Élet és Irodalom, 1964. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1964-08-29 / 35. szám - Nádasy László: Váratlan találkozás • széppróza | elbeszélés (10. oldal) - Takács Zoltán: rajza • kép (10. oldal)

S­zigorú arcú, nyúlánk, fekete­szemüveges fiatalember siet a forgalmas utcán, nyári öltöny, kifogástalan elegancia, vakító ing, párizsi nyakkendő. Behaj­lított bal karján, úgy csüng az orkán, akár egy mozgó próbababáén. Mint­ha élesen vésett arcvonásait is egy belvá­rosi mester szállította volna. Fiatal lányok szaladnak át előtte, lengén, napsütötten, szinte meztelenül, kénytelen megtorpanni. Arcizmai egyetlen feszültség­ben őrzik beidegzett formájukat. Aztán belép a zenés kerthelyiségbe. Tétován megáll, szemügyre veszi az asz­talokat. Az emberek újságot olvasnak, söröznek, beszélgetnek, magányos ivó is akad. Sehol sincs, akit ő keres. Az üres asztalok szinte gúnyosan néznek rá. Az órájára pillant. Tovább indul a tar­ka abroszok, az alkoholgőz, az elhárítha­tatlan emberzaj és cigányzene szörnyű vi­lágában. Akár egy halálraítélt a kivégzés­re. Németül énekelnek mellette, oda kell pil­lantania, a reflex-mozdulat megmerevedik. Meglátott valakit. Az első pillantásra népesnek tűnő társa­ságban egy sovány, kreolbőrű, szemüveges férfi ül, sötétkék ruhában. Gyermekesen lágytekintetű, vékonybajuszos ajka szelíden mosolyog. A mellette ülő kövér, izzadó nőnek mond valamit éppen, az csiklandó­­san felnevet. A fiatalember arca egyszerre elváltozik, önfeledten bámulja a kreolbőrű férfit. Vo­násai most leplezetlenül tükrözik érzel­meit: mosolyog, tekintete zavart és re­ménykedő, hátha észreveszi a másik! Tü­relmetlenül várja a közelgő pillanatot. Biz­tosan észreveszi, biztosan... A kreolbőrű férfi most ráemeli a tekin­tetét — mintha nem látná. De hiszen le­hetetlen, hogy ne lássa! Vagy csak nem akarja...? Szembenéz vele, ám a kreolbő­rű férfi lassan elfordítja a fejét Lehet, hogy nem ő az, csak hasonlít rá?... Győz az önfegyelem: az arcvonások meg­szokott rendje helyreáll. A fiatalember kimért léptekkel indul tovább, leül egy NÁDASY LÁSZLÓ ELBESZÉLÉSE: üres asztalhoz. Hosszasan helyezkedik, le­teszi az orkánt, egyik székről a másikra ül át, nadrágszárát gondosan felhúzza, lábát keresztbeveti. Ujjai finoman dobolnak a durvamintás abroszon. Aztán egy láthatat­lan pihét igyekszik hosszan eltávolítani­­a zakójáról. Végül úgy ül ott a kockás ab­rosz mögött, mint egy kétségbeesett jóta­nuló az iskolában, aki hirtelen elfelejtette a leckét. A háta mögött még mindig hangoskodik, németül énekel az iménti társaság. Többen arra fordulnak, ő is odapillant. Ám elfogulatlanra álcázott tekintete alól ismét előbukik a sóvár kívánság: vegye észre az a másik! Annyira hatalmába ke­ríti ez a vágy, hogy szinte megalázza ma­gát, kihívóan rámosolyog, szemez vele, lesi a pillantását. Aztán elfordul és úgy tesz, mintha mi sem történt volna.­sak hasonlít rá?... Hasonlíthat egymásra két ember így? Nem, ez lehetetlen. De miért nem akarja észrevenni? Ő változott volna meg annyira, hogy nem lehet ráismerni? El­felejtette? Megharagudott rá? Vagy neki talán nem is volt fontos a barátság? Egye-­­dül ő cipeli az emlékét? Lehet, hogy nem is volt ilyen barátja soha, csak álmodta az egészet? — Parancsol? — A pincér állt meg mel­lette; kerek tálcáján állott sörök, lelappadt habbal. — Söröcske? Bizalmaskodó mosolya feldühíti. — Egy konyakot kérek. — Egy konyak, igen — A pincér még vár. — Étlapot nem parancsol? — Nem. — Kérem, egy konyak, máris hozom. A fiatalember az utca felé pillant; a rácson át kilátni a siető emberekre. Aztán órájára néz. Hosszú ujjai önkéntelenül egymáshoz dörzsölődznek az idegességtől. Hirtelen hátrapillant, de most már úgy, mint akárki más, akinek éppen kedve tá­madt hátranézni. Leveszi a napszemüve­gét, bár a szemébe csapó kemény fény csak rontja a látását — s hosszan nézi a kreolbőrű, lágyan mosolygó férfit. Leteszik elébe a konyakot és a szódát. — Tessék, a konyak .. — Egy pillanat.. Mindjárt fizetnék — nyúl a tárcája után. A pincér alázatos meghajlással nyugtázza a borravalót. Megvárja, míg elmegy, csak aztán iszik. Kiszámított három részletben üríti ki a poharat. A szódába is belekortyol, aztán feláll. Egy darabig azon töpreng, mit te­gyen az orkánnal, aztán — mintegy kaba­lából — otthagyja. És elindul a háta m mö­­götti asztal felé. A kreolbőrű férfi teljesen elmerült a kö­vér nő nézésébe. Vajon mit néz rajta any­­nyira?... — Bocsánat — áll meg az asztal mel­lett. — Nem ön... Úristen! — döbben beléje a felismerés, hiszen a nevét se tudja! A férfi feléje fordul, tekintete meg se rebben, ugyanazzal a szelíd mosollyal kér­di: — Hát te? Hogy kerülsz ide? — Mintha csak tegnap váltak volna el. — Laci — mondja zavart örömmel. — Hát te vagy az? — Én hát... A­rcán olyan őszinte az öröm ki­fejezése, hogy nem lehet ké­telkedni benne. Bár ugyanak­kor van valami ijesztő is a változatlan tekintetében, a szüntelen mosolyában. Feláll, kissé tétován nyújtja a kezét, szinte végig­tapogatja. Megölelik egymást. — Mi van veled — kérdi a kreolbőrű. Megvesztegető a mosolya. A fiatalember vállatvon. — Semmi... Egy félórája nézlek. Nem láttál?... Már azt hittem, nem akarsz megismerni. —........ — Ne bolondozz... A kreolbőrű felszabadultan, diákosan ne­vet. — Mérhetetlenül régen nem láttalak! — tör ki a gáttalan öröm a fiatalemberből. — Már azt hittem, annyira megváltoztam, hogy nem ismersz meg. — Semmit sem változtál. — Te se... Még mindig szorongatják egymást. — Gyere, ülj le — mondja a kreolbőrű. — Igyál velünk. Ezek itt... a vendégeim. A szövetség vendégei. Németek. Te jól tudsz németül, legalább beszélsz velük. Mein Freund — mutatja be rossz német­séggel. A fiatalember udvariasan kezet fog a két középkorú férfival és a kövér, izzadó nővel. Csak most veszi észre, hogy mind­hárman sokdioptriás szemüveget viselnek, de nemigen törődik velük.­ — Ich freue mich, ich freue mich — motyogja, aztán megint a kreolbőrűhöz for­dul: — Te... rettentően örülök, hogy lát­lak. .. de mondd meg őszintén, nem zava­rok? Én is várok ide valakit. — Itt is megtalál, nem? Olyan megütődve, szinte fájdalmasan néz rá, hogy zavarba jön. — Jó, várj, hozom a kabátomat. •­ Visszasiet az előbbi asztalához. A széken ott az orkán, az asztalon a napszemüveg, mindkét lencséjéből egy-egy kis lemenő nap sugárzik. Egy pillanatra elbűvöli a látvány, mozdulatai lelassulnak. Fölteszi a szemüvegét, karjára veszi az orkánt. Még nem indul el. Csak nézi őket. A prímás megint ot van az asztaluknál, énekelnek: „Trink, trink, brüderlein trink”. Valami furcsa szorongás fogja el. Arra gondol, akár el is mehetne most. Talán jobb lenne most szó nélkül elmenni. Aztán mégis visz­­szamegy, valami megmagyarázhatatlan erő vonzásának engedelmeskedve Nincs szék — állapítja meg, s némi in­gerültséggel pillant barátjára, hogyhogy er­re nem gondolt? Az most is a nőt nézi át­szellemültem Egy pillantással ő is felméri. Viszolyogtató látvány: kócos, ápolatlan, vi­zenyős tekintetű. Nem is az, hogy már nem fiatal, de legalább törölné le a homlokát, ha izzad! Egy nő adjon magára. Odahúz egy széket, leül. — Nőt vársz? — fordul feléje a kreol­bőrű? Nem felel, csak bólint. — Majd megjön — mondja a másik, s ráteszi meleg tenyerét idegesen vibráló ujjaira. — És ha nem. — Vállalván. — Sose értet­tem a nőkhöz. — Ők nem értettek hozzád — mosolyog a kreolbőrű. — Lehet. Ez nem változtat a lényegen. — Mindebből arra következtetek, hogy nem nősültél meg... — Dehogynem. El is váltam. Én meg­csaltam, ő­ megcsalt, veszekedtünk... Mi értelme van? — Éppen úgy tele vagy feszültséggel, mint tizenöt évvel ezelőtt. Hirtelen mohó izgalom fogja el. — Emlékszel rá, milyen voltam?.. . — Még a verseidre is — mosolyog a másik h­átad, ez az.. ezért kellett ide­jönnöm! Ezért nem nyugod­hattam bele, hogy nem veszel észre!... Annyi titkomat őr­zed! Egy pillanatra az volt az érzésem, hogy rád bíztam a titkaimat, és csak tőled tudhatom meg én is... érted? Várj, ne szólj semmit, én aka­rom elkezdeni. Ha rádnézek, mindent tu­dok. Egy pallón jártunk át a negyedik emeletén, a bomba helyét egy palló ívelte át, korlát nem volt, villany nem volt, de nem lehettünk olyan részegek, hogy lezu­­,­h­ánjúkiiki .Behunyt szemmel sétáltunk a szakadék fölött, tánclépésben. Bátrak vol­tunk. Nem tudod, mitől voltunk bátrak?... A pincér két üveg sört és három konya­kot tesz le a pecsétes abroszra. — Ezt te rendelted? — Én. — Legyen szíves, még egyszer ugyanezt — fordul a pincérhez. A kreolbőrű mosolyog. . — Ugyanaz maradtál.. . — Fenét... — Legyint. — Nem lehetett ugyanannak maradni. — Igyunk — mondja a kreolbőrű, s kissé bizonytalan mozdulattal nyúl a pohará­hoz. — Mondd meg neki — int keskeny vállával a nő felé —, hogy igyon velünk konyakot. — Bitte, trinken sie mit uns — fordul a nőhöz. A nő rápillant, s hirtelen mozdulatával eldönt egy sörösüveget. Éppen hogy félre tud ugrani a kiömlő ital elől. Ennyire ré­szegek? Nem látszott rajtuk. Ám úgy lát­a ■ ■■ ■ i ■ ai ’ a a a L­ am Takács Zoltán rajza Győri Dezső: Az élő válaszol 21,—* Krúdy Gyula: Jockey Club 37,—* Mocsár Gábor: Pirostövű nád 18,—* Szakonyi Károly: Túl a városon 12,—* Tarle, J.: Talleyrand 10,—* Urbán Ernő: Színe és visszája, avagy a levágott ujjak esete 15,50 Kaphatók az Állami Könyvterjesztő Vállalat boltjaiban és az üzemi könyvterjesztőknél! Akinek nincs tartása — Vannak emberek, akiknek semmi tartásuk sincs — mondta sem úri barátom ott, azon a né­met pályaudvaron. Igaza van. Aki ilyen utazásra indul, mint mi, annak legyen tar­tása, és tudnia kell azt is, hogy mihez tartsa magát. S ez nem­csak méltóság kérdése, gyakorlati kérdés is. Akinek tartása van és aki tudja, hogy mihez tartsa ma­gát, az jobban kibírja. Gyakran gondoltam erre később, a táborban, amikor láttam, ho­gyan él az Ezredes. Úgy hírlett, hogy a Gaulle-ista ellenállási moz­galom egyik vezetője volt, s így is kellett lennie, mert azóta nagy karriert futott be, tábornok lett, g­yakran olvasom nevét az újsá­gokban, s mindig mosolygok ma­gamban. Az Ezredes a karantén­­táborban csőlakó lett. Teljesen el­vesztette tartását, ... 5. és 35. víz­szintes — 29. függőleges. VÍZSZINTES: (Kétbetűsek: KT, SZ, KY, RK.) — 1. Arab állam vezető államf­érfia. 5. Az idézet első része. 13. Helyette mást. 15. Idegen szóösszetételekben: szín­kép. 16. A kuglizó (ékh.). 18. Fo­lyékony gyanta, ragasztó- és kö­tőanyag. 20. Sarki, idegen nyel­ven. 22. Vadgyümölcs. 23. Vége, olaszul. 25. Az idézet második ré­sze. 26. Időhatározó. 28. Az egye­sülethez tartozik. 30. Vulkáni ere­detű kőzet. 31. Római számok. 33. A gyerek fekvőhelye. 35. Fekete István regénye. 37. Asszonyalak a magyar őstörténetből. 39. Egy ha­­rapásnyi. 40. Koros. 42. Magán­szám. 44. Mosta vala. 45. . . . brán. 47. Bizonyos ideje. 50. Hím állat. 51. Keringő elektromosság. 53. Ne­mes ital. 54. Költői hangszer. 55. Számomra. 57. Szájat nyit (ekh.). 59. Birtokos kérdőszó. 60. Mustár­gáz. 62. Betegség. 63. Feddeni. 65. De, latinul. 66. A hajó része. 69. Hamis érvelés. 71. Kalória része. 73. Bőrharisnya apja. 75. Nemes. 78. Szigetcsoport az Atlanti-óceán­ban. 79. Nyomásított visszaható névmás. 80. Latin kifejezésekbem, nevekben: arany. 81. Testvérével megírta Shakespeare drámáinak meséjét. FÜGGŐLEGES: (Kétbetűsek: MP, OK, KK, GO.) — 1. Névelős égi­test. 2. Szónok. 3. Magasabban le­vő. 4. Az 1. sz. bejárat. 6. Csapa­dék. 7. Orvosi nevek előtt álló rövidítés. 8. Van esze. 9. Folyam, németül. 10. Zamatok. 11. Hevesi falu. 12. Skandináv király. 14. Szószaporitás. 17. Görög betű (ékh.). 19. Idézők. 21. ... Számgin élete (Gorkij). 24. Japán város, a második atombomba áldozata. 27. Észak-afrikai hegység. 29. Az idézet harmadik része. 32. Veszp­rém megyei falu. 34. Angol férfi becenév. 36. Fellép. 37. Ne külön! 38. Tüzet szüntet. 4. Latin sze­mélyes névmás. 43. Időhatározó, névutó. 46. Balkáni nép. 48. Élet­telen. 49. Nyelvlecke. 52. Van bá­torsága. 56. Tárgyas kérdőszó. 58. Idegen földmérték. 59. Világhírű lengyel tenorista. 61. Kétkerekű jármű. 63. Angol férfinév. 64. Tör­tet előre. 67. ,,Rükverc”-ben ha­lad. 68. Egy tiltószó és egy rago­zott német névelő. 70. Vízi jármű. 72. Rím, eszperantóul. 74. Győr német neve. 76. Régi indulatszó. 77. Kémiai anyag. 78. Az egyik ol­dal. (Fenyősy Antal) A rejtvény három sorában elrej­tett idézet megfejtését kérjük be­küldeni 1964. szeptember 7-ig. — A megfej­t­ők között tíz példányt sorsolunk ki Jorge Semprun „A nagy utazás” című könyvéből. Megfejtés a 33. számból: Meny­nyivel nagyobb segítséget jelen­tene akármelyik is számomra! JUTALMAZOTTAK: Hunyady József „Hét tenger vándora” című regényét nyerték: Benkő Gyula, Pécs; Mózer Hona, Pomáz; Stummer Erzsébet, Zala­egerszeg; Gróf László, Sümeg; Mózer Erzsébet, Szokolya. — Sza­bó Mihályné, Horányi György, Si­­mándi Klára, Karcagi Ferencné és Kollár Klára, budapestiek. — A jutalomkönyveket postán elküld­jük. 10

Next