Élet és Irodalom, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1966-04-16 / 16. szám - Kovács János: Az európai zene aranykora • könyv • Kárpáti János: Muzsikáló zenetörténet II. (Gondolat) (9. oldal) - Kéry László: A lengyel vendégekről • színház • Agnieszka Osiecka: Virágoznak az almafák, r. Jan Biczycki, Jagienka Zychówna koreográfus Thália • varsói Ateneum Színház művészei (9. oldal) - B. Nagy László: A bálványimádás ellen • film • Mihail Romm: A hétköznapi fasizmus (9. oldal)
Az európai zene aranykora Kárpáti János: Muzsikáló zenetörténet II. Hazánkban úttörő kezdeményezésnek számít a Gondolat kiadó négy kötetre tervezett sorozata. Zenetörténet — hangjegyillusztrációk helyett hanglemez-antológiával, muzsikáló „mellékletekkel”. Jól bevált külföldi példákat követ ez a kiadványtípus: a szemléltetés (auditív módon való „szemléltetés”) korszerű igényét valósítja meg — anélkül, hogy különösebb szakképzettséget követelne az olvasótól. A sorozat célja eleve teljesen világos: a „nagyközönségnek” készült A két éve megjelent I. kötet — Kroó György munkája — a zenei barokk korszak határáig vezette az olvasót: Bach-hal és Händellel fejezte be anyagát. Kárpáti János II. kötete most innen folytatja,nagyjában 1750-től, Bach halálától, s a XVIII. századi „új stílus” kibontakozásától. 1827-ig, Beethoven haláláig. Témájaaz európai zenetörténet aranykora: a „bécsi” klasszicizmus hét-nyolc évtizede. Többféle történetírói módszerrel lehet ehhez a gazdag korszakhoz közelíteni — Kárpáti olyanfajta sűrítés módját választotta (ha úgy tetszik, kissé a „hőstörténet” módszerét), hogy a kor legnagyobbjai, ,főhősei” köré csoportosította s elsősorban rájuk vonatkoztatta az egész időszak fejlődéstörténetét. Nem marad persze adós az általános zenetörténeti fejlődés nélkülözhetetlen felvázolásával sem, mégis, az arányok a „nagyok” javára billennek: a három fejezet, melyet Haydnnak, Mozartnak, Beethovennek szentel, a könyv hét fő fejezete közül, az egész terjedelem csaknem kétharmad része. A könyv szigorúan megszabott terjedelme (mintegy 10 ív), s főkép a sorozat célja, határozottan népszerűsítő jellege is nyilvánvalóan szerepet játszik abban, hogy a szerző ezt a módszert választotta. • A korszakon belül a nagy klasszikusok bemutatását tartotta a legfontosabbnak. Ha csak a szöveget kiegészítő és illusztráló lemez-antológia összeállítására és választékára vetünk egy pillantást (egy Pilipp Emanuel Bach-szemelvény, s egy Glucknyitány kivételével csupa Haydn-, Mozart- és Beethoven muzsika), az is azt a célt látszik igazolni, hogy a könyv mondanivalója lehetőleg ismerős és népszerű élményanyagra támaszkodjék: olyanra, amely az olvasóban közvetlen rezonanciát kelt A klasszikus csúcspont „előzményeinek” összefoglalása is kissé a „hőstörténet” módjára történt: „csomóra fogva”, az elő-klasszikus átmeneti nemzedék egy-egy jelentősebb alakja (Pergolesi, Sammartini, Christian Bach stb.) vagy mozgalma („mannheimi iskola” stb.) köré csoportosítva a korszak fejlődéstörténetét. Kárpáti János itt is tömör, sommás összefoglalásokra törekszik, az apróbb-nagyobb részleteket elhagyva és minden kitérőről lemondva: az „elődöket” elsősorban a nagy klasszicizmusba torkolló főút perspektívájából szemlélve. Ebből a „klasszikus-központúságból” következik bizonyára, hogy viszonylag kevesebbet olvashatunk a korszak néhány olyan önmagában is fontos zenetörténeti jelenségéről, mint például a XVIII. századi opera önálló sorsa, útja, fejlődése. Igaz, a nagy klaszszikusok közül legalább az egyik életműben, a legegyetemesebbikben, Mozartéban ezek a szálak is összefutnak. Mozart színpada olyan „központ”, amelyben a század valamennyi jelentős zenés színpadi áramlata, az opera seria és buffa („komoly” és vígopera), a Singspiel (daljáték) klasszikus magaslaton találkozik. Kárpáti János természetesen itt sem marad adós az „előzmények” összefoglalásával, vagy legalábbis felvillantásával. Külön rövid fejezetet szentel a könyv az opera seria válságának és Gluck operareformátori tevékenységének és önálló fejezetben, sikerült összefoglalását adja a klasszikus formavilág (elsősorban hangszeres szimfonikus formavilág) kialakulásának és fő típusainak. A rendszerezés világos, áttekinthető, s a nemszakember olvasónak is könnyen érthető tájékozódást nyújt. A klasszikus zenei nyelv születésének, kialakulásának vizsgálata ezzel szemben már bonyolultabb és mélyebben megalapozott „szakmai” ismeretek körébe vágna, mint amilyet a sorozat népszerű jellege feltételez; a könyv ebből is csak annyit vázol fel, amennyi áttekinthető marad az átlagos olvasó számára is. A nagy klasszikusokhoz érve talál magára igazán a könyv mondanivalója: itt valósággal kiszélesedik, teljesen megtölti, sőt érezhetően feszíti a kötet adott kereteit. Találóan megrajzolt, szép és tömör képet kapunk Haydnról (ha fejlődésének korai periódusáról talán kissé túlságosan vázlatos is az összefoglalás). Mozart egyetemességéhez méltó teljességre törekszik a Mozart-portré, s aki, ha jól érezzük, Kárpáti Jánoshoz szubjektíve is a legközelebb áll: Beethoven igazi plaszticitással áll az olvasó előtt; művészete minden lényeges „erővonalának” pontos, s a megszabott terjedelemhez képest úgyszólván hiánytalan tömörítésével. A „nagyközönséghez” szól, de egy fiatal tudós-generáció alapos szaktudása hitelesíti a gondolatkiadó új zenetörténet-sorozatát. Ez a megalapozottság (Szabolcsi Bence nagyszerű egyetemes zenetörténetének egyetlen kivételétől eltekintve) régi hiányt pótol végre a magyar olvasóközönség zenetörténeti tájékozódásában. Kárpáti János könyve ezzel igényesen és színvonalasan csatlakozik a sorozat I. kötete mellé. Kovács János KERY LÁSZLÓ SZÍNHÁZI LEVELE t\i& 9G&tK Stt 3 «AiTBti'UftiJ "WSfWTiJiáUllfoi/ ■". JiKiS ' ' ’ “ *J'^OftWiVWomr— j^SStfifrpiX 'tere r&Hij&'A ru^oJ ■ ~.*y % -i#.*««* -u .i ^. .. A lengyel vendégekről Történelem dalban elbeszélve. Meg táncban és hirdetésekben. Erre vállalkoztak a varsói Ateneum Színház művészei, akik néhány nappal ezelőtt Virágozzanak az almafák című műsorukkal a budapesti Tháliában is bemutatkoztak. A húszas évek elejével kezdik, s napjainkkal fejezik be. A második világháborút átugorják. Az író, Agnieszka Osiecka, a revü-kibaré vidám nyelven két világ történetét mondja el: a lengyel kapitalizmusét az optimista serdülőkortól a bukásig, s a lengyel szocializmusét a kezdeti és későbbi nehézségeken át a megalapozott optimizmusig. Slágerek fülbemászó dallamai és banális szövegei, tánclépések kelleme és groteszksége, plakátok célratörése, apróhirdetések önleleplező és korjelző nyíltsága, jelszavak, frázisok, amelyeknek ezúttal nem annyira üressége, mint inkább tartalmassága lep meg, az a képességük, hogy magukba sűrítsék egy-egy korszak nemesebb-alantasabb vágyait, félresiklott törekvéseit — mindez valóban kompozícióvá áll össze, s bizonyos ponton túl nem tartjuk már túlzásnak, hogy a tarka egyveleg egy egész estét betöltő színjáték igényével jelentkezik, amelynek nemcsak állandó karakterei vannak, hanem felismerhető koncepciója, sőt szerzője is. Milyen jó színpadi átgondoltságra vall például azelső rész lezárása. A háború — mindenki érzi — ott függ a fejek fölött. Halljuk Hitler nevét, sőt Lengyelországgal kapcsolatos támadó szándékait is, idézik Mussolini egyik kijelentését — közben vidáman rotyog a zene, az emberek önfeledt tánclépésekben ugrándoznak. A hangszóró szokványos mondatokat közvetít: az időjárás előrejelzését. De a nap, amelynek gyanútlan prognózisát halljuk: 1939. szeptember 1. A táncdallam komor hangzatokba megy át, a háttér-plakát lengyel tábornokokat mutat, s a magasban a német repülőgépek alakulatait. Vagy mennyi irónia rejlik az alakváltozásokban, bizonyos sztereotip jellemek megjelenési formájában, a szocializmus győzelme előtt és után! A kapitalista kor vállalkozójából buzgó szervező lesz, a kokottból tisztes polgártársnő válik, az „erényes” úrinőből Reakciós, és így tovább. A „pozitív hős” teljesen újonnan jelenik meg a színen, s tegyük hozzád nagyon nem akaródzva — erőszakkal kell a színpadra tuszkolni. Csúfondáros, szatirikus jókedv, amely különösebb zökkenő nélkül képes átcsapni az érzelmesbe és a patetikusba, ahogy a népszerű dalműsorokban mindig is természetesnek vesszük ezeket a hirtelen ugrásokat. Jan Biczycki rendező és munkatársa, Jagienka Zychówna koreográfus biztosan tartják kézben ezt a sokféle elemből összeszőtt játékot, amely nagyon széthulló is lehetne , s a táncokban mindig egészen magával sodró teljesítményt nyújtanak. A színészi alakítások mintha nem törekednének különösebben kiemelkedő egyéni teljesítményre, de két nevet mindenképpen meg kell említenünk. Krystyna Borowicz Baba alakítójaként a húszas évek zajosan vidám, élveteg nőtípusát parodizálja remek érzékkel, Wladyslaw Kowalski pedig a „pozitív hős”-t alakítja groteszk és komoly változatában egyaránt meggyőzően és finom tartózkodással. A lengyel produkcióról eszembe jut az angol Joan Littlewood hasonló vállalkozása, az O, What a Lovely War! A kitűnő Littlewood, az első világháborún vezette végig nézőit, a korszak slágereinek felhasználásával, s még élesebb, még szatírikusabb, még inkább brechti módszerrel, mint amilyet most a varsóiak előadásán tapasztaltunk. Az ötlet termékenynek, átvehetőnek látszik. Nem én gondolok rá először, hogy nálunk is lehetne valami hasonlóval próbálkozni. Egyszerű átvétel, „fordítás” azonban nem sokat érne. Csakis „valami” hasonlóról lehetne szó, magyar viszonyokra átültetve, ami egyúttal merőben más is lenne, mint az angol vagy a lengyel kezdemény. Nemcsak a dalokat, plakátszövegeket, jelszavakat kellene belehelyettesíteni — bár ez is elengedhetetlen, hiszen a varsói Ateneum előadását látva-hallva nagyon sokszor inkább csak sejtjük, hogy miről lehet szó, a közvetlen evidencia élményét nélkülözzük. Slágerszövegek banális simaságát és korrfestő erejét nem lehet nyersfordításban nemhogy élvezni, megérteni sem. (Mi jönne ki a „Lédererné”-ből vagy a „Stuksz úr”-ból rögtönzött lengyel fordításban?) De mondom, nemcsak erről van szó, hanem a koncepció átlényegítéséről is, egy sokat ígérő elgondolás meghonosításáról, amelyet szívesen látnánk akármelyik színpadunkon. B. NAGY LÁSZLÓ FILMLEVELE: A bálványimádás ellen A ház sarkán, hol diákkoromban éltem, derékszögben megtört az utca. Gyepes tér terült el előtte, melyen átlós gyalogutat tapostak a munkába siető emberek, simát és keményet, hogy még az őszi esőktől sem vált csatakossá, míg a járda kövei közül vígan burjánzott elő a gaz, jelezve, hogy az eltervezett utakat mint igazítja ki az élet önkéntelen törekvése, hogy céljához a legegyenesebb úton érhessen el, semmibe véve a tiltó táblákat. Mi süvölvények, még ezt a gyalogutat is túl rendesnek találtuk. Kacskaringózva futottunk át rajta, lábnyomainkkal új ábrát sejtetve meg, mely, mint jóllakva kinyúlt kígyót, tovább hizlalta az ösvényt. Apró reggeli örömöcske volt ez az átvágás, virgonccá tett az elsikkasztott reggeli mosdás helyett, enyhe hetykeséget lopott belénk, hogy könnyedébben húzhassunk át a dolgozatírás, vagy feleltetés szorongásán. Így volt ez egy tavaszi reggelig, mikor csipásan és elmélázva csaknem beleszaladtam egy s tagbaszakadt, szürkeruhás alakba. Rögtön jött a szó is: „Halt!” Hátrahőkölve láttam már a rohamsisakot, s alatta a széles hentesarcot, amint valamit nagyon magyaráz, hadonászik is, majd megtaszít a járda felé. „Verboten”. Sunyi dühvel engedelmeskedtem s visszapillantva láttam, hogy mások is eltereltetnek, sőt már eleve a megadott irány felé indulnak, sűrűn tekingetve a tiltott régi felé. No hisz, nem láthattak ott semmit. Egy üteget, egy árva ágyút sem. A templomban misére harangoztak. Akik odatartottak, még nagyobbat kellett kerülniök: a templom éppen a gyalogút másik végén állt. A katona pedig szívósan, szétvetett lábbal, s láthatóan mind nagyobb ingerültséggel terelgette el az embereket megszokott, alig száz lépésnyi ösvényükről. Így tudtam meg, hogy a németek megszállták az országot. És sejtettem meg azt is, hogy ez mit jelent. Később ugyan világosabb és egyértelműbb jelzésekben is részem lehetett, de ezen az epizódon máig töröm a fejem. Lehet, hogy ezt a katonát azért küldték ide Bajorországból, hogy érvényt szerezzen a „magánterület” vagy „fűre lépni tilos” tábláknak? Vagy, gondolta, ha már itt van, kis rendre szoktatja a randalírozásra hajlamos magyarokat? Az „új” Európa” és a fasizmus gondolata mindenesetre ebben az alakban öltött testet. A hétköznapi fasizmusé, hogy nem járhatunk, amerre akarunk és nem érünk oda, ahova akarunk. Nem, még a martalócok sem. Hisz mi volt a vágyuk, eredetileg? Kis kaland, kis rablás, rászegezni valami idegen nációbeli gyerekre a fegyvert, s mulatni rémült tekintetén, meghúzni a ravaszt, ha e tekintet inkább gyűlölködő, mint ijedt — átgázolni testeken, miközben egyre több szem mered rájuk hasonló kifejezéssel, de ők hősök, felsőbbrendűek, nem zavartatják magukat ilyesmivel, hisz a kis kalandból nagy kaland, nagy rablás sikeredik, ez még mindig helyénvaló — de megdögleni igazán nem akartak. A saját haláluk olyasmi volt a szemükben, mint a sóvárgó kamasznak a női Szenvelgés, éteri eszmény, de nem megfonnyadt, szétreccsent koponya, kivált nem a sajátjuké. Nem, ők eleve nem tudták, milyen a vég. A végük. Ezért hívták ki botorul. Ám Mihail Romm remekműve, A hétköznapi fasizmus, amely e gyarló gondolatsort előhívta, nem a martalócok leleplezésének szándékával készült. A fasiszta vezérekés tömegek „köznapjait” azért eleveníti föl, hogy gondolkozásra késztessen, s a mi felelősségérzetünket csigázza. Ideértve a hagymázból nehezen ébredő német népet is. „Nem mondhatom, hogy filmje tetszett, vagy nem tetszett. Felkavart” idézi Romm egy diáklány hozzá intézett levelét. S hozzáteszi: „Számomra ez volt a legnagyobb elismerés.” Valóban, kit-kit, önmagával szembesít ez a film, éspedig nem is a múltra vonatkoztatva. Felnőtt egy nemzedék, mely már nem élte át a fasizmus halálnászát. Romm hozzájuk szól, rájuk apellál, így — bár filmjének minden kockája való tényt elevenít föl — együttesük nem a történelmi események lefolyását nyújtja, hanem egy bölcs gondolkozó, és egy humanista szellemi műhelyébe ad belépőt, hol még egyszer fölidézik a borzalmakat, hogy mai törvények és igazságok vajúdjanak elő, hogy Dante szavaival — „megértsd a Jót, mit ott találtam”, mármint nem a képzelet, hanem a való poklában. Ez a ló pedig nem adja ingyen magát. Át kell verekedni magunkat a bugyrokon. A legmélyebb köztük a kacagásé és az örömé. Az örömkönnyeké. Amivel Hitlert köszöntik pártás, lenhajú német asszonyok. Kezel velük a pamacskirály, vagy csak a ruhája szegélyét érinthetik, s szívükhöz kapnak az elragadtatástól. Válogatott bőrökből csodálatos foliánst készítenek Gutenberg utódai. Egy gyönyörű szakma minden fortélyát mozgósítják. A legjobb kalligráfusok festik az iniciálékat. Ötvösök, vésnökök a könyv fedőlapját. De a szöveg: Hitler Mein Kampfja... El lehet gondolkodni az értelem és őrület e precíz és pervez bújálkodásán. Rom filmje végső bizonyíték, hogy Hitler nem volt elmekórtani eset abban az értelemben, hogy nagyon is tudta, mit akar. Ez különben könyvéből és a végrendeletéből is kiderül. Viszont csodálatosan passzol rá, az, amivel Kemény Zsigmond jellemzi egyik, vérfagyasztóan okos és démonian gonosz teremtményét: „Nagyrabecsült bizonyos machiavelli ügyességeket, melyek által a tömeget akaratunk eszközévé, a politikai hatalmat házi érdekeink ügynökévé, hiúságunk udvaroncává és szenvedélyeink kérszolgájává lehet tenni.” Hitler bűne is ez. De Romm nem sokat törődik ezzel. Csak bemutatja: ilyen a bálvány, amiben hittetek, akit nemtörődömségből akár a világra nőni hagytatok, et a nyomdászok, a síró német asszonyok érdeklik, meg a kis rohamsisakos kamasz, amint legörbül a szája széle, hogy a vezér megveregette a vállát. Egy gyerek, nem lehetett több tizenkét évesnél. Halljuk közben, hogy ez az utolsó fölvétel.Hitlerről. Megérintett egy srácot, mint Isten Ádámot, a Sixtusi-kápolnában. Mi villant ez érintéssel tovább? Látunk amerikai tengerészgyalogosokat, csupa válogatott, gyönyörűszép emberpéldányt, kiképzés közben, amint szemünk láttára huny ki tekintetükből az emberi értelem, s válnak egy gyilkoló gépezet csavarjaivá. Eredeti fölvétel ez is. A szikra tovább villant. Eltorzult arcok és gombafelhők lettek belőle. A Jót Romm mégis megtalálta. Ez a rettenetes témájú film az emberi szemek szépségének is szimfóniája. Csodálatos, beszédes tekintetekből örömóda. Ezt visszaadni egyetlen művészi ág sem képes, csak a film. A deportált öregasszony arca: csak fénykép, de ott a szemében minden mesebeli öregnéne jósága, hite. A vizsga előtt szurkoló moszkvai diáklányok, egy párizsi mulató vidám társasága, de még a Hitler láttán szívéhez kapó német asszony, vagy a ránk vicsorító amerikai katona tekintetében is ott rejlik valami kis szikra; emberek, szépek vagytok, jóakaratúak, meg tudjátok még menteni magatokat, csak ne higgyetek többé bálványokban, csak tanuljatok meg gondolkozni. Az a rémület és szorongás, amit e mestermű fölidéz, s melynek szuperbombák, mai machiavelli ügyeskedők de legfőképp a hamis hitek jóvoltából ma is van folytonossága, tán csak rákényszerít arra, mint valaha a vadállatok fán élő őseinket a leszállásra s keze használatára, hogy a fejünket is ügyesebben használjuk. Hogy zavartalanul járhassuk kedves gyalogútjainkat, az önszántunkból és mégis együttesen taposottakat, mert ha nem, a bálványok , a tabuk és a tilos táblák az emberi tudás legszebb teljesítményeit is ellenünkre fordítják.