Élet és Irodalom, 1963. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1963-11-30 / 48. szám - Ungvári Tamás: József Attila ébresztése. Egy monográfia margójára • könyvkritika • Szabolcsi Miklós: Fiatal életek indulója (Akadémiai Kiadó) (5. oldal) - Orosz János: József Attila: Kései sirató • kép (5. oldal) - Ladányi Mihály: Rapszódia | Öregek • vers • Ladányi Mihály két új verse (5. oldal)
UNGVÁRI TAMÁS: NINCS megbízhatatlanabb szerszám az emberi emlékezetnél. Azt illiv- nők: a kiválasztottakat, a megjelölteiket talán pontosabban őrzi az elme. De nem: a csillagos homlok fokúak körül a legendák és történetek kezdenek burjánzani. A nagy író körül kettős homály sötét körei húzódnak, a feledékenységé és a mítoszé, József Attila körül kiváltképp. Gyermekkora a nyomor pokolbugyrában telt, ollyan mélységben, ahová az írástudó emlékezetnek nem volt bejárása. Az egyetlen búvároptika Jómes Joláné, ám csodálható, hogy a későn előhívott lemez halvány és torzult képet mutat? Ez,ez szem kellene ide, filmek és jegyzőkönyvek. Egy nemzeti költővel, olyan hatalmassal és messze világítóval, mint József Attila, különben is kötelező a fikció, hogy életének minden pillanata érdekes. Fél század hatókörén belül a ma élőknek belső parancsa, hogy valamennyi adatot felkutassanak, megőrizzenek. Távozó napjainkkal egy-egy adtait pusztul a múlt beomlott tárnáiban. A mentési munka emberéletért folyik, mint a bányáknál: harc ez, a múlandósággal- az örökkévalóságért Huszonhat esztendővel ezelőtt, a balatonszárszói vonat oltotta ki József Attila életét. Alig több, mint egy negyedszázados máris, homályos foltok tömege, még azon az ezerszeresen nagyított képen is, amit Szabolcsi Miklós rajzolt róla, eddig csak az ifjúságáról, egy hatszázharmincnégy oldalas monográfiában. Eltűnt, vagy lappang a Színház és Társaság című lapnak az az évfolyama, mely döntő adatot szolgáltatna József Attiláról. Nem tudjuk, 1923 első napjaiban kihez írta a Szerelmes verset. Nem tudjuk, hogy a Viche du Danube című, Budapesten megjelenő francia lapban ki írt lelkendező cikket a fiatal költőről, s ugyancsak 1923 nyaráról mindössze egyetlen levél tudósít — mit csinálhatott vajon a költő? A makói évek egyik legfontosabb dokumentumát, az Eötvös önképzőkör jegyzőkönyvét valamelyik kutató tulajdonította el, már a felszabadulás után. Aki viszont utoljára látta, nem jegyezte ki az adatokat teljességükben és pontosan. A FILOLÓGIÁT szürke tudománynak képzelné a laikus. Megtanulhatná Szabolcsinál, milyen a fájdalma egy hiányzó adatnak; a beillesztetlen mozaik az egész perspektívát elronthatja. A folytonos fenyegetettségnek ez a lelkiállapota adja a filológia pátoszát. A részletek kutatója igazából a teljesség szerelmese: mikrorészecskékből akarja összerakni a világot. Ezzel az abszurd feladattal küzd Szabolcsi is; könyvtárak Sziszifusaaiként görgeti hatalmi anyagát. Csak éppen nem reménytelenül. Tudománya ugyan a pozitívizmusnak abban a szelleméiben nőtt fel, mely tagadta, a világ megismerhetőségét. A tények szorgos gyűjtői nem hittek abban, hogy azok vallanak is, emberről, társadalomról. Szabolcsi világnézete ott kezdődik, hogy őszintén ,hisz az adtatok valló és közvetítő erejében, rávezető képességében. Ezért is szélesíti ki a megvizsgálandó tények sorát. Romantikus detektívregényekből ismerünk olyan hősöket, akik egy jelentéktelen nyom feljegyzéséből derítik ki az igazságot. A filológia materializmusában megvan a detektívregények romantikájának jó íze. A monográfus elutazik Romániába és felkeresi József Áron ismerőseit, rejtélyes életének, új házasságának nyomába szegődik. Kihallgatja a szemtanúkat — Mátyás nénit, aki a Gát utcából még emlékszik az elemista József Attilára, vagy Ferber Andort faggatja az USA-ból, mert a szegedi évekből még hiányzik egy talán fontos adat. A filológiai megközelítés módszeréből következik, hogy Szabolcsinak olykor ■többet kell tudnia a rekonstrukcióban, m amit amennyit hősének az életben kellett. Attila legfeljebb annyit sejthetett, hogy munkában megfáradt édesanyja nagyon beteg — életírója a Tauffer-klinika irattárát is keresi, sajnos, hiába. S ellátogat a hajósokhoz (köszönetet is mond Enekl Dezső és Zsiros Benő hajóskapitányoknak) s kikíváncsiskodja, mi lett azzal a néhány kotróval és vontatóval, melyek,re a „Sikáltam hajót...” vonatkozik: kik voltak tulajdonosai, mi volt a rendeltetése , hajdan, azt Szabolcsi biztosabban deríti fel, mint akik talán a költővel egy időben tudtak minderről. A TEGNAPOT legyűrni csak a nyomozás hipertrófiás memóriájával lehet. És nem elég megszerezni — persze más kutatók munkája alapján is — az adatokat. Szabolcsi bravúrjai ott kezdődnek, amikor cédulái birtokában a kortársak emlékezetét korrigálja. H. Kovács Mihályt vagy Magyar Lászlót éppúgy kiigazítja, mint a koronatanút, József Jolánt. S ez a korrekció kétirányú. A negyvenes évek elejének „jobboldali” torzításai és a későbbi, „baloldali” elrajzolások egyaránt felpiszkálják Szabolcsi igazságérzetét. Nem engedi, hogy az ifjú József Attila politikai tudatosságát eltúlozzák, de azt sem, hogy proletárönérzetét kihagyják a képből. Ez a filológiai apparátus már felhatalmaz a vitára. Sőt, némi kegyeletsértést is enged. Hogy Jolán belekötött Attila egyik levelébe, ezt nyilván kimondhatja, megemlítheti az életrajzíró, ha különben arra is vette a fáradságot, hogy kiderítse, miszerint ezerkilencszázhúszban egy kg sertéshús 63—76 koronába került. AZ ADATOKNAK hitelteremtő erejük van — a valóságot idézik éppúgy, mint egy szépirodalmi munkában a pontos leírás. Balzac sejtette: mély összefüggés van a Grandetház lépcsőinek száma és Eugenie lelkiállapota között. S ha a filológus realista, a hús ára és a költő rímei között is felleli, a bármily áttételes és bonyolult, de mégiscsak meglevő összefüggést A filológia akkor igaz,, ha egyszersmind esztétika is. József Attila költészete a való világból táplálkozott — érthető tehát, ha életírója minél pontosabban igyekszik feleleveníteni azt. A környezetet, amely talán nem ezekkel a részleteivel és anyagaival szarvalt költészetté, de mégis, forrásként ott habzott a mű mögött. A kiegészítő («szociológiai, történelmi, irodalmi) adatok bősége álláspontot sejtet Azt hogy a versteremtő élmény és alkalom nem elszigetelt nemcsak egy villanás, váratlan ajándék, ihletett pillanat. Hanem a végtelen valóság megismerésének sajátos formája, és organikus kapcsolatot tart mindavval, amiből vétetett. A személyiség — kivált, ha olyan jelentős, mint József Attiláé — marád szállal kötődik a korához — s jó módszer az, ha kutatója mindazt elénk tárja, amit a részébe kiszabott földi pályán egyáltalán felszívhatott. Szabolcsi vállalkozásának aránya méltó a hőséhez. A pozitivizmus korszaka a magyar irodalomban kettéválasztotta a filológiát és az esztétikát. S nálunk is, még sokáig, az adatokkal zsúfolt semmitmondás, vagy a tényektől megalapozatlan szintézisek divata járta. Szabolcsi monográfiája határkő, irodalomtudományunkban Sőtér István, Bóka László és Király kezdeménye után nála találkozott az elvű rendszerezés a bizonyítékokkal. A nagy műveltség, a világirodalmi jártasság a mikrokutatás élvezetével. Az ilyen monográfia különben irodalomtörténet-írásunk fejlettségéről is vall: vannak filológusaink (Péter László), akik áldozatos munkával, szépen készítették elő egy ilyen nagy vállalkozás lehetőségét, vannak kutatóink a XX. század irodalmában (Czine, Nagy Péter), akik egyegy könyvvel felderítették a közelmúlt magyar prózáját , ha monográfiájának világirodalmi áttekintését kissé elnagyoltnak tartjuk — az is kutatásunk állapotáról árulkodik: itt úgy látszik, elmaradtunk. Reméljük, hogy könyvének egy-két tételével vitatkozni fog a filológia. Mert ez is hozzá tartozik ahhoz az egészséges állapothoz, melyet épp az ő könyvének megjelenése jelez. • Szabolcsi Miklós: Fiatal életek Indulója, Akadémia Kiadó. József Attila ébresztése Egy monográfia margójára József Attila: Kései sirató. Orosz János illusztrációja LADÁNYI MIHÁLY KÉT ÚJ VERSE: Rapszódia Az üzemeket, a hatalmas csarnokokat, az aluminium és üveg csodákat, a csövek foglalatában égő rubini műszerfalakat nem azért tervezik — a vagonok nem azért vonszolják a hegyeket — az építők nem azért zaflatnak a sárban — a dömperek, a földgyaluk nem azért izzadnak és prüszkölnek, mint az állat • nem azért telepszik ránk a gond, az izgalom — nem azért remeg a kéz a kapcsolókaron — nem azért hadonászunk a zajban, nem azért hánykolódunk éjszaka — vasárnap nem azért vezetjük arra kölykeinket, hol gőzölögve szuszognak az üzemek, ahol az életünk hétfőtől szombatig elég és elkopik, nem azért, nem azért, hogy szépen hízzanak tolvajaink! Mint ahogy az apák nem azért építették kőről-kőre a forradalom Koponyák-hegyét, nem azért jöttek új apostolok átitatva vérükkel zászlainkat, hogy legyintsünk s lemosolygjuk ügyüket. És nem azért vagyunk költők ma sem, hogy végelgyengülésben megdögölve gyászpompával temetkezzünk e földbe. • • Öregek Példaképek nélkül maradunk, fiuk, most mennek el az utolsók is. Megfáradtan vonulnak el szemünk elől, alig köszönnek valakinek. Kinek köszönnének, fiuk, kinek köszönnének a szegény, vacogó öregek? Ki csodálja közülünk, hogy végigülték a börtönöket és sorrajárták a munkatáborokat? Ki bocsátja meg nekik, hogy nem értettek divatozó elméleteinkhez, nem csatlakoztak évente máshoz és nem döngették utána mellüket? Most, hát melyik zászlót vonjuk le ünnepélyesen, miféle indulót játsszon a katonabanda? Itt éltek köztünk, mit tanultunk meg tőlük, hogy továbbadjuk az utánunk jövőknek? Itt éltek köztünk, s megmosolyogtuk, vagy elkerültük őket. Inkább a nők érdekeltek, és zavaros kis találmányaink, a furán összeeszkábált szavak és rettentő mód megcsodált vad látomásaink. Lassanként férfiak leszünk, fontoskodva ráncoljuk homlokunkat, intézkedünk, ítélkezünk és pipával szánkban állunk a fényképezőgép elé. Fiaink fiatal lányokhoz járnak, de néha gondjaikkal keresnek valakit, akire támaszkodni lehet. És csak X jut eszünkbe, aki mindig alkalmazkodott és nem mondott nemet, és Y, aki eladta magát akinek és ahányszor lehetett, és Z, akinek az volt a véleménye, hogy a hivatalos vélemény az egyetlen elfogadható, és Z barátja, aki csak azt becsülte valamire, ami megehető vagy megiható. Most délután van, s a délutáni lapban egy név áll fekete léniával bekerítve, őszi divatfotók között. íme, az öregek így mennek el szemünk elől, így, hogy alig köszönnek valakinek.