Élet és Irodalom, 1963. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1963-12-28 / 52. szám - Peidl János: Olasz táj • kép (2. oldal) - E. Fehér Pál: Portrévázlat Novomeskyről (2. oldal) - Sipos Gyula: Évfordulón • vers (2. oldal)
A Csehszlovák írószövetség idei nagydíjasai Prágában nyilvánosságra hozták a Csehszlovák írószövetség idei nagydíjasainak névsorát A verses művek nagydíját Laco Novomesky kapta Vila Tereza című poémájáért. A próza kategóriájában Dominik Tatarka novelláját, a Fonott karosszékeket találták a legjobbnak. A novella a második világháborút közvetlenül megelőző időben Párizsban játszódik. A finom lírai hangulatú történet két egyetemi hallgató, Daniela és Bartolomeu szerelméről szól, s ezen keresztül a „külföld-haza” problematikájából is megsejtet valamit az író. A drámai alkotások közül egy fiatal szrző, Josef Topol harmadik műve, A farsang vége vitte el a pálmát. A darab a mai falu életét, a régi és az új harcát állítja színpadra, rendkívüli költőiséggel. A legjobb fordításnak kijáró díjat megosztva kapta Dudvik Kundera, főként Brecht-átültetéseiért, s Josef Skvorecky, az amerikai irodalom, főleg Faulkner lefordításáért. Két szerzőt díjaztak az irodalomtörténeti kategóriában is. A szlovák Stanislav Smatlák „Hviezdoslav, lírájának születése és fejlődése” című monográfiáját, s egy esztétikai tanulmányt, Kvetoslav Chvatík „Bedrich Václavek és a marxista esztétika fejlődése” című művét. Peidl János: Olasz táj VI/44 Az irodalom és légköre (Folytatás az 1. oldalról) Szabó István új novelláira, Kamondy László színművére. Fáradékony prózaolvasó vagyok, de két nagy terjedelmű regényt is (Darvas József Keszeg esőjét és Goda Gábor Poldini urát) türelmetlen kíváncsisággal olvastam végig, éppen mert mai kérdéseimre keresik szenvedélyes elkötelezettséggel a történelmileg hiteles választ. Magam is hiszem, amit sokan — nálam hozzáértőbbek — elmondtak ez esztendőben: úgy tetszik, a hazai irodalmi szociográfia újjászületésének tanúi vagyunk. E nemben Csoóri Sándor Tudósítás a toronyból, Sánta Ferenc 20 órás riport, Féja Géza Sarjadás című írásai és Szakonyi Károly dramatizált rádióriportja tették rám a legnagyobb hatást. Verset majdnem mindent elolvasok, ami magyarul megjelenik — nehezebben szelektál tehát az emlékezetem. Mégis, ha a mai társadalmi ember formálásának témáira szűkítem költészet adta múlt évi élményeimet, először Simon István, Váci Mihály, Somlyó György, Ladányi Mihály néhány verse jut az eszembe. S nyomban korrigálnom kell — fölfelé, hiszen Illyés Gyula Mozgó világa, Kassák Lajos A gyára is 1963-ban termett. Ebben az évben jelent meg Vas István összegyűjtött verseinek kötete, benne az utóbbi években írt jó néhány nagyon nekünk—és értünk való versével. A fiatalabbak művei közül talán Mezei András, Tóth Judit és Soós Zoltán kötete foglalkoztatott a leginkább engem; mindhárom — a legkülönbözőbb módom — a kor és az ember tartós harmóniájának nagyon is időszerű titkait kutatja. A trombita tehát valóban szól és az új — nemcsak nyomdai keltezésük, hanem mondanivalójuk szerint új — művek hadai jönnek. Ha pedig jönnek, akkor szervi baj nem lehet itt, akkor ez a fiatal szocialista szándékú irodalom nem szakadt — nem szakadhatott — el a néptől, a társadalmi valóságtól, akkor ennek az organizmusnak a vérkeringése, a lélegzetvétele jó — s ez a legfontosabb. Akikor reménykedhetünk abban — s reményeinkből talán be is vált valamit már az új esztendő —, hogy irodalmunk tudatát is átjárja majd egészséges vérkeringése a testnek, hogy mi írók, egy „szakma” közös cél vezette művelői, egymás iránt is rászokunk a bizalomra és a megbecsülésre, s ezen az alapon köntörfalazás nélkül egymás fejére olvassuk a hibákat és a tévedéseket is — hiszen lesz hozzá erkölcsi jogunk, mert a dicsérettel és a jókívánsággal sem fukarkodunk majd többé. PORTRÉ VÁZLAT Vovomeó Lurei Költő? költő? Politikus? Ars poeticája így hangzik: ,,a költészet forradalma és a forradalmi költészet” a korszerű poézis egyetlen lehetősége. Nem véletlen, hogy munkássága manapság egyszerre jelentős irodalomtörténetileg, politikailag és művészileg. Csupán ma lenne így? A magyar szocialista kritika érdeme, hogy szinte az indulás pillanatában felfedezte és közvetítette Laco Novomesky poézisának valóságos igazát: „Laco Novomesky Wolkerral világnézeti és harcvonali rokonságban van — írja a Korunk munkatársa 1930-ban. — Kevés szavú költő, aki mindent fogalmakkal akar érzékeltetni. Prága, Pozsony, Budapest és Mährisch Ostrau között kóborol. Kocsmaasztalokon beszélget önmagával... munkásokkal és kamaszlányokkal barátkozik rimbaudi kamaszsággal és mai szívvel... Novomesky első verskötete volt a legegységesebb szlovák költeménykötet, mely a háború után megjelent.” F. X. Salda, a cseh kritikusok akkori doyenje, a legnagyobb tekintélyű Nezvál mellett jelöli ki helyét a kortársak között. Próbáljuk meg így, a már ismert nevekhez hasonlítva, azokhoz mérve jellemezni őt: Wolkernál súlyosabb gondolatilag, Nezválnál közvetlenebbül politizáló, nem néptribun, vagy ha igen, a szónak nem majakovszkiji értelmezésében, hanem inkább úgy, ahogy Ady volt az. (Ady hatását különben eléggé könnyű lenne kimutatni Novomeskynél.) És még néhány szót életútjáról... A két világháború közötti köztársaság idején a cseh és a szlovák kommunisták első soraiban találjuk; egyik szervezője a szlovák avantgarde folyóiratának, a Davnak (Tömeg), s mint ilyen, keresd a kapcsolatot a haladó csehszlovákiai magyar fiatalság mozgalmával, a Sarlóval. Később a Rudé Právo szerkesztője és munkatársa, Fucsikkal együtt, a cseh párt elméleti folyóiratának a Tvorbának. A háború alatt illegalitásban dolgozott, majd a Szlovák Nemzeti Felkelés egyik irányítója. A felszabadulás után fontos kormányfunkciókat töltött be. A személyi kultusz idején — koholt vádak alapján — dementis külügyminiszterrel együtt letartóztatják. Évek múlva rehabilitálják. Nyomtatásban 1962-ben jelentkezett újra, s 1946 óta, az idén nyáron jelent meg először új kötete, a Vila Tereza című elbeszélő költemény, (szeptemberben ismertettük az Élet és Irodalom olvasóival). A napokban látott napvilágot könyvalakban új alkotása, Vladimír dementis emlékének ajánlva — a Do mesta 30 min. című poéma. Kérdéssel kell folytatnunk: talán még az előzmények ismeretében sem lehet világos a magyar olvasó számára, hogy miért került annyira Novomesky munkássága ma a figyelem középpontjába? A cseh Literární moviny hatalmas politikai és költői tettnek minősíti költészetét, a szlovák Kulturny zivot szemleírója pedig egyenest a ma reprezentáns műveként emlegeti költeményeit. A Domesta 30 min. és a Vila Tereza egyaránt szembenézés a múlttal. Az egyikben szinte rehabilitálja — a már idézett ars poetica alapján — az avantgarde erkölcsi és művészi tisztességét, a korábbi merev ítéletekkel szemben. Azaz vállalja tradícióként, továbbfejleszthető örökségként önnön múltját, melyről sokáig le kellett mondania egy merev esztétika jegyében. A másik költemény pedig azt a súlyos számadást végzi el, mely kommunista művész számára talán a legnehezebb: hogyan őrizte hitét a megpróbáltatások évei alatt, na adott erőt ehhez? Szóval olyasmiről van szó, ami Szolzsenyicinnél és Lengyel Józsefnél probléma: miként intézhetjük el számadásunkat a személyi kultusz lélektani és testi megaláztatásaival. Novomesky válasza: hivatkozik az Emberre, az emberség, a humánum eszméire és az akaratra. „Ellenem vethetik — írja a befejező strófában ■—, ez az akarat* csak úgy — önmagában, s azt dicsőítem, amit nem is illene... Mi azonban kijelentjük önöknek: ez volt a valóság nálunk és köröskörül mindenütt, a sugdosás és a félhomály... És ezért kell most az ajtókon dörömbölnünk: Jónapot!” Novomesky új művei egységet alkotnak: a jelen aspektusából észlelt tegnap, a rehabilitált harcos múlt együvé tartozik. A hazai méltatók nemhiába írnak arról, hogy Novomesky elbeszélő költeményei Nezvál egyik korai költeményéhez, a Csodálatos varázslóhoz hasonlíthatók. Nezvál azt írja ebben a költeményében: „Én láttam, ahogy az ember barátai halálával bekerítve, alámerül a történelem sötét tárnájában; én láttam, ahogy az ember a szabadságra lelve, a régi viág kristályait új formákba igazítja ...” Laco Novomesky, a kommunista hitével harcol ezeknek az új formáknak a győzelméért. E. FEHÉR PÁL 2 A világ érvelése szabályosabb (Folytatás az 1. oldalról) nyességben és némely államférfi hidegvérű gentleman-voltában.) . Sok ezer szót szenteltek idén is a Közös Piacon egyre élesedő ellentéteknek, a tiszavirágéletűnek bizonyult nyugatnémet—francia ölelkezésnek. A nemzetközi munkásmozgalomra ráerőszakolt nyilvános vita tüzén — sajnos —, buzgón kavarta a kapitalista sajtó a maga politikai levesét. S kénytelenek voltak sokat írni a hírekkel ügynökölő szervek az USA belpolitikai válságáról, a négerüldözés újabb és újabb visszataszító tényeiről. Mégis, mi volt az elmúlt év két-három legmarkánsabb politikai szenzációja? A TASZSZ, az AFP, az VP1 az AP, a Reuter jelentéseinek papírgarmadáiban a legjelentősebb helyet ezek az események foglalták el: az első női űrrepülés, a moszkvai részleges atomcsend-egyezmény megszületése, majd a békességes, bár viszonylagos csendet végleg megtörni akaró dallasi lövések, amelyek az éppen csak kibontakozó, kedvező politikai fejlődésen is halálos sebet akartak ejteni.De a fegyver ezúttal visszafelé is elsült. A hírek kaotikus özönében milliók láthatták meg az örvénylő veszélyt és a leleplezett fekélyeket.) Közhely, de igaz, hogy ma a világpolitika az emberek személyes ügyévé vált. A hír- és képtovábbítás meggyorsulása a közlekedéssel együtt összezsugorította a világot. Minden a szomszédban történik. Minden esemény hat a másikra, valamennyiünkre. Soha ennyien nem igényelték a gyors és valósághű tájékoztatást, mint mostanában. A korábbi évek rossz tapasztalata a magyar olvasóban bizonyos kétkedést szült. Bizalmatlanságot, hogy titkok vannak, amelyek csak a rádiógombok csavargatásával fejthetők meg. Ez a bizalmatlanság ma már indokolatlan. A jó politika eredménye, hogy ma szinte nincs titok, és alapelv, hogy a közvélemény felnőttnek tekintendő. S hogy a tájékoztatás még bizony olykor hézagos? A rossz informálás oka ilyenkor nem felülről gyakorolt cenzúra, hanem rendszerint az elalvás, a kényelmesség, és nem meg a beidegződöttség. (A hitetlenkedők egyszer módszeresen vessék össze rádiónk és újságjaink híradásait a külföldiekkel. Kénytelenek lesznek megállapítani, ha tárgyilagosak, hogy ma már ithon, idejében megtudhatnak mindent, ami a világban történik, s ami lényeges. S az esetek többségében a valósághoz híven tudhatják meg, nem úgy, mint a nyugati olvasók vagy rádióhallgatók a nálunk történteket. Hol vagyunk már attól az időtől, amikor a nyugati politikusok beszédeinek ismertetése helyett néha csak a mi kommentátoraink véleményét közöltük, s hogy meg nem történtnek tekintsük azokat az eseményeket, amelyek nem a mi szájunk íze szerint valók!) Óriási híranyag érkezik minden nap a távirati irodák szerkesztőségébe. A tények halmazából a jó és a rossz hírek váltakozásából mégis azt olvashattuk ki, hogy a világ érvelése valamivel szabályosabb, mint tavaly volt. Igaz, a veszély még roppant nagy. Jó lenne az új esztendőben a világ szívműködésének további normalizálódását mérnünk a hírszolgálati irodák vételi termeiből! Pécsi Ferenc SIPOS GYULA: Évfordulón Jó volt az élet, az mindig jó volt, ha belémrúgott, ha szájon csókolt, és így volt jó, hol tűzzel, hol faggyal, jött értem ördög, jött értem angyal, el is vitt, aztán el is eresztett, így volt az élet mindig a legszebb, ha visszanézek, cseppet se bánom üdvözülésem, se kárhozásom. Szárszói dokumentumok November 30-i számunkban Kovács János és Gergely József MÁV-tisztviselők Előkerültek a szárszói dokumentumok címmel közzétették a József Attila halálának körülményeit leíró MÁV-jegyzőkönyveket, mégpedig a felfedezés, az első közlés igényével. Kiderült azonban, hogy ezeket a dokumentumokat Voit Krisztina már publikálta az Irodalomtörténet 1960. évi 2—3. számába írt Ismeretlen adatok József Attila haláláról című cikkében. Ugyanez a cikk szerepel az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent Tanulmányok a magyar szocialista irodalom történetéből című kötet bibliográfiai anyagában is. A fontos iratok felfedezője és első közzétevője tehát Voit Krisztina