Élet és Irodalom, 1967. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)
1967-12-16 / 50. szám - Devecseri Gábor: „Mélyszavu múzsa” • Kosztolányi Dezsőné (8. oldal) - Hámos György: Arany János és a légikisasszonyok • televíziókritika • Iskolatelevízió | Légikisasszonyok vetélkedője (8. oldal) - Frank János: Kiállítások • képzőművészet-kritika • Barlach és Kollwitz, Szépművészeti Múzeum | Kósza-Sipos László, Eötvös Klub (8. oldal)
HÁMOS GYÖRGY: ARANY JÁNOS ÉS ALÉGIKISASSZONYOK Az elmúlt hetek tévéműsoraiból ők szerezték számomra a legtöbb izgalmat. Talán az öregedés jele, hogy Arany János nagyobbat, mint a tündéri légikisasszonyok. Ahogy egy irodalmár öregszik, egyre nagyobbá válik benne Arany alakja. Egyre többet ért meg a díjnyertes Toldi szerzőjének csodálatos költészetéből és életéből. (Bár minden „díjnyertes” szerzőnk ilyen sokra vinné.) Nem öregíteni akarom Keresztúry Dezsőt, inkább hálálkodni neki azért, hogy — úgy érzem — a titokzatos Aranyhoz eddig ő férkőzött a legközelebb, s mondott el róla a legtöbbet és a legszebben. „S mi vagyok én .. . Most szemben ül velem a képernyőn, s nagyon kedvesen, egyszerűen, világosan igyekszik felelni a nehéz kérdésre, melyet minden költő (és minden ember) feltesz magában: Mi vagyok én? Arany kérdésére Keresztury keresi a választ, a költő halála után nyolcvanöt esztendővel, szinte mindent tudva már róla, amit egy emberről egyáltalán tudni lehet. Egy pillanat alatt a hatása alá kerülök. Úgy ülök a fotelban, mint rettenetes régen a gimnázium kényelmetlen padjában — először sejtve meg az irodalom csodáit. (Igaz, hogy Vajthó László és Balázs Sándor voltak a magyar tanáraim.) Talán ettől az emléktől váltam egyszerre ilyen fogékonnyá a képernyő előtt. De a varázslat folytatódik, így szól ki a tévéből Keresztúry: „Gondoljátok el, hogy Szalontán késő éjszakáig félhomályban, mécsvilágnál olvasott. A betűt faló gyerek ott rontotta el amúgy is gyenge szemét.” S azután még többször is: „Hallgassátok figyelmesen a most következő verset...” Abba már úgy-ahogy beletörődtem, hogy a tévében szereplők okkal, ok nélkül tegezik, sőt nemegyszer becenevükön szólítják egymást. De hogy egy tudós előadó engem, a nézőt... S abban a pillanatban jöttem rá, hogy én most nemcsak képzeletben, valóban is gimnazista vagyok, hiszen a műsor, amit hallgatok, a nagyszerű iskolatévé egyik adása. Félóra alatt annyit tudtam meg Aranyról, hogy a végén már teljesen természetesnek éreztem, hogy az előadó tegezett. Valósággal jólesett. S hirtelen arra gondoltam: ilyennek kellene lennie a nagyközönséggel „érintkező” kritikusok, esztéták hangjának is. A sok tudást közvetlenségben, világosságban, kedvességben feloldanak. Persze, nem azon van a hangsúly, hogy tegezzék az olvasót, hallgatót; inkább azon észre se vegyük, ha véletlenül tegezni kezdenek. Felnőttek, sajnos, nem hallgathatják az Iskolatelevíziót (mely valóban rendkívülit produkál: a legjobb tudósokat, a legkitűnőbb előadókat állítja az ismeretterjesztés szolgálatába), hiszen a felnőttek délelőtt a munkahelyen vannak. Másnap megkérdeztem a lányom, aki épp most tanulja Arany Jánost (fiatal, teljes magyar tanárnője van): szokta-e az iskolatelevíziót hallgatni. Hogyan hallgathatná, mondta, hiszen akkor ő a gimiben van. Légikisasszonyok a földön Kilencezer méterre a föld felett, s kilencszáz kilométeres sebességgel repült velem a TU—104, amikor egyszerre megrázkódott, mintha hideglelést kapott volna. Zuhant-zuhant egyet, amit nem láttunk, csak éreztük, mint amikor a Hullámvasút bukik le a nagylejtőn. De talán még félelmetesebben. Az evőeszközök összekoccantak, a narancslé kifröccsent a pohárból. A Kárpátok felett, mondták, ilyesmi gyakran megesik. Ez sem tudott megvigasztalni: már láttam a másnapi Esti Hírlapot. S akkor megjelent az ajtóban a stewardess. (Magyarul: sztyuvi, még magyarabbul: légikisasszony.) Ne higgyék, hogy vidám volt. Ő tudja jól, hogy az efféle művidámság még jobban megrémíti a szerencsétlen utast. Ugyanolyan volt, mint az előbb, mikor a pesti lapok még eszembe se jutottak. Kedvesen mosolygott, s ha valaki ijedten mutatott a kilöttyent narancslére, megértően bólintott, és újat hozott helyette. Mint aki tudja jól: az utas csak azért nyugtalan, mert kevesebb lé maradt a pohárban. Mondanom sem kell: rendkívül csinos volt. Valószínűleg roppant gyöngéd is, megértő ... Mindnyájan megnyugodtunk, még a nők is. Arra gondoltam, a stewardess feltalálása majdnem olyan zseniális dolog volt, mint a repülőgépé. Ebben az oxigénszegény, jeges, s felhőjéghegyek feletti világban, ő köt össze az élettel. Ha a középkorban járt volna már a repülőgép, ilyen helyzetben valószínűleg zsolozsmázni kezdtünk volna. Vagy egy szelíd pap osztott volna áldást, mondván, hogy amerre zuhanunk, csak a siralom völgye, ahonnan rövidesen ismét emelkedni kezdünk. Ma őszintébbek vagyunk: bevalljuk, hogy a női báj és gyengédség vigasztalóbb mindennél. Nagyszerű ötlet volt, hogy a tévé és a MALÉV tizenegy ország repülő vigasztalóit, régi papnőit hívta egybe vetélkedőre a Ferihegyi repülőtér termeibe. A látvány lenyűgöző volt, maga a vetélkedő már kevésbé. Bár nagy apparátussal, gondosan és korrektül rendezték meg, s az annyiszor megcsodált Vitray ezúttal nemcsak magyarul, hanem angolul is kivágta magát a nehéz helyzetekből, ezek a nehéz helyzetek kísértetiesen hasonlítottak a Ki mit tud, a Ki miben tudós, a Tizenkét szék stb. nehéz helyzeteihez. Ebből a nagyon furcsa, nagyon ritka, nagyon vidám és meghökkentő meglepetéseket ígérő „légi” találkozóból éppen a légiesség hiányzott, a könynyedség. Valóban, milliókat érdekel, milyenek is ezek a lányok, akik életük java részét a levegőben töltik, akiknek munkanapja Tokióban kezdődik és Budapesten fejeződik be, s akiknek munkaideje öt, hat vagy nyolc órával előre és visszasiklik az időben? Hogyan szánták el magukat erre a pályára, melyben a legvonzóbb női tulajdonságok keverednek a legtiszteletreméltóbb férfi jellemvonással: a csinosság, könnyedség és baj, a vakmerőséggel? Mi történt velük, amikor?... Mit tennének, ha?... Féltek-e már? És milyenek a férfiak a levegőben?... „Szabálytalan” versenyzők szabálytalan vetélkedését vártuk. Valamilyen laza, tessék-lássék versenyformában, sok különös történettel és sok nevetéssel. Ehelyett komoly zsűri, pontozás és borítékok, borítékok. A borítékokban pedig ilyen kérdések: a benne talált festmény, melyik ország fővárosában található? A felhangzó zenei alkotásokhoz melyik város neve társul? Az édes lányok, akik tízezer méteren, tomboló troposzférákus viharokban nem vesztik el a fejüket, itt, a padban szurkoltak, szép kontyuk alatt vakargatták a fejüket, elkomolyodtak, még pityeregni is kezdtek. Érthető: nem szeretik, ha kiesnek. Néha az egész inkább MALÉV felvételi vizsgához hasonlított, mint a világ legnépszerűbb légikisasszonyainak nemzetközi találkozójához. A vetélkedők megszerkesztőinek olykor meg kellene rázni magukat, hogy legalább ilyen kivételes alkalmakkor elfelejtsék a borítékokat, a kérdéstípusokat, a lebonyolítás monotonná vált módszerét. Hiszen így legközelebb, ha megrendezik a világ bohócainak budapesti vetélkedőjét , ami izgalmas, fontos és vidám mesterség, azt kérdezik majd a borítékokban : ki találta fel a csörgősipkát, volt-e státusza az udvari bolondnak, hány pötty volt Gerard bohóc ruháján. S a bohócok ettől nagyon szomorúak lesznek. FRANK JÁNOS: KIÁLLÍTÁSOK KÉPZŐMŰVÉSZE' Barlach és Kollwitz Mindig némi bizalmatlansággal megyek klasszikusokhoz személyes találkozóra, nem ér-e csalódás? Belépve a Szépművészeti Múzeumba, első benyomásom az, hogy milyen nagy hatással volt ez a két művész ■— egyáltalán a progreszszív német művészet — a két háború közöttimagyar művészekre. Aztán — visszanézve — grafikájuk őseit kerestem: Kollwitzé Callot és Goya lehet, Barlaché Gavarni, s mindkettőjük előképe Daumier. Ernst Barlach (1870—1938) expresszionista szobrainak csak utódai vannak, elődei nincsenek, hacsak nem a románkori plasztika. Minden figurája mozgalmas, majdnem mindig lágyan oldalra hajlanak, jellegzetes a testüket borító ruha, kámzsa, drapéria szerepe, és a barlachi tömbbe foglalás. Témája, modellje minddig a nép; következetesek haladó művész volt egész pályáján. Hitlerék — csakúgy mint Kollwitzot — kitiltották a tárlatokról, köztéri emlékműveit lebontották, az elfajzott művészet bűnében marasztalva el őket. Barlach litográfiái közül érdemes megemlíteni a Szegény rokon című drámáját (a szobrász Kleist-díjas drámaíró is volt!) illusztráló 36 lapból álló sorozatot, és a Schiller: Óda az örömhöz kísérő lapjait. Käthe Kollwritz (1867—1945) művészetében még határozottabb, következetesebb a forradalmi tendencia, nem kritikai realizmus ez, nem is vállveregető együttérzés, hanem harcos, egyértelmű kiállás a nép, a munkásosztály mellett és a háború ellen. A Germinal, A takácsok, a Parasztháború sorozatain, külön lapjain, a forradalmi jelképű önarcképén át jutott el a Liebknecht emléklapig. Formai újító is volt, öszszefoglaló, általánosító grafikai fogalmazásával. Ismerte a sokszorosító grafika propagatív erejét; a rézkarccal kezdte, litográfiával folytatta, később úgy érezte, hogy a keményebb fametszet erőteljesebb hatású. Művészi kifejezése sohasem bombasztikus, nem használ szlogeneket, s ha lehet ilyen művészetről ezt mondani: mindig artisztikus, gyöngéd. Ez a nagy művész. Hitével, tehetségével, tudásával ragadja meg a nézőt. Kasza-Sipos László A tehetséges fiatal festő nemcsak szellemében szentendrei, hanem személyi igazolványa szerint is. Réti Istvánról is meg szokták jegyezni, hogy Nagybányán született. Kasza-Sipos esetében is úgy látszik döntő tény a szentendrei származás. Kemény, pontos, fegyelmezett tusrajzain felfedezhetjük a szentendrei elemeket, melyeket — nem is a konstruktivitás törvényei szerint — épít, sőt halmoz egymásra. Házakat, dombokat, kavicsokat. Egyszer a túlélés naturalizmus felé hajlik, máskor tusvonalai egyre apróbbá, pontszerűen ■ rövidekké válnak és szinte szövetszerű, textúrából formál. Pasztellképein egy sajátos, elmosódott álombéli áttétellel jelennek meg szuggesztívan — és ennek a gyökeresen ellentmondó kettősségnek a megoldása a legérdekesebb Kósza-Síposnál — a helyrajzilag is pontos szentendrei házak, a botanikailag korrekt virágok. Kár, hogy kevés festményét láthattuk itt, dehát az Eötvös Klub kiállításának most a grafika volt a profilja. * „MÉLYSZAVÚ MÚZSA" . „Halottjaim is itt-ott, egyre többen” *szól a Kosztolányi-sor. De éppen azok halálát nem tudjuk, oly sok tragikus és keserves tapasztalat után sem elképzelni, a bármilyen távoli jövőbe akár s feltételesen is odavetíteni, akikről Kosztolányi e verssort írta, akikről szívtépően nyilvánvaló, vagy akikről szomorúan elmondható: a mi halottatok. Ezzel előre nem gondolunk. Legyenek bármily idősek akár! Hosszú életet éltek hiszen addig? Logikus lenne vigaszul. De semmi sem vigasz, ami logikus. A halál maga is logikus, mégsem fogadható el. Nem békülök meg, bármit is beszéltek. Az ember szent. És mi marad belőle? Ha elmegy innen, testvérek, ti búsak, a földgömb szíve megreped-e tőle? Nem, nem reped meg. Csak azoké, akik a legközelebbiek hozzá mindig. S azoknak sem a test szerinti szíve. Hanem az a jelképes, amit a költészet annak nevez, érzelemnek és tudatnak ama jelképes hordozója. Ilyen megrepedt szívvel élt, társalgott, írt és mosolygott harmincegy évig férje halála után Kosztolányi Dezsőné. S ugyanakkor egy bizonyos módon képviselte őt. Erősebben, a mindennapokhoz tartozóbban, élőbben volt közöttünk maga Kosztolányi — aki pedig még dédunokáink dédunokái között is ott lesz —, amíg szigligeti nyarakon, vagy napi útjaink során bármikor Ilonával, Manyikával is találkozhatunk. Így volt ez akkor is, mikor (nyolc-kilenc éve már) váratlanul láttam meg egy Bartók Béla úti péküzletben, városon belüli őshazám területén tehát, a Hadik kávéháztól nem nagyon messze, többszörös személyiséget köszöntöttem benne — őt magát, valamint Kosztolányit, aki egyszerre csak, az ő megpillantásakor, kezdett ott lebegni, mintegy a péküzleten belüli és mégis nagyon-nagyon magas égboltozaton. Mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még, mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég. Magát és férjét láttatta hát. Továbbá a gyerekkort. Az állandóság hamis — és oly jóleső! — tudatát: itt lakhatom valahol a közelben, mindenki él az enyéim közül, a Nap mozi előtt valószínűleg ott sétál Somlyó Zoltán, s persze, hogy ebben a péküzletben, ahonnan iskolából hazajövet mindig megcsapja orrunkat az összes péksütemények illata, amit hiába is keresünk, olykor az egyes sütemények ízében, persze, hogy e boltban találkozhatom Kosztolányinéval, nyilván azért járnak erre, férjével együtt, mert a Hadik eleven Karinthy-asztalához tartanak. — Őrültség lett volna ezt így akár a magam számára is, csak fél szavakkal is, megfogalmazni se érezni, ha homályosan is, bizonyos, hogy így éreztem abban a másodpercben. S ezért is kísértem, eredeti szándékommal ellenkező irányba a Körtérig. Végig a körtérré, utcává, emléktáblává változott társak, az ő társaik, a mi mestereink életének egykori színterén. Dehogyis vágytam vissza a gyermekkorba, elsüllyesztésével mindannak, ami azóta történt. Csak éppen azok az utcák, s különösen az ő jelenléte, segítettek abban, hogy a gyermekkor is ott legyen, jelen legyen. Hogy míg lassan kísérem őt a Bartók Béla úton, e múlt „úgy legyen fölöttem, mint az ég”. S egy kicsit földien is, minden szeretteinkkel együtt, valóságosan, legalább oldalt egy kicsit. „Csak nem szabad egészen odanézni”. — idézhetném a Szabó Lőrinc halottat élővé idéző verssorát. Manyika jelenléte segített az idő izgalmas térré változtatásában. S ezért, hogy mikor a körtéren egy virágüzlet kirakatát megdicsérte, előreküldtem a trafikba, ahová tartott, s a megdicsért csokrot oda vittem be neki. Tudta, hogy e tiszteletadás a többszörös személyiségnek szól. S ezen belül különösen kettőnek; az ő hölgy-mivoltának s Kosztolányi Dezsőnek. Most, hogy a felidézők közül a felidézendők közé lépett, a mi vele kapcsolatos dolgunk az, hogy többszörös személyiségéből ne engedjük kifelejteni azt, ami elsődlegesen ő maga! Mert nem jelentéktelen. S az ő óriásokat idéző mivolta nem boríthatja, ne borítsa árnyékba. Hogy színésznőként milyen volt és mit ért, nem tudhatom. Az az idő már csak a legendáké. De hogy íróként okos és tudó, izgalmas — mert izgatottan tépelődő —, és mértéktartó — mert volt mit fékeznie, összetartania —, az minden munkájából kiderült. Emlékezetesek a Nyugatban egykor megjelent novellái, kivétel nélkül. Eszményi írófeleség volt. S emellett: vérbeli író, a maga tollának biztonságos, virtuóz kezelője. Akiről annyi óda szólt mint nevével is a szerelem mágiáját élesztő, kedvesről, s mint hitvesről, aki a költő lelkét és kabátját gondozza, otthonát otthonná varázsolja, aki társ „az éjek élén”, aki a boldog pillanatok anyja és a fájdalmaknak orvosa, vagy — és talán ez a legszebb — akit a költő megszokott, akár a levegőt, mert bármerre néz, mindenütt ő van, s egy este hirtelen ámúlva ocsúdik rá: „Megszoktam őt, akár a levegőt, —r Ő adja nékem a lélegzetet”, — akiről ezek az ódák szóltak, az a feleség, amikor a leginkább végzett szolgálatot a költő műve körül, akkor volt a legegyénibben, a legdiadalmasabban író, ott volt a leginkább ő maga. Tárgyilagosan és odaadó szeretettel, felvilágosítva a művek hátteréről és megerősítve közvetlen hatásukat, ír férjéről, a kegyetlenségig menő őszinteséggel önmagáról, s mindenkor kristálytiszta, Kosztolányihoz és önmagához méltó emelkedett lírával. Ez az önéletrajzzal egybefonódott életrajz egyszerű és világos, nélkülözhetetlen és élvezetes. S a költő „Hitves”-ódájából ha más nem, a „mélyszavu” jelző figyelmeztet rá — mikor immár jelképes csokrunkat átadjuk és sietünk tovább a magunk egyre végtelenebbnek érzett, ám egyre végesebbnek tudott életében —, hogy nem egyedül ihlető, hanem alkotó is volt ő, az „élet koszorúsa” a „mélyszavú múzsa”. ANTIGONÉ Szophoklész halhatatlan tragédiájának magyarul beszélő görög filmváltozata Címszerepben: IRENE PAPAS BEMUTATÓ: DECEMBER 21.