Élet és Irodalom, 1967. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)
1967-12-23 / 51. szám - Frank János: Barcsay Jenőnél • Műterem • Barcsay Jenő festő (8. oldal) - Barcsay Jenő: • kép (8. oldal) - Létay Vera: Félelem a farkastól • színikritika • Edward Albee: Nem félünk a farkastól, rendező Lengyel György, Madách Színház | Dürrenmatt: A nagy Romolus, rendező Ádám Ottó, Madách Színház (8. oldal) - B. Nagy László: Kalandfilm - kamarastílusban • filmkritika • Fekete István: A koppányi aga testamentuma, rendező Zsurzs Éva (8. oldal)
BARCSAY JENŐNÉL Amikor beléptem Barcsay mester műtermébe — nem először jártam itt —, meglepetés fogadott: a művész nyers fenyőfa deszkákból galériát épített a szobájába, hogy rajta tárolja a képeit A galériára falépcső vezet fel, olyan, mint a szentendrei padlás-feljárók. Jellegzetes Barcsay kép-motívum! A művészet visszahatott a valóságra. — Szándékosan terveztettem így ezt a faépítményt, hogy olyan környezetben tölthessem az életemet, ami eddig csak képzeletemben élt. Vízszintesek, merőlegesek, ferdék közt. — Kerek egy évvel ezelőtt volt kiállítása az Ernst Múzeumban. A kiállítás utáni év — tapasztaltam — mindig nagyon fontos a művész életében. Mi történt ez alatt az év alatt? Mit festett azóta? Hogyan? — Egy kissé össze kellett szedjem magam. Örülök, hogy senkire sem hallgatva, a magam ízlése szerint válogattam ki a kiállítási anyagomat és kihagytam a régebbi képeimet, mert nem volt szándékom retrospektív tárlatot bemutatni. Az már nem az én feladatom. Egy kiállítás mindig leszámolást, is jelent; rendet kellett tennem magamban és abban is, amit egy életen át tettem és elkövettem. Azt is tudomásul kellett vennem, hogy öregszem. Tehát most már csiszolgatni, tartalmasabbá kell tenni azt a festészetet, ami az enyém. De vajon lehet-e? — Közvetlen a kiállítás után inkább pihentem, képeimet rendezgettem és főiskolai teendőimet láttam el. Később kora tavasszal Szentendrén kezdtem újra foglalkozni a dolgaimmal, s a festést ott folytattam, ahol abbahagytam. Az első új képem a kiállításomon szerepelt Emlék-nek az utánérzése volt. Ezután egyszerűbben megfogalmazott kisebb-nagyobb képecs- széket festettem. Ezekben is a térnek és a formának festői értelemben vett problémái izgattak. A legutóbbi képeim pedig — úgy érzem —, bizonyos értelemben különböznek a többitől, mert a megkomponálásuk, de a szín és formai felépítésük tekintetében is más értelműek. Barcsay Jenő oeuvre-je — láthattuk a kiállításán is — korszakokra oszlik. Új festményeit is tulajdonképpen már új korszakba sorolhatjuk. Mások ezek, mint a tavalyi kiállítás legfrissebb „szürke” képei, ezeknek látszólagos elvontságától is visszaléptek a realitás felé a mostaniak. De azok nélkül az „absztrakt” kompozíciók nélkül nem születhettek volna meg a legújabbak, melyeket talán én látok elsőnek. A korszak változott tehát, de a festői téma ugyanaz maradt: ház, épület, architektúra boncolása. Nem az épület ábrázolása ez, hanem képpé deriválása. Geometrikus képek ezek is, a sima, egyenletesen festett foltoknak éles a határuk. Mély barnák, mély szörösek foglalják el a képfelület nagyobb részét, de mindez csak az élénk színfoltok ágya, mintegy a kerete. Ház oromfala, keresztmetszete, alaprajza, gyakran egyidejűleg, egy síkba terítve szerepel itt szerkezet ez, fölbillenthetetlenül biztos, de érzékeny szerkezet. A Barcsay-kép közreadja mindazt, amit festője a valóság teljesebb megismerése terén ''sert. — Tudom, Barcsay Jenőnél a festés és a rajzolás váltogatják egymást. Ezeket az új képeket is megelőzte egy rajzciklus? —. Mint máskor is, a szeptember hónapot otthon töltöttem el, Erdélyben, a családom körében. Persze nem egészen munka nélkül, mert rajzoltam. Az otthoni, Désakna környéki, dombos táj mindig leköti a figyelmemet, mert igen változatos, motívumokban gazdag, mondhatnám kényszerít arra, hogy rajzoljak. Az újabban készült raj MŰTEREM zaim is folytatásai a régebbeieknek, de szerepel ezek közt egy pár olyan lapom, amely újabb problémákat vet föl számomra. — A nemzeti színházbeli nagy mozaikjának közönségsikere is van, jelképe, szinte emblémája lett az új színháznak. Készül-e újabb mozaikra? — Érdekel a mozaik és annak lehetőségei, mivel a mozaiknál az épület törvényeihez kell alkalmazkodni, nem lehetünk tekintettel a természetben látott térviszonyokra. Át kell alakítani a tárgyak fizikai valóságát, a teret, amelyben a formák élnek, annyira, hogy a kép (a mozaik) az épülettel eggyé váljék és azzal harmonizálhasson. Például egy barokk épületben nem tudnék elképzelni olyan mozaikot, amilyent én csinálok. A mozaikkal kapcsolatban egyéb problémák , is foglalkoztatnak. "Ilyen a konstruktív és a dekoratív fogalmazás kérdése, aztán a sík és a tér egymáshoz való viszonya. Van, hogy dimenziókat kell teremteni, úgy, hogy az épületet emelje, szolgálja, meg kell érezni az anyag és a technika lehetőségeit, határait. — Eddig a mozaikjaimmal bizonyos mértékig lemondtam a színekről. .._azok...lehetőségeiről.. Ezt a hiányt igyekeztem pótolni, erős tónus-ellentétekkel.. Most azonban a szín is izgat és remélem, hogy sikerül összehoznom egy színekben fölépített mozaik-képet is. — Van-e konkrét lehetősége újabb — most már harmadik — mozaik alkotására? — Igen, szó van róla, hogy Szentendrén építenek egy új kultúrházat, és az építész elgondolása szerint a hall egyik falát az én mozaikom díszítené. Örülök a munkának, és annak külön, hogy éppen Szentendrén lenne mozaikképem. — És milyen lenne ez a falkép? — Föltétlenül figurális, mint a Nemzeti Színház mozaikja, sőt hangulatában is rokon azzal, de ha lehetséges, és ha hozzájuthatok velencei mozaik-kockákhoz, akkor arany háttérre gondolnék. Ez illenék is Szentendre atmoszférájához. Frank János Hg-W '' % ' iÁéiMÉB weté LETAY VERA: „És a Nyugatnak, amelyet sorvadó kapcsolatok bénítanak, s amelyet súlyosan nyomaszt a száguldó eseményekhez alkalmazkodni képtelen merev erkölcs ... végül is ... el kell buknia” — olvassa hangosan egy találomra felütött könyvből, hajnali négy órakor George, Edward Albee Nem félünk a farkastól című drámájának főhőse. Mi ez a könyv, ki az írója, nem tudjuk, de elképzelhető (persze csak, ha egy kicsit megerőltetjük képzeletünket), hogy Dürrenmatt A nagy Romulus című komédiájának kritikai elemzéséből hallottunk egy bekezdést. A játék valójában méltatlan és erőszakolt, gondolati párhuzamot teremteni két teljesen különböző szemléletű és vérmérsékletű mű között, csak azért, mert a műsorpolitika szeszélye úgy hozta, hogy a Madách Színház együttese éppen most mutatta be mindkét darabot. Mégis észre kell vennünk, van valami döbbenetesen közös az előérzetben, mellyel egy társadalmi világrend bukását, megjövendölik, gunyoros logikával vagy az idegek és ösztönök elementáris tiltakozásával vallanak a jelenlegi viszonyok tarthatatlanságáról, a világról, amely Dürrenmatt megfogalmazásával élve „éppen az összecsomagolásnál” tart. Nem alaptalanul nevezi Romulus császárt felesége defetistának és nem alaptalanul vádolta az amerikai kritika egy része Albee-t defetizmussal; semmi kedvük sincs a hősiesség pózában védelmére kelni a beteg állapotoknak, amelyeken már kiütközni látják a pusztulás foltjait. Dürrenmatt történelmietlen történelmi komédiájában a római világimpérium bukásának tótágasra állított, ironikus ábrázolásával nyílt példabeszédet intéz a mához. A jámbor császári haspók, a bíbortógás tyúktenyésztő húsz évig hitelesen játszott szerepe mögött valójában bölcs moralista, nagy koncepciójú politikus húzódik meg, csak éppen végcélja ellentétes az uralkodói ésszerűséggel: nem megmenteni akarja birodalmát, hanem elveszejteni. Császári elődei istenné avattatták magukat, Romulus szerényebb és nagyravágyóbb. Halandói mivoltában akar isteni végítéletet ülni a hódító és zsarnoki állam Szodomája felett. Elvégezve történelmi hivatását,, beletörődéssel várja, hogy a beözönlő barbárok mészárló kardja tragikus hőssé avassa, de ehelyett a germánok rettegett fejedelmének személyében egy másik filozófus hajlamú tyúktenyésztő kollégára lel, akivel kicserélheti nézeteit a tojáshozamról és a világ aggasztó jövőjéről. A tragédia mártíriuma helyett a bohózat tisztes nyugdíja várja. A humanista fellobbanás beletorkollik a baljós történelmi szkepszisbe. Nevetségessé tenni, ami magasztosként él tudatunkban, magasztossá a nevetségest, lerántani a sárba, a legszentebbeknek hitt szólamokat, felemelni a besározottakat — ez a dürrenmatti komédia paradox alapállása. És egyáltalán mindent lehetőleg fordítva csinálni, mint ahogyan az szokásos. A paradoxon nagyon hálás forma, de egy bizonyos idő után rájövünk logikájára, a meglepetés elfásul, fárasztóvá válik. Talán azért is éreztünk kis csalódást a Madách Színházban, mert az utóbbi években annyira hozzászokhattunk a képtelenségek dramaturgiájához, hogy ma már inkább a lehetségest látjuk képtelennek. A történelmi szentségtörés csak addig izgalmas és mulatságos, amíg megtörik. A második, harmadik felvonásban már beleilleszkedünk a szemlélet sajátos rendszerébe, s a figurák kibújnak a látszat meghökkentő, tarka öltözékéből, lemeztelenednek igazi lényegükre, egy-egy magatartás sémájára. Amikor Dürrenmatt alakjai, helyzetei filozofikus bukfenceket vetnek, mindig szellem és lelemény uralkodik a színpadon, amikor tisztességesen talpukra állnak és fejtegetéseik pátoszától megilletődve, maguk is elhiszik, hogy hús-vér mágikus hősök, már nem tudják elevenen tartani érdeklődésünket. Ádám Ottó rendezése talán túlságosan is komolyan vette az író utasítását: „Az én alakjaim csak belülről ábrázolhatok.” Ez valószínűleg épp annyira fedi az igazságot, mint egy másik megállapítása saját drámaírói művészetéről: „A kiindulópontom sohasem holmi tétel, hanem egy történet.” A kifinomult érzelmi radarkészülék, amellyel Ádám Ottó okos és bensőséges művészete rendelkezik, most mindent egy fokkal komolyabbra és átéltebbre hangolt, mint amilyet a filozófiai és történelmi parabola harsány szélsőségei megkívántak volna. A Romulusnak (Fáy Árpád kitűnő fordítása), mint lélektani drámának, nincs hitele. Pécsi Sándor bölcs iróniájú, groteszk emberségű Romulusalakítása is — mely az előadás egyetlen igazi eseménye volt — megszenvedte a felfogást, mely a gondolat retorikai hevületét az érzelmek tragikai magaslatára próbálta emelni. Albee hősei, Dürrenmatt alakjaival ellentétben, hús-vér emberek a javából, talán túlságosan is bővérűek. Sebezhetőek, ellentmondásosak, szenvedélyesek, szörnyűek. Nem fogalmaznak meg történelmi igazságokat, nem elemzik egyéni létük és a monopoltársadalom összefüggéseit, kevés szó esik az emberiség jövőjéről is, de amit tépett, meztelen idegzetükkel, szenvedéstől kiélesedett ösztöneikkel felfognak és közvetítenek a valóságból — csontunkig hatol. A mérhetetlen mennyiségű whisky, konyak és tiszta szesz, amelyet ezen a szombat éjszakán Martha és George, a fiatal vendégházaspár társaságában benyakal, nem bódítja el tudatukat, inkább ijesztően gátlástalanná teszi őket az igazság kegyetlen kimondásában, az önérzetbe gázoló, szadista játékok kiagyalásában. Ami itt ezen az éjszakán lélekgyilkolásban, egymás kínzásában, megalázásában, kiszolgáltatásában végbemegy, maga a pokol. Nevetséges és szánalmas pokoli Túl sokat beszéltek már Albee darabjával kapcsolatban a lealjasodásról, szennyről, nihilről, éppen ezért hadd hangsúlyozzuk Obr SZÍNHÁZ most a tisztaságot, a morális jóízlést és a mélységes, gyermeki szomorúságot, amely ebből a kivételes ihletettségű műből árad. George életének, tanári és művészi ambíciójának kudarca tulajdonképpen a tagadás erkölcsösségéből származott: nem volt hajlandó elfogadni az amerikai életforma érvényesülési feltételeit, az egyetemi kisváros értelmiségi körének szentesített normáit, a rektor-após dinasztikus pártfogását. Bohóckodáséval nem tudja annyira lealázni magát, hogy emberi méltóságban ne magasodjék a „keep smiling” és a karrier Amerikájának tipikus, ifjú képviselője fölé, aki mindig „drágámnak” szólítja feleségét, de házasságuk a hazugság és öncsalás támasztékain nyugszik. Kisszerű, halott lények, képességeik és vágyaik a nagy tömegálom igényeivel harmonizálnak. Marthe és George egymást hibáztatják meddő életükért, a külső talajtalanság feszültségét a házasélet ádáz belvillongásaiban vezetik le, de minden gonoszkodásuk eleven és érző húsba vág, erkölcsi ingerközpontjuk egészségesen működik. Elveszettek és egymásra utaltak. Kínok között, pusztítva önmagukat, de élnek. Az alkohol felszabadító hatása nemcsak a végletes szenvedélyeket oldja le láncáról, de lélektani hitelességgel lazítja fel a dramaturgiát is. A három felvonás látszólag egy helyben toporgó lelki pankrációja mögött Albee csodálatos türelemmel, gondossággal, drámai érzékvel készíti elő a leszámolást az öregedés és magány üressége ellen kitalált titkos játék illúziójával, az önáltatás nélküli végső szembenézést a farkassal. A drámai nyelv színesen és gazdagon adja vissza a józan nappali gátlásoktól megszabadult, szertelenül csapongó, mámoros állapotot. Elbert János kongeniális fordítása nemcsak a nyelvi leleményektől sziporkázik, de párját ritkító, művészi átéléssel talál rá az ízig-vérig mai nyelv hangulatára és ritmusára. A „kis” Madáchban egy nagy előadást láthattunk. Eszményi tolmácsolását a műnek, iszonyatosságát, kajánságát és részvétteljes szépségét egyaránt sugározva. Lengyel György rendezése a dráma minden árnyalatát felszínre hozta, egyetlen pillanatát semejtette el a lehetőségeknek, elképzelése szinte személytelenül és észrevétlenül oldódott fel a színésziek nagyszerű játékában, tökéletes összehangoltságában. Gábor Miklós és Tolnay Klári félelmes intuícióval keltették életre szerepüket, a viharzó sebességgel váltakozó lelkiállapotok magasságaiba és mélységeibe boszorkányos ösztönökkel emelkedtek fel és szálltak alá. Féktelen játékukhoz kitűnő partner volt a fiatal Linka György Nick szerepében, öntudatos korlátoltságával szinte kínálta magát, hogy házigazdái a fantázia újabb és újabb kalandjaiba rántsák bele. De remekelt Vass Éva is az amerikai típusfeleség megformálásában, ahogy kislányos igyekezettel megpróbált felfogni egy-egy pillanatot a körülötte tomboló intellektuális orgiából, gyógyíthatatlanul ostoba és szánalmat keltő volt egyszerre. FÉLELEM A FARKASTÓL B. NAGY LÁSZLÓ: KALANDFILM - KAMARASTÍLUSBAN Illyés Gyula híres versében ötven huszár járja körbe-körbe az ozorai Kálvária-hegyet, s ruhát cserélve tévesztik i meg a sokszoros túlerőben levő ellenséget. Zsurzs Éva, a televízió találékony rendezője a büdzsétől és a képernyő méreteitől egyképpen szorongatva rájött, hogy a klasszikus csel filmen is megteszi, sőt, ha jól számoltam, húsz főre csökkentette a katonaság-népség létszámát. Körülbelül ennyien lovagolnak, vívnak, verekszenek, martalóckodnak végvári vitézként, vallon zsoldosokként s meglepően , vajszívű janicsárokként a Koppányi aga testamentuma című tévé produkcióban, mely az eljövendő, színes adás számára készült, de karácsonyi kriszkindliként moziban is bemutatják. A leleplezést dicséretnek szántam. A filmetaz ifjabb korosztály tagjai közt néztem végig, akik bár még a filmbeli statisztériánál is kevesebben voltak (ahányan be tudtak lógni a szakmai vetítésre), mégis nagyobb skandalumot kavarva fejezték ki elégedettségüket, mint a vásznon bajvívók lelkes „tömege”. Mi tagadás, a hangulatuk rám ragadt. Végül is elsősorban nekik szól a film, (miként Fekete István elragadó ifjúsági regénye is, melyből készült), ám hatását az élemedettebb s elkérgesedettebb lelkű nézőre sem téveszti el, ,mert jóllehet sehol sem töri át a műfaj a konvencióit, valami kedves, játékos pájjal oldja föl az előre kiszámítható fordulatokat. A gonosz cselszövők anekdotába illő módon sülnek föl, mely egyszerre s nem kevésbé hatásosan csattan a gyakorta kivont kardokkal, s a Fekete István prózájában csörgedező magyar epikai hagyomány, a Jókaitól, Mórától örökölt humor többnyire zavartalanul elegyedik a dramaturgiai igyekezettel (forgatókönyv: Bencsik Imre és Zsurzs Éva) a kalandfilm feszültségének megteremtésére. A bonyodalom alakulásában legalább akkora szerepe van a zord végvári kapitány szerelmi epekedésének és ügyefogyott udvarlásának, a „furfangos diák” kikapós természetének, mint a kincs körüli egész herce-hurcának, amit mellesleg fölöslegesen komolykodva tálaltak Fölróhatnánk, hogy szép számmal akad „idézet” a filmben, egy a Gül Baba című operettből, egy másik, az álruhás építész vendégszereplése a zsoldosok várában, nyilvánvalóan a Ludas Matyiból, de Bessenyei Ferenc, Szirtes Ádám, Iglódi István oly förgeteges bohócsággal, önmagukon is remekül mulatva komédiázzák végig e kölcsönzött helyzeteket, hogy a viszontlátás egyik esetben sem zavaró. A főszerepben a főiskolás Benkő Péter bajvívóként és színészként egyformán jól mutatkozott be; néhol tán túlságosan izgékony, a vívójelenetek közben is fölösleges színészi „lereagálásokkal” kísérletezik, de szép beszéde, vibráló érzékenysésége, kedves humora sokat ígér. Czabarka György képei invenciózusak, ízlésesek.