Élet és Irodalom, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1966-03-05 / 10. szám - Frank János: Kurucz D. Istvánnál • riport • Kurucz D. István festő (8. oldal) - Bor Ambrus: Derű és viharszünet • rádió • Ifjúsági Rádió (8. oldal) - Kéry László: Játék és többlet • színház • Giraudoux: Párizs bolondja, ford. Hubay Miklós, r. Kazán István, József Attila Színház; Müller Péter: Szemenszedett igazság, r. Lengyel György, Madách Kamara (8. oldal)

KURUCZ D. ISTVÁNNÁL A „vásárhelyi iskola” markáns tagja, mondhatnám egyik ha­gyománya ő. Budapesti műter­me a Százados úti művésztele­pen van. Az egyik sarkot külön­leges ízléssel összeválogatott, régi népművészeti darabokkal rendez­te be a festő. A néprajzi tárgyak környezetében arra kell gondol­nom, mennyien félreértik ezt a művészt. Kurucz művészetét vi­déki, alföldi témái alapján a folk­lór körébe sorolják. — Mindig az Alföldet festi? — Mindig. Nagy István, a festő, szeretett volna egy lovaskocsit, hogy vándorlásait megkönnyítse. Nekem van egy kopott Moszkvi­csom, nyáron kimegyek a Horto­­bágyra, sátrat verek, és úgy há­rom napig egy helyben maradok, festem­. Télen is kijárok, akkor a kocsiban akvarellezek, rajzolok. Lajosmizsétől délre és Füzes­abonytól keletre. Ez a területem. — Másfelé nem is jár? — De igen. Például jól ismerem Olaszországot. 1942—43-ban római ösztöndíjas voltam, a Collegium Hungaricumban laktam. Azóta, amikor csak lehet, elmegyek Itá­liába. 1962-ben részt vettem a Velencei Biennálén. 1964-ben Ró­mában, 1965-ben Milánóban volt kiállításom. — De térjünk vissza az Alföldre. — Vásárhelyen születtem. Onnan jöttem föl 1933-ban Budapestre, Szőnyi magániskolájába. Megraga­dott Szőnyi egyénisége — a fes­tészetét sohasem utánoztam —, és iskolájának haladó, baloldali lég­köre. Aztán vettek fel a főisko­lára. 1943-ban visszamentem Vá­sárhelyre és ott éltem 1947-ig. Vol­tam újságíró, rendeztem hang­versenyeket. 1951-ben, én vittem le tanítványaimat, a fiatalok első csoportját Vásárhelyre. Tanyán helyeztem el őket, a városba csak moziba mentek. Nem akartam szokványos művésztelepet. Min­denki találja meg a maga motí­vumát, próbáljon önállóan dol­gozni. 1953-ban a vásárhelyi — Tükör utcai — házamat felaján­lottam a festőknek. Ezzel indult meg újra a vásárhelyi művész­telep. — A Képzőművészeti Főiskolán a freskófestészetet tanította. — A gödöllői festőtől, Nagy Sán­dortól­­őt is elfelejtettük, mint annyi értékes tradíciót) tanultam a freskó műfaját. Az ötvenes évektől kezdve, pedig Szőnyi mel­lett voltam — mint freskó tech­nikai szakoktató — a haláláig. — Saját freskói? — A Kossuth Akadémia étter­mébe festettem egy faliképet, 1848-as népfelkelők toborzása volt a címe. Az akkori kritika elma­rasztalta, mint naturalista szemlé­letű képet. Aztán mint formalis­ta művet semmisítették meg, le­verték az egész vakolatot... Éve­kig nem is szerepelhettem a kiál­lításokon. De van két új fres­kóm: Vásárhelyen és Pápán. — Beszéljen valamit a táblaképeiről, a festészetéről. — Az első impresszióim Vásár­helyhez kötődnek. Ott nőttem föl. Ez piktúrám alapja. A Tiszántúl, a Hortobágy, Nagy Balogh, Nagy István, Koszta, Endre Béla, Tor­nyai, Rudnay visszaadták az Al­föld alapszínét, az embereket, a tájat, a pusztát. De ilyen nagy elődök után a mai kornak meg­felelően, az átalakulásban, moz­gásban levő tájat máshogyan kell festeni. Ehhez kerestem azt az anyagot, ami az új tartalmat más­képp fejezi ki.­­— Ez a tojástempera? — Kitartottam a tojástempera mellett. A Cennino Cennini (XIV— XV. század) féle recept szerint. Egy tojássárgája, fél tojáshéjnyi lenolaj, kétszer fél­ tojáshéj víz. Összedolgozom, emulgálom, ez ad­ja a porfestékem kötőanyagát. Szilárd, sima, gipsz, vagy hegyi­kréta alapra festek vele. Ez az anyag nem sötétedik, nem sárgul, mint az olajfesték. De beérik, és akkor még szebb. Száz-százötven év kell a beéréshez, de már öt év után is látható a bársonyos, ham­vas patina. A tojástempera visz­­szaadja a rajzosságot, a színvilá­got, és dekoratív is. Ez a technika „leírja” a nagy formátumot, de az aprólékosságot is. És a kettő nem üti egymást. Átnézem az otthon található képanyagot: Kurucz makacs kö­vetkezetességgel festi a vásárhe­lyi részleteket, parasztokat, a pusztát, a Hortobágyot. Kézen­fekvő volna, hogy valaki ebből népszínművet, giccset csináljon. De Kurucz D. István őszinte in­dulata, festői alkatára jellem­ző a majdnem fanyar tárgyilagos­sága, képzőművészeti kultúrája azt a sajátos megfogalmazást adja, amit csak tőle ismerünk. Dekora­tív, nagyon színes képek ezek, harsányság nélkül. A festmény egzakt, rajzos, mégis elkerüli a grafikus keménységet. A kép­tárgy leírása pontos, de a kép mindig a festészet formanyelvén beszél, a művész ösztönösen is tá­vol tartja magát az „irodalmiság­­tól”. A készülő új képek közül soknak keskeny, haránt formátu­ma van, a puszta is, a tárgy is ezt kívánja. Ég és föld. Találko­zásukat olykor az aranymetszés szabályai szerint vonja meg a festő, olykor pedig szabadon. A szemhatáron apró, kopár fák, gé­­meskutak arabeszkjei, tanyák, háztetők. Gazdagon barnás a föld, az ég tartózkodóan poétikus. Ku­rucz mostanában kedveli ezt a té­mában és színeiben redukált fes­tészetet. Egyszerre több képen dol­gozik. Lassan, aprólékosan fest, rétegesen. Az ilyen képeknél a legfelső réteget, az utolsó ecset­vonásokat nem lehetne elhagyni, mert ez a festés csak befejezetten teljes. Kurucz D. István új festményei lényegében éppen olyanok, mint a régiek. Talán észrevették, hogy a művészettörténészek — e sorok írója is — az egyik művésznél a merész fordulatokat ünnepüik, a másiknál a konzekvenciát­ így van. Mindkettő erénye lehet a művésznek. A műteremben érzé­kelhetjük igazán, amikor együtt, egymás mellett láthatjuk több évtized termését, hogy Kurucz festészete — lassan haladva — egyre elmélyültebb. Jegyei ugyan­azok, de másképpen ugyanazok. Frank János v Brandys, K.: Levelek Z. asszonyhoz ....----­Kibédy Albert: Üdvöz­légy, idegen .................. ■ • 18.­Kolozsvári Grandpierre Emil: A boldogtalanság művészete ........................................................ 28,50 Ft Rádió és Televízió Évkönyv 1960 .......­........ 34.­Varga Domokos: Kutyafülűek ..................... Kaphatók az Állami Könyvterjesztő Vállalat könyvesboltjaiban és az üzemi könyvterjesztőknél! .. 6,80Ft ... 18,—Ft ... 28,50Ft ... 34,—Ft .. 11,-Ft BOR AMBRUS: Derű és viharszünet A kamaszkorról, amelyet sokan tekintenek kóros tünetek idejének, kis torzítás és viszonylag csekély fáradság árán kacagtató műsort is adhatott volna az Ifjúsági Rádió. Akár röhögtetőt is. Egy-két fokos hajlású görbe tükör elég ahhoz, hogy a kamasz nevetséges figurá­vá váljék benne. A Húszas Stú­dió- műsor „kamasz-kortanának” szerkesztői és szerzői könnyen csi­nálhattak volna groteszk kamasz­kabarét. De nem tették ezt, gyer­mekismeretből és emberszeretet­­ből. Szelíden karikíroztak, a min­dennapjainkban oly gyakori ide­ges kamasz-gúnyolás fölé emelked­ve készítettek „kórismét”, derűs kora tavaszt adtak. Szívderítő „srá­cok, ürgék, krapekok, csórók, ma­nók és fejek” keltek életre azok­ról a „kórlapokról”, amelyeket if­júsági írók emeltek ki kamasz­­megfigyeléseik anyagából. A magánszámok, jelenetek, ri­portok, vers, táncdal színvonala természetesen nem sikerült egyen­letesre. De ha többel nem, egy-egy kedves ötlettel, gondolattal vala­mennyi műsorszám felderítette a hallgatók és a gyakorló szülők szí- í vét A kamaszlány éppen nem tudta, mi legyen, mert aznap még nem nézett tévét, tehát nem láthat­ta a legfrissebb ideált. A fiú sza­kállt növesztett — elvégre szakál­las volt Lincoln meg Szókratész is —, hanem valami odaégett lekvár­­koszmnához hasonlított végül a sza­káll, s a kislánynak a szava is el­állt a rémülettől, mikor meglátta. S így tovább: a kedves esetlenség találó ábrázolásában és a derű­színvonalban nem volt hiba. A mértéktartásról szerkesztő és rendező (Erdős Mária — Horváth Tibor) gondoskodott, a legjobb írás Janikovszky Éváé volt („Po­csék vagyok”). A riportok pedig távolabbra mutattak, a derűs mű­soron túli területre. Kamasz-neve­lők és jó riporterek következő, iz­galmas feladatának ízelítői voltak: legközelebb „vérité”-t kellene ad­ni, csak azokkal a rekedtes han­gokkal, dadogó fiúkkal és idege­sen nevetgélő bakfisaikkal, azok­kal a gyakran sokkal hűvösebb, mint nyegle kamaszokkal elmon­­datni, mi nehéz, mi bajos, mi bán­tó. Valóban kóros jelenségekről is ..­yallő szavaikat szintén hangsza­lagra kellene venni, s ezekből szer­keszteni dokumentum-műsortöm­­böt. Az Ifjúsági Rádió ilyen vállalko­zásai bizonyára sikerülnének: a problémák felelősségtudattal való megközelítését a humorban tanú­sított mértéktartás is garantálja, a múlt szerdai „kórtan” kedves de­rűje. Néhány hallgatót ez a derű még kárpótolhatott is a két nappal ko­rábbi korúért, pontosabban vihar­­szünetért, amely miatt veszendőbe ment egy szépnek ígérkező óra. A viharszünetről csak a szeszélyes időjárás tehetett. Ámbár a Pécsi Balettről készített hatvan perces műsort nemcsak az adóállomás fe­lett elvonuló zivatar miatt vesz­tették el a hallgatók, csak a ma­kacsul igényesek mérgelődtek az elnémult hangszóró mellett, a rá­­diózók többsége semmiképpen se hallotta volna, mert ezt a jelen­tősnek ígérkező műsort érthetetlen oknál fogva déli 13 órától 14 óráig terjedő időre tűzték ki, vagyis holtidőre. Aztán tizenöt percnyi tö­redék maradt az Olthatatlan sze­relem (Szilágyi János és Vértessy Sándor összeállítása) elmosta a februári zivatar. A rádióhallgató, aki üzemi étkeztetés és ebéd után megújuló hétköznapi hajsza idő­pontjában mégis módot talált arra, hogy rádióhoz üljön, a viharszünet alatt megütődve gondolkozhatott azon, miért kellett volna éppen ilyenkor debütálnia annak a mű­sornak, amelynek színvonala felől a még éppen szóhoz jutott Eck Im­re, Szokolay Sándor, Mátrai Be­­tegh Béla is meggyőzték? Hát még ha arra gondolt, hogy művészeti életünk egyik nagy eredményéről, tánckultúránk kimagasló hazai és európai sikeréről készült az össze­állítás, és ennek fontosságát csak növelte az, hogy a Pécsi Balett si­kere a szó szép értelmében vett szenzáció minálunk, hiszen végre nem pesti vállalkozás, hanem azé a vidéké, amely már nem provin­cia. Néhány hete azt tettem szóvá, hogy miért ismétel meg olyan sok műsort a rádió? Most abban re­ménykedem, hogy az Olthatatlan szerelem megismétlését hamarosan várhatjuk. Talán két ismétlését is, hiszen a premiert elvitte a vihar­szünet, s ez az anyag — ha azt kell ismételni, ami fontos — meg­érdemel két adást. Gondolom, jut neki majd rangosabb, esti időpont. KÉRY LÁSZLÓ SZÍNHÁZI LEVELE: Játék és Lassanként megszokjuk, hogy úgyszólván minden második bemutató újabb utánpótlással gyarapítja a budapesti színpado­kon sürgölődő hibbantak, félnó­­tások vagy éppenséggel klinikai őrültek számát, s noha Peter Weiss teljesítményét e tekintetben is nehéz lesz egy darabig túlszár­nyalni, azért Giraudoux posztu­musz, s nálunk jó nagy késéssel jelentkező színműve, a Párizs bo­londja sem kullog nagyon hátul azzal a négy habókos nővel, akik közül különösen a címben jelzett chaillot-i hölgy foglal el neveze­tes helyet. A bolondok persze na­gyon eltérő funkciókat tölthetnek be a különböző drámafajtákban Shakespeare-től a XX. századi groteszk színpadig. Giraudoux eb­ben a szatirikus párizsi tündérme­séjében főképp a gyötrelmessé és értelmetlenné vált hétköznapok felett győzedelmeskedő költészet, a valóságot legyűrni, kijavítani, átalakítani igyekvő fantázia mu­latságos-érzelmes letéteményesei­ként állítja elénk őket. Mellettük és mögöttük felsorakoznak a pá­rizsi „alvilág” jól ismert alakjai, a kallódó, kisemmizett egziszten­ciák, az öngyilkosjelölt fiatalem­ber, a mosogatólány, a cipőfűző­árus, a kintornás, a szemétgube­ráló, a csatornatisztító, a süketné­ma és a többiek. Velük szemben pedig ott vannak a lárvaszerűen — és persze nagyon szándékosan — sematizált kizsákmányolók: a részvénytársaság-alapítók, a ve­zérigazgatók, az alkuszok a „ta­lajkutatók”, akik máris megfosz­tották a kisemberek életét min­den szépségtől és melegségtől, s akik most a végső, nagyszabású összeesküvésre készülődnek, le akarják rombolni Párizst, s ha kell, az egész világot, hogy profit­jukat növelhessék. De a számon kívül maradtak ellen-összeeskü­vést szőnek — Aurélie-nek, a chaillot-i bolond nőnek a vezeté­sével. Mi teszi éppen őt alkalmas­sá a vezéri szerepre? Bizonyára életének az a félresiklottsága, amelyet ő mindannyiuknál tragi­kusabban szenved meg, egy sze­relmi csalódás, amelynek látszó­lag semmi köze sincs a szegények és gazdagok harcához, de amely mégis híven tükrözi az érzelmi kapcsolatok lehetetlenné válását, a szerelmi árulás szükségképessé­­gét a harácsolás embertelen tör­vénye alatt nyögő világban. S mikor egy csatornatisztítótól el­sajátított varázsfogással Aurélie­­nek sikerül az egész kizsákmányo­ló bandát örökre föld alá sül­lyesztenie, egyszeriben tisztává és ragyogóvá szépül a levegő, víz­özön utáni könnyűséggel repked­nek a galambok, ismeretlenek is összecsókolóznak, újra lehetséges­sé válik az emberi érzelem. Sze­gény Aurélie ugyan továbbra is bolond marad, de mégis az ő okossága és bátorsága segítette győzelemre a szegényeket a világ őrülete fölött. Szokatlan vegyülékben fordul­nak itt elő az osztályharc bizo­nyos nyers tényei s a legsivárabb nyomorúságot is folytonosan ki­színező fantázia mítoszteremtő já­tékossága. Érvényesül egy múlt­­ba révedő romantika is, a „régi világ”-nak, a XIX. századnak eszményítő beállítása, amely el­lentmondásosan gyengíti a kapita­lizmus bírálatát, teljességgel XX. századi jelenségnek tüntetve föl a tőkés kizsákmányolás elember­­telenítő hatását. De talán nem is helyénvaló ilyesfajta történelmi kritériumot alkalmazni: minden mitológiának szüksége van az el­vesztett boldogság hajdani Edén­kert­jére, amelyet valóságosnak álmodott előzményként felidéz­het, s amely végül is itt, Girau­­doux-nál sem egyéb, mint a jövő felé tekintő vágyakozás múltba­­vetítése. Fontosabbnak, korunk számára is többet mondónak érezzük ennél annak a poézisnek a hatalmát, amely elviselhetővé teszi az elviselhetetlennek látszót és képessé tesz bennünket arra, hogy a prózai felszín mögött meg­sejtsük a rejtettebb tartalmakat — esetleg olyanokat, amelyekkel csak képzeletünk ruházza föl a dolgokat. Szép példáját nyújtja ennek Aurélie a maga tragiku­san sivár, de ihletetten átmitolo­­gizált napirendjének ismertetésé­vel, amelytől az öngyilkosságra készülő Pierre visszakapja élet­kedvét, s ugyanez a költőiség ér­vényesül Aurélie-nek és a csa­­tornapucolónak egy későbbi be­szélgetésében, ahol­ a kanálisok föld alatti birodalma nem is gya­nított szépség és életgazdagság jelképévé magasodik. Veszélyes ábrándozás? önmagában az lenne. De párosulva a kapitalista rend embertelenségének, a forradalom szükségképességének felismerésé­vel talán inkább jelzése annak, hogy az ember egy eldologiaso­dásra hajlamos világban még ke­vésbé mondhat le a dolgok túl­­haladásának, a viszonylatok emberi tartalommal való telíté­sének szándékáról, mint koráb­ban, amikor az általánosan elfo­gadott, nagy mitológiák többé­­kevésbé elvégezték ezt a felada­tot. A darab színpadra állítása bi­zonyára nem könnyű. A karakte­rek jó része csak általános körvo­nalakkal jelzett, a cselekmény so­vány, s a legmetszőbb szatíra ele­mei keverednek a legérzelmesebb lírával. A József Attila Színház­ban Kazán István rendező és színészei érdekes, és többnyire meggyőző interpretációt nyújtot­tak. Szerencsés ötletnek éreztük a maszkok, pótorrok, pamuthajak stb. alkalmazását, jól megoldott­nak a többnyire hármasával fellé­pő típusok bábszerű egyformasá­gát. Aurélie-t Gobbi Hilda alakí­totta elmélyülten és sok emberség­gel, de helyenként talán a kelle­ténél visszafogottabban. Dicséret illeti a másik három bolond nő megjelenítőit is: Náray Terit, Ör­kényi Évát és Lóránd Hannát. A guberáló szerepében kitűnő telje­sítményt mutatott fel Mádi Sza­bó Gábor, érdekesen tanúsítva, hogy az arc jellegét megváltozta­tó és az arcjátékot eltüntető maszk mennyire a színész addig esetleg észre sem vett belső arc­vonásaira képes terelni a figyel­met. Hubay Miklós fordítása olyan, amilyennek minden színpadi for­dításnak lennie kellene, de ami­lyennel csak nagyon ritkán talál­kozunk. Teljes nyelvi és stiláris biztonság, a legkisebb félrecsú­­szástól is mentes hitelesség. Él­vezet hallgatni. Ha Giraudoux színművének egy végeredményben naív mese mögött meghúzódó költői mitoló­gia adja meg valódi értékét, Müller Péter új darabjának, a Szemenszedett igazságnak talán az a legfőbb baja, hogy semmiféle mögöttes dimenzióval nem ren­delkezik. „Bűnügyi komédia”, amely XV. Lajos idején játszódik Bresse városában. Az esetnek — valóságban megtörtént história — nem lehet tagadni furcsa komi­kumát, sőt még társadalmi tipi­­kusságát sem: beszédes példája annak, hogy az igazságszolgáltatás nem az igazságot, hanem az ural­kodó osztályt, illetve egyik vagy másik uralkodó klikket szolgál­ja. A fiatal szerzőnek van érzé­ke a fordulatos cselekményalakí­­táshoz, a farce-szerű komikum­hoz, s futja erejéből bizonyos ka­rakterek érdekkeltő színpadra­­állítására is, igaz arra már nem nagyon, hogy az érdeklődést fenn tudja tartani irányukban. De hát mi egyebet kívánunk még egy „bűnügyi komédiá”-tól? A szerző adta műfaji megjelölést szándé­kosan tesszük idézőjelbe, feltéte­lezve, hogy egy fiatal író, ma, Magyarországon, a „krimik” dü­höngő ragálya idején még akkor is többet kíván ennél nyújtani, ha a tréfa kedvéért látszólag ilyen szerény igénnyel jelentkezik. Fel­tételezzük, hogy azért ír darabot, mert van mondanivalója, s nem egyszerűen az emberi butaságról és elvetemültségről kíván anek­­dotázni. Ha volt komolyabb szán­déka, valahol félbetört, elsüly­­lyedt. A néző egyre érdekteleneb­­­­bül figyeli a furcsa eset fejlemén­­­nyeit, mert egyre világosabbá válik előtte, hogy nem sok köze­­ van az egészhez. A Madách Kamara előadásán, amelyet Lengyel György rende­zett, Revalier bíró szerepében jobb ügyhöz méltó igyekezettel komédiázott Pécsi Sándor. Mel­lette Körmendi Jánost és Gyenge Árpádot találtuk legmulatságo­sabbnak. többlet

Next