépők, mégis többet kívánunk a nemzetközi hírű sztár-előadásoknál. Az sem hízelgő védelem, hogy „több mint egy tucat elsőrangú énekesünk van...” De menynyivel több! Hogy pedig régen csak egy-kettő akadt volna? Hát tessék visszaemlékezni, Idősebb Zenebarátok, a húszas évek elejére, az akkori fiatalok és nagy öregek társulatára: Anday Piroska, Budanovics Mária, Basilides Mária, Burián Károly, Gyenge Anna, Halász Gitta, Haselbeck Olga, Kálmán Oszkár, Környei Béla, Maleczky Bianca, Medek Anna, Ney Dávid, Németh Mária, Némethy Ella, Palló Imre, Pataky Kálmán, Pilinszky Zsigmond, Rózsa Lajos, Sándor Erzsi, Sebeők Sári, Svéd Sándor, Szamosi Elza, Székely Mihály, Székelyhidy Ferenc, Szemere Árpád, Szende Ferenc, Venczell Béla, Walter Rózsi. Bizony, ennél a súlyos hangú írásnál nem lett volna szabad egy ilyen névsorról megfeledkezni. (Azt a kort választottam, amikor Füst Milán még nem tett színháztól tartózkodó fogadalmat.) „Teljes tiszteletet” érzünk a mostani kiváló művész igazgató és Ferencsik János neve említésekor, de hálátlanság, ha ezzel Erkel Ferenc, Mahler Gusztáv, Nikisch Artúr, vagy későbbről Hevesi Sándor, Kern Aurél és Kerner István, Radnai Miklós, Tóth Aladár és más igazgatók, Egisto Tango, Sergio Failoni, Otto Klemperer és más karnagyok érdemeit akarjuk elhomályosítani. Ízetlenség-e, ha a kritikus számon kéri világhírű darabok felújítását, ha egyszer — még oly kiváló betanítás ellenére is — kikezdte az előadást az idő koptató ereje?! Becézéssel, ajnározással tartozunk mindennek? Megkülönböztetés nélkül? Nem az ilyen „védelem” sérti-e inkább az Operaház rangját, művészeinek önérzetét? Hisz úgy sincs nagyobb öröm, mint ha jót írhat az ember. Milyen jó hírül adni, hogy annyi tiszteletre méltó fáradozás után, aggódó kételyek közt várt Titkos házasság megkönnyebbült örömet szerzett. Kitűnően szórakoztat s néhány kevéssé ismert fiatal művész bebizonyítja ebben a darabban, hogy milyen tehetséges s hogy sokat várhatunk még tőlük. De nem tehetjük fel a kérdést, hogy Operaházunk jelenlegi állapotában Borbély Gyulának és társainak betanító munkáját és a többi ráfordított nemes energiát vajon a leggyümölcsözőbben használtuk-e fel? Hogy az égető koncepciós problémák és műsorgondok szempontjából a leghasznosabb lépést tettük-e? Hogy ez a színház, a nép (közvetlenebbül: a közönség) színháza — minden ismert nehézsége, jó és rossz adottsága, szervezeti abszurditása ellenére — megtesz-e minden tőle telhetőt a jövő nekünk tetsző operájáért? A megélénkült zeneélet itt élénk vitákra késztet, s a kritikus csak a közönség oldalán állhat! Világjárók és a többiek A közönséggel együtt örültünk Fischer Annie szólóhangversenyének és zenekari estjének, mert nemcsak elgyönyörködtetett, de példát is adott a klasszikusok, a mindnyájunk számára annyira kedves Mozart- és Beethoven-művek korszerű interpretálására. Az ilyen megiramodott korszakokban anynyira kellenek az efféle példák, hogyan lehet frissen tartani, a változó életérzések közt aktuálisnak megőrizni a régebbi korok remekeit. S itt ismét le kell írni Borbély Gyula nevét, aki koncertpódiumon is kitűnő tehetségnek bizonyul. De gondolunk-e eleget arra, hogy nem-világjáró koncertművészeink milyen feladatokkal küzdenek? Megszületik egy új mű, vagy érkezik valahonnan s a szólista nekilát a tanuláshoz. Hónapokig gyakorolja naponként, hogy egyszer, jó esetben kétszer-háromszor eljátszhassa, kívülről, virtuóz módon — mint Nemes Katalin a nemrégiben bemutatott Galinyin-koncertet — s aztán kész. Kezdődik más műveléseiről a játék. Vagy: megérkezik egy rendkívül izgalmas művész-egyéniség, amilyen Daniel Safran csellóművész, a vezénylő karnagy (ebben az esetben a római győztes Lukács Ervin) betanul három soha nem játszott koncertdarabot. A rapszódikus, nyugtalan és a pillanat kényszere alatt formáló szólistát minden idegszálával követi, s aztán esetleg évekig, vagy örökre félreteheti azokat a műveket, mert e kis ország néhány pódiumán nem kerül többé reájuk a sor, vagy ha igen , talán más fogja dirigálni őket. (Egy Roberto Renzi aránylag szerény repertoárral beutazza a fél világot!) Méltányoljuk-e mindezt? Megteszünk-e minden tehetőt a felhasznált energia, tehetségeink erőfeszítéseinek jobb gyümölcsöztetésére? „Érzelemmentes" előadás Nem lenne teljes ez a beszámoló, ha nem szólnánk a Filharmónia tavaszi bérletsorozatáról. Kitűnően összeállított, megkomponált műsorok, klasszikusok és modern bemutatók jó aránya, tehetséges fiatal művészek és a muzsika Sztravinszkijméretű gigászai, változatos és az élmény várható hőfokát jól érző összeállítás jellemzi. A Wiener Symphoniker két hangversenyével már meg is kezdődött ez a program. Mozartot, Beethovent és Csajkovszkijt játszottak a világhírű muzsikusok, Wolfgang Sawallisch árnyalatgazdag betanításában, Európa-szerte ismert és becsült előadóstílusában. Beethoven cmoll zongoraversenyének szólistája a jó formában levő, kitűnő Antal István volt, méltó partnere a nagyhírű együttesnek. Vendégeink, s főként a vezénylő Wolfgang Sawallisch felfogása és tolmácsolása sokban eltér az általunk megszokottól. De gondoljuk meg: Bécs, München és Köln ma az „érzelemmentes” komponisták zenéjével talán legtelítettebb három város. A „tárgyilagosabb” tolmácsolás a muzsikusok mindennapos feladatai közé tartozik. Ráadásul az osztrákok hagyományos Mozart- és Beethoven-felfogása, meg a miénktől különböző társadalmi légkör, ami szintén, hozzájárul a döntő tényezőhöz, az életérzések különbözőségéhez. A két koncert kisebb-nagyobb idegenszerűségével együtt is szép, maradandó élményt jelentett! Fodor Lajos ELSŐ MOTRA Apollón, mondd, meg: mért kívánod mlg nagyon, hogy Admétosz ne haljon meg? APOLLÓN Megmondhatom. Admétosz a barátom. MÁSODIK MOIRA Hogy lehet barátod földi, elmúló ember neked, aló isten vagy? APOLLÓN És ti, hogy lehettek, Sors istennők, ilyen kíváncsiak? Ti intéztek mindent a földön, égen, ti dönttök arról, hogy holnap mi legyen. És azt, ami ma van, ne értenétek? A föld, az ég, a hatalom tiétek. A legfőbb isten, Zeusz, csupán tinektek nem ad parancsot pusztán kérni tud titőletek. Hát én is azt teszem. De mert szavadra illő válaszolnom, elmondom, hogy mi történt. Én apámat Zeuszt megbántottam, mert megkeserített, megölve Asziklépioszt, fiamat, az orvos istent. Én pedig nyilának kovácsait, a vad küklópszokat küldtem halálba. Ő megbüntetett. Ha ő sért engem, csak kedvét teszi. Ha én őt sértem, akkor vétkezem és büntetés jár érte: eltaszított, Admétosz szolgájául állított. Legeltetem nyáját e jó királynak, s bizony nem is rossz ez a pásztorélet, olykor nem árt egy kis kikapcsolódás az isteneknek sem. Jól élek ott lenn. A büntetés így visszájára fordult: egy évet nyertem dús tapasztalatban, s barátot nyertem, Admétosz királyt. Mert mindig kedves volt hozzám, sosem éreztette, hogy — bárha csöpp időre — bukott isten vagyok. Barátom így lett. S ti őt akarjátok megölni most. Ha lantzenémmel kedves szívetek üdítettem csak egyszer, arra kérlek: hagyjátok élni. HARMADIK MOIRA Épp öt? És vajon miért? APOLLÓN S vajon miért kell halnia? ELSŐ MOIRA Először: mert halandó. Egy halállal, mint minden ember, ő is tartozik. S nem mindegy-e, hogy mikor adja meg? APOLLÓN Ha egyszer mindegy, akkor hát, ne most! MÁSODIK MOIRA Másodszor: mert vétkes volt. Artemisznak húgodnak meg nem adta azt, mi jár. Mikor megnősült, nászi ünnepe előtt áldozni néki elfelejtett. APOLLÓN Egy vétekért egy büntetés elég! Megkapta már azt. Nászéjén húgom kígyókat küldött nászágyába, melyek az új arát s őt is megrémítették s elborzasztották. Megküzdött velük segítségemmel. S folytatták a nászt, reszketve még és minden csók után a kígyók síkosságától riadva. S most elszakítanátok hitvesétől a vágyó férjet? HARMADIK MOIRA Harmadszor pedig: mert így határoztunk, kell halnia. Azt kérdezed, hogy elszakítjuk-e. Kit nem szakítunk el mi életétől? Megszoktuk ezt, Apollón. APOLLON Semmiképen nem mondotok le róla? ELSŐ MOIRA Nem lehet. Kérj bármi mást, csak ne az életet. APOLLÓN S mi az, mi az életen kívül esnék? Mit kérjek tőletek? No, jól van, tessék, azt kérem hát, hogy igyatok velem. MÁSODIK MOIRA Ezt megtehetjük. APOLLÓN Bakkhosz, jó öcsém, kedvemre téve, tedd a dolgod: szálld meg oldó erőddel bősz elméjüket, lágyuljon szivük s mindvégig ne legyen az isten kérésére is süket! ELSŐ MOIRA A bor jó. APOLLÓN És az élet? MÁSODIK MOIRA (Magasba emelt kehellyel, nagyon komolyan) Haj! HARMADIK MOIRA (ugyanúgy): Ihaj! APOLLÓN Kezd hatni már látom, a tűz-itál. Ti nem tudjátok, Moirák, én tudom, pásztorkodván a thesszál dombokon, mily nagyszerű, mikor a földi ember arasznyi életéből kurta percet öröklétté növeszt a bor varázsa. Halandó is vagyok most, pásztora e bús királynak, bár csupán egy évig. Halandók életét élem, szívemben halandó vágyak kelnek s hervadoznak. Te bor, ki új s új öröklétet adsz az elmúlóknak, most el nem múlóknak hajlítsd a szívét szánalomra; tedd, hogy értsék meg, mit ők szabdalnak el és tiszteljék a véges életet. ELSŐ MOIRA Apollón, jól van, egyet tehetünk — korod kiváló —■, hogyha van, ki érte önként halálra szánja önmagát, élhet barátod, Admétosz király. APOLLÓN És meddig élhet? MÁSODIK MOIRA Míg csak újra nem határozunk. APOLLÓN S ha helyettest nem állít? HARMADIK MOIRA Ő hal meg akkor! Nem tudunk különben a fonalunkkal elszámolni. Mért szövünk-fónunk, ha el nem metsszük aztán? APOLLON Mért szőttök-fontok, ha elmetszitek? S kinek kívántok elszámolni? Hát van valaki, aki még nálatok, még nálatok is föntebbi, ki nektek tud osztogatni új parancsokat? ELSŐ MOIRA Van, van, Apolló. És nem új parancsa, de állandó. S hogy ő ki és mi, azt akár ne is kérdd. Tudhatod. Te vagy és mi vagyunk ő. S minden földi ember A teljes mozgó, változó világ. A változás állandósága ő, az életet szülő, vivő, élő erő, ez ő, az élet tarkasága, mely nem sajnálja szétrombolni, mit oly szépnek alkotott mert újra s újra szebbé és szebbé tudja ölni-szülni. MÁSODIK MOIRA S a szerelem, mely egy-egy pillanatra az öröklétet — jelzően — megadja, miért is volna, ha nélküle is tudná ki-ki folytatni életét, nem utódokra bízva, kik tovább vigyék s tovább adják majd lanlandatlan? Gondold meg ezt is: ha a nemzedékek nem halnának, miért is nemzenének? HARMADIK MOIRA 5 ezért, Apollón, ha csak nem akarsz megállítani mindent, nem kívántál arátodnak számára mást, mikéntha azt kérnéd tőlünk, hogy jöjjön az este de el ne múljék még a dél. ELSŐ MOIRA Vagy azt, hogy legyen itt a nyár, de a tavasne tűnjön el. MÁSODIK MOIRA Vagy az ősznek gyümölcsét tovább becézze még a nyári nap. APOLLÓN De hát mi volna ennél boldogabb? A szerelem s a halál összekötve? S a másik nélkül egyik sincs? Lehet. De én, az isten, aki mégis egyet ismerhetek csupán közülük, azt is tudom — mivelhogy ember is vagyok egy teljes évig —, hogy jobb nemzeni mint levonni a tanulságot éppen a nemzésből, utódok birtokában egyéni létünkről lemondani Admétosznak én a jobbat kívánom, mivel barátom. Élhet hát. HARMADIK MOIRA Csak úgy, ahogy kimondtuk! Ez csak haladék Kívánkozik a lét új s új alakba APOLLÓN Csak haladék? Mi más a földi lét? Én — halhatatlan isten és halandó pásztor — tudom, mi fér e csöppnyi csakba. DEVECSERI GÁBOR: Apollón és a Riokroik 11 BITTEI LAJOS: Behavazott kukoricás A töretlen kukoricát lepi varjúsereg !,s ehhez nem értek itt hibát , mások keressenek városi flaszterkoptató vagyok bevallom én. Talán mert térdig ér a hó s köd ül az ér jegén s a hűs ég annyi felleget cipel majd megszakad s csak tárva-nyitva feledett kemencelyuk a nap s gyolcstépés az út s a vörös vér át-átüti már ezért oly rémes ismerős a sok egyforma szár mely úgy tűzdeli a mezőt, hogy sírás fojtogat. Katonatemető előtt robog a gyorsvonat. .. ! !.