Élet és Irodalom, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-53. szám)
1966-11-26 / 48. szám - Csavlek András: Műhely • kép (7. oldal) - Gyergyai Albert: Egy „literátor” halálára • nekrológ • Kürti Pál (1900-1966) (7. oldal)
GYERGYAI ALBERT: Egy „literátor“ halálára Kürti Pál (900-7966) Századunk fia -vtalt: végigélte a háborúkat és a forradalmakat, olvasta, ismerte, hallgatta, látta kora legtöbb nagy íróját, művészét vagy másféle alkotóját, s ha még a század elején Maeterlinckkel, Hauptmannal, Gorkijjal, Shaw-val, Csehovval kezdte, fáradság nélkül jutott el O’Neilen, Cocteau-n, Giraudoux-n, Claudelon, s Pirandellón át egészen Brechtig, Sartre-ig, Lorcáig, Anouilh-ig, s talán Ionescóig — mert főképp a külföldieket és a drámaírókat kedvelte. Kedvelte, de kérdés, vajon igazán szerette-e őket? Volt-e egyetlen írója is, akinek szívből és szenvedéllyel igazi híve volt és maradt volna? Mint finom, művelt és fegyelmezett literátor, úgy siklott végig az életen, és az irodalmon, főképp élete első felében, amikor mintegy vattában élt, védetten a külső élet minden nyers közvetlensége ellen, s amikor, jómódú örökösként, nem kellett sem kenyérkereset, sem komolyabb foglalkozás után néznie — s mennyire igaza volt Guillevic-nek, a francia poétának, e szép pályát befutott miniszteri, pénzügyminiszteri tisztviselőnek, mikor a Költészet Napjain, dagályos ars poetica helyett, a pénzkereső hivatali, gyári, vagy más szabályos munkát ajánlotta minden földrész minden kezdő írójának vagy költőjének, nemcsak a pénz kedvéért, nem is csak a valóság megismeréséért, hanem a jellem, az önérzet, a külső-belső egyensúly mindennél biztosabb alapjául! Se háború, se földindulás, semmi se tudott változtatni Kürti Pál „úri” magatartásán, egykedvűségén, sőt közönyén, legalábbis külsőleg, s amilyen fölényes hidegvérrel lépett Osvát kávéházi asztala elé (aki szinte gyűjtötte maga körül az irodalmi csodabogarakat, sőt, Kürti Pált, mint afféle letűnő írói típust kedvelhette) —, hogy meghallja a cikkéről szóló dicsérő vagy lesújtó bírálatot, éppoly mereven fogadhatta, még akkor is, ha nem láthatták, a sors minden csapását, melyekben, idősebb korában, egy cseppet sem szűkölködött. Nem volt terméketlen író; ellenkezőleg, igen korán szerepelt legjobb folyóiratainkban, már Kárpáti Aurél Új Időkjében. 1919-ben, a Nyugat mindig szívesen hozta írói vagy kritikai kísérleteit, s egy posthumus válogatás, legjobb írásaiból, talán még meglepetést is hozhatna az olvasónak. Amellett színházi dolgokban, mint Bárdos Artur tanítványa, bizonyos szaktekintélyre is szert tett, s nem egy nemes „irodalmi” darabot fordított vagy rendezett — viszont sosem volt oly írása, amely, ha- csak az írók közt is, igazi feltűnést, izgalmat, vagy mélyebb figyelmet keltett volna, talán mert alkati hidegsége, vagy a magáraerőszakolt hűvös modor nem engedte, hogy testét-lelkét, minden vérét, minden szenvedélyét egyetlenegy, akármilyen témába vagy műfajba vesse. Amikor jómódja megszűnt, s műveltségét alkalmi munkákkal aprópénzre kellett váltania, továbbra is kifogástalan modorú és külsejű maradt, agyontisztított kesztyűjével, kopott, de vasalt nadrágjában, s a fény máztól repedező cipőjében, akárcsak egy Krúdy-hős, a század elején, vagy a múlt század végén, persze az igazi Krúdy-hősök étvágya, humora, s életkedve nélkül, holott talán senki se látta kérni, zúgolódni, vagy panaszkodni , s csak aki tudja, mit jelent, milyen megkönnyebbülést, a közvetlen, szívből áradó, szinte lávás panaszkodás, s aki egyszer is hallotta egy falusi parasztasszony édesszavú, meg nem szűnő, s oly meggyőző keserveit, az tudhatja, mitől fosztotta meg, milyen vigasztal s enyhüléstől, a jólnevelt, szófukar és keserű Kürti Pált az a fagyos, szemérmes, szinte páncélszerű büszkesége. Jó író volt-e? s meddig jutott a mi irodalmunk rangsorozatában? Komoly sikere sosem volt, bár stílusát, műérzékét, egyéni mondanivalóját nem egy régibb vagy újabb írása, vagy fordítása bizonyíthatja, még halála előtti színikritikai munkássága is, amikor többen azt reméltük, hogy talán meglelte önmagát, megtalálta műfaját, legigazibb területét, s ki tudott törni már-már szervi és gyógyíthatatlannak látszó magányából. De, sajnos, tovább is, véglegesen elszigetelt író maradt, képtelen volt korával együtt, vagy korától függetlenül küzdeni, egy-kettőre elcsüggesztette, sőt megbénította a balsiker — s hogyha az ő végzetét és magáramaradottságát nézzük, nem dicsérhetjük eléggé a mai nemzedék valóságérzékét, amely, a közvetlen elődök balszerencséjén okulva, egyéni cserkészés helyett zárt falankszban küzd az érvényesülésért. Milyen gazdag a mi irodalmi keretünk, hogy a nagyfejű napraforgóktól, vagy a puffadt hortenziáktól, vagy a harsány tulipánoktól észre sem veszi, és még jó, hogyha el nem tapossa, a szerényebb, a rejtőzködőbb, a nehezebben tenyésző sövényeket, holott a talaj, az évszakok és a nap kedvezése szerint azok is hozzájárulhatnak a kert rendjéhez és szépségéhez, mert hisz, mint ahogy Voltaire mondta, szabadon az evangélium után, sok szoba van és mind más az én Atyám házában! A franciáknál, ahol az irodalmi élet nemegyszer már-már gazdagabbnak és vonzóbbnak tetszhetik, mint maga az irodalom, még a legvadabb, legvidékibb, legfélénkebb írónak is megvan a maga kis házi köre, hívekből, barátokból, rokonszellemekből, akik mindig, vagy majdnem mindig idejében megmentik a vissz- , hangtalan egyedülvalóságtól, s többek közt ez is hiányozhatott, saját hibájából, Kürti Pálnak. Nálunk, ha irodalomról van szó, csak a mindenütt jelenvaló, csak a szüntelenül termő írókat veszik igazi írószámba, holott ők az irodalomnak igen hasznos, igen szerves, de nem egyedülálló tagjai, s az olvasótól az alkotóig nem egy oly tipikus alakja van a magasabb és öntudatosabb irodalmi életnek — könyvgyűjtő, műbarát, műkedvelő, irodalomrajongó, literátor és még mások —, aki mind csak gazdagítja, s bizonyos fokig fenn is tartja az irodalmi folyamatot és folyamatosságot, s Kürti Pál is, erősebb alkotókedv, energikusabb bátorítás, s kedvezőbb körülmények híján, inkább ilyen literátor maradt, akit azonban kár volna lebecsülni, vagy félrevetni, mert hisz, nem egy „literátor” nemegyszer nagyobb hasznára van az irodalmi műveltségnek és az egyes művelődőknek, mint akárhány bőségesen termő, de csak a pillanat szükségletét kielégítő „alkotó”, s az a tény, hogy Kürti nem szerepel sem az új hatkötetes Irodalomtörténetben, sem a háromkötetes Irodalmi Lexikonban, inkább e kiadványoknak, mintsem Kürtinek a szégyene. Magasabb rangú műkedvelők sosem hemzsegtek nagyon nálunk, de voltak, ki nem emlékszik Petrovics Elekre, Pulszky Károlyra, Léderer Bélára, Lukács Móricra, Basch Lórántra, s annyi szemérmesebb társukra, akik, a maguk eszközeivel, hathatósan járultak mindig a magyar kultúra emeléséhez, nemegyszer sokkal hathatósabban, mint azok a fürge tollú és szapora termésű írástudók, akik sokszor egyebet se tesznek, csak ismétlik fáradhatatlanul irodalmi életünk közhelyeit. Vajon lesz-e egy jövendő, egy igazabb irodalomtörténet, amely majd Kürtit, s a hozzá hasonló irodalmárokat is megemlíti? Tudja-e majd méltányolni az ő írásait és egyéniségét, s veszi-e majd a fáradságot, hogy behatoljon, ha nem is az egyén, de a típus legmélyébe? Hogyan halt meg? s hogyan élt az utolsó években? Csakazt tudjuk egy napilap szerint, hogy „temetéséről nem történt gondoskodás”, ami íróink rangsorában a legalsó fokot jelentheti, mert hisz, úgy látszik, nincs testület, amely egy másik formula szerint „saját halottjának tekintené”. Az utolsó években Kürti mindig Spanyolországba vágyott, talán a gőgös Montherlant. Vagy a fegyelmezett Mérimée hatására: ki tudja, ha eljut odáig, talán mégis megírta volna azt a drámát, novellát, vagy útirajzot, azt a bizonyos remekművet, amelynek vágya, mint Baudelaire művészét, a halál percében is megkísérthette? Csavlek András: Műhely visszafordultam és most a nyugati oldalon — ahá, már tudom: „Budáról”, a Hudson folyó felől! — lenyugvó nap széles vörös korongját is megpillantottam, éppen a nagyon fekete felhőkarcoló testén. Ha ilyen szép tud lenni New York, miért olyan csúnya? Volt időm nézegetni a járdát. Valami furcsa érzésem támadt, először nem ismertem fel, micsoda és mitől. Talán az, hogy jóformán minden ház kapujától az úttestig olyanféle sátor vezet, mint nálunk a régi, országjáró kocsikon. Vagy inkább az amerikai pionírok „covered waggon”-ján. Hogyan került ez ide a prérikről? Ez védi meg a jobbmódú házak lakóit, az éttermek vendégeit esőtől, hótól, amíg kocsijukig vagy taxijukig jutnak. A sátortető túlsó, házfelőli oldalán mindenütt egy-egy ellentengernagy áll. Időnkint kiszökell a járda szélére és sípjába fúj, taxit hív. (Hamarosan megtanultam, hogy az egyenruhás füttyösök nemcsak a takit csalogatják és a fényt űzik, hanem elsősorban arra vigyáznak, hogy hivatlan vendég a házba be ne tehesse a lábát.) De a várakozás közben a furcsa érzésemnek nem ez a szokatlan látvány volt az oka, hanem a hiányérzet. Alig van ember az utcán. Gyalog hamarabb jutna előre az ember. Miért nem járnak gyalog? „Nem szokás New Yorkban”, feleli Helen. (Két nap alatt rájöttem, hogy New York-i barátaim akkor is füttyentenek vagy füttyentetnek taxiért — az ellentengernagyok negyeddollárért nemcsak a ház lakóinak hívnak kocsit —, ha csak három utcasarkot, ahogy itt mondják, blokkot kell megtenniök. A gyalogjárás annyira szokatlan, hogy a Hudson-parti drive-en fémsziluettes emléket állítottak John Finley írónak és nevelőnek, aki szeretett gyalog mászkálni a városban. Rohanó óra van, de az utcák üresek. „Ha most itt megállnánk, kiszállnánk, maga lakást bérelne egy residential hotelben”, mondja Helen, „munkát kapna a közelben, esetleg örök életére azt hinné, hogy a New York-i utcák üresek. Vannak a keleti oldalon fenn, uptownban negyedek, német, lengyel, cseh és, bocsásson meg, magyar negyedek, amelyek lakói arról a környékről évekig nem mozdulnak el. De várjon egy kicsit.” Vártam és befordultunk egy avenue-re, amelynek nevét elfelejtettem. A taxisofőr nyelvének hosszanti oldalával párhuzamosan futnak az avenue-k, a sugárutak, keresztben a street-ek, az utcák, így jön létre a sakktábla. Helen hamiskásan néz rám: „Tudja, hogy állítólag egy magyar mérnök találmánya?” Hallottam, de a magyar mérnök nevét sem addig, se azóta nem tudtam kinyomozni. (New York kezdőknek) közben visszagondolva, úgy emlékszem, hogy a Hatodik Avenue volt, de ez csak annak mond valamit, aki járt New Yorkban. Ha száz amerikai regényt és novellát elolvastunk is, az utcaszámok süketül hangzanak a mi fülünknek, de ugyanolyan dallamosak és sokatmondók Amerikában, mintha mi azt mondjuk: Petőfi Sándor utca vagy Karpfenstein utca. És ugyanolyan különböző a hangulati tartalmuk és társadalmi helyzetük is. A Hatodik Avenue itt, ahol most járhattunk, a Manhattan sziget darázs derekánál, midtown-ban, városközépen, a Rákóczi útnak felel meg. Üzlet üzlet hátán, de sokkal kevesebb az ember az utcán, mint nem a latinos Párizsban, de a hűvös Londonban, vagy akár a mi kedvesen csúnya Rákóczi útunkon. „Várjon még egy kicsit.” Vártam és egyszerre olyan embersűrűbe jutottunk, hogy a kocsik elvesztek a sok ember között. Ez még mindig a Hatodik Avenue. Átvágunk egy keresztutcán, ahol csupa francia feliratú vendéglőt látok és mindet az alagsorban, mindet sátortetővel, azután befordulunk, azt mondja ünnepélyesen Helen: „Ez a Fifth Avenue. Hallott már róla?” Ilyenkor a Mucsa-európai kénytelen büntetőrúgást alkalmazni, ártatlan képet ölt, és azt feleli: „Nem. Soha. Miért kellett volna?” Mindjárt lelkiismeretfurdalásom támadt, szegény Helen olyan zavartan mentegetőzött, hogy nem, a világért sem kellett volna, hova is gondolok, ez csak olyan beszédfordulat volt. Ez egyébként a legnevezetesebb avenue, mert itt vannak a legszebb és legdrágább üzletek, ez a Manhattan sziget hoszszanti tengelye, és mint ilyen ez osztja a várost keletre és nyugatra. öhöm, de miért olyan fontos ez? A taxisofőr csóválja a fejét, megvan a véleménye az európaiakról (Hiába van a mi kis földrészünkön ilyen Európa, meg olyan Európa, nemzeti, népi, társadalmi, nyelvi különbségek, az átlag-amerikainak egy bagázs vagyunk, a teremtésit.) Azért fontos, mert minden utcaszám mellett ott van az East vagy a West szócska, s az ember tudja, hogy az Ötödik Avenue-tól kell számítani erre vagy arra a keletet vagy a nyugatot Ez volt az a pillanat, amikor az agyam becsukódott. Nem, ezt nem lehet tovább elviselni. Az utcák és a sugárutak könyörtelen merőlegesei fejtetőre állítanak minden geometriát, nekem ezek most már csak a végtelenben metszik egymást. Semmire, de semmire nem emlékszem az első Fifth Avenue-látványból, csak arra, hogy innen kanyarodtunk be egy parkba. (Amikor első napomat később New York-i barátaimnak felidéztem, azok a fejükhöz kaptak. „Ez egy parkba? Az magának egy park? Az a Central Park volt, Isten áldja meg!” Szánom-bánom bűnömet, sem akkor, sem azóta nem találtam a Central Parkban semmi vonzót, kivéve, ha az ember öthat emelet magasságból, a park melletti nagyon drága lakások ablakából nézi a fák tetejét. Igaz, ma még kopaszok a fák, de lombosan is hiányzik belőlük az az eredetiség és báj, az a valódiság, ami a mi Margitszigetünket és, hogy a helyi hazafiság gyanújába ne keveredjem, a londoni Hyde Parkot oly meghitté teszi.) Hátradültem a taxi ülésén. New Yorkból egyszerre ennyi sok. Félfüllel hallottam, amint Helen mondja, hogy ez volt a Pennsylvania pályaudvar, felültem és kinéztem, miért volt? Mert bontják. (Most nagyot ugrom, mire hazautaztam, már kő kövön nem maradt belőle, de a forgalom egy napra sem szünetelt.) (Egy felismerésk ént kettő Olyan jól Iivel Is.| döcögtünk, hogy hamarosan kipihentem magam, újra kinéztem a kocsi ablakán. Szegényes városrészben jártunk, az utcán most már valóban annyi az ember, amennyi egy tízmilliós városhoz illik.Ettől mindig megrémülök, ha kimondom és leírom: annyi lakosa van, mint egész Magyarországnak. Meg kell ezt érteni ahhoz, hogy az amerikaiakat megértsem. Milyen szemmel nézhetnek ők át az óceánon vagy le, tulajdon kontinensük d£li felére, ahol egy-egy országnak még annyi lakosa sincs, mint New Yorknak vagy Chicagónak? Egy fiatal nemzet sokszor kamaszos önérzetét, meg-nem-értéseit és félremagyarázásait részben magyarázzák ezek a számbeli különbségek, kiváltképpen akkor, ha az ember rájön, hogy mindent szeretnek számokkal kifejezni.) Nézem a járókelőket, kora tavasz van, a levegő csípős, de sokan járnak kabát nélkül. Nyilván nem azért, mert nincs pénzük felöltőre, hanem mert__ Nem tudom. Ezt még fel kell derítenem. Nézem az embereket és most veszem észre, hogy fekete arcot alig látok. Megmondom Helennek Csodálkozik, de nagyon. Micsoda? Mit mondok? Nézzem csak meg jobban, az utca tele van négerrel. „Nézze, nézze, nézze.” Nem vitatkoztam. Más szemmel nézzük a világot. Száz járókelő közül három fekete nekem nem sok, a kedves hölgy szemében soknak tűnt fel. Pedig Helen, mint később megismertem, az, amit liberális amerikainak neveznek. Az amerikaiak szemfenekén kell lennie egy fényérzékeny emulziónak, amely a fekete színt jobban kiemeli, ahogyan bizonyos filmek a kéket vagy a sárgát. „Ez a 23. utca”, mondta Helen. „Biztos, hogy csakugyan a Chelsea Hotelben akar megszállni?’! Biztos voltam, Arthur Miller ajánlotta, neki itt van az állandó New York-i lakása. (Huszonnégy óra alatt megértettem, miért kérdezte ezt Helen.) „Rendiben van”, felelte egyelőre. Kiszálltunk. A kapura mutatott. „Valóban irodalmi szálló.” A kapu mellett a falon három emléktábla volt. Itt halt meg Thomas Wolfe. Innen indult utolsó útjára Brendon Brehan, az ír forradalmár író. Itt töltötte utolsó éjszakáját Dylan Thomas. „Gondolja, hogy ha itt szívinfarktust kapok”, kérdezem szerénytelenül Helentől, „számíthatok egy kis emléktáblára?’! Megnyugtat, riadozva, hogy nem. Csak tudnám, mire értette, az infarktusra-e vagy az emléktáblára?