Élet és Irodalom, 1963. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1963-12-28 / 52. szám - Peidl János: Olasz táj • kép (2. oldal) - E. Fehér Pál: Portrévázlat Novomeskyről (2. oldal) - Sipos Gyula: Évfordulón • vers (2. oldal)

A Csehszlovák írószövetség idei nagydíjasai Prágában nyilvánosságra hozták a Csehszlovák írószö­vetség idei nagydíjasainak névsorát A verses művek nagydíját Laco Novomesky kapta Vila Tereza című poé­májáért. A próza kategóriá­jában Dominik Tatarka no­velláját, a Fonott karosszé­keket találták a legjobbnak. A novella a második világ­háborút közvetlenül megelő­ző időben Párizsban játszó­dik. A finom lírai hangulatú történet két egyetemi hall­gató, Daniela és Bartolomeu szerelméről szól, s ezen ke­resztül a „külföld-haza” problematikájából is meg­sejtet valamit az író. A drá­mai alkotások közül egy fia­tal szrző, Josef Topol har­madik műve, A farsang vé­ge vitte el a pálmát. A da­rab a mai falu életét, a ré­gi és az új harcát állítja színpadra, rendkívüli költői­­séggel. A legjobb fordításnak ki­járó díjat megosztva kapta Dudvik Kundera, főként Brecht-átültetéseiért, s Josef Skvorecky, az amerikai iro­dalom, főleg Faulkner lefor­dításáért. Két szerzőt díjaztak az irodalomtörténeti kategóriá­ban is. A szlovák Stanislav Smatlák „Hviezdoslav, lírá­jának születése és fejlődése” című monográfiáját, s egy esztétikai tanulmányt, Kve­­toslav Chvatík „Bedrich Václavek és a marxista esz­tétika fejlődése” című mű­vét. Peidl János: Olasz táj V­I/44 Az irodalom és légköre (Folytatás az 1. oldalról) Szabó István új novelláira, Kamondy László színművére. Fáradékony prózaolvasó va­gyok, de két nagy terjedelmű regényt is (Darvas József Keszeg eső­jét és Goda Gábor Poldini ur­át) türelmetlen kí­váncsisággal olvastam végig, éppen mert mai kérdéseimre keresik szenvedélyes elköte­lezettséggel a történelmileg hiteles választ. Magam is hi­szem, amit sokan — nálam hozzáértőbbek — elmondtak ez esztendőben: úgy tetszik, a hazai irodalmi szociográfia újjászületésének tanúi va­gyunk. E nemben Csoóri Sán­dor Tudósítás a toronyból, Sánta Ferenc 20 órás riport, Féja Géza Sarjadás című írá­sai és Szakonyi Károly dra­matizált rádióriportja tették rám a legnagyobb hatást. Verset majdnem mindent elolvasok, ami magyarul meg­jelenik — nehezebben szelek­tál tehát az emlékezetem. Mégis, ha a mai társadalmi ember formálásának témáira szűkítem költészet adta múlt évi élményeimet, először Si­mon István, Váci Mihály, Somlyó György, Ladányi Mi­hály néhány verse jut az eszembe. S nyomban korri­gálnom kell — fölfelé, hiszen Illyés Gyula Mozgó világa­, Kassák Lajos A gyár­a is 1963-ban termett. Ebben az évben jelent meg Vas Ist­ván összegyűjtött verseinek kötete, benne az utóbbi évek­ben írt jó néhány nagyon ne­künk—és értünk­ való ver­sével. A fiatalabbak művei közül talán Mezei András, Tóth Judit és Soós Zoltán kö­tete foglalkoztatott a legin­kább engem; mindhárom — a legkülönbözőbb módom — a kor és az ember tartós har­móniájának nagyon is idősze­rű titkait kutatja. A trombita tehát valóban szól és az új — nemcsak nyomdai keltezésük, hanem mondanivalójuk szerint új — művek hadai jönnek. Ha pe­dig jönnek, akkor szervi baj nem lehet itt, akkor ez a fia­tal szocialista szándékú iro­dalom nem szakadt — nem szakadhatott — el a néptől, a társadalmi valóságtól, ak­kor ennek az organizmusnak a vérkeringése, a lélegzetvé­tele jó — s ez a legfontosabb. Akikor reménykedhetünk abban — s reményeinkből talán be is vált valamit már az új esztendő —, hogy irodal­munk tudatát is átjárja majd egészséges vérkeringé­se a testnek, hogy mi írók, egy „szakma” közös cél ve­zette művelői, egymás iránt is rászokunk a bizalomra és a megbecsülésre, s ezen az alapon köntörfalazás nélkül egymás fejére olvassuk a hi­bákat és a tévedéseket is — hiszen lesz hozzá erkölcsi jo­gunk, mert a dicsérettel és a jókívánsággal sem fukarko­dunk majd többé. PORTRÉ VÁZL­AT Vovomeó Lurei Költő? költő? Politikus? Ars poeticája így hangzik: ,,a költészet forradalma és a forradalmi költészet” a kor­szerű poézis egyetlen lehető­sége. Nem véletlen, hogy munkássága manapság egy­szerre jelentős irodalomtör­­ténetileg, politikailag és mű­vészileg. Csupán ma lenne így? A magyar szocialista kritika érdeme, hogy szinte az indulás pillanatában fel­fedezte és közvetítette Laco Novomesky poézisának való­ságos igazát: „Laco Novo­mesky Wolkerral világnézeti és harcvonali rokonságban van — írja a Korunk mun­katársa 1930-ban. — Kevés szavú költő, aki mindent fo­galmakkal akar érzékeltetni. Prága, Pozsony, Budapest és Mährisch Ostrau között kó­borol. Kocsmaasztalokon be­szélget önmagával... mun­kásokkal és kamaszlányok­kal barátkozik rimbaudi ka­­maszsággal és mai szívvel... Novomesky első verskötete volt a legegységesebb szlo­vák költeménykötet, mely a háború után megjelent.” F. X. Salda, a cseh kritikusok akkori doyenje, a leg­nagyobb tekintély­ű Nezvál mellett jelöli ki helyét a kortársak között. Próbáljuk meg így, a már ismert nevekhez hasonlítva, azokhoz mérve jellemezni őt: Wolkernál súlyosabb gondolatilag, Nezválnál köz­vetlenebbül politizáló, nem néptribun, vagy ha igen, a szónak nem majakovszkiji értelmezésében, hanem in­kább úgy, ahogy Ady volt az. (Ady hatását különben eléggé könnyű lenne kimu­tatni Novomeskynél.) És még néhány szót élet­­útjáról... A két világháború közötti köztársaság idején a cseh és a szlovák kommunis­ták első soraiban találjuk; egyik szervezője a szlovák avantgarde folyóiratának, a Davnak (Tömeg), s mint ilyen, keresd a kapcsolatot a haladó csehszlovákiai ma­gyar fiatalság mozgalmával, a Sarlóval. Később a Rudé Právo szerkesztője és mun­katársa, Fucsikkal együtt, a cseh párt elméleti folyóira­tának a Tvorbának. A há­ború alatt illegalitásban dol­gozott, majd a Szlovák Nem­zeti Felkelés egyik irányító­ja. A felszabadulás után fon­tos kormányfunkciókat töl­tött be. A személyi kultusz idején — koholt vádak alap­ján — dementis külügymi­niszterrel együtt letartóztat­ják. Évek múlva rehabilitál­ják. Nyomtatásban 1962-ben jelentkezett újra, s 1946 óta, az idén nyáron jelent meg először új kötete, a Vila Te­reza című elbeszélő költe­mény, (szeptemberben is­mertettük az Élet és Iro­dalom olvasóival). A napok­ban látott napvilágot könyv­alakban új alkotása, Vladi­mír dementis emlékének ajánlva — a Do mesta 30 min. című poéma. Kérdéssel kell folytat­nunk: talán még az előzmények ismeretében sem lehet világos a magyar ol­vasó számára, hogy miért került annyira Novomesky munkássága ma a figyelem középpontjába? A cseh Li­­terární moviny hatalmas po­litikai és költői tettnek mi­nősíti költészetét, a szlovák Kulturny zivot szemleírója pedig egyenest a ma repre­zentáns műveként emlegeti költeményeit. A Do­mesta 30 min. és a Vila Tereza egyaránt szem­benézés a múlttal. Az egyik­ben szinte rehabilitálja — a már idézett ars poetica alap­ján — az avantgarde erköl­csi és művészi tisztességét, a korábbi merev ítéletekkel szemben. Azaz vállalja tra­dícióként, továbbfejleszthető örökségként önnön múltját, melyről sokáig le kellett mondania egy merev eszté­tika jegyében. A másik köl­temény pedig azt a súlyos számadást végzi el, mely kommunista művész számá­ra talán a legnehezebb: ho­gyan őrizte hitét a megpró­báltatások évei alatt, na adott erőt ehhez? Szóval olyasmiről van szó, ami Szolzsenyicinnél és Lengyel Józsefnél probléma: miként intézhetjük el számadásun­kat a személyi kultusz lélek­tani és testi megaláztatásai­val. Novomesky válasza: hi­vatkozik az Emberre, az em­berség, a humánum eszméi­re és az akaratra. „Ellenem vethetik — írja a befejező strófában ■—, ez az akarat* csak úgy — önmagában, s azt dicsőítem, amit nem is illene... Mi azonban kije­lentjük önöknek: ez volt a valóság nálunk és köröskö­rül mindenütt, a sugdosás és a félhomály... És ezért kell most az ajtókon dörömböl­nünk: Jónapot!” Novomesky új művei egy­séget alkotnak: a jelen as­pektusából észlelt tegnap, a rehabilitált harcos múlt együvé tartozik. A hazai méltatók nemhiába írnak arról, hogy Novomesky el­beszélő költeményei Nezvál egyik korai költeményéhez, a Csodálatos varázslóhoz ha­sonlíthatók. Nezvál azt írja ebben a költeményében: „Én láttam, ahogy az ember ba­rátai halálával bekerítve, alámerül a történelem sötét tárnájában; én láttam, ahogy az ember a szabadságra lel­ve, a régi viág kristályait új formákba igazítja ...” Laco Novomesky, a kom­munista hitével harcol ezek­nek az új formáknak a győ­zelméért. E. FEHÉR PÁL 2 A világ ér­velése szabályosabb (Folytatás az 1. oldalról) nyességben és némely ál­lamférfi hidegvérű gentle­man-voltában.) . Sok ezer szót szenteltek idén is a Kö­zös Piacon egyre élesedő el­lentéteknek, a tiszavirág­életűnek bizonyult nyugat­német—francia ölelkezésnek. A nemzetközi munkásmoz­galomra ráerőszakolt nyilvá­nos vita tüzén — sajnos —, buzgón kavarta a kapitalista sajtó a maga politikai leve­sét. S kénytelenek voltak so­kat írni a hírekkel ügynö­kölő szervek az USA bel­politikai válságáról, a né­­gerüldözés újabb és újabb visszataszító tényeiről. Mégis, mi volt az elmúlt év két-három legmarkán­sabb politikai szenzációja? A TASZSZ, az AFP, az VP1 az AP, a Reuter jelentései­nek papírgarmadáiban a legjelentősebb helyet ezek az események foglalták el: az első női űrrepülés, a moszkvai részleges atom­­csend-egyezmény megszüle­tése, majd a békességes, bár viszonylagos csendet végleg megtörni akaró dallasi lö­vések, amelyek az éppen csak kibontakozó, kedvező politikai fejlődésen is halá­los sebet akartak ejteni.­­De a fegyver ezúttal visszafelé is elsült. A hírek kaotikus özönében milliók láthatták meg az örvénylő veszélyt és a leleplezett fekélyeket.) Közhely, de igaz, hogy ma a világpolitika az emberek személyes ügyévé vált. A hír- és képtovábbítás meg­gyorsulása a közlekedéssel együtt­­ összezsugorította a világot. Minden a szomszéd­ban történik. Minden ese­mény hat a másikra, vala­mennyiünkre. Soha ennyien nem igényelték a gyors és valósághű tájékoztatást, mint mostanában. A korábbi évek rossz tapasztalata a magyar olvasóban bizonyos kétkedést szült. Bizalmatlan­ságot, hogy titkok vannak, amelyek csak a rádiógom­bok csavargatásával fejthe­­tők meg. Ez a bizalmatlan­ság ma már indokolatlan. A jó politika eredménye, hogy ma szinte nincs titok, és alapelv, hogy a közvélemény felnőttnek tekintendő. S hogy a tájékoztatás még bi­zony olykor hézagos? A rossz informálás oka ilyen­kor nem felülről gyakorolt cenzúra, hanem rendszerint az elalvás, a kényelmesség, és nem meg a beidegződött­­ség. (A hitetlenkedők egy­szer módszeresen vessék össze rádiónk és újságjaink híradásait a külföldiekkel. Kénytelenek lesznek megál­lapítani, ha tárgyilagosak, hogy ma már ithon, idejé­ben megtudhatnak mindent, ami a világban történik, s ami lényeges. S az esetek többségében a valósághoz hí­ven tudhatják meg, nem úgy, mint a nyugati olva­sók vagy rádióhallgatók a nálunk történteket. Hol va­gyunk már attól az időtől, amikor a nyugati politiku­sok beszédeinek ismertetése helyett néha csak a mi kommentátoraink vélemé­nyét közöltük, s hogy meg nem történtnek tekintsük azokat az eseményeket, amelyek nem a mi szájunk íze szerint valók!) Óriási híranyag érkezik minden nap a távirati iro­dák szerkesztőségébe. A té­nyek halmazából a jó és a rossz hírek váltakozásából mégis azt olvashattuk ki, hogy a világ érvelése vala­mivel szabályosabb, mint tavaly volt. Igaz, a veszély még roppant nagy. Jó lenne az új esztendőben a világ szívműködésének további normalizálódását mérnünk a hírszolgálati irodák vételi termeiből! Pécsi Ferenc SIPOS GYULA: Évfordulón Jó volt az élet, az mindig jó volt, ha belémrúgott, ha szájon csókolt, és így volt jó, hol tűzzel, hol faggyal, jött értem ördög, jött értem angyal, el is vitt, aztán el is eresztett, így volt az élet mindig a legszebb, ha visszanézek, cseppet se bánom üdvözülésem, se kárhozásom. Szárszói dokumentumok November 30-i számunkban Kovács János és Ger­gely József MÁV-tisztviselők Előkerültek a szárszói dokumentumok címmel közzétették a József Attila ha­lálának körülményeit leíró MÁV-jegyzőkönyveket, még­pedig a felfedezés, az első közlés igényével. Kiderült azonban, hogy ezeket a dokumentumokat Voit Krisz­tina már publikálta az Irodalomtörténet 1960. évi 2—3. számába írt Ismeretlen adatok József Attila haláláról című cikkében. Ugyanez a cikk szerepel az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent Tanulmányok a ma­gyar szocialista irodalom történetéből című kötet bib­liográfiai anyagában is. A fontos iratok felfedezője és első közzétevője tehát Voit Krisztina

Next