Élet és Irodalom, 1963. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1963-11-30 / 48. szám - Ungvári Tamás: József Attila ébresztése. Egy monográfia margójára • könyvkritika • Szabolcsi Miklós: Fiatal életek indulója (Akadémiai Kiadó) (5. oldal) - Orosz János: József Attila: Kései sirató • kép (5. oldal) - Ladányi Mihály: Rapszódia | Öregek • vers • Ladányi Mihály két új verse (5. oldal)

UNGVÁRI TAMÁS: NINCS megbízhatatla­nabb szerszám az em­beri emlékezetnél. Azt illiv-­­ nők: a kiválasztottakat, a­­ megjelölteiket talán ponto­­­­sabban őrzi az elme. De nem: a csillagos homlok f­okúak körül a legendák és­­ történetek kezdenek bur­­­­jánzani. A nagy író körül­­ kettős homály sötét körei húzódnak, a feledékenysé­­gé és a mítoszé, József Attila körül ki­váltképp. Gyermekkora a nyomor pokolbugyrában telt, ollyan mélységben, ahová az írástudó emlékezetnek nem volt bejárása. Az egyetlen búvároptika Jó­mes Joláné, ám csodálható­­­, hogy a későn­ előhívott lemez halvány és torzult képet mutat? Ez,ez szem kellene ide, filmek és jegyzőkönyvek. Egy nemzeti költővel, olyan hatalmassal és messze világítóval, mint József Attila, különben is kötele­ző a fikció, hogy életé­nek minden pillanata ér­dekes. Fél század hatókörén belül a ma élőknek belső parancsa, hogy valamennyi adatot felkutassanak, meg­őrizzenek. Távozó nap­jainkkal egy-egy adtait pusz­tul a múlt beomlott tár­náiban. A mentési munka emberéletért folyik, mint a bányáknál: harc ez, a mú­landósággal­- az örökkévaló­ságért H­uszonhat esztendő­vel ezelőtt, a balaton­­szárszói vonat oltotta ki József Attila életét. Alig több, mint egy negyed­század­o­s máris, homályos foltok tömege, még azon az ezerszeresen nagyított ké­pen is, amit Szabolcsi Mik­lós rajzolt róla, eddig csak az ifjúságáról, egy hatszáz­­harmincnégy oldalas mo­nográfiában. Eltűnt, vagy lappang a Színház és Társaság című lapnak az az évfolyama, mely döntő adatot szolgál­tatna József Attiláról. Nem tudjuk, 1923 első napjai­ban kihez írta a Szerelmes verset. Nem tudjuk, hogy a Viche du Danube című, Bu­dapesten megjelenő francia lapban ki írt lelkendező cikket a fiatal költőről, s ugyancsak 1923 nyaráról mindössze egyetlen levél tu­dósít — mit csinálhatott va­jon a költő? A makói évek egyik legfontosabb doku­mentumát, az Eötvös ön­képzőkör jegyzőkönyvét va­lamelyik kutató tulajdoní­totta el, már a felszabadu­lás után. Aki viszont utol­jára látta, nem jegyezte ki az adatokat teljességükben és pontosan. A FILOLÓGIÁT szürke tudománynak képzelné a laikus. Megtanulhatná Szabolcsinál, milyen a fáj­dalma egy hiányzó adat­nak; a beilles­ztetlen mo­zaik az egész perspektívát elronthatja. A folytonos fe­nyegetettségnek ez a lelki­állapota adja a filológia pá­toszát. A részletek kuta­tója igazából a teljesség szerelmese: mikrorészecs­kékből akarja összerakni a világot. Ezzel az ab­szurd feladattal küzd­ Sza­bolcsi is; könyvtárak Szi­­szifusaaiként görgeti hatal­mi­ anyagát. Csak éppen nem remény­telenül. Tudománya ugyan a pozitívizmusnak abban a szelleméiben nőtt fel, mely tagadta, a világ megismer­hetőségét. A tények szor­gos gyűjtői nem hittek ab­ban, hogy azok vallanak is, emberről, társadalom­ról. Szabolcsi világnézete ott kezdődik, hogy őszin­tén ,hisz az adtatok valló és közvetítő erejében, rá­vezető képességében. Ezért is szélesíti ki a megvizsgá­landó tények sorát. Roman­tikus detektívregényekből ismerünk olyan hősöket, akik egy­­ jelentéktelen nyom feljegyzéséből derítik ki az igazságot. A filológia mate­rializmusában megvan a de­­tektívregények romantikájá­nak jó íze. A monográfus elutazik Romániába és fel­keresi József Áron isme­rőseit, rejtélyes életének, új házasságának nyomába szegődik. Kihallgatja a szemtanúkat — Mátyás né­nit, aki a Gát utcából még emlékszik az elemista Jó­zsef Attilára, vagy Ferber Andort faggatja az USA-ból, mert a szegedi évekből még hiányzik egy talán fontos adat. A filológiai megközelítés módszeréből következik, hogy Szabolcsinak olykor ■többet kell tudnia a rekonstrukcióban, m amit amennyit hősének az élet­ben kellett. Attila legfel­jebb annyit sejthetett, hogy munkában megfáradt édes­anyja nagyon beteg — életírója a Tauffer-klinika irattárát is keresi, sajnos, hiába. S ellátogat a hajó­sokhoz (köszönetet is mond Enekl Dezső és Zsi­­ros Benő hajóskapitányok­nak) s kikíváncsiskodj­a, mi lett azzal a néhány kotró­val és vontatóval, melyek­,­re a „Sikáltam hajót...” vonatkozik: kik voltak tu­lajdonosai, mi volt a ren­deltetése , hajdan, azt Sza­bolcsi biztosabban deríti fel, mint akik talán a köl­tővel egy időben tudtak minderről. A TEGNAPOT legyűrni csak a nyomozás hiper­­trófiás memóriájával le­het. És nem elég megsze­rezni — persze más ku­tatók munkája alapján is — az adatokat. Szabolcsi bravúrjai ott kezdődnek, amikor cédulái birtokában a kortársak emlékezetét kor­rigálja. H. Kovács Mihályt vagy Magyar Lászlót épp­úgy kiigazítja, mint a ko­ronatanút, József Jolánt. S ez a korrekció kétirányú. A negyvenes évek elejének „jobboldali” torzításai és a későbbi, „baloldali” elraj­zolások egyaránt felpiszkál­ják Szabolcsi igazságérze­tét. Nem­ engedi, hogy az ifjú József Attila politikai tudatosságát eltúlozzák, de azt sem, hogy proletár­­önérzetét kihagyják a kép­ből. Ez a filológiai appa­rátus már felhatalmaz a vitára. Sőt, némi kegye­letsértést is enged. Hogy Jolán belekötött Attila egyik levelébe, ezt nyilván kimondhatja, megemlítheti az életrajzíró, ha külön­ben arra is vette a fáradsá­got, hogy kiderítse, misze­rint ezerkilencszázhúszban egy kg sertéshús 63—76 ko­ronába került. AZ ADATOKNAK hitel­teremtő erejük van — a valóságot­­ idézik épp­úgy, mint egy szépirodal­mi munkában a pontos le­írás. Balzac sejtette: mély összefüggés van a Grandet­­ház lépcsőinek száma és Eugenie lelkiállapota között. S ha a filológus realista, a hús ára és a költő rímei között is felleli, a bármily áttételes és bonyolult, de mégiscsak meglevő össze­függést A filológia ak­kor igaz,, ha egyszersmind esztétika is. József Attila költészete a való világból táplálko­zott — érthető tehát, ha életírója minél pontosab­ban igyekszik feleleveníteni azt. A környezetet, amely talán nem ezekkel a rész­leteivel és anyagaival szar­valt­ költészetté, de mégis, forrásként ott habzott a mű mögött. A kiegészítő («szociológiai, történelmi, iro­dalmi) adatok bősége­­ ál­láspontot sejtet Azt hogy a versteremtő élmény és alkalom nem elszigetelt nemcsak egy villanás, vá­ratlan ajándék, ihletett pil­lanat. Hanem a végtelen valóság megismerésének sa­játos formája, és organikus kapcsolatot tart mindav­val, amiből vétetett. A sze­mélyiség — kivált, ha olyan jelentős, mint József At­tiláé — mar­ád szállal kö­tődik­ a korához — s jó mód­szer az, ha kutatója mind­azt elénk tárja, amit a ré­szébe kiszabott földi pályán egyáltalán felszívhatott. S­zabolcsi vállalkozá­sának aránya méltó a hőséhez. A pozitivizmus korszaka a magyar irodalom­ban kettéválasztotta a filo­lógiát és az esztétikát. S nálunk is, még sokáig, az adatokkal zsúfolt semmit­­mondás, vagy a tényektől megalapozatlan szintézisek divata járta. Szabolcsi mo­nográfiája határkő, iro­dalomtudományunkban Ső­­tér István, Bóka László és Király kezdeménye után nála találkozott az elvű rendszerezés a bizonyíté­kokkal. A nagy műveltség, a világirodalmi jártasság a mikrokutatás élvezetével. Az ilyen monográfia külön­ben irodalomtörténet-írásunk fejlettségéről is vall: van­­na­k filológusaink (Péter László), akik áldozatos munkával, szépen készítet­ték elő egy ilyen nagy vállalkozás lehetőségét, van­nak kutatóink a XX. szá­zad irodalmában (Czine, Nagy Péter), akik egy­­egy könyvvel felderítették a közelmúlt ma­gyar pró­záját , ha monográfiájá­nak világirodalmi áttekinté­sét kissé­ elnagyoltnak tart­juk — az is kutatásunk álla­potáról árulkodik: itt úgy látszik, elmaradtunk. Reméljük, hogy könyvé­nek egy-két tételével vi­tatkozni fog a filológia. Mert ez is hozzá tartozik ahhoz az egészséges álla­pothoz, melyet épp az ő könyvének megjelenése je­lez. • Szabolcsi Miklós: Fiatal életek Indulója, Akadémia Kiadó. József Attila ébresztése Egy monográfia margójára József Attila: Kései sirató. Orosz János illusztrációja LADÁNYI MIHÁLY KÉT ÚJ VERSE: Rapszódia Az üzemeket, a hatalmas csarnokokat, az aluminium és üveg csodákat, a csövek foglalatában égő rubini műszerfalakat nem azért tervezik — a vagonok nem azért vonszolják a hegyeket — az építők nem azért zaflatnak a sárban — a dömperek, a földgyaluk nem azért izzadnak és prüszkölnek, mint az ál­lat • nem azért telepszik ránk a gond, az izgalom — nem azért remeg a kéz a kapcsolókaron — nem azért hadonászunk a zajban, nem azért hánykolódunk éjszaka — vasárnap nem azért vezetjük arra kölykeinket, hol gőzölögve szuszognak az üzemek, ahol az életünk hétfőtől szombatig elég és elkopik, nem azért, nem azért, hogy szépen hízzanak tolvajaink! Mint ahogy az apák nem azért építették kőről-kőre a forradalom Koponyák-hegyét, nem azért jöttek új apostolok átitatva vérükkel zászlainkat, hogy legyintsünk s lemosolygjuk ügyüket. És nem azért vagyunk költők ma sem, hogy végelgyen­gülésben megdögölve gyászpompával temetkezzünk e földbe. • • Öregek Példaképek nélkül maradunk, fiuk, most mennek el az utolsók is. Megfáradtan vonulnak el szemünk elől, alig köszönnek valakinek. Kinek köszönnének, fiuk, kinek köszönnének a szegény, vacogó öregek? Ki csodálja közülünk, hogy végigülték a börtönöket és sorrajárták a munkatáborokat? Ki bocsátja meg nekik, hogy nem értettek divatozó elméleteinkhez, nem csatlakoztak évente máshoz és nem döngették utána mellüket? Most, hát melyik zászlót vonjuk le ünnepélyesen, miféle indulót játsszon a katonabanda? Itt éltek köztünk, mit tanultunk meg tőlük, hogy továbbadjuk az utánunk jövőknek? Itt éltek köztünk, s megmosolyogtuk, vagy elkerültük őket. Inkább a nők érdekeltek, és zavaros kis találmányaink, a furán összeeszkábált szavak és rettentő mód megcsodált vad látomásaink. Lassanként férfiak leszünk, fontoskodva ráncoljuk homlokunkat, intézkedünk, ítélkezünk és pipával szánkban állunk a fényképezőgép elé. Fiaink fiatal lányokhoz járnak, de néha gondjaikkal keresnek valakit, akire támaszkodni lehet. És csak X jut eszünkbe, aki mindig alkalmazkodott és nem mondott nem­et, és Y, aki eladta magát akinek és ahányszor lehetett, és Z, akinek az volt a véleménye, hogy a hivatalos vélemény az egyetlen elfogadható, és Z barátja, aki csak azt becsülte valamire, ami megehető vagy megiható. Most délután van, s a délutáni lapban egy név áll fekete léniával bekerítve, őszi divatfotók között. íme, az öregek így mennek el szemünk elől, így, hogy alig köszönnek valakinek.

Next