Élet és Irodalom, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1966-04-16 / 16. szám - Kovács János: Az európai zene aranykora • könyv • Kárpáti János: Muzsikáló zenetörténet II. (Gondolat) (9. oldal) - Kéry László: A lengyel vendégekről • színház • Agnieszka Osiecka: Virágoznak az almafák, r. Jan Biczycki, Jagienka Zychówna koreográfus Thália • varsói Ateneum Színház művészei (9. oldal) - B. Nagy László: A bálványimádás ellen • film • Mihail Romm: A hétköznapi fasizmus (9. oldal)

Az európai zene aranykora Kárpáti János: Muzsikáló zenetörté­net II. Hazánkban úttörő kezdeménye­zésnek számít a Gondolat kiadó négy kötetre tervezett sorozata. Zenetörténet — hangjegyillusztrá­ciók helyett hanglemez-antológiá­val, muzsikáló „mellékletekkel”. Jól bevált külföldi példákat követ ez a kiadványtípus: a szemléltetés (auditív módon való „szemlélte­tés”) korszerű igényét valósítja meg — anélkül, hogy különösebb szakképzettséget követelne az ol­vasótól. A sorozat célja eleve tel­jesen világos: a „nagyközönség­nek” készült A két éve megjelent I. kötet — Kroó György munkája — a zenei barokk korszak határáig vezette az olvasót: Bach-hal és Händellel fe­­­jezte be anyagát. Kárpáti János II. kötete most innen folytatja,­­nagyjában 1750-től, Bach halálá­tól, s a XVIII. századi „új stílus” kibontakozásától. 1827-ig, Beetho­ven haláláig. Témája­­az európai zenetörténet aranykora: a „bécsi” klasszicizmus hét-nyolc évtizede. Többféle történetírói módszer­­rel lehet ehhez a gazdag korszak­hoz közelíteni — Kárpáti olyan­fajta sűrítés módját választotta (ha úgy tetszik, kissé a „hős­történet” módszerét), hogy a kor legnagyobbjai, ,főhősei” köré cso­portosította s elsősorban rájuk vo­natkoztatta az egész időszak fej­lődéstörténetét. Nem marad persze adós az általános zenetörténeti fejlődés nélkülözhetetlen felvázo­lásával sem, mégis, az arányok a „nagyok” javára billennek: a há­rom fejezet, melyet Haydnnak, Mozartnak, Beethovennek szentel, a könyv hét fő fejezete közül, az egész terjedelem csaknem kéthar­mad része. A könyv szigorúan megszabott terjedelme (mintegy 10 ív), s fő­kép a sorozat célja, határozottan népszerűsítő jellege is nyilván­valóan szerepet játszik abban, hogy a szerző ezt a módszert vá­lasztotta. • A korszakon belül a nagy klasszikusok bemutatását tartotta a­ legfontosabbnak. Ha csak a szöveget kiegészítő és il­lusztráló lemez-antológia össze­állítására és választékára vetünk egy pillantást (egy Pilipp Emanuel Bach-szemelvény, s egy Gluck­­nyitány kivételével csupa Haydn-, Mozart- és Beethoven muzsika), az is azt a célt látszik igazolni, hogy a könyv mondanivalója le­hetőleg ismerős és népszerű él­ményanyagra támaszkodjék: olyanra, amely az olvasóban köz­vetlen rezonanciát kelt A klasszikus csúcspont „előzmé­nyeinek” összefoglalása is kissé a „hőstörténet” módjára történt: „csomóra fogva”, az elő-klasszikus átmeneti nemzedék egy-egy jelen­tősebb alakja (Pergolesi, Sammar­­tini, Christian Bach stb.) vagy mozgalma („mannheimi iskola” stb.) köré csoportosítva a korszak fejlődéstörténetét. Kárpáti János itt is tömör, sommás összefoglalá­­­­sokra törekszik, az apróbb-na­­gyobb részleteket elhagyva és minden kitérőről lemondva: az „elődöket” elsősorban a nagy klasszicizmusba torkolló főút pers­pektívájából szemlélve. Ebből a „klasszikus-központú­ságból” következik bizonyára, hogy viszonylag kevesebbet olvas­hatunk a korszak néhány olyan önmagában is fontos zenetörténeti jelenségéről, mint például a XVIII. századi opera önálló sorsa, útja, fejlődése. Igaz, a nagy klasz­­szikusok közül legalább az egyik életműben, a legegyetemesebbik­ben, Mozartéban ezek a szálak is összefutnak. Mozart színpada olyan „központ”, amelyben a szá­zad valamennyi jelentős zenés színpadi áramlata, az opera seria és buffa („komoly” és vígopera), a Singspiel (daljáték) klasszikus magaslaton találkozik. Kárpáti Já­nos természetesen itt sem marad adós az „előzmények” összefogla­lásával, vagy legalábbis felvillan­tásával. Külön rövid­ fejezetet szentel a könyv az opera seria válságának és Gluck operareformátori tevé­kenységének és önálló fejezetben, sikerült összefoglalását adja a klasszikus formavilág (elsősorban hangszeres szimfonikus formavi­lág) kialakulásának és fő típusai­nak. A rendszerezés világos, át­tekinthető, s a nemszakember ol­vasónak is könnyen érthető tájé­kozódást nyújt. A klasszikus ze­nei nyelv születésének, kialakulá­sának vizsgálata ezzel szemben már bonyolultabb és mélyebben megalapozott „szakmai” ismeretek körébe vágna, mint amilyet a so­rozat népszerű jellege feltételez; a könyv ebből is csak annyit vá­zol fel, amennyi áttekinthető ma­rad az átlagos olvasó számára is. A nagy klasszikusokhoz érve ta­lál magára igazán a könyv mon­danivalója: itt valósággal kiszé­lesedik, teljesen megtölti, sőt érez­hetően feszíti a kötet adott kere­teit. Találóan megrajzolt, szép és tömör képet kapunk Haydnról (ha fejlődésének korai periódusáról talán kissé túlságosan vázlatos is az összefoglalás). Mozart egyete­mességéhez méltó teljességre tö­rekszik a Mozart-portré, s aki, ha jól érezzük, Kárpáti Jánoshoz szubjektíve is a legközelebb áll: Beethoven igazi plaszticitással áll az olvasó előtt; művészete min­den lényeges „erővonalának” pon­tos, s a megszabott terjedelemhez képest úgyszólván hiánytalan tö­mörítésével. A „nagyközönséghez” szól, de egy fiatal tudós-generáció alapos szaktudása hitelesíti a gondolat­kiadó új zenetörténet-sorozatát. Ez a megalapozottság (Szabolcsi Bence nagyszerű egyetemes zene­­történetének egyetlen kivételétől eltekintve) régi hiányt pótol végre a magyar olvasóközönség zenetör­téneti tájékozódásában. Kárpáti János könyve ezzel igényesen és színvonalasan csatlakozik a soro­zat I. kötete mellé. Kovács János KERY LÁSZLÓ SZÍNHÁZI LEVELE t\i& 9G&tK Stt 3 «AiTBti'UftiJ "WSfWTi­JiáUllfoi/ ■". JiKiS ' ' ’ “ *J­­'^OftWiVWomr— j^SStfifrpiX 'tere r&Hij&'A ru^oJ ■ ~.*y % -i#.*««* -u .i ^. .. A lengyel vendégekről Történelem dalban elbeszélve. Meg táncban és hirdetésekben. Erre vállalkoztak a varsói Ate­­neum Színház művészei, akik néhány nappal ezelőtt Virágoz­zanak az almafák című műsoruk­kal a budapesti Tháliában is be­mutatkoztak. A húszas évek ele­jével kezdik, s napjainkkal feje­zik be. A második világháborút átugorják. Az író, Agnieszka Osiecka, a revü-kibaré vidám nyelven két világ történetét mondja el: a lengyel kapitalizmu­sét az optimista serdülő­kortól a bukásig, s a lengyel szocializmu­sét a kezdeti és későbbi nehézsé­geken át a megalapozott optimiz­musig. Slágerek fülbemászó dal­lamai és banális szövegei, tánclé­pések kelleme és groteszksége, plakátok célratörése, apróhirdeté­sek önleleplező és korjelző nyílt­sága, jelszavak, frázisok, ame­lyeknek ezúttal nem annyira üressége, mint inkább tartalmas­sága lep meg, az a képességük, hogy magukba sűrítsék egy-egy korszak nemesebb-alantasabb vá­gyait, félresiklott törekvéseit — mindez valóban kompozícióvá áll össze, s bizonyos ponton túl nem tartjuk már túlzásnak, hogy a tarka egyveleg egy egész estét betöltő színjáték igényével jelent­kezik, amelynek nemcsak állan­dó karakterei vannak, hanem fel­ismerhető koncepciója, sőt szer­zője is. Milyen jó színpadi átgon­doltságra vall például az­­első rész lezárása. A háború — min­denki érzi — ott függ a fejek fö­­lött. Halljuk Hitler nevét, sőt Lengyelországgal kapcsolatos tá­madó szándékait is, idézik Musso­lini egyik kijelentését — közben vidáman rotyog a zene, az embe­rek önfeledt tánclépésekben ug­rándoznak. A hangszóró szokvá­nyos mondatokat közvetít: az idő­járás előrejelzését. De a nap, amelynek gyanútlan prognózisát halljuk: 1939. szeptember 1. A táncdallam komor hangzatokba megy át, a háttér-plakát lengyel tábornokokat mutat, s a magas­ban a német repülőgépek alaku­latait. Vagy mennyi irónia rejlik az alakváltozásokban, bizonyos szte­reotip jellemek megjelenési for­májában, a szocializmus győzel­me előtt és után! A kapitalista kor vállalkozójából buzgó szer­vező lesz, a kokottból tisztes pol­gártársnő válik, az „erényes” úrinőből Reakciós, és így tovább. A „pozitív hős” teljesen újonnan jelenik meg a színen, s tegyük hozzád nagyon nem­ akaródzva — erőszakkal kell a színpadra tusz­kolni. Csúfondáros, szatirikus jó­kedv, amely különösebb zökkenő nélkül képes átcsapni az érzel­mesbe és a patetikusba, ahogy a népszerű dalműsorokban mindig is természetesnek vesszük ezeket a hirtelen ugrásokat. Jan Biczycki rendező és munkatársa, Jagienka Zychówna koreográfus biztosan tartják kézben ezt a sokféle elemből összeszőtt játékot, amely nagyon széthulló is lehetne , s a­­ táncokban mindig egészen ma­gával sodró teljesítményt nyújta­nak. A színészi alakítások mint­ha nem törekednének különöseb­ben kiemelkedő egyéni teljesít­ményre, de két nevet mindenkép­pen meg kell említenünk. Krys­­tyna Borowicz Baba alakítójaként a húszas évek zajosan vidám, él­veteg nőtípusát parodizálja re­mek érzékkel, Wladyslaw Ko­walski pedig a „pozitív hős”-t alakítja groteszk és komoly vál­tozatában egyaránt meggyőzően és finom tartózkodással. A lengyel produkcióról eszem­be jut az angol Joan Littlewood hasonló vállalkozása, az O, What a Lovely War! A kitűnő Little­wood, az első világháborún ve­zette végig nézőit, a korszak slá­gereinek felhasználásával, s még élesebb, még szatírikusabb, még inkább brechti módszerrel, mint amilyet most a varsóiak előadá­sán tapasztaltunk. Az ötlet ter­mékenynek, átvehetőnek látszik. Nem én gondolok rá először, hogy nálunk is lehetne valami hason­lóval próbálkozni. Egyszerű át­vétel, „fordítás” azonban nem sokat érne. Csakis „valami” ha­sonlóról lehetne szó, magyar vi­­szonyokra átültetve, ami egyúttal merőben más is lenne, mint az angol vagy a lengyel kezdemény. Nemcsak a dalokat, plakátszöve­­geket, jelszavakat kellene bele­­helyettesíteni — bár ez is elen­gedhetetlen, hiszen a varsói Ateneum előadását látva-hall­­va nagyon sokszor inkább csak sejtjük, hogy miről lehet szó, a közvetlen evidencia élményét nél­külözzük. Slágerszövegek banális simaságát és korrfestő erejét nem lehet nyersfordításban nemhogy élvezni, megérteni sem. (Mi jönne ki a „Lédererné”-ből vagy a „Stuksz úr”-ból rögtönzött len­gyel fordításban?) De mondom, nemcsak erről van szó, hanem a koncepció átlényegítéséről is, egy sokat ígérő elgondolás meghono­sításáról, amelyet szívesen lát­nánk akármelyik színpadunkon. ­ B. NAGY LÁSZLÓ FILMLEVELE: A bálványimádás ellen A ház sarkán, hol diákkoromban éltem, derékszögben megtört az utca. Gyepes tér terült el előtte, melyen át­lós gyalogutat tapostak a munkába siető emberek, si­mát és keményet, hogy még az őszi esőktől sem vált csatakossá, míg a járda kövei közül vígan burjánzott elő a gaz, jelezve, hogy az eltervezett utakat mint iga­zítja ki az élet önkéntelen törekvése, hogy céljához a legegyene­­sebb úton érhessen el, semmibe véve a tiltó táblákat. Mi süvölvé­­nyek, még ezt a gyalogutat is túl rendesnek találtuk. Kacskarin­gózva futottunk át rajta, lábnyomainkkal új ábrát sejtetve meg, mely, mint jóllakva kinyúlt kígyót, tovább hizlalta az ösvényt. Apró reggeli örömöcske volt ez az átvágás, virgonccá tett az elsik­kasztott reggeli mosdás helyett, enyhe hetykeséget lopott belénk, hogy könnyedébben húzhassunk át­ a dolgozatírás, vagy feleltetés szorongásán. Így volt ez egy tavaszi reggelig, mikor csipásan és elmélázva csaknem beleszaladtam egy s tagbaszakadt, szürkeruhás alakba. Rög­tön jött a szó is: „Halt!” Hátrahőkölve láttam már a rohamsisakot, s alatta a széles hentesarcot, amint valamit nagyon magyaráz, ha­donászik is, majd megtaszít a járda felé. „Verboten”. Sunyi dühvel engedelmeskedtem s visszapillantva láttam, hogy mások is elterel­­tetnek, sőt már eleve a megadott irány felé indulnak, sűrűn tekin­getve a tiltott régi felé. No hisz, nem láthattak ott semmit. Egy üte­get, egy árva ágyút sem. A templomban misére harangoztak. Akik odatartottak, még nagyobbat kellett kerülniök: a templom éppen a gyalogút másik végén állt. A katona pedig szívósan, szétvetett lábbal, s láthatóan mind nagyobb ingerültséggel terelgette el az embereket megszokott, alig száz lépésnyi ösvényükről. Így tudtam meg, hogy a németek megszállták az országot. És sejtettem meg azt is, hogy ez mit jelent. Később ugyan világosabb és egyértelműbb jelzésekben is részem lehetett, de ezen az epizódon máig töröm a fejem. Lehet, hogy ezt a katonát azért küldték ide Bajorországból, hogy érvényt szerezzen a „magánterület” vagy „fűre lépni tilos” tábláknak? Vagy, gondolta, ha már itt van, kis rendre szoktatja a randalírozásra hajlamos magyarokat? Az „új” Európa” és a fasizmus gondolata mindenesetre ebben az alakban öltött testet. A hétköznapi fasizmusé, hogy nem járhatunk, amerre akarunk és nem érünk oda, ahova akarunk. Nem, még a martalócok sem. Hisz mi volt a vágyuk, eredeti­leg? Kis kaland, kis rablás, rászegezni valami idegen nációbeli gye­rekre a fegyvert, s mulatni rémült tekintetén, meghúzni a ravaszt, ha e tekintet inkább gyűlölködő, mint ijedt — átgázolni testeken, miközben egyre több szem mered rájuk hasonló kifejezéssel, de ők hősök, felsőbbrendűek, nem zavartatják magukat ilyesmivel, hisz a kis kalandból nagy kaland, nagy rablás sikeredik, ez még min­dig helyénvaló — de megdögleni igazán nem akartak. A saját ha­láluk olyasmi volt a szemükben, mint a sóvárgó kamasznak a női Szenvelgés, éteri eszmény, de nem megfonnyadt, szétreccsent ko­ponya, kivált nem a sajátjuké. Nem, ők eleve nem tudták, milyen a vég. A végük. Ezért hívták ki botorul. Ám Mihail Romm remekműve, A hétköznapi fasizmus, amely e gyarló gondolatsort előhívta, nem a martalócok leleplezésének szán­dékával készült. A fasiszta vezérek­­és tömegek „köznapjait” azért eleveníti föl, hogy gondolkozásra késztessen, s a mi felelősségérze­tünket csigázza. Ideértve a hagymázból nehezen ébredő német né­pet is. „Nem mondhatom, hogy filmje tetszett, vagy nem tetszett. Felkavart” idézi Romm egy diáklány hozzá intézett levelét. S hozzáteszi: „Számomra­­ ez volt a legnagyobb elismerés.” Valóban, kit-kit, önmagával szembesít ez a film,­ éspedig nem is a múltra vonatkoztatva. Felnőtt egy nemzedék, mely már nem élte át a fasiz­mus halálnászát. Romm hozzájuk szól, rájuk apellál, így — bár filmjének minden kockája való tényt elevenít föl — együttesük nem a történelmi események lefolyását nyújtja, hanem egy bölcs gondolkozó, és egy humanista szellemi műhelyébe ad belépőt, hol még egyszer fölidézik a borzalmakat, hogy mai törvények és igaz­ságok vajúdjanak elő, hogy Dante szavaival — „megértsd a Jót, mit ott találtam”, mármint nem a képzelet, hanem a való poklában. Ez a ló pedig nem adja ingyen magát. Át kell verekedni magunkat a bugyrokon. A legmélyebb köztük a kacagásé és az örömé. Az örömkönnyeké. Amivel Hitlert köszöntik pártás, lenhajú német asszonyok. Kezel velük a pamacskirály, vagy csak a ruhája szegé­lyét érinthetik, s szívükhöz kapnak az elragadtatástól. Válogatott bőrökből csodálatos foliánst készítenek Gutenberg utódai. Egy gyö­nyörű szakma minden fortélyát mozgósítják. A legjobb kalligráfu­­sok festik az iniciálékat. Ötvösök, vésnökök a könyv fedőlapját. De a szöveg: Hitler Mein Kampfja... El lehet gondolkodni az értelem és őrület e precíz és pervez búj­álkodásán. Rom filmje végső bizonyíték, hogy Hitler nem volt elmekór­­tani eset abban az értelemben, hogy nagyon is tudta, mit akar. Ez különben könyvéből és a végrendeletéből is kiderül. Viszont cso­dálatosan passzol rá, az, amivel Kemény Zsigmond jellemzi egyik, vérfagyasztóan okos és démonian gonosz teremtményét: „Nagyra­­becsült bizonyos machiavelli ügyességeket, melyek által a töme­get ak­aratunk eszközévé, a politikai hatalmat házi érdekeink ügy­nökévé, hiúságunk udvaroncává és szenvedélyeink kérszolgájává le­het tenni.” Hitler bűne is ez. De Romm nem sokat törődik ezzel. Csak bemutatja: ilyen a bálvány, amiben hittetek, akit nemtörődöm­ségből akár a világra nőni hagytatok, et a nyomdászok, a síró német asszonyok érdeklik, meg a kis rohamsisakos kamasz, amint legörbül a szája széle, hogy a vezér megveregette a vállát. Egy gyerek, nem lehetett több tizenkét évesnél. Halljuk közben, hogy ez az utolsó fölvétel­­.Hitlerről. Megérintett egy srácot, mint Isten Ádámot, a Sixtusi-kápolnában. Mi villant ez érintéssel tovább? Látunk amerikai tengerészgyalogosokat, csupa váloga­tott, gyönyörűszép emberpéldányt, kiképzés közben, amint sze­münk láttára huny ki tekintetükből az emberi értelem, s válnak egy gyilkoló gépezet csavarjaivá. Eredeti fölvétel ez is. A szikra tovább villant. Eltorzult arcok és gombafelhők lettek belőle. A Jót Romm mégis megtalálta. Ez a rettenetes témájú film az emberi szemek szépségének is szimfóniája. Csodálatos, beszédes te­kintetekből örömóda. Ezt visszaadni egyetlen művészi ág sem ké­pes, csak a film. A deportált öregasszony arca: csak fénykép, de ott a szemében minden mesebeli öregnéne jósága, hite. A vizsga előtt szurkoló moszkvai diáklányok, egy párizsi mulató vidám társasága, de még a Hitler láttán szívéhez kapó német asszony, vagy a ránk vicsorító amerikai katona tekintetében is ott rejlik valami kis szikra; emberek, szépek vagytok, jóakaratúak, meg tudjátok még menteni magatokat, csak ne higgyetek többé bálványokban, csak tanuljatok meg gondolkozni. Az a rémület és szorongás, amit e mestermű fölidéz, s mely­nek szuperbombák, mai machiavelli ügyeskedők de legfőképp a ha­mis hitek jóvoltából ma is van folytonossága, tán csak rákénysze­­rít arra, mint valaha a vadállatok fán élő őseinket a leszállásra s keze használatára, hogy a fejünket is ügyesebben használjuk. Hogy zavartalanul járhassuk kedves gyalogútjainkat, az önszántunkból és mégis együttesen taposottakat, mert ha nem, a bálványok , a tabuk és a tilos táblák az emberi tudás legszebb teljesítményeit is ellenünkre fordítják.

Next