Élet és Irodalom, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1966-02-19 / 8. szám - Orosz János: Illusztráció • kép (5. oldal) - Gáll István: Zárszámadás (5. oldal) - Komló László: Az isere-i bolond • riport (5. oldal) - Sinka István: Otthon a nap semmibe vész… | Köd lepi a megáradt folyót… | Fáradt, nagy, öreg kezemmel… • vers (5. oldal)

GÁLL ISTVÁN: ZÁRSZÁMADÁS A falusi életforma hagyomány­teremtő és hagyományőrző. Az utóbbi évek rostáján sok kény­szer szülte és maradiság ápolta szokás és babona hullott ki — de a jó hagyományokat védeni kell, és ha új születik, annak örülünk. Ilyen új hagyománnyá válik a zárszámadó közgyűlés. Ez az alap­szabály előírta aktus mára már természetesen illeszkedik bele a falu életébe, és nem vált üres szólássá sem. Szolid ünnepi jel­legét kialakította az élet, már nem rendkívüli alkalom, amire a csodát remélők, vagy a botrány­ra készülők várnak. „Majd közgyűlés után” mond­ják ma olyan hangsúllyal, ahogy régebben: „majd Húsvét után... majd farsangkor... majd Pün­kösd előtt” mondták, ha valami jelentős családi esemény időpont­ját kellett meghatározni. A régi ünnepek helyett az új életforma teremt új csomópontokat a ma­gánéletben is. Házasodni, bútort venni, beruházni akkor lehet, ha pénz csörren a munkánk nyomán. A közgyűlés így nő minden ter­melőszövetkezeti tag tudatában komoly eseménnyé. Főleg akkor, ha a falu jó szövetkezettel is dicsekedhetik. Mikor jó egy közgyűlés? Ha számot tud adni a végzett munkáról. Úgy számot adni, hogy azt mindenki értse és elfogadja. Tehát hiába úsznak tekintélyes költségvetési műszavak, szám­­suhatagok habjain, ha a hallgató fejében csak az értetlenség ör­vénylik feketén és reménytelenül. Vagy hiába van minden rendben a „nagy dolgok” körül, ha kis kérdésekre sántít a válasz. Pél­dául a kiséri, gazdaságilag ered­ményes szövetkezet vezetői joggal hivatkoztak eredményeikre, a tag­ság havi ezerszáz forintos jöve­delmére , de amikor felállt egy asszony, két perc alatt zavarba hozta őket. Mivel? Semmiséggel. Harminc kiló kukoricával. Ami­vel „megrövidítették” őt, és még néhány asszonytársát. (A részes­művelésnél valamit valahol rosz­­szul számoltak el, ebből adódott a különbözet.) A vezetők elismer­ték, hogy jár az a kukorica. De ingerülten kérdezték: minek ezt itt felhánytorgatni, nem ide való az, nem ilyen ünnepi alkalomra... Nincs igazuk. Az ünnepi húsle­ves is csak akkor igazi, ha tiszta, és nem úszkál benne hagymahéj. Mikor jó egy közgyűlés? Ha távlatot tud adni. Mennyi­vel fejlesztik az állatállományt, mit, hová vetnek, milyen beruhá­zásra készülnek, és mennyi jöve­delmet tervezhet magának jövőre a tagság. Ha csak formálisan esik szó erről, hitelét vesztett ígérge­tésnek hangzik a tervezés. Min­den szót meg kell hát gondolni. A kritikus hallgató reálisan szá­mol a lehetőségekkel, és ha ilyen általánosságban lebegő mondatot hall, hogy „a városban dolgozó férfiak visszatérése érdekében mindent megteszünk” máris köz­berikkant: „mit teszünk?!” És ha az elnök (mint az Kiséren történt) válasz helyett csak nyel egyet, máris szétpukkant a mondat­buborék. Mikor jó egy közgyűlés? Ha a termelőszövetkezeti de­mokráciát jó célok érdekében valóban felhasználják. Rossz de­mokrácia az, amelyik évről évre fő céljának tartja, hogy új meg új elnököt próbáljon választani; az olyan közös elhatározás se magvas, amelyik így dönt: nem kell nekünk agronómus, még azt is mi tartsuk el? — és öreg és szakállas demokrácia az, amelyik a szakiskolát végzett tagokat nem képesítésüknek megfelelő helyre állítja, hanem kapálni küldi. Az ország mezőgazdasága elé kitű­zött feladat az, hogy minden téesz árutermelő nagyüzemmé fejlőd­jön. A termelőszövetkezeti de­mokrácia eszköz ennek elérésé­hez. Nem az egyetlen, de fontos eszköz! Úgy bánjunk hát vele. Mert avval is csak saját dolgát nehezíti a vezetőség vagy az el­nök, ha átnéz a tagság feje felett, és a közös tanácskozást bólintó gyülekezetként kezeli. A nagy­üzemi munkaszervezés nem je­lent nagyvonalú lekezelést. Egy­forma gond (ha más súlyú is), hogy a traktor nagyjavítása ké­sik, vagy hogy János bácsi nem talál kézbesimuló kapát. Az elmúlt évek zárszámadó közgyűlései ebben a szövetkezet­ben más és más hangulatot tük­röztek. Mi minden volt eddig? A „túlzott bizalom éve” után a „hirtelen kedv­vesztés”; a „szo­rongás és elvándorlás” után az „illúziók világába tartozó túlzó követelések” éve; a „kitűnő és át­lagosnál jobb termés” után a „kedvezőtlen természeti viszo­nyok” éve. És most? Most a „bi­zakodás évét” látjuk. — Az ország figyelmét a mező­­gazdaságra irányították — mond­ta a kíséri elnök. — És jó ez? — Kellett ez! — Miért? — Mert hiába gombolgattuk mi újra és újra a mellényt, ha az első gombját eggyel fennebb gombolták. — Az árintézkedésekre gon­dol? — Arra is. Meg sok másra is. Amivel mi itt lent nem tudunk már megbirkózni. Közös gond lett most a hogyan­ tovább! Közös gond és közös felelősség... KOMLÓ LÁSZLÓ RIPORTJA: AZ ISERE-I BOLOND Huszonkilenc éves, zömök, feke­te hajú, értelmes és nyugtalan te­kintetű francia fiatalember gaz­daságát járjuk ötven kilométerre keletre Lyontól. — Ez itt a major — régies pa­raszti hangsúllyal ejti. — Mintha az autómat bordélynak nevezném — nevet; a régi elnevezések nem túlságosan illenek a kialakuló ipari mezőgazdaságba. — Nézzen körül ezen a dombos vidéken, öt évvel ezelőtt még vadon volt. Bozót, erdő. Itt is, ahol állunk. Meg köröskörül min­denütt, ahol most kukoricát, bú­zát, meg repcét lát. Ki is gondol­ta volna megzavarni ezt az ősi nyugalmat?... Amarra, messzebb még lapulnak az erdők, de szorul körülöttük a hurok. Nézzen csak jobbra — mutat egy távolabbi domboldalra —, most is­ gyűrik a gépek ... Háromszázötven hek­tárt hódítottunk már el. — Mennyiből? — kérdem. — Nyolcszáznyolcvanháromból. — Ennyi az öné? — lepődöm meg egy kicsit. — Közös a sógorommal. Vele tarjuk, ahogy mondani szokás. — Örökölték, vagy hozomány? — Vettük. 1960-ban. — Miből? — kíváncsiskodom, bár eszembe jut, hogy ilyesmit itt nem illik kérdezni. De ő készség­gel válaszol: — Hitelből és bátorságból. — És megérte? — Pontosan kikalkuláltuk. Olcsó vételi ár, előnyös lejárat, előnyös kamatláb. Számolgattunk, számol­gattunk, különféle változatokat készítettünk, hogyan fogunk gaz­dálkodni, aztán egyszeresak min­den stimmelt. — Kicsit eltűnődik. — Szóval, eddig 350 hektárt hódí­tottunk meg. A többi is mind szántó lesz 1970-ig. Mégpedig ön­tözéses. — Ezen a dombos vidéken? — Esőztető öntözés uram, nem az őskorbeli, ne gondolja. Dombos a terep, de ha nem is lenne az, akkor sem vagyunk már az egyip­tomi korszakban. Műtrágyánk van bőven, s ha ki akarjuk használni a lehetőségeket, öntöznünk is kell. Kukoricából például háromszoros termést érhetünk el. — A víz honnan lesz? — Ott lejjebb, a völgyben ka­nyarog egy bővizű folyócska. Nem nagy, de mindig van benne elég víz. Több mérnökkel is megvizs­gáltattuk, s mind olyan szakér­tői véleményt adott, hogy nyugod­tan berendezkedhetünk öntözésre. Furcsa épülethez érünk. Mintha hosszában kettévágott hatalmas henger lenne a földre fektetve. Hossza 60 méter, átmérője 10 mé­ter körül lehet. Felülete hullá­mos, mert a palástja hullámle­mezből készült. A tetején végig „sapkával” fedett szellőzőnyílások. Kétoldalt embermagasságban szin­tén. A tűző napfényben csak úgy fénylik az egész épület. — Borjúistálló — mondja a fia­tal gazda —, bár ezt senki sem akarja első látásra elhinni. Négy évvel ezelőtt épült. Két év alatt megtérült. — Ilyen gyorsan? — Maga is kételkedik? Köves­sen csak majd meglátja! — Kinyit egy ajtócskát, amely annyira bele­simul az építménybe, hogy észre sem vettem. — Az istálló közepén vagyunk — kezdi, mikor belépünk. — Itt van a gép- és takarmánykamra. Ez a gép — mutat az egyik berende­zésre — a hőmérsékletet szabá­lyozza. Automatikusan. Állandóan 18° Celsiuson tartja. Télen fűt, nyáron hűt... Ilyet borjúistállóban még való­ban nem láttam. Csak kapcsoló­­táblákat és csöveket, meg valami tartályt látok. — Menjünk be a borjakhoz — indítványozza, látván, milyen ide­genül mozgok a kapcsolótáblák közt. Kellemes kékes fény fogad. A levegőben semmiféle istállószag. A borjak ketrecben állnak végesvé­gig. Négy sorban. Csak állni tud­nak, vagy hosszában lefeküdni. Száz van az egyik szárnyban, száz a másikban. Mindegyik ketrec előtt etetővályú és itatóberende­zés. — Hogy tetszik? — Láttam már ilyesféle borjú­hizlalást, de az ehhez képest pri­mitív volt. Bretagneban, egy szö­vetkezetben. Honnan szerzi be őket?­­ — Vásárolom. Születésük után nyolcnapos korban jönnek ide, 40—45 kilós súllyal. 70—80 napos korukig maradnak, akkorra elérik a 130—140 kilót. Évente négyszer kétszáz, vagyis összesen nyolcszáz borjú hagyja el ezt az istállót és kerül vágóhídra. — Az etetés? — Sajnos az etetés egyedi. Nem tudom automatizálni. Egyenként vásárolom a borjakat, különböző születésűek. Nincsenek még ná­lunk olyan nagy tehenészetek, ahol tervszerűek az ellések és elég nagyok az állományok. Akkor az etetés se adna munkát, minden automatizált lehetne. — A trágyatakarítás? — A ketrecek hátsó vége alatt a padlózat rácsozott. Az ürülék a trágyacsatornába jut, onnan vízzel takarítjuk ki. Az épület tetején beáramló levegő is ezen a rácsoza­ton és trágyacsatornán távozik. Ezért nem érezhet itt istállósza­got. — És mennyibe került ez az is­tálló? — kérdem, arra gondolva, hogy most aztán a lényeghez érünk és megtudom, megtérülhe­tett-e két év alatt. — Mindent beleszámítva, bor­­jankint, illetve férőhelyenkint 600 frank, vagyis összesen 120 ezer. — És mennyit jövedelmez? — 600 ezer frank évente a bevé­telem belőle... Ez körülbelül 120 ezer dollár és mindössze egy em­ber kell hozzá. Egy ember lát itt el minden munkát. De ha az ete­tés is automatizált lehetne, ennek többszörösét is rá lehetne bízni. — A tiszta jövedelme? — Mindent leszámítva, a borjak vételét, takarmányát, mert gyári takarmányokat kapnak, és minden egyéb költséget, még a szokásos amortizációt, tőkekamatot, sőt még a nekem járó vállalkozói munka­díjat is, vagy ha úgy tetszik, vál­lalkozói nyereséget, tisztán, de tel­jesen tisztán megmarad nekem belőle évente legalább 60 ezer frankom. — Nyert — mondom neki visz­­szakozva —, két év alatt valóban megtérülhetett. — Na látja — mosolyog elége­detten. — Idejében kezdtem hoz­zá és a legmodernebb módon. Jó­solták is, hogy hamarosan be­adom a kulcsot, csődbe jutok, de akkor még szinte senki sem csi­nálta ezt a fehérhúsú borjúhizla­lást Franciaországban. És akik mégis, azok sokkal kezdetlegeseb­ben, régi istállókban. Én meg, lát­ja, mire vetemedtem! Még négy­öt évig csinálom, aztán vége. Úgy számítom, hogy akkorra már tél­(Folytatás a 6. oldalon.) Orosz János: Illusztráció SINKA ISTVÁN ÚJ VERSEI: Otthon a nap semmibe vész... Indul a vén barkácsoló, eltelt munkában egy napja, a koporsót is ácsoló, s szerszámait helyre rakja. Kisablakán egy-egy sugár, mi a napból még megmaradt, beragyog ... Ni! az ágra már felröppentek a madarak. S f­ellép az ágak alatt, távolodik, néha megáll; csöndes, szép esti pillanat lobog az égen, méhe száll. Otthon a nap semmibe vész; szegre száll öreg kalapja s unokájának fütyörész, csöpp lábait táncoltatja. Köd lepi a megáradt folyót... ősz van. Köd lepi a megáradt folyót, hull bele a topoly levele; gallya zeng-zúg, mint szélben a drót; ha száll a hó majd, a hó kerengi be. Érta, gyere, menjünk ide a kertbe ki. Hajadat tűvel tűzd kontyba ma. S ruhád nagy fodrait, ha lengeti a szél, hadd lengjen, lengjenek, nem baj a’. Ma már nem látjuk meg a kék dombokat, kékjüket a világ nyelte el. De jövőre a topoly új lombot ad, s a kék dombokon is madár énekel, ősz van. Köd lepi a megáradt folyót, hull bele a topoly levele. Holnap kikötik az utolsó hajót, s a csendet a szél, s a hó kerengi be. Fáradt, nagy, öreg kezemmel... A múló nap szobámba bevilágol. Vártam reá, egész nap lestem, a keskenyke­dést. — A külső világból más ragyogást már elvesztettem. Falra vetíti az ég a csokrait — Nagy csendesség van, és mégis úgy hallom, mintha esti szél zokogna itt az ablak alatt lenn elhalón. Vagy csak egy légy dong­át síró szárnyakon, el az alkonyatba, nyugtot keresve? Ülök egymagamban ... Semmi fájdalom nem érint már — este van: este. S ha jön, jöhet bíborban a reggel: egy marad csak, ami még óvhat: fáradt, nagy, öreg kezemmel­­ rám takarom a takarómat.

Next