Élet és Irodalom, 1963. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1963-10-19 / 42. szám - Pető János: Tanulmány • kép (1. oldal) - Erki Edit: Tudósok felelőssége. A Tudományos Minősítő Bizottság új elnöke és titkára a tudósképzésről • interjú • Nagy Károly, a Tudományos Minősítő Bizottság titkára | Tolnai Gábor, a TMB elnöke (1. oldal) - Ungvári Tamás: A Csendes Dontól Budapestig (1. oldal) - Molnár József: Ch. Snow | Pamela Hansford Johnson • kép (1. oldal)
VII. ÉVFOLYAM 42. SZÁM A MAGYAR ÍRÓK SZÖVETSÉGE HETILAPJA 1963. OKTÓBER 19. A TARTALOMBÓL: Baranyi Ferenc, Cseres Tibor, Somlyó György, Takács Imre: Napló Vita Kafkáról Cocteau halála Féja Géza, Hegedűs Géza, Örkény István, Sásdi Sándor Sorbán-Szabó Zoltán, Z. Szalai Sándor, Végh Antal írása Bartalis János, Devecseri Gábor, Fodor József, Mezei András, Tamkó-Sirató Károly, Tornai József versei Pető János: Tanulmány Tudósok felelőssége A Tudományos Minősítő Bizottság új elnöke és titkára a tudósképzésről A tudományos kutatótevékenység társadalmi és gazdasági jelentősége évről évre növekszik. Kifejezi ezt az az évről évre fokozódó összeg is, amelyet tudományra fordítunk, és hogy a nemzeti jövedelemnek a tudományra fordított része optimálisan fog-e gyümölcsözni a népgazdaság pillanatnyi érdekei és társadalmi fejlődésünk távolabbi céljai számára — az jórészt a tudomány munkásain múlik. Erről beszélgettünk Nagy Károly elvtárssal, a fizikai tudományok doktorával, a Tudományos Minősítő Bizottság új titkárával. — Mennyit költünk évente tudományra? — Bár ebben nem a TMB az illetékes, Erdey-Grúz Tibor egyik cikke alapján pontos adatokkal szolgálhatok. Kutatásra és fejlesztésre Magyarország 1962-ben összesen hárommilliárd forintot fordított, ami a nemzeti jövedelemnek majdnem 2 százaléka, pontosan, 1,96 százaléka. — Sok ez, vagy kevés? — A legfejlettebb országok kutatásra és fejlesztésre a nemzeti jövedelem 2,5—3 százalékát fordítják. Az összehasonlítás az ipari és tudományos világhatalmakkal ránk nézve nem elég kedvező ugyan, de annyit tárgyilagosan megállapíthatunk, hogy hazánkban évről évre nagyobb arányban részesül a kutatás a nemzeti jövedelemből — és így a helyzet a korábbi nagy lemaradást tekintve — jelentősen javul. Az ENSZ, illetve az UNESCO nemzetközi viszonylatban vizsgálta a kutatási tevékenységet. Az ennek alapján 1961- ben kiadott Auger-jelentés szerint a kutatási ráfordítás növekedési rátája nemzetközi szinten 10 százalék. A mi növekedési rátánk körülbelül megfelel a világátlagnak, de nem éri el a legfejlettebb országokét, a Szovjetunióét, és az USA-ét. Ott az évi ráfordítások átlag 15 százalékkal növekedtek. Ilyen arányú növekedés persze hosszú időn át nem tartható fenn, egyrészt, mert ha a tudomány növekedésének jelenlegi rátája állandó maradna, akkor egy idő után felemésztené az egész nemzeti jövedelmet, másrészt pedig a kutatói létszámnövekedés nem lehet tartósan magasabb, mint a lakosság létszámnövekedése. Nálunk azonban ez még távoli probléma. Aminek viszont állandóan a távolabbi jövőben is fejlődnie kell, az a kutatás hatékonysága. — Mi történik ennek érdekében az anyagi ráfordításon kívül? — Ebből a szempontból eddig egyik legfontosabb tett az országos távlati tudományos kutatási terv kidolgozása volt — ez a téré az eljövendő 15—20 évre kijelöli azokat a tudományos problémákat, amelyeknek kidolgozása legfontosabb a népgazdaság és kultúra tervszerű fejlesztése, valamint az egyes tudományágak saját belső fejlődési törvényeinek előmozdítása érdekében. Ezt a tervet a kormány jóváhagyta — s az abban foglalt 73 fő feladat a legfontosabb kérdésekre koncentrálja az erőfeszítéseket. A feladatok megoldásának feltétele: szakmailag magas színvonalú, ideológiailag képzett kutatóbázis. Ezzel kapcsolatos az egyik legfontosabb „káderkérdés”: szervezett formában biztosítani az utánpótlást. Ez az alapgondolata az Elnöki Tanács közelmúltban hozott törvényerejű rendeletének a tudományos minősítésről és a tudományos fokozatokról. Az új törvény a szervezett tudósképzés megvalósításának módozatait írja elő. Célja: fiatal embereknek biztosítson lehetőséget arra, hogy fiatalon, önálló tudósok legyenek Nyilvánvalóan kiderül a törvény szelleméből és betűjéből a kandidátusi fokozat a tudományos pálya első lépcsője — és nem a betetőződése, mint ahogy az elmúlt években sokan hitték. Megkértük Tolnai Gábor akadémikust, a TMB elnökét hogy nyilatkozzék az új törvényről : — Mi tette szükséges■ le az új rendeletet? — Ma, amikor hazánkban a szocializmus teljes felépítéséből származó feladatok a tudomány közvetlen termelőerővé válásának folyamatát törvényszerűen felvetik, az eddiginél sürgetőbb, elsőrangú feladatunk magas színvonalon képzett tudományos káderek biztosítása. A tudományos káderutánpótlásban és a minősítésben eddig szerzett tapasztalatok, valamint a tudományos és kutatótevékenység egyre növekvő társadalmi jelentősége tette elsősorban szükségessé, hogy megvizsgáljuk eddigi gyakorlatunkat és a tapasztalatok alapján tökéletesítsük a tudományos utánpótlás rendszerét és a minősítést magasabb szintre emeljük. — Mi az új a rendeletben az eddigi gyakorlathoz képest? — Az új rendelkezések nagyon hangsúlyozzák a tudományos fejlődésünk számára alapvetően szükséges tervszerűségi tervezési szempontokat. Minden módon arra fogunk törekedni, hogy a diszszertációk a távlati tudományos kutatási terv céljait szolgálják és ezáltal aspiránsaink, tudósjelöltjeink munkája szorosan kapcsolódjék a népgazdasághoz. Ezzel függ össze egy nagyon jelentős új intézkedés. Eddig a kandidátusi fokozatot általában csak úgynevezett „szervezett képzésben” lehetett megszerezni. A régi rendszer hibái éppen itt jelentkeztek kirívóan: nagyon felduzzasztotta az aspiránsok számát az úgynevezett „önálló aspirantúra” , ami a „rendes” és „levelező aspirantúra mellett létezett. Ez az „önálló aspirantúra” szervezett képzést nem biztosított ugyan a jelölt számára és nem segítette elő sem a tervszerű kiválasztást, sem az utánpótlás biztosítását, ellenben rengeteg bürokratikus intézkedéssel járt. Elvonta a tudományszervezési szervek idejét és figyelmét más, fontos feladatokról, s ráadásul terméketlen is volt, mert az „önálló aspiránsok”-nak csak csekély töredéke szerzett kandidátusi fokozatot. Főként e kategóriába tartozók miatt az összes aspirantúrára jelentkezetteknek csak mintegy 60 százaléka lett kandidátus. — Az új jogszabályok módosítják az eddigi gyakorlatot: megszűnt az „önálló aspirantúra” — csak „szervezett aspirantúra” létezik — ennek van ösztöndíjas és levelező formája. Ezekben a formákban az állam nyújt támogatást ahhoz, hogy a kandidátusi fokozat elnyerésére törekvő jelöltek indokolt esetben szervezett képzésben vegyenek részt , s ezek a formák jelentik a tervszerű tudásutánpótlás alapját. De ezenkívül bárki elnyerheti a kandidátusi fokozatot előzetes felvétel nélkül, olyan módon, hogy disszertációt nyújt be, és ha ez megfelelő, akkor a pályázó leteszi a kötelező vizsgákat és megvédi a már benyújtott disszertációt. A leglényegesebbek mégis talán azok az új intézkedések, amelyek célja a minőségi színvonal emelése. Az egy évtized alatt megvédett kandidátusi és doktori disszertációk sorában sok jelentős munkát tartunk nyilván. Kiemelkedő tudományos eredmények születtek a fokozatokért folytatott viták eredményeként. De nagy általánosságban a disszertációk tudományos színvonala — különösen vonatkozik ez a kandidátusi disszertációkra — még sok tekintetben kétséges. Eddig is feltétele volt ugyan a kandidátusi fokozat elnyerésének, hogy a disszertáció önálló kutatómunka folyományaként valóban új tudományos eredményt tartalmazzon; az elfogadott disszertációk egy része azonban nem elégítette ki ezt a követelményt. (Folytatás a 2. oldalon) , r A CSENDES DONTÓL BUDAPESTIG Nem tudom, igaza van-e Sir Charles Snow-nak, hogy a Csendes Don vidékére alig öt-hat angol jutott el. De anynyi bizonyos, hogy neki érdemes volt odautaznia: fényképen remekül fest rajta a kozák sapka s ahogy Solohovval öszszecsókolódzik, igazán nem lehet megmondani, kettőjük közül melyik az atamán. Sir Charles Budapesten a Csendes Donról mesél, mint ahogy Londonban bizonyosan Pestről fog beszámolót tartani népes baráti körének. Az élményeknek is kell a felszívódási idő, hiába röpítette el egy gép oly messzire a Dontól, most izzanak föl az ott töltött pillanatok. Nézem a fényképgyűjteményt, mindazt, amit ügyes riporterek rögzítettek a találkozásokból. Solohov villáját, ahol Snow és felesége megszállt; a hajót, melyet maga kormányozott a Csendes Don vizén a kapitány nagy elismerésére; a pillanatfelvételt, mely szovjet olvasóik körében kapta el a népszerű házaspárt , s főleg ezt a két remek fejet, Solohovét és az övét. Londonban barátkoztak össze, s aztán két éve ismét egymásra találtak a Szovjetunióban és Solohov nem tud angolul. Snow alig néhány szót oroszul, de az ilyen embereket fényként veszi körül a reputációjuk, a hírük, a jelentőségük. Nem is kell sok szó, hogy megértsék egymást: ha irodalmi stílusuk között hatalmas is a különbség, művészi elveik sokban találkoznak. Esztétikájuk lényege — ahogy épp Snow mondta — realista. S ez az ő egyszerű fogalmazásában annyit jelent, hogy stílus, köntös, forma különbözhet, különbözhet a nemzeti jelleg is de az erudicióban, a hozzáállásban azonos lehet az ihlet és a gondolat. Élő embereket, eleven szituációkat teremteni, a reális világot ábrázolom, ez viszont Snow és Solohov közös gondja. Felesége, Pamela Hansford Johnson arról beszélt a Pen Club találkozóján, hogy nem hisz az öncélú formai kísérletekben, nem hisz abban, hogy laboratóriumi eszközökkel, eltökélt szándékkal az új forma megteremthető. Remek példát is mondott: Dorothy Richardsonét. Ez az angol írónő, akit ma már alighanem elfeledtek, a világirodalom egyik nagyon is közkedvelt, szinte alapvető technikai eszközét „találta fel”, az úgynevezett „stream of consciousness”-t a belső monológot, a hős lelki rezdüléseinek pszichikailag pontos leírását. Csak éppen mondanivalója nem volt az új formához, melyet Joyce-tól Virgina Woolf-ig számos író használt egy sajátos — bármennyire idegen — gondolat kifejezésére. A formai találmány nem avatott írót és nem szült remekművet. A példára azért tértem ki, mert Snow-t az angol kritika nem egyszer támadta azzal, hogy hanyag stiliszta. De az ő regényfolyama, az „Idegenek és testvérek” ciklus, melynek egyik darabját a „Reménység korát” magyarul is olvashatjuk, nem a stílus szépségében kíván jeleskedni, hanem abban, hogy az angol társadalom nagy átalakulását és intellektuális válságát korunk szellemi szintjén ragadja meg. Ez a ciklus, angol nyelvterületen talán az egyetlen mai kísérlet a század szellemi problémáinak olyasfajta öszszefogására, melyre jobbadán s utoljára Galsworthy-nál volt példa. De Galsworthy egy családregény keretébe szorította a társadalmat, míg Snow sokkal szélesebb vásznon dolgozik. A szellemi és társadalmi élet számos vidékére kalauzol el, és munkájában helyet kap századunk egyik nagy lelkiismereti problémája: az ember és a tudós felelőssége. Erről ő maga sokat tud: maga is tudósként kezdte a pályáját. És aki ma talán amerikai és szovjet egyetemek díszdoktorságát irodalmi tevékenységéért kapja, az egykor, fizikusként lett a béke híve. Snow a második világháború alatt a kormány adminisztrációjában dolgozott s a kutatók felhasználását irányította a hadiiparban. Ott volt, amikor az első atombomba-terveket dolgozták ki s megírta, hogyan tiltakoztak a tudósok, amikor elkészült a szörnyű fegyver s kétely ébredt bennük felhasználása iránt. Ez a történelminek nevezhető tapasztalat Snowban kialakította azt a felelős magatartást, mely felülemeli az egyszerű regényíró rangján. Angliai otthona olyasfajta műhely s központ, mint Romain Rollandé, vagy Barbusse-é volt egykoron — külföldi írók, kiadók, politikusok járnak oda. Jellegzetes mozdulata Sir Charles-nak, ahogy a feleségéhez fordul, s mintegy rögzíti a teendőt. „Erről szólni kell Amerikában” — mondja egy esetleges magyar elbeszélésgyűjtemény kiadási lehetőségeit latolgatva, s bizonyos, hogy miként magyar barátainak egy hét leforgása alatt válaszol, úgy az Amerikába indítandó levél se fog késlekedni. A Snow-házaspárt nagyon érdekli a magyar irodalom külföldi érvényesülésének lehetősége. Köteles szolgálatnak érzik segíteni — nem a négy napért, amit itt töltöttek, nem a városért, amit láttak s amelyért rajonganak. Snow fontosnak tartja, hogy a természettudományos és a humán műveltség szövetsége őrizze meg az emberiség kincseit Ám ugyanakkor a „nyugati” és a „keleti” kultúra dialógusában is a béke biztosítékát látja, így segítették szovjet barátaik megjelenését angol nyelvterületen; olykor még a nyersfordításból kimunkált szöveget is átnézték, ha Tvardovszkijról volt szó. S persze a kölcsönösséget Snow szó szerint érti. Igencsak szereti a mai amerikai irodalmat. Malamudot — mint előadásában is említette — nagyra tartja, s megannyi jóbarátot, szövetségest szerzett a tengerentúlról. Nemcsak írókat persze. A magyar származású Nobel-díjas atomfizikus Szilárd Leó nem ismeretlen előttük s mennyit vitatkoztak Szilárd ellenfelével, az ugyancsak hazánkból idegenbe szakadt s az atombomba háborús felhasználását sürgető Tellerrel. S hadd érzékeltessük e házaspár szellemi átfogó képességét azzal, hogy megemlítjük: Pamela Hansford Johnson ugyanakkor Proust-tanulmányokat adott közzé s a francia kultúra terjesztője fordítóként, kritikusként is. Snow és Pamela Hansford Johnson küldetést érez e munkában. Nem a maguk műveinek ügynökeként, hanem a kultúrák megismertetésének érdekében utaznak. S most az amerikai és svédországi, francia és dán fényképek mellé odakerülnek a budapestiek is, beszélgetések, séták, viták emléke. Mindaz, ami az országból és irodalomból tetszett. Egyik friss ismerősük, felelős gondolkodó úgy kezdte a beszélgetést: azt mondják el inkább, mi az ami nem tetszett. S olykor erről is szó esett, nyíltan és egyenesen. Vitatkozni csak baráttal lehet és érdemes: Charles Snow és Pamela Hansford Johnson pedig jelenlétünk. Műveikben és személyükben egyaránt. Ungvári Tamás Pamela Hansford Johnson Molnár József rajzai —ARA: 1.50 Ft — Ch. Snow