Élet és Irodalom, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1966-02-19 / 8. szám - Orosz János: Illusztráció • kép (5. oldal) - Gáll István: Zárszámadás (5. oldal) - Komló László: Az isere-i bolond • riport (5. oldal) - Sinka István: Otthon a nap semmibe vész… | Köd lepi a megáradt folyót… | Fáradt, nagy, öreg kezemmel… • vers (5. oldal)
GÁLL ISTVÁN: ZÁRSZÁMADÁS A falusi életforma hagyományteremtő és hagyományőrző. Az utóbbi évek rostáján sok kényszer szülte és maradiság ápolta szokás és babona hullott ki — de a jó hagyományokat védeni kell, és ha új születik, annak örülünk. Ilyen új hagyománnyá válik a zárszámadó közgyűlés. Ez az alapszabály előírta aktus mára már természetesen illeszkedik bele a falu életébe, és nem vált üres szólássá sem. Szolid ünnepi jellegét kialakította az élet, már nem rendkívüli alkalom, amire a csodát remélők, vagy a botrányra készülők várnak. „Majd közgyűlés után” mondják ma olyan hangsúllyal, ahogy régebben: „majd Húsvét után... majd farsangkor... majd Pünkösd előtt” mondták, ha valami jelentős családi esemény időpontját kellett meghatározni. A régi ünnepek helyett az új életforma teremt új csomópontokat a magánéletben is. Házasodni, bútort venni, beruházni akkor lehet, ha pénz csörren a munkánk nyomán. A közgyűlés így nő minden termelőszövetkezeti tag tudatában komoly eseménnyé. Főleg akkor, ha a falu jó szövetkezettel is dicsekedhetik. Mikor jó egy közgyűlés? Ha számot tud adni a végzett munkáról. Úgy számot adni, hogy azt mindenki értse és elfogadja. Tehát hiába úsznak tekintélyes költségvetési műszavak, számsuhatagok habjain, ha a hallgató fejében csak az értetlenség örvénylik feketén és reménytelenül. Vagy hiába van minden rendben a „nagy dolgok” körül, ha kis kérdésekre sántít a válasz. Például a kiséri, gazdaságilag eredményes szövetkezet vezetői joggal hivatkoztak eredményeikre, a tagság havi ezerszáz forintos jövedelmére , de amikor felállt egy asszony, két perc alatt zavarba hozta őket. Mivel? Semmiséggel. Harminc kiló kukoricával. Amivel „megrövidítették” őt, és még néhány asszonytársát. (A részesművelésnél valamit valahol roszszul számoltak el, ebből adódott a különbözet.) A vezetők elismerték, hogy jár az a kukorica. De ingerülten kérdezték: minek ezt itt felhánytorgatni, nem ide való az, nem ilyen ünnepi alkalomra... Nincs igazuk. Az ünnepi húsleves is csak akkor igazi, ha tiszta, és nem úszkál benne hagymahéj. Mikor jó egy közgyűlés? Ha távlatot tud adni. Mennyivel fejlesztik az állatállományt, mit, hová vetnek, milyen beruházásra készülnek, és mennyi jövedelmet tervezhet magának jövőre a tagság. Ha csak formálisan esik szó erről, hitelét vesztett ígérgetésnek hangzik a tervezés. Minden szót meg kell hát gondolni. A kritikus hallgató reálisan számol a lehetőségekkel, és ha ilyen általánosságban lebegő mondatot hall, hogy „a városban dolgozó férfiak visszatérése érdekében mindent megteszünk” máris közberikkant: „mit teszünk?!” És ha az elnök (mint az Kiséren történt) válasz helyett csak nyel egyet, máris szétpukkant a mondatbuborék. Mikor jó egy közgyűlés? Ha a termelőszövetkezeti demokráciát jó célok érdekében valóban felhasználják. Rossz demokrácia az, amelyik évről évre fő céljának tartja, hogy új meg új elnököt próbáljon választani; az olyan közös elhatározás se magvas, amelyik így dönt: nem kell nekünk agronómus, még azt is mi tartsuk el? — és öreg és szakállas demokrácia az, amelyik a szakiskolát végzett tagokat nem képesítésüknek megfelelő helyre állítja, hanem kapálni küldi. Az ország mezőgazdasága elé kitűzött feladat az, hogy minden téesz árutermelő nagyüzemmé fejlődjön. A termelőszövetkezeti demokrácia eszköz ennek eléréséhez. Nem az egyetlen, de fontos eszköz! Úgy bánjunk hát vele. Mert avval is csak saját dolgát nehezíti a vezetőség vagy az elnök, ha átnéz a tagság feje felett, és a közös tanácskozást bólintó gyülekezetként kezeli. A nagyüzemi munkaszervezés nem jelent nagyvonalú lekezelést. Egyforma gond (ha más súlyú is), hogy a traktor nagyjavítása késik, vagy hogy János bácsi nem talál kézbesimuló kapát. Az elmúlt évek zárszámadó közgyűlései ebben a szövetkezetben más és más hangulatot tükröztek. Mi minden volt eddig? A „túlzott bizalom éve” után a „hirtelen kedvvesztés”; a „szorongás és elvándorlás” után az „illúziók világába tartozó túlzó követelések” éve; a „kitűnő és átlagosnál jobb termés” után a „kedvezőtlen természeti viszonyok” éve. És most? Most a „bizakodás évét” látjuk. — Az ország figyelmét a mezőgazdaságra irányították — mondta a kíséri elnök. — És jó ez? — Kellett ez! — Miért? — Mert hiába gombolgattuk mi újra és újra a mellényt, ha az első gombját eggyel fennebb gombolták. — Az árintézkedésekre gondol? — Arra is. Meg sok másra is. Amivel mi itt lent nem tudunk már megbirkózni. Közös gond lett most a hogyan tovább! Közös gond és közös felelősség... KOMLÓ LÁSZLÓ RIPORTJA: AZ ISERE-I BOLOND Huszonkilenc éves, zömök, fekete hajú, értelmes és nyugtalan tekintetű francia fiatalember gazdaságát járjuk ötven kilométerre keletre Lyontól. — Ez itt a major — régies paraszti hangsúllyal ejti. — Mintha az autómat bordélynak nevezném — nevet; a régi elnevezések nem túlságosan illenek a kialakuló ipari mezőgazdaságba. — Nézzen körül ezen a dombos vidéken, öt évvel ezelőtt még vadon volt. Bozót, erdő. Itt is, ahol állunk. Meg köröskörül mindenütt, ahol most kukoricát, búzát, meg repcét lát. Ki is gondolta volna megzavarni ezt az ősi nyugalmat?... Amarra, messzebb még lapulnak az erdők, de szorul körülöttük a hurok. Nézzen csak jobbra — mutat egy távolabbi domboldalra —, most is gyűrik a gépek ... Háromszázötven hektárt hódítottunk már el. — Mennyiből? — kérdem. — Nyolcszáznyolcvanháromból. — Ennyi az öné? — lepődöm meg egy kicsit. — Közös a sógorommal. Vele tarjuk, ahogy mondani szokás. — Örökölték, vagy hozomány? — Vettük. 1960-ban. — Miből? — kíváncsiskodom, bár eszembe jut, hogy ilyesmit itt nem illik kérdezni. De ő készséggel válaszol: — Hitelből és bátorságból. — És megérte? — Pontosan kikalkuláltuk. Olcsó vételi ár, előnyös lejárat, előnyös kamatláb. Számolgattunk, számolgattunk, különféle változatokat készítettünk, hogyan fogunk gazdálkodni, aztán egyszeresak minden stimmelt. — Kicsit eltűnődik. — Szóval, eddig 350 hektárt hódítottunk meg. A többi is mind szántó lesz 1970-ig. Mégpedig öntözéses. — Ezen a dombos vidéken? — Esőztető öntözés uram, nem az őskorbeli, ne gondolja. Dombos a terep, de ha nem is lenne az, akkor sem vagyunk már az egyiptomi korszakban. Műtrágyánk van bőven, s ha ki akarjuk használni a lehetőségeket, öntöznünk is kell. Kukoricából például háromszoros termést érhetünk el. — A víz honnan lesz? — Ott lejjebb, a völgyben kanyarog egy bővizű folyócska. Nem nagy, de mindig van benne elég víz. Több mérnökkel is megvizsgáltattuk, s mind olyan szakértői véleményt adott, hogy nyugodtan berendezkedhetünk öntözésre. Furcsa épülethez érünk. Mintha hosszában kettévágott hatalmas henger lenne a földre fektetve. Hossza 60 méter, átmérője 10 méter körül lehet. Felülete hullámos, mert a palástja hullámlemezből készült. A tetején végig „sapkával” fedett szellőzőnyílások. Kétoldalt embermagasságban szintén. A tűző napfényben csak úgy fénylik az egész épület. — Borjúistálló — mondja a fiatal gazda —, bár ezt senki sem akarja első látásra elhinni. Négy évvel ezelőtt épült. Két év alatt megtérült. — Ilyen gyorsan? — Maga is kételkedik? Kövessen csak majd meglátja! — Kinyit egy ajtócskát, amely annyira belesimul az építménybe, hogy észre sem vettem. — Az istálló közepén vagyunk — kezdi, mikor belépünk. — Itt van a gép- és takarmánykamra. Ez a gép — mutat az egyik berendezésre — a hőmérsékletet szabályozza. Automatikusan. Állandóan 18° Celsiuson tartja. Télen fűt, nyáron hűt... Ilyet borjúistállóban még valóban nem láttam. Csak kapcsolótáblákat és csöveket, meg valami tartályt látok. — Menjünk be a borjakhoz — indítványozza, látván, milyen idegenül mozgok a kapcsolótáblák közt. Kellemes kékes fény fogad. A levegőben semmiféle istállószag. A borjak ketrecben állnak végesvégig. Négy sorban. Csak állni tudnak, vagy hosszában lefeküdni. Száz van az egyik szárnyban, száz a másikban. Mindegyik ketrec előtt etetővályú és itatóberendezés. — Hogy tetszik? — Láttam már ilyesféle borjúhizlalást, de az ehhez képest primitív volt. Bretagneban, egy szövetkezetben. Honnan szerzi be őket? — Vásárolom. Születésük után nyolcnapos korban jönnek ide, 40—45 kilós súllyal. 70—80 napos korukig maradnak, akkorra elérik a 130—140 kilót. Évente négyszer kétszáz, vagyis összesen nyolcszáz borjú hagyja el ezt az istállót és kerül vágóhídra. — Az etetés? — Sajnos az etetés egyedi. Nem tudom automatizálni. Egyenként vásárolom a borjakat, különböző születésűek. Nincsenek még nálunk olyan nagy tehenészetek, ahol tervszerűek az ellések és elég nagyok az állományok. Akkor az etetés se adna munkát, minden automatizált lehetne. — A trágyatakarítás? — A ketrecek hátsó vége alatt a padlózat rácsozott. Az ürülék a trágyacsatornába jut, onnan vízzel takarítjuk ki. Az épület tetején beáramló levegő is ezen a rácsozaton és trágyacsatornán távozik. Ezért nem érezhet itt istállószagot. — És mennyibe került ez az istálló? — kérdem, arra gondolva, hogy most aztán a lényeghez érünk és megtudom, megtérülhetett-e két év alatt. — Mindent beleszámítva, borjankint, illetve férőhelyenkint 600 frank, vagyis összesen 120 ezer. — És mennyit jövedelmez? — 600 ezer frank évente a bevételem belőle... Ez körülbelül 120 ezer dollár és mindössze egy ember kell hozzá. Egy ember lát itt el minden munkát. De ha az etetés is automatizált lehetne, ennek többszörösét is rá lehetne bízni. — A tiszta jövedelme? — Mindent leszámítva, a borjak vételét, takarmányát, mert gyári takarmányokat kapnak, és minden egyéb költséget, még a szokásos amortizációt, tőkekamatot, sőt még a nekem járó vállalkozói munkadíjat is, vagy ha úgy tetszik, vállalkozói nyereséget, tisztán, de teljesen tisztán megmarad nekem belőle évente legalább 60 ezer frankom. — Nyert — mondom neki viszszakozva —, két év alatt valóban megtérülhetett. — Na látja — mosolyog elégedetten. — Idejében kezdtem hozzá és a legmodernebb módon. Jósolták is, hogy hamarosan beadom a kulcsot, csődbe jutok, de akkor még szinte senki sem csinálta ezt a fehérhúsú borjúhizlalást Franciaországban. És akik mégis, azok sokkal kezdetlegesebben, régi istállókban. Én meg, látja, mire vetemedtem! Még négyöt évig csinálom, aztán vége. Úgy számítom, hogy akkorra már tél(Folytatás a 6. oldalon.) Orosz János: Illusztráció SINKA ISTVÁN ÚJ VERSEI: Otthon a nap semmibe vész... Indul a vén barkácsoló, eltelt munkában egy napja, a koporsót is ácsoló, s szerszámait helyre rakja. Kisablakán egy-egy sugár, mi a napból még megmaradt, beragyog ... Ni! az ágra már felröppentek a madarak. S fellép az ágak alatt, távolodik, néha megáll; csöndes, szép esti pillanat lobog az égen, méhe száll. Otthon a nap semmibe vész; szegre száll öreg kalapja s unokájának fütyörész, csöpp lábait táncoltatja. Köd lepi a megáradt folyót... ősz van. Köd lepi a megáradt folyót, hull bele a topoly levele; gallya zeng-zúg, mint szélben a drót; ha száll a hó majd, a hó kerengi be. Érta, gyere, menjünk ide a kertbe ki. Hajadat tűvel tűzd kontyba ma. S ruhád nagy fodrait, ha lengeti a szél, hadd lengjen, lengjenek, nem baj a’. Ma már nem látjuk meg a kék dombokat, kékjüket a világ nyelte el. De jövőre a topoly új lombot ad, s a kék dombokon is madár énekel, ősz van. Köd lepi a megáradt folyót, hull bele a topoly levele. Holnap kikötik az utolsó hajót, s a csendet a szél, s a hó kerengi be. Fáradt, nagy, öreg kezemmel... A múló nap szobámba bevilágol. Vártam reá, egész nap lestem, a keskenykedést. — A külső világból más ragyogást már elvesztettem. Falra vetíti az ég a csokrait — Nagy csendesség van, és mégis úgy hallom, mintha esti szél zokogna itt az ablak alatt lenn elhalón. Vagy csak egy légy dongát síró szárnyakon, el az alkonyatba, nyugtot keresve? Ülök egymagamban ... Semmi fájdalom nem érint már — este van: este. S ha jön, jöhet bíborban a reggel: egy marad csak, ami még óvhat: fáradt, nagy, öreg kezemmel rám takarom a takarómat.