Élet és Irodalom, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-53. szám)

1966-11-26 / 48. szám - Csavlek András: Műhely • kép (7. oldal) - Gyergyai Albert: Egy „literátor” halálára • nekrológ • Kürti Pál (1900-1966) (7. oldal)

GYERGYAI ALBERT: Egy „literátor“ halálára Kürti Pál (­900-7966) Századunk fia -vtalt: végigélte a háború­kat és a forradalmakat, olvasta, ismerte, hallgatta, látta kora legtöbb nagy íróját, művészét vagy másféle alkotóját, s ha még a század elején Maeterlinckkel, Hauptman­­nal, Gorkijjal, Shaw-val, Csehovval kezdte, fáradság nélkül jutott el O’Neilen, Coc­­teau-n, Giraudoux-n, Claudelon, s Piran­­dellón át egészen Brechtig, Sartre-ig, Lor­­cáig, Anouilh-ig, s talán Ionescóig — mert főképp a külföldieket és a drámaírókat ked­velte. Kedvelte, de kérdés, vajon igazán szerette-e őket?­­ Volt-e egyetlen írója is, akinek szívből és szenvedéllyel igazi híve volt és maradt volna? Mint finom, művelt és fegyelmezett literátor, úgy siklott végig az életen, és az irodalmon, főképp élete első felében, amikor mintegy vattában élt, védetten a külső élet minden nyers köz­vetlensége ellen, s amikor, jómódú örökös­ként, nem kellett sem kenyérkereset, sem komolyabb foglalkozás után néznie — s mennyire igaza volt Guillevic-nek, a fran­cia poétának, e szép pályát befutott minisz­teri, pénzügyminiszteri tisztviselőnek, mi­kor a Költészet Napjain, dagályos ars poe­tica helyett, a pénzkereső hivatali, gyári, vagy más szabályos munkát ajánlotta min­den földrész minden kezdő írójának vagy költőjének, nemcsak a pénz kedvéért, nem is csak a valóság megismeréséért, hanem a jellem, az önérzet, a külső-belső egyensúly mindennél biztosabb alapjául! Se háború, se földindulás, semmi se tudott változtatni Kürti Pál „úri” magatartásán, egykedvűsé­gén, sőt közönyén, legalábbis külsőleg­­, s amilyen fölényes hidegvérrel lépett Osvát kávéházi asztala elé (aki szinte gyűjtötte maga körül az irodalmi csodabogarakat, s­őt, Kürti Pált, mint afféle letűnő írói típust kedvelhette) —, hogy meghallja a cikkéről szóló dicsérő vagy lesújtó bírálatot, éppoly mereven fogadhatta, még akkor is, ha nem láthatták, a sors minden csapását, melyek­ben, idősebb korában, egy cseppet sem szű­kölködött. Nem volt terméketlen író; el­lenkezőleg, igen korán szerepelt legjobb fo­lyóiratainkban, már Kárpáti Aurél Új Idők­jében. 1919-ben, a Nyugat mindig szívesen hozta írói vagy kritikai kísérleteit, s egy posthumus válogatás, legjobb írásaiból, ta­lán még meglepetést is hozhatna az olva­sónak. Amellett színházi dolgokban, mint Bárdos Artur tanítványa, bizonyos szak­­tekintélyre is szert tett, s nem egy nemes „irodalmi” darabot fordított vagy rendezett — viszont sosem volt oly írása, amely, ha-­­ csak az írók közt is, igazi feltűnést, izgal­mat, vagy mélyebb figyelmet keltett volna, talán mert alkati hidegsége, vagy a magára­­erőszakolt hűvös modor nem engedte, hogy testét-lelkét, minden vérét, minden szenve­délyét egyetlenegy, akármilyen témába vagy műfajba vesse. Amikor jómódja megszűnt, s műveltségét alkalmi munkákkal apró­pénzre kellett váltania, továbbra is kifo­gástalan modorú és külsejű maradt, agyon­tisztított kesztyűjével, kopott, de vasalt nad­rágjában, s a fény máztól repedező cipőjé­ben, akárcsak egy Krúdy-hős, a század ele­jén, vagy a múlt század végén, persze az igazi Krúdy-hősök étvágya, humora, s élet­kedve nélkül, holott talán senki se látta kérni, zúgolódni, vagy panaszkodni , s csak aki tudja, mit jelent, milyen meg­könnyebbülést, a közvetlen, szívből áradó, szinte lávás panaszkodás, s aki egyszer is hallotta egy falusi parasztasszony édes­­szavú, meg nem szűnő, s oly meggyőző ke­serveit, az tudhatja, mitől fosztotta meg, milyen vigasztal s enyhüléstől, a jólnevelt, szófukar és keserű Kürti Pált az a fagyos, szemérmes, szinte páncélszerű büszkesége. Jó író volt-e? s meddig jutott a mi irodal­munk rangsorozatában? Komoly sikere so­sem volt, bár stílusát, műérzékét, egyéni mondanivalóját nem egy régibb vagy újabb írása, vagy fordítása bizonyíthatja, még ha­lála előtti színikritikai munkássága is, amikor többen azt reméltük, hogy talán meglelte önmagát, megtalálta műfaját, leg­igazibb területét, s ki tudott törni már-már szervi és gyógyíthatatlannak látszó magá­nyából. De, sajnos, tovább is, véglegesen el­szigetelt író maradt, képtelen volt korával együtt, vagy korától függetlenül küzdeni, egy-kettőre elcsüggesztette, sőt megbénítot­ta a balsiker — s hogyha az ő végzetét és magáramaradottságát nézzük, nem dicsér­hetjük eléggé a mai nemzedék valóságér­zékét, amely, a közvetlen elődök balsze­rencséjén okulva, egyéni cserkészés helyett zárt falankszban küzd az érvényesülésért. Milyen gazdag a mi irodalmi keretünk, hogy a nagyfejű napraforgóktól, vagy a puffadt hortenziáktól, vagy a harsány tuli­pánoktól észre sem veszi, és még jó, hogyha el nem tapossa, a szerényebb, a rejtőzkö­­dőbb, a nehezebben tenyésző s­övényeket, holott a talaj, az évszakok és a nap kedve­zése szerint azok is hozzájárulhatnak a kert rendjéhez és szépségéhez, mert hisz, mint ahogy Voltaire mondta, szabadon az evan­gélium után, sok szoba van és mind más az én Atyám házá­ban! A franciáknál, ahol az irodalmi élet nemegyszer már-már gazda­gabbnak és vonzóbbnak tetszhetik, mint maga az irodalom, még a legvadabb, leg­­vidékibb, legfélénkebb írónak is megvan a maga kis házi köre, hívekből, barátokból, ro­konszellemekből, akik mindig, vagy majd­nem mindig idejében megmentik a vissz- , hangtalan egyedülvalóságtól, s többek közt ez is hiányozhatott, saját hibájából, Kürti Pálnak. Nálunk, ha irodalomról van szó, csak a mindenütt jelenvaló, csak a szün­telenül termő írókat veszik igazi írószámba, holott ők az irodalomnak igen hasznos, igen szerves, de nem egyedülálló tagjai, s az ol­vasótól az alkotóig nem egy oly tipikus alakja van a magasabb és öntudatosabb iro­dalmi életnek — könyvgyűjtő, műbarát, műkedvelő, irodalomrajongó, literátor és még mások —, aki mind csak gazdagítja, s bizonyos fokig fenn is tartja az irodalmi folyamatot és folyamatosságot, s Kürti Pál is, erősebb alkotókedv, energikusabb báto­rítás, s kedvezőbb körülmények híján, in­kább ilyen literátor maradt, akit azonban kár volna lebecsülni, vagy félrevetni, mert hisz, nem egy „literátor” nemegyszer na­gyobb hasznára van az irodalmi műveltség­nek és az egyes művelődőknek, mint akár­hány bőségesen termő, de csak a pillanat szükségletét kielégítő „alkotó”, s az a tény, hogy Kürti nem szerepel sem az új hatkö­tetes Irodalomtörténetben, sem a három­­kötetes Irodalmi Lexikonban, inkább e ki­adványoknak, mintsem Kürtinek a szégye­ne. Magasabb rangú műkedvelők sosem hemzsegtek nagyon nálunk, de voltak, ki nem emlékszik Petrovics Elekre, Pulszky Károlyra, Léderer Bélára, Lukács Móricra, Basch Lórántra, s annyi szemérmesebb tár­sukra, akik, a maguk eszközeivel, hatható­san járultak mindig a magyar kultúra eme­léséhez, nemegyszer sokkal hathatósabban, mint azok a fürge tollú és szapora termé­sű írástudók, akik sokszor egyebet se tesz­nek, csak ismétlik fáradhatatlanul irodal­mi életünk közhelyeit. Vajon lesz-e egy jövendő, egy igazabb irodalomtörténet, amely majd Kürtit, s a hozzá hasonló irodalmárokat is megemlíti? Tudja-e majd méltányolni az ő írásait és egyéniségét, s veszi-e majd a fáradságot, hogy behatoljon, ha nem is az egyén, de a típus legmélyébe? Hogyan halt meg? s ho­gyan élt az utolsó években? Csak­­azt tud­juk egy napilap szerint, hogy „temetéséről nem történt gondoskodás”, ami íróink rang­sorában a legalsó fokot jelentheti, mert hisz, úgy látszik, nincs testület, amely egy másik formula szerint „saját halottjának tekintené”. Az utolsó években Kürti mindig Spanyolországba vágyott, talán a gőgös Montherlant. Vagy a fegyelmezett Mérimée hatására: ki tudja, ha eljut odáig, talán mégis megírta volna azt a drámát, novel­lát, vagy útirajzot, azt a bizonyos remek­művet, amelynek vágya, mint Baudelaire művészét, a halál percében is megkísért­hette? Csavlek András: Műhely visszafordultam és most a nyugati oldalon — ahá, már tudom: „Bu­dáról”, a Hudson folyó felől! — le­nyugvó nap széles vörös korongját is megpillantottam, éppen a na­gyon fekete felhőkarcoló testén. Ha ilyen szép tud lenni New York, miért olyan csúnya? Volt időm nézegetni a járdát. Valami furcsa érzésem támadt, elő­ször nem ismertem fel, micsoda és mitől. Talán az, hogy jóformán minden ház kapujától az úttestig olyanféle sátor vezet, mint nálunk a régi, országjáró kocsikon. Vagy in­kább az amerikai pionírok „cove­red waggon”-ján. Hogyan került ez ide a prérikről? Ez védi meg a jobbmódú házak lakóit, az étter­mek vendégeit esőtől, hótól, amíg kocsijukig vagy taxijukig jutnak. A sátortető túlsó, házfelőli oldalán mindenütt egy-egy ellentengernagy áll. Időnkint kiszökell a járda szé­lére és sípjába fúj, taxit hív. (Ha­marosan megtanultam, hogy az egyenruhás füttyösök nemcsak a takit csalogatják és a fényt űzik, hanem elsősorban arra vigyáznak, hogy hivatlan vendég a házba be ne tehesse a lábát.) De a várakozás közben a furcsa érzésemnek nem ez a szokatlan látvány volt az oka, hanem a hiányérzet. Alig van ember az ut­cán. Gyalog hamarabb jutna előre az ember. Miért nem járnak gya­log? „Nem szokás New Yorkban”, feleli Helen. (Két nap alatt rájöt­tem, hogy New York-i barátaim akkor is füttyentenek vagy füt­­­tyentetnek taxiért — az ellenten­gernagyok negyeddollárért nemcsak a ház lakóinak hívnak kocsit —, ha csak három utcasarkot, ahogy itt mondják, blokkot kell megtenniök. A gyalogjárás annyira szokatlan, hogy a Hudson-parti drive-e­n fémsziluettes emléket állítottak John Finley írónak és nevelőnek, aki szeretett gyalog mászkálni a városban.­ Rohanó óra van, de az utcák üresek. „Ha most itt megállnánk, kiszáll­nánk, maga lakást bérelne egy re­sidential hotel­ben”, mondja He­len, „munkát kapna a közelben, esetleg örök életére azt hinné, hogy a New York-i utcák üresek. Van­nak a keleti oldalon fenn, uptown­­ban negyedek, német, lengyel, cseh és, bocsásson meg, magyar negye­dek, amelyek lakói arról a kör­nyékről évekig nem mozdulnak el. De várjon egy kicsit.” Vártam és befordultunk egy ave­nue-re, amelynek nevét elfelej­tettem. A taxisofőr nyelvének hosszanti oldalával­ párhuzamosan futnak az avenue-k, a sugárutak, keresztben a street-ek, az utcák, így jön létre a sakktábla. Helen hamiskásan néz rám: „Tudja, hogy állítólag egy magyar mérnök ta­lálmánya?” Hallottam, de a ma­gyar mérnök nevét sem addig, se azóta nem tudtam kinyomozni. (New York kezdőknek) közben visszagondolva, úgy emlékszem, hogy a Hatodik Avenue volt, de ez csak annak mond valamit, aki járt New Yorkban. Ha száz amerikai regényt és novellát elolvastunk is, az utcaszámok süketül hangzanak a mi fülünknek, de ugyanolyan dallamosak és sokatmondók Ame­rikában, mintha mi azt mondjuk: Petőfi Sándor utca vagy Karpfens­tein utca. És ugyanolyan különbö­ző a hangulati tartalmuk és társa­dalmi helyzetük is. A Hatodik Ave­nue itt, ahol most járhattunk, a Manhattan sziget darázs derekánál, midtown-ban, városközépen, a Rá­kóczi útnak felel meg. Üzlet üzlet hátán, de sokkal kevesebb az em­ber az utcán, mint nem a latinos Párizsban, de a hűvös Londonban, vagy akár a mi kedvesen csúnya Rákóczi útunkon. „Várjon még egy kicsit.” Vár­tam és egyszerre olyan embersűrű­be jutottunk, hogy a kocsik elvesz­tek a sok­ ember között. Ez még mindig a Hatodik Avenue. Átvá­gunk egy keresztutcán, ahol csupa francia feliratú vendéglőt látok és mindet az alagsorban, mindet sá­tortetővel, azután befordulunk, azt mondja ünnepélyesen Helen: „Ez a Fifth Avenue. Hallott már róla?” Ilyenkor a Mucsa-európai kény­telen büntetőrúgást alkalmazni, ár­tatlan képet ölt, és azt feleli: „Nem. Soha. Miért kellett volna?” Mind­járt lelkiismeretfurdalásom tá­madt, szegény Helen olyan zavar­tan mentegetőzött, hogy nem, a vi­lágért sem kellett volna, hova is gondolok, ez csak olyan beszédfor­­dulat volt. Ez egyébként a legne­vezetesebb avenue, mert itt van­nak a legszebb és legdrágább üzle­tek, ez a Manhattan sziget hosz­­szanti tengelye, és mint ilyen ez osztja a várost keletre és nyugatra. öhöm, de miért olyan fontos ez? A taxisofőr csóválja a fejét, meg­van a véleménye az európaiakról (Hiába van a mi kis földrészünkön ilyen Európa, meg olyan Európa, nemzeti, népi, társadalmi, nyelvi különbségek, az átlag-amerikainak egy bagázs vagyunk, a teremtésit.) Azért fontos, mert minden utca­szám mellett ott van az East vagy a West szócska, s az ember tudja, hogy az Ötödik Avenue-tól kell számítani erre vagy arra a keletet vagy a nyugatot Ez volt az a pillanat, amikor az agyam becsukódott. Nem, ezt nem lehet tovább elviselni. Az utcák és a sugárutak könyörtelen merőlege­sei fejtetőre állítanak minden geo­metriát, nekem ezek most már csak a végtelenben metszik egymást. Semmire, de semmire nem emlék­szem az első Fifth Avenue-lát­­ványból, csak arra, hogy innen ka­nyarodtunk be egy parkba. (Amikor első napomat később New York-i barátaimnak felidéz­tem, azok a fejükhöz kaptak. „Ez egy parkba? Az magának egy park? Az a Central Park volt, Is­ten áldja meg!” Szánom-bánom bű­nömet, sem akkor, sem azóta nem találtam a Central Parkban sem­mi vonzót, kivéve, ha az ember öt­hat emelet magasságból, a park melletti nagyon drága lakások ab­lakából nézi a fák tetejét. Igaz, ma még kopaszok a fák, de lombosan is hiányzik belőlük az az eredeti­ség és báj, az a valódiság, ami a mi Margitszigetünket és, hogy a helyi hazafiság gyanújába ne ke­veredjem, a londoni Hyde Parkot oly meghitté teszi.) Hátradültem a taxi ülésén. New Yorkból egyszerre ennyi sok. Félfüllel hallottam, amint Helen mondja, hogy ez volt a Pennsyl­vania pályaudvar, felültem és ki­néztem, miért volt? Mert bontják. (Most nagyot ugrom, mire haza­utaztam, már kő kövön nem ma­radt belőle, de a forgalom egy napra sem szünetelt.) (Egy felismerésk­ ént kettő­­ Olyan jól I­ivel I­s.| döcögtünk, hogy hamarosan kipihentem ma­gam, újra kinéztem a kocsi abla­kán. Szegényes városrészben jár­tunk, az utcán most már valóban annyi az ember, amennyi egy tíz­milliós városhoz illik.­­Ettől min­dig megrémülök, ha kimondom és leírom: annyi lakosa van, mint egész Magyarországnak. Meg kell ezt érteni ahhoz, hogy az ameri­kaiakat megértsem. Milyen szem­mel nézhetnek ők át az óceánon vagy le, tulajdon kontinensük d£li felére, ahol egy-egy országnak még annyi lakosa sincs, mint New York­nak vagy Chicagónak? Egy fiatal nemzet sokszor kamaszos önérze­tét, meg-nem-értéseit és félrema­gyarázásait részben magyarázzák ezek a számbeli különbségek, ki­váltképpen akkor, ha az ember rá­jön, hogy mindent szeretnek szá­mokkal kifejezni.) Nézem a járó­kelőket, kora tavasz van, a levegő csípős, de sokan járnak kabát nél­kül. Nyilván nem azért, mert nincs pénzük felöltőre, hanem mert__ Nem tudom. Ezt még fel kell derí­tenem. Nézem az embereket és most ve­szem észre, hogy fekete arcot alig látok. Megmondom Helennek Cso­dálkozik, de nagyon. Micsoda? Mit mondok? Nézzem csak meg jobban, az utca tele van négerrel. „Nézze, nézze, nézze.” Nem vitatkoztam. Más szemmel nézzük a világot. Száz járókelő közül három fekete nekem nem sok, a kedves hölgy szemében soknak tűnt fel. Pedig Helen, mint később megismertem, az, amit liberális amerikainak ne­veznek. Az amerikaiak szemfene­kén kell lennie egy fényérzékeny emulziónak, amely a fekete színt jobban kiemeli, ahogyan bizonyos filmek a kéket vagy a sárgát. „Ez a 23. utca”, mondta Helen. „Biztos, hogy csakugyan a Chelsea Hotelben akar megszállni?’! Biztos voltam, Arthur Miller ajánlotta, neki itt van az állandó New York-i lakása. (Huszonnégy óra alatt megértettem, miért kér­dezte ezt Helen.) „Rendiben van”, felelte egyelőre. Kiszálltunk. A kapura mutatott. „Valóban irodalmi szálló.” A kapu mellett a falon három emléktábla volt. Itt halt meg Tho­mas Wolfe. Innen indult utolsó út­jára Brendon Brehan, az ír forra­dalmár író. Itt töltötte utolsó éjsza­káját Dylan Thomas. „Gondolja, hogy ha itt szív­­infarktust kapok”, kérdezem sze­rénytelenül Helentől, „számíthatok egy kis emléktáblára?’! Megnyugtat, riadozva, hogy nem. Csak tudnám, mire értette, az infarktusra-e vagy az emléktáblá­ra?

Next