Élet és Irodalom, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-53. szám)
1966-12-17 / 51. szám - Kokas Ignác: munkája • kép (8. oldal) - Frank János: Kokas Ignácnál • riport • Kokas Ignác festő (8. oldal) - Kárpáti János: Muzsikus fiatalok Szófiában - és Budapesten • zene (8. oldal) - Rózsa Gyula: Tanuljunk építészetül • könyvkritika • Gerő László: Felfedező úton épületeink között (Gondolat) (8. oldal)
KOKAS IGNÁCNÁL Nem voltak látványos kiugrásai és nem voltak kudarcai. Rendszeresen szerepel a nagy tárlatokon. De talán az egyetlen a negyvenévesek generációjában, akinek még nem volt önálló kiállítása. A nyár végén Prágában együtt rendeztünk egy magyar kiállítást, melyen Kokas Ignác a képeivel is részt vett. Itt ismertem meg a legújabb festményeit — mint magamban neveztem —, a ..zöld képeket”, és megismertem magát a művészt is. Nagyokat hallgatott. Arra gondoltam, jó lenne szóra bírni egyszer. A műterem sarkában a gramofonon egy Honegger lemez forog, a terem közepén — lakásban szokatlan darab — gyalupad, rendben tartott asztalos szerszámokkal. A gyalupadon eredeti ásatási lelet, egy gondosan összeragasztott fekete cserépedény. De Honnan van ez az edény? — Szülőföldemen, Vál községben, százszámra kerülnek elő a régészeti leletek. Nagy eső után maguktól bukkannak elő. A „váli kultúra” a bronzkori régészet elismert kategóriája. Engem nem az archeológia tudományos oldala érdekel, hanem valamilyen titkos kapcsolat a régiekkel. Valon a por tele van az embereit, porával. És a gyalupad? — Apám asztalos. Mellette én is kitanultam a mesterséget. Szeretem a fát, és ismerem. Hasznát is veszem ennek, ha egy vakrámát kell készíteni a képemhez vagy keretet átszabni. Gyermekkoromban apám rossz vésőivel köveket faragtam. Faszobrot is csináltam. Tulajdonképpen a főiskolai felvételin rajzoltam először szénnel. Aztán — mint növendék — festettem olyan piros, hosszú aktokat. Bernáth mester megnézte: „Magával, fiam, nagyon sok bajom lesz” — mondta, és elém tett egy köcsögöt: „Ezt tessék lefesteni, de úgy ahogy van, nekem ne magyarázzon bele semmit.” Majdhogynem bezárt, magamra hagyott a professzori szobájában. Talán meglátott bennem valamit. 1952- ben festettem meg a diplomamunkámat. — Hogyan jutott el a „zöld” korszakhoz? — Elmondom, de az elejétől. Kaptam egy hatvan négyzetméteres mozaik megbízást. Minden festő álma a falikép. Két évig éjjelnappal, szinte több mázsányi tervet, vázlatot készítettem. Csökönyösen, kétségbeesetten dolgoztam. De nem tudtam a mozaikba, az építészetbe belehajlítani a festői elképzeléseimet. Csak elsematizáltam, vagy elapróztam. Mindenre hasonlított a tervem, csak énrám nem. Görögös is volt, etruszkos is... Nem éreztem, hogy rátaláltam. És kétesztendei készülődés után viszszaadtam a megbízást. A mozaikügy lezárása adott egy kiinduló pontot, így indultam ezekkel a „zöld”, penész színű képekkel két éve. — De hát, ha a monumentális festészet ennyire taszította, miért fest mégis olyan óriási képeket? Tudom, nem azért, mert négyzetméterenként többet fizetnek. Hiszen ezek a nagy táblák — látom — mind ittmaradtak a műteremben. Inkább a kisméretű képeit tudta eladni. — Nem hiszem, hogy nagyméretűek volnának a képeim. Az embernek van olyan érzése, hogy ezt ekkorában, más gondolatot pedig másféle dimenzióban kell megfesteni. Lehet, hogy két év múlva kicsi képeket fogok festeni. Van, amikor a kis képen vetődik föl a nagyméretű kép gondolata. A kis kép csíra. De ha ez elér egy bizonyos komplettséget és a gondolat kinövi a léptéket, akkor festek nagy táblákat. El sem tudom képzelni a festményemet más méretben, mint ahogyan megszületett. — Módszere, iletve „ars poeticája”? — Szeretnék a képem fölött teljesen uralkodni. De számtalanszor kicsúszik a kezemből. Kifolyik. Körüljárom a megoldást, sokszor osonva fogom meg — máskor a legbrutálisabban. Szeretek sétálni, de gyakran úgy érkezem vissza a sétámról, hogy azt mondom magamnak, „üres a tarisznyám”. Nem tudtam megfogni a múlandót. Ameddig nem tudom a valóságot a papírra, vászonra kényszeríteni, addig a valóság önálló életet él, nem az enyém. Örökös harcot folytatok a kép befejezéséért... Mi a befejezés? Az ember nem tud mást csinálni, minthogy egyszer otthagyja a képét. Úgy ahogy van. Majd az idő eldönti, hogy be kellett volna fejezni, vagy nem. Nem tudom az árnyékomat keresztül ugrani. «— A látvány és az áttétel? — Mindig csak a természetre gondolva festek. Rengeteg az emlékképem. Sokszor — legtöbbször — modell nélkül biztosabban dolgozom, mint amikor előttem van a modell, a táj, a látvány. Néha az állat szemével vagy a kő alatt meghúzódó bogár szemével nézem a világot . Sehol sem érzem magam olyan jól, mint a természetben. Én ott oldódom. Akkor sem csodálkoznék, ha kinőne belőlem a lomb. Ott van a tiszta öröm. Nagyon szeretem a szülőföldemet a Dunántúlt. Városon nem is tudok tájékozódni; külföldön is eltévedek, de Budapesten is. Az utca képe nem rögződik bennem. De vidéken egy fának a karaktere, egy rög tájékoztat A táj, a természet, falusi udvar, vagy szobabelső minden képének — nem tárgya, hanem inkább „kerete”. Tájat ábrázolnak, de nem tájképek, ha figurát, nem genre-képek. Gyakori a szimbólikus alak, de tulajdonképpen a festmény minden részletének kettős jelentése van, néha több is, mint ahogy a felhők tömegéből a fák lombozatából a valóságban is sokféle formát tudunk kiolvasni. Lírai és antropocentrikus Kokas festészete, akkor is, ha a képen nincs jelen emberalak. A tartalomnak megfelelő tiszteletre méltó olajtemperával fest súlyos gondolatokat, még az is látszik, hogy vívódva alkot; mégis, a kép megjelenése könnyed, leheletfinom. Barokkos mozgalmasságú zöldes, komor foltjaival, a felületnek magasrendű megmunkálásával — még a festés technikájában annyira erős magyar „mezőnyben” is — kitűnnek Kokas Ignác képei. — Azt hiszem, hogy az én fenti rövidke jellemzésem és a közölt reprodukció kevés ahhoz, hogy a közönség Kokas Ignác festészetét megismerje. A publikálás teljesebb módja mégiscsak a kiállítás. Miért nem állít ki? — Nem vagyok termékeny festő. A mozaikterv is sok időmet elvette... Magam sem tudom, miért húzódozom a kiállítástól? Talán szégyenek az emberek elé állni. — De hiszen a nagy tárlatokon mindig bemutatja egy-két művét. — Ha rajtam múlna, sohasem rendeznék kiállítást. Jövőre vagy azután mégis fogok tárlatot rendezni, de úgy érzem, hogy ezzel kényszernek teszek eleget — akkor is, ha ez belső kényszer. Frank János Tanuljunk építészetül Gerő László: Felfedező úton épületeink között (Gondolat) Az építészet nyelvét aggasztóan nem értjük. Tárlatott nem mindenki néz, komoly zenét csak az hallgat, aki akar, de minden ember lakik, s főleg jár és lát. Amiből sajnos, egyelőre nem az következik, hogy mindnyájan konyítunk is az építészethez, hanem csak az, hogy majdnem mindnyájan azt hisszük, hogy értjük. Csak miután elolvastuk Gerő László hasznos, ügyes kis könyvét, derül ki, milyen keveset tudunk erről a fontos, távolról talán legismerősebb művészetről. Azaz hogy, aki elolvasta a könyvet, már sok mindent tud is. Tudja, hogy az építőművészet nem egyszerűen formákt összessége, vannak elképzelései a természeti környezet és az épület kapcsolatáról, a funkcionalizmusról, az organikus építészetről, a konstruktivizmusról, és nagyjából ismeri már Frank Lloyd Wright, Mies van der Rohe és Le Corbusier jelentőségét. Főleg pedig a műemlékekről és a műemlékvédelemről tud meg sokat. A gyakorlati és elméleti műemlék-munkában egyaránt jártas szerző megismerteti a műemlékvédelem rövid történetétől a mai konkrét hazai feladatokig, az elméleti szabályoktól a technikai-technológiai fogásokig mindennel, kitérve az olyan ma is sokakat vitára vagy akadékoskodásra ingerlő problémákra, mint a rekonstrukció mértéke, az emeletráépítések, az új toldaléképületek stílusa és a történelmi környezetbe kerülő modern épületek. Gerő László ismert munkatársa a nemzetközi elismerést kivívott magyar műemlékvédelemnek, így nemcsak a mindennapi munkában jártas szakember hozzáértésével adja meg a helyes válaszokat, de ismeri a műemlékvédelemhez mindennap érkező leggyakoribb kérdéseket is és éppen, ezeket válaszolja meg kitűnően. (Akkor is, ha néhol — például a technikai eljárások, anyagok, felmérések ismertetésénél túlmegy kissé az eredeti, ismeretterjesztő célon, s így stílusa szükségszerűen itt-ott nehézkessé válik elfeledvén, hogy a „tanuljunk” igény mellé mindig kívánkozik a „könnyen-gyorsan” is.) A könyv vége világosan, de az előzőekhez képest túl szűkszavúan beszél arról, ami a közönség számára talán ma még a legnehezebben emészthető: a modern építészet esztétikumáról. Amit mond, igaz és világos, csak a műemléki részhez viszonyítva kevés. S különösen kevés, ha meggondoljuk, hogy az egyre szaporodó népszerű művészettörténeti könyvekből ma már elég sokat megtudhatunk a „történelmi” stílusokról, de ismeretterjesztő igénnyel éppen a modern építészetről esik nálunk kevés szó. Igaz, a képanyag egy része és a hozzáfűzött rövid, frappáns képaláírások valamelyest pótolják a rendszeres, bővebb ismertetést, mégsem ártott volna ezt a néhány oldalt gyarapítani. De még jobb lenne talán, ha a valóban avatott és jó stílusú szerző a műemlékvédelem után, a modern építészet bemutatására is vállalkozna. Rózsa Gyula A BULGÁRIAI UTAM legnagyobb és legkedvezőbb meglepetését a szófiai zenészifjúsággal való megismerkedésem okozta. Épp tanúja lehettem a művészeti főiskolák tíznapos fesztiváljának, melynek keretében az ifjú nemzedék elképesztően gazdag műsorú koncertsorozatban mutatta be képességeit a főváros közönségének. Kitűnő, még növendéksorban levő, de már teljesen érett szólistáikat, énekeseket és egy nagyszerű ifjú karmesterit ismertem meg. Most azonban mégsem ezekről az egyéni teljesítményekről szeretnék írni, hanem a zenekarokról. Arról, hogy a bolgár főváros három nagy „felnőtt” zenekara, az Állami Filharmonikus Zenekar, az Állami Operaház Zenekara, valamint a Rádió és Televízió Zenekara mellett két növendék-zenekar is működik — mégpedig a nagy, hivatásos zenekarokkal ,egyenlő magas nívón. A szófiai Konzervatórium növendékzenekara Händel Xerxes című operájának előadásán működött közre. A barokk operairodalomnak ez a hatalmas, ritkánjátszott alkotása nemcsak az énekeseket, de a zenekart is nagy próba elé állítja. Nos, itt annak voltunk tanúi, hogy míg az egyébként igen tehetséges fiatal énekesek épp hogy megbirkóztak feladataikkal, a zenekar fölényesenjátszotta a nehéz szólamokat, fafúvósaikmeleg, érett hangszínekkel lepték meg a hallgatót, a magas trombita-állások pedig — nálunk szinte elképzelhetetlen módom — gikszer nélkül szólaltak meg. Hasonló meglepetést tartogatott az ún. Akadémiai Zenekar, mely a szófiai egyetemisták és főiskolások közös zenekara. A bolgárzenének szentelt hangversenyükön, fiatal karmesterük keze alatt, öntevékeny zenekarok teljesítményét messze meghaladó egyöntetűséggel játszották a nehéz műveket Mindebből joggal következtethetünk arra, hogy hangszeroktatásuk igen fejlett. De nemcsak erről van szó. Mindkét együttes produkciójából világosan megmutatkozott, hogy nem egyszeri, alkalmi betanulás. Bár a fesztiválra most valóban összpontosították erőiket, ez a komoly eredmény nem jöhetett volna létre, ha nemelőzi meg hosszú, rendszeres munka, ha nem áll mögötte az állandó társulás összeszokottsága és közösségi atmoszférája. ÉPPEN EZ AZ, ami nekünk, magyaroknak igen tanulságos lehet. Mert mi sem vagyunk díjaival tehetséges fiatal muzsikusoknak. Zeneművészeti Főiskolánk hangszer- és énekoktatásának színvonalát mutatják főiskolásaink nemzetközi versenysikerei. Sőt, ifjú zenekaraink is kivívtak már ■néhány elismerést. Ezeken a hasábokon számoltam be a múlt évben ifjú muzsikusaink néhány soklatfigérő produkciójáról — merész opera vállal közösről és értékes kamarazenekari koncertekről egyaránt. Sajnos azonban, ezek a kiváló teljesítmények nálunk alkalomszerűnek bizonyultak: ifjú zenekari együtteseink munkájából— talán az egy Sándor Frigyes •vezette kamarazenekar kivételével — hiányzik az állandóság, a •folyamatosság. Mondjuk ki a megdöbbentő tényt: a Zeneművészeti Főiskoláknak nincsen zenekara! Ésezt aligha cáfolja, hogy néha mégis összejön egy-egy nagyobb vállalkozás. Csak az a néhány fiatal karmester és lelkes szervező a megmondhatajra, hogy milyen energiába kerül magának az együttesnek az összetartása a felkészülés idején. Hogy nemcsak a nagy cél iránti lelkesedés hiányzik, de sokszor mégaz egymás iránti kötelező felelősségérzet is. Rosszabb, felelőtlenebb volna tehát a mi ifjúságunk, mint a bolgár? Kevesebb volna Budapesten az igazi tehetség, mint Szófiában? • Nyilvánvalóan nem erről vanszó. Zenei életünk szellemében, közhangulatában kell keresnünkinkább az okot. Abban például,hogy míg a kórusok létére, fenntartására nagy gondot fordítunk, a zenekari munkát alig ambicionáljuk. Talán nem tudatosítjuk eléggé fiatal muzsikusainkban, hogy a zenekari játék nem kényszerű tantárgy és nem is egy majdani — sikertelen szólista próbálkozások utáni — kompromisszum, hanem a muzsikusság magasiskolája és életreszóló szép feladat. Nálunk az „egyszerű zenekaritag” a névtelenség homályába veszi el, nevét olykor egy életen keresztül nem látja kinyomtatva. Holott számos országban a zenekart a művészekből álló testületnek tekintik s tagjainak névsora majd minden koncert műsorfüzetében ott szerepel. Külsőség ez, de milyen sokat számít a zenészek öntudatának — és olykor művészi teljesítményének — méltó kialakításában. Mindenesetre, ennek is része van abban, hogy a mi fiataljaink oly csökönyösen a szólista karrier illúziójában ringatjákmagukat és a zenekari munkát szükséges rossznak, pénzkereső állásnak tekintik. Ilyen meggondolásból — talán ösztönösen is — igyekeznek távol tartani magukata zenekari munkától, mert arra gondolnak, hogy később majd úgyis belekényszerülnek a zenekari árokba vagy a hangversenyzenekar névtelenjeinek sorába. Mindez azonban a jelenségnek csupán az egyik oldala. Szófiai benyomásaimhoz ugyanis még azs szorosan hozzátartozik, hogy afiatalok koncertjei a legnagyobb hangversenytermekben, zsúfolt házak előtt zajlanak le. Teljesítményüket tehát az érdeklődés, a befogadni vágyás, az elismerés légköre doppingolta, művészetüket egy olyan közönségnek nyújthatták át, amely azt szenvedélyesen •várta. NÁLUNK, SAJNOS, nem ez ahelyzet. Van ebben persze egy olyan elem is, amely pozitívum: zenei életünk egyre közelebb kerül az európai nagyvárosokéhoz; közönségünk Rubinsteinre, Menuitinra, Richterre „éhezik”, s olykor-olykor megkapva őket, immár nem kíváncsi a névtelen fiatalokra. Főiskolánk növendékhangversenyei — beleértve a diplomakoncerteket is — többnyire szűk családi körben zajlanak le. Pedig Valamikor még Budapesten is nagy esemény volt egy-egy növendékhangverseny, még a sajtó is beszámolóra méltatta. Ma azonban ki is várhatná el a növendékhangversenyek nagyobb látogatottságát, amikor minden este két operaelőadás és két koncert között lehet választani, nem is beszélve a rádióról és a televízióról. Mindez objektív és jórészt pozitív tartalmú tény, előbb-utóbb azonban a hátrányai is mindjobban napvilágra kerülnek és akkor majd visszasírjuk zenekultúránkfejlődő „ifjúkorát”, mely — mi-miként ma Szófiában — szárnyat adhat a tehetségeknek, perspektívát a fiataloknak és újdonságot a közönségnek. A mesterséges visszafiatalítás azonban — még egy zenekultúra viszonylatában is — csak vágyálom. Azon kellenehát gondolkodni, hogy miképpen lehetne ezt a mi túlérett és túlzsúfolt (mert túlfejlettségről azért még aligha beszélhetünk) zeneéletünket úgy berendezni, hogy viszszatérhessen közénk a lelkesedés, a művészi munka mély szeretete, hogy fiatal és idősebb művészeinktöbb megszólalási, érvényesülési lehetőséget lássanak maguk előtt, és hogy azok közülük, akik mégis ébren tartják magukban ezt a tüzet, ne ütközzenek minduntalan „objektíve’ áthatolhatatlan falakiba. KÁRPÁTI JÁNOS: Muzsikus fiatalok Szófiában ás Budapesten JÓKAI MÓR: Két színes, szélesvásznú film egy műsorban Forgatókönyv: Erdődy János Kép: Hildebrand István Zene: Farkas Ferenc Rendező: VÁRKONYI ZOLTÁN Főszereplők: Bessenyei Ferenc, Latinovits Zoltán, Kovács István Bitskey Tibor, Darvas Iván, Ruttkai Éva, Básti Lajos, Pap Éva, Torday Teri, Várkonyi Zoltán Szemere Vera, Kovács Károly, Sulyok Mária Halász Jutka, Venczel Vera fh., Major Tamás, Makláry Zoltán, Tomanek Nándor, Bárdi György BEMUTATÓ: DECEMBER 22. EGY MAGYAR NABOB és KÁRPÁTHY ZOLTÁN