Élet és Irodalom, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1966-06-04 / 23. szám - Nagy László: rajza • kép (12. oldal) - Katona Éva: Az Élet és Irodalom látogatóban Zelk Zoltánnál • riport • Zelk Zoltán költő (12. oldal)

AZ ÉLET ÉS IRODALOM LÁTOGATÓBAN ZELK ZOLTÁNNÁL — Szeretném bemutatni az olvasók­nak. — Őszintén örülök, hogy én is az Élet és Irodalom tizenkettedik ol­dalára kerülöik. De bevallom, fé­lek is ettől. Amilyen exhibicionis­ta vagyok, bizonyára olyat is el­mondok magamról, amit más a helyemben bölcsen lenyelne. Fé­lek, hogy nyilatkozatban is olyan őszinte leszek, amilyen csak vers­ben lehet az ember. — Diplomáciából sem művészet, sem jó interjú nem születik. Tehát kezd­jük. Hogyan születik a vers? — A költészetet mindig titokzatosság övezi. Az emberek gyakran kérdezik: Hogyan születik a vers? Mi az ihlet? Hogyan lesz valaki költő? — Hát igen. Sokan kérdezték már: „Hogy tudta így összehoz­ni?” Mármint valamelyik verse­met. Mit feleljek erre? Nem lehe­tek udvariatlan, nem mondhatom, hogy az ihletre és a költői érvé­nyesülésre vonatkozó kérdések nekem mindig gyanúsak. Titkos poétát sejtetnek. Nem hiszem, hogy bárki is tudná, hogyan szü­letik egy szuverén, tehát megis­mételhetetlen művészet­i tehet­ség adomány, a sorsa pedig oly sok mindentől függ, hogy valójá­ban megfejthetetlen. Azt persze elmondhatom, hogy a magam ver­sei a majdnem mindig szövegtelen hangulatból, néma lelkiállapotból születnek. Hogy mikor és hogyan érik bennem a mondanivaló, azt nem tudom, legfeljebb utólag re­konstruálhatom. Mikor a verset érezni kezdem, lassan kialakul a szöveg. Egy szó. Vagy egy vers­sor. Az utolsó, vagy az első, Si­rály című versem ebből a négy szóból nőtt: „Vak szemgödör. Ha­lott sirály”, szokatlan aktivitásra sarkallt. Úgy éreztem: a költészet szolgálat, s a vers minél közvetlenebb, an­nál jobban tölti be rendeltetését. Türelmetlen természetem és nai­vitásom a közeleső megoldásokhoz meg a szépnek tűnő illúziókhoz vonzott, s az eseményekben, poli­tikai elképzelésekben oly változa­tos kor sem segítette költői-embe­ri értékeim harmonikusabb ki­bontakozását. Tudom, se az utó­kor olvasója, se az irodalomtörté­net nem fogad el mentséget, én mégis vallom, hogy költészetem ebben a korszakban is őszinte volt, a meggyőződésemet és a hi­temet tükrözte. Soha, egyetlen sort nem írtam, amit nem hittem. Tévedhettem, nagyobbat akar, mint bárki más, de nem vagyok­­ hazudós ember. Ügyetlen vagyok, még a hazugsághoz sincs képes­ségem. A hűség és hála éneke — Hogyan látja ma Sztálinról írt hí­res versét, A hűség és hála énekét? — Előbb valamit ennek a poé­mának a születéséről. Sztálin 70. születésnapján — amint ezt ak­kor egy akadémikus bejelentette — megszületett a magyar költé­szet „Sztálini műszak”-ja. Utólag tán könnyű, nekem utólag sem könnyű mondani: elég baj, hogy megszületett. A műszak. Azt hi­szem, jól látom, versem helyét és hatását abban az időben. Én írtam magyar nyelven talán a leghatá­sosabb Sztálin-verset. S mert őszintén, szenvedéllyel írtam, semmi okom megtagadni. El tu­dom képzelni, hogy ez a versem — mint az a művészetben már sokszor megtörtént — elválik a modelltől s önállóan ítéltetik meg. — S ami rákövetkezett: a teljes szembefordulás ? — Nem szembefordulás, lelki földrengés következett. Az én ese­temben olyan erejű földrengés, amilyen csak a hívő ember lelké­ben pusztíthat. — Ma is szocialistának, forradalmár­nak tartja magát? — Igen. Kam­aszkoromban for­radalmárrá, szocialistává tett a szegényekkel­­és az elesettekkel való együttérzés. Elfogadhatatlan számomra , minden társadalmi rendszer, ah­ol ember embernek alárendeltje lehet s ahol nem ada­tik meg az érvényesülés minden­kinek. Beismerem: érzelmi forra­dalmár vagyok. Az ilyen néha na­gyobbat bukhat s jobban megüt­heti magát, mint aki könyvből ta­nulta. — Nem hiszem, hogy az értelem és az érzelem konfliktusán múlnék, ki mekkorát bukhat. A világ sem eszerint ítél. De fogalmazása nem éppen tu­dományos. — Költő vagyok, nem teoreti­kus. Az én szememben a legszebb tulajdonság a hűség. A hűséges természet, ha egyszer nemes esz­ményre tette életét, vívódhat az önpusztításig, vitázhat a maga választotta eszménnyel, nem lesz hűtelen soha. Nem az cseréli kö­penyét, akit — hiszen emberi vi­­­­lágban él — elfog olykor a két­ség vagy éppen a kétségbeesés. Ellenkezőleg: az ilyen ember kö­peny nélkül, meztelenül is neki­vág a télnek, a már ki tudja ha­­rnyadik köpenyt cserélők dideregve ,bámulnak utána. — Foglalkoztatja-e a gondolat, hogy költészetében modernebb eszközöket alkalmazzon? — Amit én a modern szó je­lentésének tudok, aszerint mo­dernnek hiszem magam. Nemcsak gondolkozásomban, de költésze­temben is. Ezért, hogy elfogulat­lanul, sőt szeretettel és tanulni­­vágyó kíváncsisággal figyelek min­den új próbálkozást, elsősorban a fiatalokét Például a két nagysze­rű fiatalt: Juhász Ferencet és Nagy Lászlót, akiket dicsérni már, szerencsére, közhely. Európai igé­nyű költészet az övék, amely még­iscsak falujuk földjéből nőhetett ,­­ki. De nehogy félreértsen, a Jó­zsefváros járdáin is megterem az európai igény: például Mándy Iván írásaira gondolok. — Magamról szólva, tudom, hogy a több évtizedes beidegződés ellen semmit se tehet és ne is próbáljon tenni az ember. Azok­nak, akik eltökélten kiagyalt ké­pekkel, szóösszetételekkel akar­nak modernek lenni, s így pusz­títják esetleges tehetségüket, sze­retném elmondani egy öreg költő emlékeit és tapasztalatait. Ifjú­koromban az akkori avantgardis­ták maradinak, idejétmúltnak tar­tották nemcsak Babits, Kosztolá­nyi, Juhász Gyula, Tóth Árpád, de a korai szabadversek után még nagyon ifyan a hagyományos for­mákhoz visszatérő József Attila és Szabó Lőrinc költészetét is. S ha ma visszanézünk, kik a huszadik század magyar költészetének leg­nagyobb és legmodernebb alakjai? Ady, Babits, József Attila, Radnó­ti, Szabó Lőrinc. A hajdani avant­gárdnak csak egyetlen alakja él műveivel is: Kassák. S a mai mo­dernek? Milyen izgalmas és tar­talmas modernség Illyés Gyula és Vas István kései költészete. Vagy a hagyományhű formákból soha­sem kilépő Pilinszky Jánosé. Ne vegye kérkedésnek: így, ebben az értelemben tartom modern vers­nek a magam Sirályát. — Sokan tartjuk a Sirályt az elmúlt húsz év legmegrázóbb szerelmes ver­sének. De azóta az életörömöt és az ifjúságot ünneplő jó néhány szép köl­teménye született. Ezeknek a versek­nek az „emberi tartalmát” bizonyára befogadják a mai fiatalok is. — Szeretem, ismerem és értem az ifjúságot. Szerelmükben is mindazt, ami tisztább, őszintébb, felszabadultabb, mint annak ide­jén a mienk volt. De sajnálom is őket, főleg a fiúkat. A szerelem túlságosan köznapi lett számunkra, hiányzik belőle a félszegség, a riadtság, a szép boldogtalanság. Annyira hiszem, hogy szinte tu­dom: húsz vagy ötven év múlva a fiúk és a lányok kapcsolata jobban fog hasonlítani a húsz, vagy az öt­ven év előttire, mint a maira. Per­sze, képmutatás nélkül, a megszer­zett szabadsággal, őszinteséggel és tisztasággal. — Másfajta aggodalmam a fia­talok olvasmányaira vonatkozik. Szerencsére sokkal több fiatal ol­vas ma, mint az én ifjúkoromban. De jól választják-e meg olvasmá­nyaikat? Öcsém gimnazista fiá­nak asztalán Salinger új novellás kötetét láttam. Én is elolvastam. Tetszett, mert igazi tehetség írta. De hiányzik ezekből a novellákból az a lélekformáló morális erő, amely például Csehov, Móricz vagy Nagy Lajos írásainak oly fontos tulajdonsága. Ifjúkorunk olvasmányainak legkedvesebb alakjai holtunkig barátaink ma­radnak. Nem mindegy, hogy mi­lyen társaságba kerül egy fiatal­ember. Nem vagyok maradi, de ki merem mondani, hogy még Dosztojevszkij gyilkos diákja, Raszkolnyikov is jobb társaság, mint Salinger figurái. Akik ifjú­korunkban Csehovon és Móriczon nevelkedve abban különböztünk a többiektől, hogy szenvedélyes ol­vasók voltunk, különböztünk tő­lük modorban, magatartásban és gondolkodásmódban is. Nem sze­retnék elhamarkodottan ítélni, de arra gondolok, hogy Salinger ifjú olvasói se viselkedésben, se mo­dorban, se gondolkodásmódban nem különböznek azoktól a fiata­loktól, akik semmit sem olvasnak. Arra kérem őket, Salinger és töb­bi kedves íróik mellett olvassák Tolsztojt és Flaubert-t is, ahogy én is olvasom Salingert, mondom: nosztalgia minden iránt, ami élet. Talán ezért van, hogy nem csökken, de erősödik a játék iránti vonzalmam. Figyelem és szeretem a futballt meg a többi sportot, legörömtelibb perceim kö­zé tartozik, mikor a gyerekekkel gombfocizom. Ilyenkor, s ha nagy­ritkán kártyázom, akkor is telje­sen átadom magam a mérkőzés­nek, a nyolcévest is le akarom győzni. A játék — valóság és képzelet, mint a költészet. — És a lóverseny? — Először a kíváncsiság vitt az ügetőre. Arra gondoltam, meg­öregszem és nem tudom, mi a hely, mi a tét? Hát most már tu­dom! Nem hagytam még abba, pedig ellenszenves az ottani lég­kör, az odajárók lelkiállapota s én sem szeretem ott magam. Mert a lóverseny nem igazi tiszta já­ték. A futballszurkoló, aki nem a pénzét teszi fel, sokkal hangosabb és szenvedélyesebb, mint aki az egész fizetését a bukmékerhez vi­szi. A gól nagyobb dolog, mint a pénz. Mégsincs erőm abbahagyni. Szeretnék egyszer sok pénzt nyer­ni. — Nagyobb nyereség költészetének játékossága, kiváltképp a gyermek­verseié. — A játékosságnak, amely épp olyan múlhatatlan a költészetben, mint a dal, egyetlen műfajban sem adhatja annyira oda magát az ember, mint a gyermekversnél. A nehezen dolgozó emberek közé tartozom, de gyermekverset min­dig könnyen, boldog odaadással írtam. Soha boldogabb heteim, mint amikor a „Mese a kis csikó­ról, akinek még nincs patkója” című hosszabb versesmesét írtam. S épp olyan igénnyel, mint „fel­nőtt” verset. Ezért olyan elszo­morító, hogy a gyermekvers ma is elsősorban a dilletánsok vadász­­területe. Mintha ennek illusztrálá­sára, s nem a gyermeklélek gon­dozására nyitnának gyermekrova­tot azokban a lapokban, melyek­ben egyáltalán van. — Hogy azok írnak-e gyermek­verset, akik szeretik a gyermeket? Nem tudom. Nekem, sajnos, nincs gyermekem, pedig tudom, mint a szikes föld, olyan az öreg ember térde, ha nem ül rajta gyermek, unoka. Talán annyit még, hogy nincs olyan hangos csecsemősírás, olyan gyermekzsivaj, ami engem a munkámban zavarna. Igaz, így vagyok a kutyaugatással és a ma­dárfüttyel is. — A karakterünket holtig viselnünk kell, attól nem szabadulhatunk. De Zelk költészetét mindig elismerték, és barátokkal, friss élményekkel a meg­próbáltatásokat is könnyebb elviselni. — Igen, vannak barátaim, akik­ről jó tudni, hogy szeretnek. Még­is, legtöbbször véletlen és alka­lomszerű a velük való találkozás. Talán, amiért valójában nomád vagyok, a magam erejéből képte­len az otthonteremtésre. S az utóbbi években kicsit a világon kívül élek, a szerkesztőségek, ká­véházak és kórházak körében. Nem ismerem az embereket, nin­csenek valódi új élményeim. — Fáradt? Vagy elerőtlenedett? — Túl sok ostobaságot követ­tem el akkor is, amikor ismertem az embereket. Vagy csak hittem, hogy ismerem őket? Emlékező al­kat vagyok ugyan, mégsem sze­retnék csak az emlékeimből élni. Új, nagy élménynek most itt len­ne az öregség, de belülről nem tudok megöregedni. Pedig nincs szebb megkoronázása az életnek, mint az okos öregkor. Csak ép­pen hiányzik hozzá az okos ifjú­kor. »­ — Lírájának állandó forrása ez az önemésztő hajlam. — Úgy tetszik, csak a bajból tudok verset írni. Mégis­­rögesz­mém, hogy teljes nyugalomban, anyagi gondok nélkül több és még jobb verset írnék és megírnám, amire húsz éve hiába készülök: az életrajzi regényemet. — Mikor láthatunk új Zolk-kötetet? — Hamarosan megjelenik Teg­nap című prózai kötetem, önélet­rajzi regényem ujjgyakorlata. Még ebben az évben kötetbe gyűjtve megjelenik az a sajnos nem sok versem, amit az elmúlt két évben írtam. A címe: Az ágak boldogsága. Katona Éva Nagy László rajza Az igazán nagy költők mindegyike: legnagyobb — Hogyan alakult ki a költészete? Kiket tart mestereinek? — Nem hiszek az úgynevezett fölfedezésben. Majdnem mindig véletlen, hogy melyik idősebb mester nyújt kezet a járni kezdő fiatalnak. Illetve, ha nem vélet­len, akkor rendszerint a tanítvány választja ki fölfedezőjét, így vá­lasztottam én tizennyolc éves ko­romban Kassákot, a Világanyám című kötetének hatására, melyet a szatmári Munkásotthonban kap­tam egy nálam négy-öt évvel idő­sebb fiatalembertől. Addig csak Ady volt számomra a költő, s ha egy ideig értetlenül lapozgattam is Kassák rímtelen, meghökkentő verseit, egyik napon azon kaptam magam, már­ nem Ady-s, hanem Kassákos verset írok. Vas István ír önéletrajzának még nem közölt részében egyidőben történt „áru­lásunkról”, összeakadtunk az ut­cán s megmutattam neki első rí­mes verseimet, melyeket néhány perce adtam át Babitsnak a Nyu­gat szerkesztőségében. Vas István bevallotta, ő is elárulta az avant­gárdot, ő is hagyományhű verseket ír... Természetes, hogy ettől kezdve új mestereim is lettek. Ugyanígy vagyok példaképeim­mel is. Berzsenyitől József Attiláig hány költőt mondhatnék. Lelki­­állapot kérdése, mikor melyiket érzem a legnagyobbnak. Az iga­zán nagyok mindegyike, legna­gyobb. Annak is igaza van, aki Aranyt, annak is, aki Vörösmar­­tyt, Petőfit, Adyt, József Attilát vallja a legnagyobbnak. Meggyőződés és hit — Költészete az elmúlt négy évtized­ben gondolatilag sem volt töretlen. — Más talán elsiklana e meg­jegyzés fölött, én azonban indo­koltnak tartom és nem térek ki a válasz elől. — Az életpályám csakugyan nem töretlen. Mivel magyarázom? Nem vagyok szerencsés alkat. Ter­vem több volt, mint erőm, s min­dig magasabbra néztem, mint amekkora hegyet meg tudnék mászni. A rendszeres tanulmányo­kat és jó olvasmányokat nélkülöző nehéz gyermekkor, azután a sze­génység évtizedei korán fogékony­­nyá tettek a szocialista eszmények iránt. A türelmetlenül várt fel­­szabadulás és a társadalom gyors megváltoztathatóságának reménye Közületiség, modernség, szerelem — Az utóbbi években írt verseiből mintha kiveszett volna a társadalmi érdeklődés szenvedélye. — A költő, ha versbe fog, nem­­meghatározott morális szándékkal­­kezd munkához. De az igazán jó­­versnek lélekformáló hatása van: alakítja a világot. Amelyik vers­ből az emberi tartalom hiányzik, legyen az bármily virtuóz, célta­­­lan költészet az. Ebben az érte­lemben a költő mindenképp köz­életi ember, még akkor is, ha a­­nem értő bírálat azzal vádolja,­­hogy csak privát mondanivalója van. Semmi sem változatlan az életemben, s ha most úgynevezett magánkorszaka van is a költésze­temnek, lehet, hogy öt év múlva, de lehet, hogy holnap, közéleti verset írok. A politikai költészet létjogosultságát kétségbevonni Pe­tőfi és Ady hazájában álmodom­­ség vagy dilettantizmus Játék és költészet — Mi érdekli a művészeten kívül? — Évekkel ezelőtt azt feleltem volna: minden, ami élet. Ma azt Érzékenység — Miért ilyen szomorú? — Gyakran vagyok vidám is, és kedvelem a tréfát. De igaza van, hiányzik belőlem a felszabadult jókedv. A szomorúságot magam­mal hoztam, s vele a félszegséget, de szerencsére a dalt is. A világ, amelybe születtem, senkit sem kényeztetett el, hozzám pedig kü­lönösen mostoha, olykor kegyetlen volt. Vagy én vagyok túlságosan érzékeny? Egyremegy. Átéltem háborút, megaláztatásokat, gyászt, csalódásokat, szenvedtem hűtlen­ségtől, betegségtől, árulástól — engedtessék meg nekem, ha már okom van rá, jogom a bánathoz. Irodalmi te politikai hetilap Főszerkesztő: NEMES utólzG. Szerkesztő: JOVANIS­ZICS MIKLÓS Szerkesztőség: Bp V., Alpári Gy U. 22. Tel.: 111—424; 310—920; 314— 164; 111—087;113—221. Kiadja: Lapki­adó Vállalat. Lenin körút 9—11. Telefon: 221-283 Feleid® kiadó: Sala Sándor Nyomta: Szikra Lap­nyomda Terjeszti a Magyar Posta Külföldiek részére a KU­LTITRA Könyv- és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat Előfizethető a Posta Köz- pont­ Hírlap Iroda­­­sz Hírlap- S°!Sában (Budapest v., Bajcsy- Zsilinszky öt 76.) és bármely posta­­huvatalnál Előfizetési díj: 1i évre 18.— Ft Csikkszámlaszám- egvén): 81 210 közületi: St 061 vagy át­utalás az mnb 8 sz­­ektánál ve­zetett egyszámlára Megjelenik minden pénteken KÉZIRATOKAT NEM ORZtlNB MEG ES VFM KfTT OPNK VISSZA fN­JEX tS/Ut

Next