Élet és Irodalom, 1963. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1963-11-23 / 47. szám - Komlós János: Hitler élete • filmkritika • Hitler élete. Paul Rotha dokumentumfilmje (9. oldal) - Vészi Endre: November Visegrádon • vers (9. oldal) - Lukácsy András: Szembesítések - a rádióban • rádiókritika (9. oldal) - Lengyel József: TV-rejtvény • televíziókritika (9. oldal) - András László: Dráma García Lorcáról. Budapesti beszélgetés José Marian Camps mexikói drámaíróval • interjú • José Maria Camps (9. oldal)

KOMLÓS JÁNOS FILMLEVELE: H Hittler élete A címe rossz. A Hitler élete című nyugatné­met dokumentumfilm, amelyet Paul Rotha angol publicista állított össze amatőr és titkos felvételek­ből, nem Hitler életéről szól. A Führert egyszer sem látjuk papucsban, Éva Braun is csak egy pillanat­ra jelenik meg fürdőruhá­ban, hogy aztán gyorsan át­adja helyét Gör­ingnek, Göbbelsnek és az állig be­gombolt rohamosztagosok­­nak. A hitleri intimitások közül egyetlen új dolgot tudtam csak meg, amit ed­dig nem ismertem, mégpe­dig azt, hogy a náci vezér nemcsak a wagneri zene tobzódó romantikáját, eger­­földet megrázó és kulissza­hasogató, zseniális és mo­numentális kavargását imádta megbűvölten, volt még egy nagy zenei élmé­nye. Ha Wotan végképp el­búcsúzott, komoran és fenn­­ségesen, akkor ez követke­zett. Aztán megint Wotan, majd ismét ez. Egy cini kis dalocskáról van szó, ame­lyet Walt Disney híres rajz­filmjében a törpék énekel­nek: „Nem félünk a farkas­tól.” Jellemző és sokatmondó adalék a kispolgár termé­szetrajzához. Hogyan fér meg lelkében és ízlésében az együgyűség minden for­mája. És­ a törpék dalától Wotan búcsújáig — kitűnő publicisztikai téma, hatá­sos, kézenfekvő. Annyira kínálja magát publicisztiká­nak, hogy aki ráharap, az biztosan nem publicista. Paul Rotha viszont az. Mert ezt a „Nem fé­lünk a farkastól” dolgot épp csak hogy megemlíti mértéktartóan és szemér­mesen és máris megy to­vább, nem aknázza ki. Egyébként is a film leg­nagyobb ereje, hogy rossz a címe. Ezért jó a film. Vagyis, hogy nem Hitler személyes dolgaiba feledke­zik bele, hanem a nácizmus történetét mutatja be kro­nologikus sorrendben, azo­kat az eseményeket, ame­lyeknek Hitler nem az inti­mitásai révén, hanem poli­tikai tettei és gaztettei ál­tal történelmi szereplője. A Hitler élete tisztessé­ges film. Politikailag, er­kölcsileg és történelmileg is tisztességes. Nem követi azokat a manapság Nyugat- Németországban és általá­ban nyugaton dívó vissza­emlékezéseket, amelyek úgy foglalkoznak és azért fog­lalkoznak Hitler személyé­vel, hogy vele eltakarják a történelmet. Ezekben a me­moárokban olyan túlzott hangsúlyt kap mindaz, ami a náci vezérben patolo­gikus, torz és különös volt, hogy a közönség számára önként adódik a hamis kö­vetkeztetés: a fasizmus nem más, mint egy őrült ember gazsága, mint egyetlen em­ber bűne, tehát egyedi, be­teges és véletlen. Ezekben a visszaemlékezésekben a vezér személye elfedi a vi­lágpolitikát, egy ember bű­ne a tömeges felelősséget, az egyediség az új fasizmus veszélyét, a különösség a történelmi törvényszerűsé­get és a társadalmi össze­függéseket. Paul Rotha filmjéből viszont kiderül, hogy ez a patológia csakis azért válhatott históriai és világpolitikai tényezővé, ez a kelekótya és népámító de­magógia csakis azáltal le­hetett társadalmi erővé, mert kellett. A néptömegek ellen, a forradalom ellen, a szocializmus ellen életbevá­gó szüksége volt rá a mo­­nopoltőkének. A fasizmus­ban nem a patológia az el­sőrendűen titokzatos és „ér­dekes”, hanem, hogy a ka­pitalizmus olyan korszakba lépett, amikor bizonyos osz­tályerők már csak a pato­lógia felhasználása és szisz­­tematikus terjesztése, alkal­mazása által tarthatják fenn magukat. Ez a fasiz­mus, Hitler és a XX. szá­zadi történelem igazi nagy titka. A Hitler élete ezt a tit­kot mondja ki korrekt módon, egyszerűen és be­csületesen. Nyugat-Német­­országban mondja ki, ez benne az új. De minthogy Nyugat-Németországban mondja ki, ezért csak ez benne az új. Ennél az egy­szerű megállapításnál töb­bet, mélyebbet, ezen a pusz­ta megállapításon belül részletesebbet a fasizmus és a német nagytőke, a ná­cik és a nyugati monopó­liumok,­ politikai boszor­kánykonyhák, titkos diplo­mácia kapcsolatairól ez a film akkor sem tárhatott volna fel, ha akart volna. Nehéz megállapítani, hogy szubjektív világnézeti kor­látokról vagy objektív po­litikai korlátozottságról van-e szó. Tény, hogy a Hitler élete megmaradt a becsületes, haladó polgári humanizmus és antifasiz­­mus keretei között, de úgy, hogy elment a határig, en­nek az álláspontnak a ma­ximumáig. Amit mond, igaz, csak kevés. Sokkal ke­vesebb, mint amennyit a marxista tudomány fel tud és fel mer tárni a történel­mi igazságból. Mélységében, összefüggéseiben, politikai, társadalmi anyagában, ideo­lógiai mondanivalójában, tanulságában a mi igé­nyeinkhez képest kevés.­­ Tízért érezzük soknak, is némileg hosszadalmas­nak a vége felé. Ezekkel a történelmi dokumentu­mokkal úgy van az ember, mint a pénztárkönyvvel, ahol többlet mutatkozik, ott biztos, hogy hiányzik va­lami. Törvényszéki tárgyaláson akkor szokás szembesíteni, ha a terhelt valamit tud, de nem akarja tudomásul venni, elismerni, vállalni. A rádió világnézeti és ízlésnevelő cél­zatú műsoraiban jól haszno­sítja ezt a törvénykezési szo­kást: „tudott” dolgokat, két­ségtelen tényeket közvetít, hogy közönségének valamely rétegét vagy csoportját — szemléletbeli, felfogásbeli, vagy ízlésbeli fogyatékossá­gainak beismerésére késztes­se. S noha a törvénykezési szabályokat itt rádiószerű és művészi eszközök helyettesí­tik, ha jól csinálják, az eljá­rás éppoly célravezető, frap­páns és eredményes lehet, mint a bírósági teremben. Mondhatjuk úgy is, a terhelt itt önmagával találkozik szembe, tükröt tartana­k ne­ki: lásd be, ilyen vagy, és vond le magad a következ­tetéseket. A módszert és a gyakorlatot helyeseljük. Az elmúlt hét három „szembesítésére” szeretnénk kitérni most, amelyek — megvalósult példájául a rá­dióműsor sokat követelt dif­ferenciáltságának — három különböző réteghez szólnak, s ezért nemcsak témájuk, de színvonaluk és feldolgozási módjuk is merőben más, így nem lehet élni!... Abban a szociografikus ih­letésű dokumentumjáték-so­­rozatban, amelyben nemrég Szakonyi Károly elsivárult életű tanyai kislányról szóló játékát dicsértük meg, most Mándy Ivánnal kell hasonló­képpen tennünk, cigányokról beszélő műsora hallatán. A műsor összefoglaló eíme, amelyben Borvető Béla szer­kesztő ezeket a játékokat közreadja — Családi körben —, arra utal, hogy széles ré­tegekhez, főként a falusi hallgatók tömegeihez kíván szólni, és valóban, a sokak tudatában lappangó társa­dalmi, sőt faji elő­élet-ma­­radványokat felmutatni, és tarthatatlanságukat leleplez­ni, ez még napjainkban is elsőrendű feladat. „Így nem lehet élni!”, ez a visszatérő refrénje annak a vallomásnak, amelyet egy felszínre törni vágyó, ám mindenütt visszautasított ci­gányember magnetofonra mondott, és amelynek első mondatai a játék bevezetője­ként el is hangzanak, hogy aztán helyet adjanak Mándy szövegének, amely azonban nem más, mint ennek a 40 perces segélykiáltásnak művészi parafrázisa. És — a műsor lelkiismeret-mozgósító célját tekintve — épp az a remek, hogy a szerző inten­zív élményt nyújtott anélkül, hogy a legnaturálisabb való­ságtól el kellett volna távo­lodnia. Az emberi élet után vágyó, de kitörési kísérletei­vel — a körülötte élők közö­nye és előítéletei miatt — mindig kudarcot valló ci­gányember életútjának meg­rajzolásában még így is el­ért olyan művészi csúcsokat, mint a rátarti parasztgazda megnyerése, ez a kiváló lé­lektani miniatűr, vagy az új ruhájának helyet nem találó, a putri üres falát rögeszmé­­sen tapogató cigány jelképi erejű látomásos rajza. Ennek a szembesítésnek sok ter­heltje van: hivatali emberek és munkatársak, tsz-vezetők és a falusi társadalom elő­ítéletes rétegei: a játék nagyerejű, megindító, és ép­pen ezért hasznos és talán eredményes is volt Még na­gyobb koncentrációban még eredményesebb lett volna szerintünk, hogy ezt az aránylag terjedelmes anti­­dramatikus szöveget mégis elfogadtuk, abban a szerzőn kívül nagy része volt Sinko­­vits Imre színészi beleélő készségének, aki annyira ci­­gány volt, amennyire csak lehetséges, anélkül, hogy ar­ról a pluszról le kellett, vol­na mondania, amit az intel­lektuális szerepértelmezés adhat. És kiváló alakítás volt Bánhidi László paraszt­­gazdája is. Könnyű múzsa a múzsán A gondolatiság volt az eré­nye Vargha Balázs „zenés kultúrpolitikai csipkelődésé­nek” is, amely már valame­lyest szűkebb rétegnek szólt: inkább városiaknak, inkább az intelligenciának. Vitatha­tó intézkedések, káros társa­dalmi tendenciák, hibás kul­túrpolitikai gyakorlat — ezek voltak témái, és szatírájának fölényes intellektualizmusá­­val csak csírájában fellelhe­tő jelenségek ad abszurdum vitelével hatott különösen a hallgatóra. Nyilván a rutin hiányából adódóan azonban nem találta el mindig a leg­inkább rádiószerű formát, és ez némelykor jó szövegének erejéből is elvett. Ez a ne­gatívum már előző műsorá­ban (A giccs a főveszély) is feltűnt; az irodalomtörténész­szerzőnek tovább kellene kí­sérleteznie, ha a műfaj való­ban izgatja. „Tudományos giccselemzései” meg a lottó­őrületet célba vevő „Pénteki istennő-tisztelet” már a jó utat mutatják. E műsor­b­ól a belétermett Ráday Imrét kell kiemelni, mert intellek­tuális erővel éppúgy győzte, mint a szerző. Beszélgetés az egzisztencializmusról A Glóbusz legutóbbi száma azoknak szólt, akik a korunk művészi mozgalmai mögött rejlő világnézeti eredőket ke­resik. Hermann István és Si­pos Tamás azzal a számtalan legendával szembesítették itt válogatottabb hallgatóságu­kat, melyek az egzisztencia­lizmusról mint filozófiai irányzatról terjengenek. Az egzisztencializmusról min­denki többet gondol, mint amennyit tud. A vitázók szi­lárd elvi alapról, de sokol­dalúan és belülről: saját el­■~’W ‚**#*¦$ .­%*■* *&*. r, • lentroondásá­ban igyekeztek megvilágítani az irányzatot, hogy korunk filozófiai áram­lataiban a maga megfelelő helyére tegyék.­­ Tételeiket számos kivá­ló művészi idézettel támasz­tották alá. Honegger, Schön­berg, Ezra Pound és Fellini művei után legnagyobb ha­tása Sartre A legyek című drámájának volt, amelyet Litinovits Zoltán, Várkonyi Zoltán és Bánky Zsuzsa köz­reműködésével hallottunk, és amely az egzisztencializmus k­ulcsdrámájának tekinthető. Mindhárom műsort Bozó László rendezte, akinek több szerencsés kísérletéről emlé­keztünk már meg. Itt külö­nösen azzal az eredményes­séggel tűnt ki, amellyel nem dramatikus, és kevésbé rá­diószerű anyagokat élvezhe­tővé tett A Sartre-drámá­­ban pedig nagy hatást ért el az itt önként kínálkozó motí­vumnak, a monotóniának drámai eszközzé emelésével. LUKÁCSY ANDRÁS Szembesítések­­ a rádióban VÉSZI ENDRE: November Visegrádon Mint zárt ököl úgy tartja fel a vijjogást a fészek, s az ágak is, az ágak is, fényes fekete lécek már elkerítik kertjeit a füstalakú égnek. Szemed kilátszó parazsát a sötétben is látom, az ezüst szélből érkezem, lombszagú a kabátom, jószagú füst, szó, zene, zaj, ez idebent a sátor. Illatozik a bükkhasáb, kint kutyák kóborolnak, a jegenye s a hegyvonal kékborzongású oldat, lepuffantotta a vadász a cukorbajos holdat s egyszerre nagy feketeség csobog az üvegen túl, az üvegen, az üvegen, a nehéz nagy hegyen túl, eső esik, két lámpafény félúton összekondul. Dráma Garcia Lorcáról Budapesti beszélgetés José Maria Camps mexikói drámaíróval A drámaíró Felesége a lágyan éneklő, édes dallamú mexikói spa­nyolt beszéli, maga José Ma­ria Camps a keményen ru­galmas, tisztán körvonalazott kasztíliait. Spanyolországban született, ott is élt 1951-ig. Fiatal újságíróként, a barce­­lonai L’Instant szerkesztősé­gében ismerte meg személye­sen Federico Garcia Lorcát. Camps a spanyol polgárhá­ború idején a köztársasági hadseregben szolgált, 1938- ban Puebla de Hijarnál esett Francóék fogságába. Több mint három évet töltött a burgosi és a barcelonai bör­tönben. Húsz napig volt ha­­lálraítélve. Ekkor tízen vol­tak a cellában, hárman ma­radtak életben. Camps halá­los ítéletét 12 év és 1 nap börtönre változtatták, 1942- ben egy részleges amnesztia alkalmával szabadult ki. 1951-ben kivándorolt Mexi­kóba. Négy drámakötete je­­­­lent meg, több színdarabját mutatták be, Embervadászat című színművét a mexikói Színház Intézet nagydíjával jutalmazták.­ Ez év­ tavaszán a rostocki Népszínház óriási sikerrel mutatta be Camps Viznar — vagy a Költő ha­lála című, García Lorca ha­lálának körülményeiről szóló drámáját. A költő halála — Az a régi személyes ta­lálkozás García Lorcával nem múlt el bennem nyom­talanul. Aki ismerte, nehezen tudott szabadulni személyi­ségének varázsától — mond­ja Camps. — Halálának kö­rülményei mindig foglalkoz­tattak, és szerencsére, sokat beszélgethettem róla Joaquin Romero Marube költővel, akit — ő maga is falangista lévén —, a falangista hatósá­gok megbíztak azzal, hogy a legnagyobb titokban derítse ki Garcia Lorca halálának részleteit. García Lorca 1936 nyarán Granadába készült. Sógora, Fernando de los Ríos, a volt köztársasági minisz­ter, kérte a költőt, ne utaz­zék Granadába, hiszen min­denki tudta, hogy valami ké­szül. Luis Rosales, a falangis­ta költő, Lorca gyerekkori jóbarátja, hívta: „Gyere nyu­godtan, bármi történik, te itt vagy biztonságban Granadá­ban, a tieid között.” Federico, mint minden évben, eluta­zott tehát, hogy nevenapját — július 18-át — családja körében töltse. Ezen a na­pon robbant ki a fasiszta fel­kelés Spanyolországban. Gra­nada néhány nap múlva a falangisták kezére került. Lorcát már az első napokban keresték otthon, de nem tar­tóztatták még le, csak meg­fenyegették. Biztonságosabb­nak látta, hogy a falangista Régi Gárdához tartozó Rosa­­lesék házába költözzön, a Calle Angulo 1. szám alá, ott nem fogják keresni. Ek­kor letartóztatták Garcia Lorca apját, és a családot az apa kivégzésével fenyegették, ha nem mondják meg a köl­tő rejtekhelyét. Federicót a család Rosaleséknél bizton­ságban és védve tudta, meg­mondták tehát a címet. Gra­nada városparancsnoka ek­kor egy bizonyos Vega nevű csendőr­ ezredes volt, ő írta alá az elfogatóparancsot. A letartóztatást egy falangista pribék, Alonso Ramos, a hír-, hedi Fekete-különítmény tag­­­ja hajtotta végre 1936. augusztus 18-án, amikor Ro­­salesék nem tartózkodtak otthon. Az egyik Rosales fi­vér éppen a frontvonalban volt, a köztársasági csapatok ostromgyűrűjét áttörni ké­szülő falangista egységek pa­rancsnokaként. Ezt a pillana­tot választották ki a letartóz­tatásra. A letartóztatás és a kivégzések közt általában két-három nap szokott eltel­ni, Federico García Lorcát délután fogták el, és más­nap, augusztus 19-én hajnal­ban, már ki is végezték. Mi­re Rosalest a frontról előke­rítették, García Lorca már nem élt. A költő meggyilko­lásának híre azonnal elter­jedt a városban. Francóék nemzetközi botránytól féltek. Vega ezredest büntetésből a frontra küldték, Teradnél esett el. Federico García Lor­ca halálának körülmé­nyeire teljes csendfüggöny borult. A gyóntató páter ne­vét, aki az elfogatás körül­ményeit ismerte, még a helyi diocézis regisztereiből is ki­vakarták. Alonso Ramos, a közelmúltban halt meg. Sú­lyos üldözési mániában szen­vedett. A dráma — Erről szól a dráma? — Erről is. Maga Federico nem szerepel a darabban. A másik oldalról, a falangisták oldaláról próbálom meg áb­rázolni azokat a társadalmi, személyi és pszichológiai mo­tívumokat, amelyek García Lorca letartóztatásához és kivégzéséhez vezettek. Viz­­narban, Granada egyik mel­lékvárosában volt a falangis­ta városparancsnokság. Ott játszódik a dráma, három felvonásban, egy színen, hat férfi és két női szereplője van. 1960-ban, már mexikói útlevéllel, személyesen is jár­tam Granadában, több mint negyedszázaddal Federico ha­lála után — az ő személyé­ről szóló darabbal is — a spanyol nép mai körülmé­nyeire szeretném felhívni a világ, az emberek figyelmét. ANDRÁS LÁSZLÓ TV-REJTVÉNY November 17-én hallgatni kezdtem a Balzac-kal, az Elveszett illúziókkal foglalkozó tv-adást. Megtudtam, hogy Balzac rekordidő alatt, havonként, sőt, egy esetben nyolc nap alatt írt egy-egy regényt. Ama első kérdést: miért maradt akkor aránylag ily kevés regénye? a bemondó tette fel. Node megtudtam: barátcsuhában írt, szinte megsza­kítás nélkül. Továbbá, hogy hónapokig ki se mozdult a szobájából, legfeljebb, ha a nyomdába ment korrek­túra céljából. Megtudtam, hogy a nyomdászok nagyon haragudtak rá. Ugyanis annyi korrektúrát csinált és újra meg újra, hogy regényeit több ízben kellett egé­szen újra szedni a nyomdászoknak. És végül megtud­tam, hogy bár rengeteget dolgozott, halála után csupán adósság, százezer frank maradt utána. De én megtaláltam a rejtvény, találós kérdés, sőt, rejtély megoldását: Balzac a „túlszedések” megtérítésére költötte min­den pénzét, erre költekezett erején felül. Mert regényt ugyan tudott írni, de nem tudta: ,,Ha a korrektúra meghaladja a 10 százalékot, a többlet a szerzőt ter­heli". Ezt a rejtélyt megfejtettem, de utána valahogy ki­aludt nálam a tv. A hiba nem a készülékben volt, ezt a hibát a kezem követte el. De ha más nem tudta vol­na a rejtélyt megoldani, kérem az aranyos tv-t, küld­jön nekem egy szép könyvet. lengyel József

Next