Élet és Irodalom, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1966-06-04 / 23. szám - Nagy László: rajza • kép (12. oldal) - Katona Éva: Az Élet és Irodalom látogatóban Zelk Zoltánnál • riport • Zelk Zoltán költő (12. oldal)
AZ ÉLET ÉS IRODALOM LÁTOGATÓBAN ZELK ZOLTÁNNÁL — Szeretném bemutatni az olvasóknak. — Őszintén örülök, hogy én is az Élet és Irodalom tizenkettedik oldalára kerülöik. De bevallom, félek is ettől. Amilyen exhibicionista vagyok, bizonyára olyat is elmondok magamról, amit más a helyemben bölcsen lenyelne. Félek, hogy nyilatkozatban is olyan őszinte leszek, amilyen csak versben lehet az ember. — Diplomáciából sem művészet, sem jó interjú nem születik. Tehát kezdjük. Hogyan születik a vers? — A költészetet mindig titokzatosság övezi. Az emberek gyakran kérdezik: Hogyan születik a vers? Mi az ihlet? Hogyan lesz valaki költő? — Hát igen. Sokan kérdezték már: „Hogy tudta így összehozni?” Mármint valamelyik versemet. Mit feleljek erre? Nem lehetek udvariatlan, nem mondhatom, hogy az ihletre és a költői érvényesülésre vonatkozó kérdések nekem mindig gyanúsak. Titkos poétát sejtetnek. Nem hiszem, hogy bárki is tudná, hogyan születik egy szuverén, tehát megismételhetetlen művészeti tehetség adomány, a sorsa pedig oly sok mindentől függ, hogy valójában megfejthetetlen. Azt persze elmondhatom, hogy a magam versei a majdnem mindig szövegtelen hangulatból, néma lelkiállapotból születnek. Hogy mikor és hogyan érik bennem a mondanivaló, azt nem tudom, legfeljebb utólag rekonstruálhatom. Mikor a verset érezni kezdem, lassan kialakul a szöveg. Egy szó. Vagy egy verssor. Az utolsó, vagy az első, Sirály című versem ebből a négy szóból nőtt: „Vak szemgödör. Halott sirály”, szokatlan aktivitásra sarkallt. Úgy éreztem: a költészet szolgálat, s a vers minél közvetlenebb, annál jobban tölti be rendeltetését. Türelmetlen természetem és naivitásom a közeleső megoldásokhoz meg a szépnek tűnő illúziókhoz vonzott, s az eseményekben, politikai elképzelésekben oly változatos kor sem segítette költői-emberi értékeim harmonikusabb kibontakozását. Tudom, se az utókor olvasója, se az irodalomtörténet nem fogad el mentséget, én mégis vallom, hogy költészetem ebben a korszakban is őszinte volt, a meggyőződésemet és a hitemet tükrözte. Soha, egyetlen sort nem írtam, amit nem hittem. Tévedhettem, nagyobbat akar, mint bárki más, de nem vagyok hazudós ember. Ügyetlen vagyok, még a hazugsághoz sincs képességem. A hűség és hála éneke — Hogyan látja ma Sztálinról írt híres versét, A hűség és hála énekét? — Előbb valamit ennek a poémának a születéséről. Sztálin 70. születésnapján — amint ezt akkor egy akadémikus bejelentette — megszületett a magyar költészet „Sztálini műszak”-ja. Utólag tán könnyű, nekem utólag sem könnyű mondani: elég baj, hogy megszületett. A műszak. Azt hiszem, jól látom, versem helyét és hatását abban az időben. Én írtam magyar nyelven talán a leghatásosabb Sztálin-verset. S mert őszintén, szenvedéllyel írtam, semmi okom megtagadni. El tudom képzelni, hogy ez a versem — mint az a művészetben már sokszor megtörtént — elválik a modelltől s önállóan ítéltetik meg. — S ami rákövetkezett: a teljes szembefordulás ? — Nem szembefordulás, lelki földrengés következett. Az én esetemben olyan erejű földrengés, amilyen csak a hívő ember lelkében pusztíthat. — Ma is szocialistának, forradalmárnak tartja magát? — Igen. Kamaszkoromban forradalmárrá, szocialistává tett a szegényekkelés az elesettekkel való együttérzés. Elfogadhatatlan számomra , minden társadalmi rendszer, ahol ember embernek alárendeltje lehet s ahol nem adatik meg az érvényesülés mindenkinek. Beismerem: érzelmi forradalmár vagyok. Az ilyen néha nagyobbat bukhat s jobban megütheti magát, mint aki könyvből tanulta. — Nem hiszem, hogy az értelem és az érzelem konfliktusán múlnék, ki mekkorát bukhat. A világ sem eszerint ítél. De fogalmazása nem éppen tudományos. — Költő vagyok, nem teoretikus. Az én szememben a legszebb tulajdonság a hűség. A hűséges természet, ha egyszer nemes eszményre tette életét, vívódhat az önpusztításig, vitázhat a maga választotta eszménnyel, nem lesz hűtelen soha. Nem az cseréli köpenyét, akit — hiszen emberi világban él — elfog olykor a kétség vagy éppen a kétségbeesés. Ellenkezőleg: az ilyen ember köpeny nélkül, meztelenül is nekivág a télnek, a már ki tudja harnyadik köpenyt cserélők dideregve ,bámulnak utána. — Foglalkoztatja-e a gondolat, hogy költészetében modernebb eszközöket alkalmazzon? — Amit én a modern szó jelentésének tudok, aszerint modernnek hiszem magam. Nemcsak gondolkozásomban, de költészetemben is. Ezért, hogy elfogulatlanul, sőt szeretettel és tanulnivágyó kíváncsisággal figyelek minden új próbálkozást, elsősorban a fiatalokét Például a két nagyszerű fiatalt: Juhász Ferencet és Nagy Lászlót, akiket dicsérni már, szerencsére, közhely. Európai igényű költészet az övék, amely mégiscsak falujuk földjéből nőhetett ,ki. De nehogy félreértsen, a Józsefváros járdáin is megterem az európai igény: például Mándy Iván írásaira gondolok. — Magamról szólva, tudom, hogy a több évtizedes beidegződés ellen semmit se tehet és ne is próbáljon tenni az ember. Azoknak, akik eltökélten kiagyalt képekkel, szóösszetételekkel akarnak modernek lenni, s így pusztítják esetleges tehetségüket, szeretném elmondani egy öreg költő emlékeit és tapasztalatait. Ifjúkoromban az akkori avantgardisták maradinak, idejétmúltnak tartották nemcsak Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád, de a korai szabadversek után még nagyon ifyan a hagyományos formákhoz visszatérő József Attila és Szabó Lőrinc költészetét is. S ha ma visszanézünk, kik a huszadik század magyar költészetének legnagyobb és legmodernebb alakjai? Ady, Babits, József Attila, Radnóti, Szabó Lőrinc. A hajdani avantgárdnak csak egyetlen alakja él műveivel is: Kassák. S a mai modernek? Milyen izgalmas és tartalmas modernség Illyés Gyula és Vas István kései költészete. Vagy a hagyományhű formákból sohasem kilépő Pilinszky Jánosé. Ne vegye kérkedésnek: így, ebben az értelemben tartom modern versnek a magam Sirályát. — Sokan tartjuk a Sirályt az elmúlt húsz év legmegrázóbb szerelmes versének. De azóta az életörömöt és az ifjúságot ünneplő jó néhány szép költeménye született. Ezeknek a verseknek az „emberi tartalmát” bizonyára befogadják a mai fiatalok is. — Szeretem, ismerem és értem az ifjúságot. Szerelmükben is mindazt, ami tisztább, őszintébb, felszabadultabb, mint annak idején a mienk volt. De sajnálom is őket, főleg a fiúkat. A szerelem túlságosan köznapi lett számunkra, hiányzik belőle a félszegség, a riadtság, a szép boldogtalanság. Annyira hiszem, hogy szinte tudom: húsz vagy ötven év múlva a fiúk és a lányok kapcsolata jobban fog hasonlítani a húsz, vagy az ötven év előttire, mint a maira. Persze, képmutatás nélkül, a megszerzett szabadsággal, őszinteséggel és tisztasággal. — Másfajta aggodalmam a fiatalok olvasmányaira vonatkozik. Szerencsére sokkal több fiatal olvas ma, mint az én ifjúkoromban. De jól választják-e meg olvasmányaikat? Öcsém gimnazista fiának asztalán Salinger új novellás kötetét láttam. Én is elolvastam. Tetszett, mert igazi tehetség írta. De hiányzik ezekből a novellákból az a lélekformáló morális erő, amely például Csehov, Móricz vagy Nagy Lajos írásainak oly fontos tulajdonsága. Ifjúkorunk olvasmányainak legkedvesebb alakjai holtunkig barátaink maradnak. Nem mindegy, hogy milyen társaságba kerül egy fiatalember. Nem vagyok maradi, de ki merem mondani, hogy még Dosztojevszkij gyilkos diákja, Raszkolnyikov is jobb társaság, mint Salinger figurái. Akik ifjúkorunkban Csehovon és Móriczon nevelkedve abban különböztünk a többiektől, hogy szenvedélyes olvasók voltunk, különböztünk tőlük modorban, magatartásban és gondolkodásmódban is. Nem szeretnék elhamarkodottan ítélni, de arra gondolok, hogy Salinger ifjú olvasói se viselkedésben, se modorban, se gondolkodásmódban nem különböznek azoktól a fiataloktól, akik semmit sem olvasnak. Arra kérem őket, Salinger és többi kedves íróik mellett olvassák Tolsztojt és Flaubert-t is, ahogy én is olvasom Salingert, mondom: nosztalgia minden iránt, ami élet. Talán ezért van, hogy nem csökken, de erősödik a játék iránti vonzalmam. Figyelem és szeretem a futballt meg a többi sportot, legörömtelibb perceim közé tartozik, mikor a gyerekekkel gombfocizom. Ilyenkor, s ha nagyritkán kártyázom, akkor is teljesen átadom magam a mérkőzésnek, a nyolcévest is le akarom győzni. A játék — valóság és képzelet, mint a költészet. — És a lóverseny? — Először a kíváncsiság vitt az ügetőre. Arra gondoltam, megöregszem és nem tudom, mi a hely, mi a tét? Hát most már tudom! Nem hagytam még abba, pedig ellenszenves az ottani légkör, az odajárók lelkiállapota s én sem szeretem ott magam. Mert a lóverseny nem igazi tiszta játék. A futballszurkoló, aki nem a pénzét teszi fel, sokkal hangosabb és szenvedélyesebb, mint aki az egész fizetését a bukmékerhez viszi. A gól nagyobb dolog, mint a pénz. Mégsincs erőm abbahagyni. Szeretnék egyszer sok pénzt nyerni. — Nagyobb nyereség költészetének játékossága, kiváltképp a gyermekverseié. — A játékosságnak, amely épp olyan múlhatatlan a költészetben, mint a dal, egyetlen műfajban sem adhatja annyira oda magát az ember, mint a gyermekversnél. A nehezen dolgozó emberek közé tartozom, de gyermekverset mindig könnyen, boldog odaadással írtam. Soha boldogabb heteim, mint amikor a „Mese a kis csikóról, akinek még nincs patkója” című hosszabb versesmesét írtam. S épp olyan igénnyel, mint „felnőtt” verset. Ezért olyan elszomorító, hogy a gyermekvers ma is elsősorban a dilletánsok vadászterülete. Mintha ennek illusztrálására, s nem a gyermeklélek gondozására nyitnának gyermekrovatot azokban a lapokban, melyekben egyáltalán van. — Hogy azok írnak-e gyermekverset, akik szeretik a gyermeket? Nem tudom. Nekem, sajnos, nincs gyermekem, pedig tudom, mint a szikes föld, olyan az öreg ember térde, ha nem ül rajta gyermek, unoka. Talán annyit még, hogy nincs olyan hangos csecsemősírás, olyan gyermekzsivaj, ami engem a munkámban zavarna. Igaz, így vagyok a kutyaugatással és a madárfüttyel is. — A karakterünket holtig viselnünk kell, attól nem szabadulhatunk. De Zelk költészetét mindig elismerték, és barátokkal, friss élményekkel a megpróbáltatásokat is könnyebb elviselni. — Igen, vannak barátaim, akikről jó tudni, hogy szeretnek. Mégis, legtöbbször véletlen és alkalomszerű a velük való találkozás. Talán, amiért valójában nomád vagyok, a magam erejéből képtelen az otthonteremtésre. S az utóbbi években kicsit a világon kívül élek, a szerkesztőségek, kávéházak és kórházak körében. Nem ismerem az embereket, nincsenek valódi új élményeim. — Fáradt? Vagy elerőtlenedett? — Túl sok ostobaságot követtem el akkor is, amikor ismertem az embereket. Vagy csak hittem, hogy ismerem őket? Emlékező alkat vagyok ugyan, mégsem szeretnék csak az emlékeimből élni. Új, nagy élménynek most itt lenne az öregség, de belülről nem tudok megöregedni. Pedig nincs szebb megkoronázása az életnek, mint az okos öregkor. Csak éppen hiányzik hozzá az okos ifjúkor. » — Lírájának állandó forrása ez az önemésztő hajlam. — Úgy tetszik, csak a bajból tudok verset írni. Mégisrögeszmém, hogy teljes nyugalomban, anyagi gondok nélkül több és még jobb verset írnék és megírnám, amire húsz éve hiába készülök: az életrajzi regényemet. — Mikor láthatunk új Zolk-kötetet? — Hamarosan megjelenik Tegnap című prózai kötetem, önéletrajzi regényem ujjgyakorlata. Még ebben az évben kötetbe gyűjtve megjelenik az a sajnos nem sok versem, amit az elmúlt két évben írtam. A címe: Az ágak boldogsága. Katona Éva Nagy László rajza Az igazán nagy költők mindegyike: legnagyobb — Hogyan alakult ki a költészete? Kiket tart mestereinek? — Nem hiszek az úgynevezett fölfedezésben. Majdnem mindig véletlen, hogy melyik idősebb mester nyújt kezet a járni kezdő fiatalnak. Illetve, ha nem véletlen, akkor rendszerint a tanítvány választja ki fölfedezőjét, így választottam én tizennyolc éves koromban Kassákot, a Világanyám című kötetének hatására, melyet a szatmári Munkásotthonban kaptam egy nálam négy-öt évvel idősebb fiatalembertől. Addig csak Ady volt számomra a költő, s ha egy ideig értetlenül lapozgattam is Kassák rímtelen, meghökkentő verseit, egyik napon azon kaptam magam, már nem Ady-s, hanem Kassákos verset írok. Vas István ír önéletrajzának még nem közölt részében egyidőben történt „árulásunkról”, összeakadtunk az utcán s megmutattam neki első rímes verseimet, melyeket néhány perce adtam át Babitsnak a Nyugat szerkesztőségében. Vas István bevallotta, ő is elárulta az avantgárdot, ő is hagyományhű verseket ír... Természetes, hogy ettől kezdve új mestereim is lettek. Ugyanígy vagyok példaképeimmel is. Berzsenyitől József Attiláig hány költőt mondhatnék. Lelkiállapot kérdése, mikor melyiket érzem a legnagyobbnak. Az igazán nagyok mindegyike, legnagyobb. Annak is igaza van, aki Aranyt, annak is, aki Vörösmartyt, Petőfit, Adyt, József Attilát vallja a legnagyobbnak. Meggyőződés és hit — Költészete az elmúlt négy évtizedben gondolatilag sem volt töretlen. — Más talán elsiklana e megjegyzés fölött, én azonban indokoltnak tartom és nem térek ki a válasz elől. — Az életpályám csakugyan nem töretlen. Mivel magyarázom? Nem vagyok szerencsés alkat. Tervem több volt, mint erőm, s mindig magasabbra néztem, mint amekkora hegyet meg tudnék mászni. A rendszeres tanulmányokat és jó olvasmányokat nélkülöző nehéz gyermekkor, azután a szegénység évtizedei korán fogékonynyá tettek a szocialista eszmények iránt. A türelmetlenül várt felszabadulás és a társadalom gyors megváltoztathatóságának reménye Közületiség, modernség, szerelem — Az utóbbi években írt verseiből mintha kiveszett volna a társadalmi érdeklődés szenvedélye. — A költő, ha versbe fog, nemmeghatározott morális szándékkalkezd munkához. De az igazán jóversnek lélekformáló hatása van: alakítja a világot. Amelyik versből az emberi tartalom hiányzik, legyen az bármily virtuóz, céltalan költészet az. Ebben az értelemben a költő mindenképp közéleti ember, még akkor is, ha anem értő bírálat azzal vádolja,hogy csak privát mondanivalója van. Semmi sem változatlan az életemben, s ha most úgynevezett magánkorszaka van is a költészetemnek, lehet, hogy öt év múlva, de lehet, hogy holnap, közéleti verset írok. A politikai költészet létjogosultságát kétségbevonni Petőfi és Ady hazájában álmodomség vagy dilettantizmus Játék és költészet — Mi érdekli a művészeten kívül? — Évekkel ezelőtt azt feleltem volna: minden, ami élet. Ma azt Érzékenység — Miért ilyen szomorú? — Gyakran vagyok vidám is, és kedvelem a tréfát. De igaza van, hiányzik belőlem a felszabadult jókedv. A szomorúságot magammal hoztam, s vele a félszegséget, de szerencsére a dalt is. A világ, amelybe születtem, senkit sem kényeztetett el, hozzám pedig különösen mostoha, olykor kegyetlen volt. Vagy én vagyok túlságosan érzékeny? Egyremegy. Átéltem háborút, megaláztatásokat, gyászt, csalódásokat, szenvedtem hűtlenségtől, betegségtől, árulástól — engedtessék meg nekem, ha már okom van rá, jogom a bánathoz. Irodalmi te politikai hetilap Főszerkesztő: NEMES utólzG. Szerkesztő: JOVANISZICS MIKLÓS Szerkesztőség: Bp V., Alpári Gy U. 22. Tel.: 111—424; 310—920; 314— 164; 111—087;113—221. Kiadja: Lapkiadó Vállalat. Lenin körút 9—11. Telefon: 221-283 Feleid® kiadó: Sala Sándor Nyomta: Szikra Lapnyomda Terjeszti a Magyar Posta Külföldiek részére a KULTITRA Könyv- és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat Előfizethető a Posta Köz- pont Hírlap Irodasz Hírlap- S°!Sában (Budapest v., Bajcsy- Zsilinszky öt 76.) és bármely postahuvatalnál Előfizetési díj: 1i évre 18.— Ft Csikkszámlaszám- egvén): 81 210 közületi: St 061 vagy átutalás az mnb 8 szektánál vezetett egyszámlára Megjelenik minden pénteken KÉZIRATOKAT NEM ORZtlNB MEG ES VFM KfTT OPNK VISSZA fNJEX tS/Ut