Élet és Irodalom, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)

1967-03-11 / 10. szám - Szendrő Ferenc: Tüntetés „Petőfi-Lenin” jelvényekkel • 1942 február (4. oldal) - Lukácsy Sándor: Egy szépreményű ifjú • Nyiri Józsa (4. oldal)

SZENDRŐ FERENC: Tüntetés „Petőfi - Lenin" jelvényekkel 1942 februárjában lázasan ké­szülődtünk a bőrös munkásszínját­szókkal Katona József Bánk bán­jának a bemutatására. Az egyik próbáról a Magyar Nemzet közölt szokatlanul nagy cikket. Hivata­los jóváhagyást azonban a bemu­tatóra akkor még nem kaptunk, mivel a Bánk bán nem szerepelt az engedélyezett darabok listáján. A cukrász színjátszókkal Szigli­geti II. Rákóczi Ferenc fogsága próbáit kezdtük el. Ebben az időben a Művészek, Írók és Kutatók Szövetsége (MIKSZ) titkáraként dolgoztam. A háborúval és a fasizmussal szembeni aktív ellenállás és nem­zeti összefogás jegyében keresték fel egyre többen a szövetség Má­ria Valéria utcai (most Apáczai Csere János utca) irodáját. A legizgalmasabb feladat a köze­ledő március 15-e megünneplése volt. Megjelent már a Történelmi Emlékbizottság megalakításáról szóló felhívás és a Petőfi útján című füzet Kállai Gyula szerkesz­tésében. Közben a Pátzay Pál Pe­­tőfi-plakettjéről mintázott Pető­­fi-jelvények készítéséről is döntés született. "Most már csak a gya­korlati megvalósítás maradt hát­ra. A véletlen sietett segítségünkre. Munkásszínjátszóink egyike a Ne­mesfémes Szakszervezet ifjúmun­kásai közé tartozott, ő vállalkozott arra, hogy munkahelyén, egy Ka­zinczy utcai pincehelyiségben mű­ködő jelvénykészítő kisüzemben, ahol a főnökkel együtt szervezett munkások dolgoztak, megcsinálják a jelvényeket. El is készültek kö­rülbelül 100 000 példányban pár nappal március 15-e előtt. Sürgő­sen szét kellett osztani, hogy a Petőfi-szoborhoz minél többen ez­zel a jelvénnyel vonuljunk fel. A Bánk bán legközelebbi próbá­ján nem kellett sokat magyarázni. Mindenki tudta, mit kell tennie. Ugyanez történt a cukrász szín­játszóknál is. Másnap mindannyian felkeresték a különböző párt- és szakszervezeteket és a jelvények egy részét kiosztották, egyben szervezték a tüntetésen való rész­vételt. Március 15-én reggel tíz óra felé már sűrű sorok vonultak a Petőfi-szobor felé. Egyre több ka­báton lehetett látni a jelvényeket. Az utcákon alig mutatkoztak rend­őrök, de mindenki tudta, hogy már előző nap teljes készültségbe he­lyezték a rendőrséget. Minél köze­lebb értünk a Petőfi-szoborhoz, annál feszültebbé vált a hangulat. Nem messze volt a hírhedt Zrí­nyi utcai főkapitányság. Lelki sze­meinkkel szinte láttuk a zárt ka­puk mögött felsorakozott rendőr­csapatokat. Sűrű sorok vették kö­rül a szobrot. A különböző irány­ból jövő csoportok felől induló hangfoszlányai keveredtek a le­vegőben. Munkát! Kenyeret! Vissza a sereget! , Ilyen és ehhez hasonló háború- és fasizmusellenes jelszavak hang­zottak ütemesen a fel-feltörő tö­megzajban. Egyre több nemzeti színű zászló tűnt fel a fejek fö­lött. Némelyikben vörös szalagok is lobogtak. Tizenegy óra után a Zrínyi ut­ca felől éles kiáltások csattantak fel: „Rendőrök! Jönnek a rend­őrök!” A színjátszók egy-egy ka­puba beállva osztogatták a jel­vényeket. Megbeszélés szerint — baj esetén — a Pilvax kávéház előtt kellett találkoznunk. A rend­őri akció megkezdése után a kije­lölt helyre siettem. Itt tudtam meg, hogy a jelvényt osztogató cukrá­szok egyik csoportja lebukott, kö­rülvették őket a rendőrök és be­vitték a Zrínyi utcába. Vissza­mentem a Mária Valéria utca 8- ba és a még ott levő jelvényeket biztonságosabb helyre vittem. Másnap, a cukrászok akkori Teréz körúti helyiségében talál­koztunk. A „lebukottak” is ott vol­tak. Elmesélték: amikor bekerül­tek a rendőrségre, az udvar már tele volt. Késő estig kellett vára­­kozniuk, míg kihallgatásra kerül­tek. Ezalatt bőven volt idejük, hogy a még náluk maradt jelvé­nyektől megszabaduljanak, így egyiknél sem találtak semmiféle „corpus delictit”. Sokat nevettünk annak a kispolgár külsejű férfinak az esetén, aki a többivel együtt, véletlenül került be és felháborod­va tiltakozott az egyik megtermett rendőrnél a vele elkövetett atro­citás ellen, s magyarázatot kért, hogy miért fogták el. A rendőr szó nélkül lekapta a kabátjára ki­tűzött jelvényt és az orra alá dug­ta, majd hatalmas pofont kent le neki. „Hát ezért!” — és faképnél hagyta. Végül is késő éjszaka mindenkit kiengedtek. Kint az utcán, folytat­ta a színjátszó barátunk a mesét, meglátta a „póruljárt” alakot. Ke­zébe nyomtam az ingembe rejtett jelvények közül az egyiket. Nem értette először, miről van szó, de a következő pillanatban felderült arccal tűzte ki kabátjára. „Most legalább tudom majd, miért ka­pom a másodikat!” — jelentette ki elszántan. • Másnap a jobboldali lapok megírták, hogy március 15-én a kommunisták Petőfi képével ál­cázott Lenin-jelvényeket terjesz­tettek az utcákon, de sikerült va­lamennyit összeszedni. Ebből az volt az igazság, hogy Petőfi képe a negatív oldalon kissé Leninre ha­sonlított. Pár nap múlva az utcákon újra feltűntek a „Petőfi—Lenin” jel­vények és lépten-nyomon lehetett látni, amint detektívek szedik le a kabátokról. Az történt, hogy a tün­tetés után megmaradt több ezer darabot a trafikokban helyeztük el bizományban és rövid idő alatt elkapkodták. Kétségtelen a Bánk bán és a II. Rákóczi Ferenc munkásszínját­szói az 1942. március 15-i tünte­tésen eredményesen szerepeltek. Bizonyos, hogy az újra megindu­ló próbákon a bőrös és a cukrász színjátszók fokozottabb átlénye­­güléssel készültek most már az előbbinél nehezebb, de annak egyenes folytatásául a színpadi helytállásra. LUKÁCSY SÁNDOR: EGY SZÉPREMÉNYŰ IFJÚ Magam is ifjú voltam még is­meretségünk kezdetén. Incselke­dett velem, sokáig azt hittem, álruhás alak. Egy antológia szerkesztése köz­ben találkoztam vele, cikkeivel a Marczius Tizenötödike lapjain. „Szerencsétlen fejedelmek!... Azt hiszitek, az a világ története, melyet egy copfos kamarástól tanultatok? Azt hiszitek, mert bérelt íróitok meghamisítják a történetet, ennek eredményét is meg­változtathatjátok? Még min­dig azt hiszitek, hogy a népeket számotokra teremtette az isten?" — „Minden népek testvérek!... Ha egyes ember ki is kerülheti a nemezis bosszuló kezét, oly nem­zet, mely segédkezet nyújt egy másiknak elnyomására, vagy ezt, ha tudja, nem akadályozza meg, szive legnemesebb vérével fog adózni az emberiség közös kin­cse, a szabadság ellen elkövetett bűnért.” — „Mi a népnek leg­biztosabb fegyvere makacs el­nyomós ellenében? A guillo­tine ... Mi a guillotine feladata? Elrémíteni azokat, kik az idő mutatójának, mely a népek sza­badságát jelöli, erőszakkal vagy ármánnyal más irányt akarnak adni." A cikkek alatt ez a név állott: Nyíri Józsa. Hiába kerestem a lexikonokban, nem tud róla még a mindentudó Szinnyei sem. Ar­ra gondoltam, valamelyik már­ciusi ifjúnak álneve, talán Orosz­hegyi Józsáé, hisz ez maga is fölvett név, a szürke eredeti, a Szabó helyett, s akkoriban nem volt ritkaság, hogy az írók több­féle álnevet használtak. Jó időbe telt, míg olvasmá­nyaim elém sodortak egy adatot, melyből kiderült, hogy Nyíri Jó­zsa valóságos személy, az Egyen­­lőségi Társulat tagja volt. Ott ült tehát a nevezetes asztalnál, a Madarász és a Perczel testvé­rek, Petőfi és Vasvári, Horárik és Táncsics oldalán, a radikális for­radalmárok között. Amint faggattam tovább a ré­gi hírlapokat, apránként új s új adatokat leltem, s mint a ré­gész, ki türelmesen illesztgeti egymáshoz a Holt-tengeri teker­csek szétmállott foszlányait, meg­próbáltam összerakni Nyíri Jó­zsa portréját. Tehát: Kandel Jó­zsef volt az eredeti neve, ezt 1848 októberében „a kormány be­­leegyeztével” me­gmagyar­osítot­ta. Köz- és váltóügyvéd volt, mint a márciusi ifjak s a korabeli po­litikus értelmiség legtöbbje. Mű­veltsége franciás, Louis Blanc-t és Béranger-t szerette idézni. Stí­lusa is francia rámára szabott: rövid mondatai pattognak, mint a vezényszó, mint a korbácsütés: az ilyen írásmódot — 1848 di­vatját s újdonságát a táblabírói tatik-tetik körülményesség hazá­jában — nevezte később Erdé­lyi János „forradalmi stíl”-nak. Forradalmi stíl és forradalmi mondanivaló: Nyíri Józsa a Batthyány-kormány sajtótörvé­nyét bírálja, kutyabőrösök he­lyett népfiakat kívánna látni a hivatalokban, megtagadja az oszt­rák államadósság elvállalását, ke­mény törvényt akar „a bűnök legóriásbika, a honárulás” ellen, vádolja a hitszegő uralkodót, köztársaságot sürget, és hisz ab­ban, hogy „a szabadság szelle­mét elnyomni lehetetlen, mert a történet mutatja, hogy annak bajnokai előbb feláldozták éltö­ket, semmint meggyőződéseikből egy hajszálnyit engedtek volna” — témái és Petőfi verseinek tár­gya közt szoros a párhuzam, azo­nos elv ihlette őket. És a sza­vakat tett hitelesíti: amikor a haza veszélybe kerül s atlakozni kell, Nyíri Józsa évi tízforintos — nem csekély — adományra kö­telezi magát, az árulók ellen pe­dig nem csupán cikkeiben tüzel, tanácsosi állást tölt be Madarász László rendőrminisztériumában. Ennyit sikerült megtudnom ró­la, aztán — a forradalom buká­sakor — eltűnt a szemem elől. Kényes posztjáról — gondoltam — menekülnie kellett, de hiába forgattam az emigráció névso­rait. Meghalt tehát, csatában vagy vésztörvényszék ítélete alatt — képzeletem borzongva latolga­tott. A középkor jó halálért esd­­te istenét, de van-e, s ifjúnak kü­lönösen, jó halál? A vértanúsá­got dicsőségsugarakba öltözteti az utódok kegyelete, de futni a ku­koricás felé, vert mezőn, vert álmokkal, méregetve a csökkenő távolságot a fújó paripa előtt, vagy meghalni ízenként, az ele­ven testbe plántált halállal, sze­met meresztve a börtön fenekén az elidegenedett kézre s a této­ván mozgó ujjakra, melyek a másnapi hajnalon a semmit mar­kolják már... Esztendőkig hor­doztam magamban Nyíri Józsa halálát. Nem végezték ki, el sem esett. Véletlenül és sok idő múltán egy kései emlékiratból elém villant alakja, amint az ötvenes évek iro­dalmi kávéházában ül. A meg­torlás szeszélyesen sújt vagy kí­mél. Nyíri Józsát, úgy látszik, megkímélte. Nem tudtam igazán örülni neki. Mert többnyire mi lesz sorsa a forradalmárnak, ki túléli hősi napjait? Mi lett a sorsuk az életben maradt már­ciusi fiataloknak? Ezt nem szere­ti kiteregetni a történetiroda­lom: nem ritkán elvcsere, gyá­­vulás, elszürkülés. Nyíri Józsával fatális és buta história esett meg: 1857-ben párbajvétségért börtön­be került. Összeszólalkozott va­lami színésznőn „a főváros egyik ismert utacsával”, s a párbajban halálra sebezte ellenfelét. Ez hát a vég. Másodszor hal­tam meg Nyíri Józsával, mert mit kezdhetnék majd vele, ha a büntetése éveit letöltvén, netán még elém lép ifjúságomnak tár­sa, ki hajdani szép energiáit, íme, ostoba úri virtuskodásban tékozolta el? Ám a történet még tartogatott számomra meglepetést. Nyíri Jó­zsiért megmozdultak régi elvba­rátai, rokonszenvező hangulatot támasztottak mellette, s uralko­dói kegyelemmel hamarosan ki­szabadították börtönéből. S úgy látszik, rosszul ítéltem meg őt: nem tartozhatott a forradalmi múltjukat elherdálók közé, hi­szen egy nemrég előkerült rend­őri jelentés 1859 szeptemberében a veszélyes egyének, a forradal­mat újra kezdeni hajlamosak közt említi nevét, Táncsiccsal és né­hány egykori márciusi ifjúval együtt. 1861-ben pedig, amikor Teleki László — a végzetes ha­lál elébe — Pestre érkezett, fo­gadói közt a Nemzeti Körben ott volt Nyíri Józsa is. Ez az utolsó képem róla. Igaz, egy kollégám figyelmeztetett, hogy az 1860-as évek sajtójá­ban ismét fölbukkan neve, ismét cikkeket ír, de én ezeket már nem fogom elolvasni. Fé­lek. Mit hozhat még ez a há­nyatott sors, a hatvanas, a het­venes évek, milyen újabb vak­esetet vagy csalódást Nyíri Jó­­zsának, s ki nyomába szegőd­tem, nekem? Nem akarom elol­vasni Nyíri Józsa cikkeit. In­kább megőrzöm emlékezetemben, ahogy utoljára láttam. Teleki Lászlóval parolázva, bizakodón és méltón önmagához. Maradjon így, rögzülve a kegyetlen időben. KÖRKÉRDÉS terjesztő, sem a magasabb szín­vonalú publicisztika körébe nem tartozó írásoknak? Nem hinném ugyanis, hogy helyes és lehetsé­ges akármiről akármikor csak úgy általában írni a problémák behatóbb megvizsgálása, az állásfoglalások mérlegelése nélkül, pedig ez olykor ta­pasztalható. Úgy vélem, a stabil és jó arányú szépirodalmi rész mellett, az aktualitásokkal foglalkozó írásokat illetően azo­kat kellene szaporítani — ilye­nek már eddig is voltak —, a­me­lyek írástudó (világosan, olvas­mányosan író) hozzáértőktől ered­nek. A kulturális és a gazdasági életben szép számban vannak ilyenek. Főleg viták elindításá­hoz volnának szükségesek, helye­sen, hozzáértően felvetni és meg­alapozni egy problematikát. Kel­lene tehát egy szélesebb ilyen gárda, s akkor a lap a megkez­dett irányban még eredménye­sebben haladhatna tovább. Az, amit egyénileg a leginkább sze­retek benne: a rendszeres könyv­kritikát, ennek tömör, s mégis so­katmondó voltát, továbbá a ri­portokat s az útirajzokat, leg­alábbis közülük jó néhányat. HEGEDŰS ANDRÁS az MTA Szociológiai Kutató­­csoportjának vezetője: Az Élet és Irodalom sajátos funkcióját és egyben fontosságát — véleményem szerint — az adja meg, hogy társadalmi problé­máink fölvetését és megvitatását írói igényességgel kísérli meg, vagyis, hogy fejlődésünket az em­ber nembeli haladásának szem­szögéből vizsgálja. Nálunk ma ez az egyetlen he­tilap, amelynek ilyen vagy akár­csak hasonló szerep adatott osz­tályrészül. Ez a körülmény azon­ban korántsem csak a jelentősé­gét növeli, hanem ebben már ben­ne rejlenek azok a buktatók is, amelyek a lap szerkesztését lép­ten-nyomon fenyegetik; emiatt — amint erre a múltban nemegyszer láthattunk példát — nem köny­­nyű a fontos és a kevésbé fon­tos problémák megkülönbözteté­se. ILLÉS ENDRE: 1. Egy irodalmi és politikai he­tilap akkor él igazán, ha pezseg a jó vitáktól. Különösen nálunk fontos ez, ahol legtöbbnyire a fo­lyosón vitatkozunk. 2. Az És szeret vitatkozni, A vitáit szeretem legjobban. Indulása óta rendszeres olvasó­ja vagyok az Élet és Irodalom­nak. Inkább olvasója, mint írója, de ezt nem a lap hívás­hiányá­nak, inkább munkamódszeremnek és kedélyemnek köszönhetem. Természetemnek és szokásaim­nak. S ezért is, hogy alig töpreng­tem azon: milyen legyen egy iro­dalmi hetilap? Természetesnek vettem, hogy van, s mindig­ kíván­­csian vártam közleményeit. Volt a lap indulatosabb is, igazságtala­nabb is, induláskor. És volt iro­­d­alommal­ teljesebb, talán az 1960-as évek elején. Ma, talán túlságosan szétforgácsolt, esetle­ges. A világ tele van szellemi iz­gatottsággal, erjedéssel, irodalmi, filozófiai kérdés-föltevésekkel, új áramlatokkal, indulatokkal és megvalósultságokkal; talán soha ennyi erjedés, mámor, gyötrelem, kudarc és szellemi újrakezdés nem habzódott föl a földgolyón, mint napjainkban, s az utolsó há­rom évtizedben, talán soha ilyen önmagát­ megújító akarata nem volt e bolygó művészeinek, mint ma. És gyötrelmesebb és végsőbb kérdések előtt sem állt a szellem embere, szülője és formálója, mint ma. S ha megértjük és elfo­gadjuk, hogy a művészet (így az irodalom is) nemcsak az igazság keresése, de a jóravaló akarat megvalósítása is: a kezdetektől napjainkig­ számon kell tartanunk, figyelnünk és szeretnünk kell mindent, ami e földön szellemiek­ben történik, Európától Európáig, Angliától a Szovjetunióig, az Egyesült Államoktól Japánig, Afrikától Dél-Amerikáig. Ezt a tárgyilagos figyelmet, összefogla­ló izgatott érdeklődést, lázas együtt-dobogást és keresést hiánylom elsősorban az Élet és Irodalomból. Túlságosan önma­gába zárt, s ha szabad ezt mon­danom, túlságosan ironikus ma a lap. Lenne inkább szellemiség­térkép, mint ironikus kérdőjelek sokasága. És azt hiszem, valódi önmagunkból is keveset mutatunk meg ebben a lapban. Őszintébben, nyersebben, keményebben és ára­­dóbban nyilatkozhatna meg a mai magyar szellemiség e hasá­bokon: lehetne problémáink, gyötrelmeink, átkaink, gondjaink és örömeink fényesebb csoda­tükre, színpada, amelyben nem­csak álarctalan önmagunkat lát­hatnánk meg, de mélyen a meg­váltó életet és irodalmat láthat­ná meg a Godot-ra váró olvasó. Azt szeretném, ha még tá­­gabb körből regrutálódna a lap írógárdája, függetlenül attól, hoy egyes írók egy-egy folyóirat törzsgárdájához tartoznak. Azt szeretném, ha a lap kriti­kai figyelme sokkal szélesebb körű lenne, ne fordulhasson elő, hogy egy Magyarországon megje­lent könyv ne kapjon kritikát. Igényelném a sokkal bővebb zenei és képzőművészeti tájékoz­tatást, már csak azért is, hogy po­lemizálni lehessen a napilapok­ban megjelenő kritikákkal. Hangsúlyozom: nemcsak a ze­neiekkel. Az is jó lenne, ha külföldi iro­dalmi jelenségekről rendszeres híreket kaphatnánk. Például: rövid tájékoztatót a legfonto­sabb megjelenésekről. Sokkal több információt min­den vonatkozásban! Vagyis: legalább kétszer ilyen terjedelmű ÉS-t szeretnék, hogy mindezeknek a kívánalmaknak mgfelelhessen. KARDOS LÁSZLÓ, JUHÁSZ FERENC, KADOSA PÁL: Mit várnék egy irodalmi-poli­tikai hetilaptól? Elgondolásaim­nak nagyjából megfelel az És, azért vagyok állandó olvasója. Általában jónak tartom a la­pot, kiváltképp azért, mert nem esik a folyóiratszerűség „bűné­be”. Nem hoz méltóságos, nagy cikkeket irodalmi, művészeti kér­désekről, viszont nem is veszi át a napilapok politikai publicisz­tikájának a nyelvét. örülök.a SS

Next