Élet és Irodalom, 1967. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)

1967-12-23 / 51. szám - Frank János: Barcsay Jenőnél • Műterem • Barcsay Jenő festő (8. oldal) - Barcsay Jenő: • kép (8. oldal) - Létay Vera: Félelem a farkastól • színikritika • Edward Albee: Nem félünk a farkastól, rendező Lengyel György, Madách Színház | Dürrenmatt: A nagy Romolus, rendező Ádám Ottó, Madách Színház (8. oldal) - B. Nagy László: Kalandfilm - kamarastílusban • filmkritika • Fekete István: A koppányi aga testamentuma, rendező Zsurzs Éva (8. oldal)

BARCSAY JENŐNÉL Amikor beléptem Barcsay mester műtermébe — nem először jártam itt —, meglepetés fogadott: a művész nyers fenyőfa deszkákból galériát épített a szobájába, hogy rajta tárolja a képeit A galériára falépcső vezet fel, olyan, mint a szentendrei padlás-feljárók. Jellegzetes Barcsay kép-motívum! A művészet visszahatott a valóságra. — Szándékosan terveztettem így ezt a faépítményt, hogy olyan kör­nyezetben tölthessem az életemet, ami eddig csak képzeletemben élt. Vízszintesek, merőlegesek, ferdék közt. — Kerek egy évvel ezelőtt volt kiál­lítása az Ernst Múzeumban. A kiállítás utáni év — tapasztaltam — mindig na­gyon fontos a művész életében. Mi tör­tént ez alatt az év alatt? Mit festett azóta? Hogyan? — Egy kissé össze kellett szed­jem magam. Örülök, hogy senkire sem hallgatva, a magam ízlése sze­rint válogattam ki a kiállítási anyagomat és kihagytam a régebbi képeimet, mert nem volt szándé­kom retrospektív tárlatot bemu­tatni. Az már nem az én felada­tom. Egy kiállítás mindig leszámo­lást, is jelent; rendet kellett ten­nem magamban és abban is, amit egy életen át tettem és elkövettem. Azt is tudomásul kellett vennem, hogy öregszem. Tehát most már csiszolgatni, tartalmasabbá kell tenni azt a festészetet, ami az enyém. De vajon lehet-e? — Közvetlen a kiállítás után in­kább pihentem, képeimet rendez­gettem és főiskolai teendőimet lát­tam el. Később kora tavasszal Szentendrén kezdtem újra foglal­kozni a dolgaimmal, s a festést ott folytattam, ahol abbahagytam. Az első új képem a kiállításomon sze­repelt Emlék­-nek az utánérzése volt. Ezután egyszerűbben megfo­galmazott kisebb-nagyobb képecs- széket festettem. Ezekben is a tér­nek és a formának festői értelem­ben vett problémái izgattak. A legutóbbi képeim pedig — úgy ér­zem —, bizonyos értelemben kü­lönböznek a többitől, mert a meg­­komponálásuk, de a szín és for­mai felépítésük tekintetében is más értelműek. Barcsay Jenő oeuvre-je — láthattuk a kiállításán is — korszakokra oszlik. Új festményeit is tulajdonképpen már új korszakba sorolhatjuk. Mások ezek, mint a tavalyi kiállítás legfrissebb „szürke” képei, ezeknek látszólagos el­vontságától is visszaléptek a realitás felé a mostaniak. De azok nélkül az „absztrakt” kompozíciók nélkül nem születhettek volna meg a legújabbak, melyeket talán én látok elsőnek. A kor­szak változott tehát, de a festői téma ugyanaz maradt: ház, épület, architek­túra boncolása. Nem az épület ábrá­zolása ez, hanem képpé deriválása. Geometrikus képek ezek is, a sima, egyenletesen festett foltoknak éles a határuk. Mély barnák, mély szörösek foglalják el a képfelü­let nagyobb ré­szét, de mindez csak az élénk színfol­tok ágya, mintegy a kerete. Ház oromfala, keresztmetszete, alaprajza, gyakran egyidejűleg, egy síkba terítve szerepel itt­­ szerkezet ez, fölbillenthe­­tetlenül biztos, de érzékeny szerkezet. A Barcsay-kép közreadja mindazt, amit festője a valóság teljesebb megismeré­se terén ''sert. — Tudom, Barcsay Jenőnél a festés és a rajzolás váltogatják egymást. Eze­ket az új képeket is megelőzte egy rajz­ciklus? —. Mint máskor is, a szeptember hónapot otthon töltöttem el, Er­délyben, a családom körében. Per­sze nem egészen munka nélkül, mert rajzoltam. Az otthoni, Désak­­na környéki, dombos táj mindig le­köti a figyelmemet, mert igen vál­tozatos, motívumok­ban gazdag, mondhatnám kényszerít arra, hogy rajzoljak. Az újabban készült raj­ MŰTEREM zaim is folytatásai a régebbeiek­­nek, de szerepel ezek közt egy pár olyan lapom, amely újabb problé­mákat vet föl számomra. — A nemzeti színházbeli nagy mo­zaikjának közönségsikere is van, jelké­pe, szinte emblémája lett az új színház­nak. Készül-e újabb mozaikra? — Érdekel a mozaik és annak lehetőségei, mivel a mozaiknál az épület törvényeihez kell alkalmaz­kodni, nem lehetünk tekintettel a természetben látott térviszonyok­ra. Át kell alakítani a tárgyak fi­zikai valóságát, a teret, amelyben a formák élnek, annyira, hogy a kép (a mozaik) az épülettel eggyé váljék és azzal harmonizálhasson. Például egy barokk épületben nem tudnék elképzelni olyan mozaikot, amilyent én csinálok. A mozaikkal kapcsolatban egyéb problémák , is foglalkoztatnak. "Ilyen a konstruk­tív és a dekoratív fogalmazás kér­dése, aztán a sík­ és a tér egymás­hoz való viszonya. Van, hogy di­menziókat kell teremteni, úgy, hogy az épületet emelje, szolgálja, meg kell érezni az anyag és a tech­nika lehetőségeit, határait. — Eddig a mozaikjaimmal bizo­nyos mértékig lemondtam a szí­nekről. .._azok...leh­etős­égeiről.. Ezt a hiányt igyekeztem­ pótolni, erős tó­nus-ellentétekkel.. Most azonban a szín is izgat és remélem, hogy si­kerül összehoznom egy színekben fölépített mozaik-képet is. — Van-e konkrét lehetősége újabb — most már harmadik — mozaik alko­tására? — Igen, szó van róla, hogy Szentendrén építenek egy új kul­­túrházat, és az építész elgondolá­sa szerint a hall egyik falát az én mozaikom díszítené. Örülök a munkának, és annak külön, hogy éppen Szentendrén lenne mozaik­képem. — És milyen lenne ez a falkép? — Föltétlenül figurális, mint a Nemzeti Színház mozaikja, sőt hangulatában is rokon azzal, de ha lehetséges, és ha hozzájuthatok velencei mozaik-kockákhoz, akkor arany­ háttérre gondolnék. Ez ille­nék is Szentendre atmoszférájá­hoz. Frank János Hg-W '' % ' iÁéiMÉB w­eté LETAY VERA: „És a Nyugatnak, amelyet sor­vadó kapcsolatok bénítanak, s amelyet súlyosan nyomaszt a száguldó eseményekhez alkal­mazkodni képtelen merev er­kölcs ... végül is ... el kell buk­nia” — olvassa hangosan egy találomra felütött könyvből, haj­nali négy órakor George, Edward Albee Nem félünk a farkastól cí­mű drámájának főhőse. Mi ez a könyv, ki az írója, nem tudjuk, de elképzelhető (persze csak, ha egy kicsit megerőltetjük képzele­tünket), hogy Dürrenmatt A nagy Romulus című komédiájá­nak kritikai elemzéséből hallot­tunk egy bekezdést. A játék valójában méltatlan és erőszakolt, gondolati párhuza­mot teremteni két teljesen külön­böző szemléletű és vérmérsékle­tű mű között, csak azért, mert a műsorpolitika szeszélye úgy hoz­ta, hogy a Madách Színház együttese éppen most mutatta be mindkét darabot. Mégis és­zre kell vennünk, van valami döb­benetesen közös az előérzetben, mellyel egy társadalmi világrend bukását, megjövendölik, gunyoros logikával vagy az idegek és ösz­tönök elementáris tiltakozásával vallanak a jelenlegi viszonyok tarthatatlanságáról, a világról, amely Dürrenmatt megfogalma­zásával élve „éppen az össze­csomagolásnál” tart. Nem alap­talanul nevezi Romulus császárt felesége defetistának és nem alaptalanul vádolta az amerikai kritika egy része Albee-t defe­­­­tizmussal; semmi kedvük sincs a hősiesség pózában védelmére kel­ni a beteg állapotoknak, ame­lyeken már kiütközni látják a pusztulás foltjait. Dürrenmatt történel­mietlen történelmi komédiájá­ban a római világimpérium bu­kásának tótágasra állított, ironi­kus ábrázolásával nyílt példabe­szédet intéz a mához. A jámbor császári haspók, a bíbortógás tyúktenyésztő húsz évig hitelesen játszott szerepe mögött valójá­ban bölcs moralista, nagy kon­cepciójú politikus húzódik meg, csak éppen végcélja ellentétes az uralkodói ésszerűséggel: nem megmenteni akarja birodalmát, hanem elveszejteni. Császári elő­dei istenné avattatták magukat, Romulus szerényebb és nagyra­­vágyóbb. Halandói mivoltában akar isteni végítéletet ülni a hó­dító és zsarnoki állam Szodomá­ja­ felett. Elvégezve történelmi hivatását,, beletörődéssel várja, hogy a beözönlő barbárok mé­szárló kardja tragikus hőssé avassa, de ehelyett a germánok rettegett fejedelmének személyé­ben egy másik filozófus hajla­mú tyúktenyésztő kollégára lel, akivel kicserélheti nézeteit a to­jáshozamról és a világ aggasztó jövőjéről. A tragédia mártíriu­­ma helyett a bohózat tisztes nyugdíja várja. A humanista fel­­lobbanás beletorkollik a baljós történelmi szkepszisbe. Nevetségessé tenni, ami ma­gasztosként él tudatunkban, ma­gasztossá a nevetségest, leránta­ni a sárba, a legszentebbeknek hitt szólamokat, felemelni a be­­sározottakat — ez a dürrenmatti komédia paradox alapállása. És egyáltalán mindent lehetőleg for­dítva csinálni, mint ahogyan az szokásos. A paradoxon nagyon hálás form­a, de egy bizonyos idő után rájövünk logikájára, a meglepetés elfásul, fárasztóvá válik. Talán azért is éreztünk kis csalódást a Madách Színházban, mert az utóbbi években annyira hozzászokhattunk a képtelensé­gek dramaturgiájához, hogy ma már inkább a lehetségest látjuk képtelennek. A történelmi szentségtörés csak addig izgal­mas és mulatságos, amíg megtö­rik. A második, harmadik fel­vonásban már beleilleszkedünk a szemlélet sajátos rendszerébe, s a figurák kibújnak a látszat meghökkentő, tarka öltözékéből, lemeztelenednek igazi lényegük­re, egy-egy magatartás sémájára. Amikor Dürrenmatt alakjai, helyzetei filozofikus bukfenceket vetnek, mindig szellem és lele­mény uralkodik a színpadon, amikor tisztességesen talpukra állnak és fejtegetéseik pátoszá­tól megilletődve, maguk is elhi­szik, hogy hús-vér mágikus hő­sök, már nem tudják elevenen tartani érdeklődésünket. Ádám Ottó rendezése ta­lán túlságosan is komolyan vette az író utasítását: „Az én alak­jaim csak belülről ábrázolha­tok.” Ez valószínűleg épp annyira fedi az igazságot, mint egy má­sik megállapítása saját dráma­írói művészetéről: „A kiinduló­pontom sohasem holmi tétel, ha­nem egy történet.” A kifinomult érzelmi radarkészülék, amellyel Ádám Ottó okos és bensőséges művészete rendelkezik, most mindent egy fokkal komolyabbra és átéltebbre hangolt, mint ami­lyet a filozófiai és történelmi pa­rabola harsány szélsőségei meg­kívántak volna. A Romulusnak (Fáy Árpád kitűnő fordítása), mint lélektani drámának, nincs hitele. Pécsi Sándor bölcs iróniá­­jú, groteszk emberségű Romulus­­alakítása is — mely az előadás egyetlen igazi eseménye volt — megszenvedte a felfogást, mely a gondolat retorikai hevületét az érzelmek tragikai magaslatára próbálta emelni. Albee hősei, Dürrenmatt alakjaival ellentétben, hús-vér­­ emberek a javából, talán túlsá­gosan is bővérűek. Sebezhetőek, ellentmondásosak, szenvedélye­sek, szörnyűek. Nem fogalmaz­nak meg történelmi igazságokat,­ nem elemzik egyéni létük és a monopoltársadalom összefüggé­seit, kevés szó esik az emberiség jövőjéről is, de amit tépett, meztelen idegzetükkel, szenve­déstől kiélesedett ösztöneikkel felfognak és közvetítenek a való­ságból — csontunkig hatol. A mérhetetlen mennyiségű whisky, konyak és tiszta szesz, amelyet ezen a szombat éjszakán Martha és George, a fiatal vendéghá­­zaspár társaságában benyakal, nem bódítja el tudatukat, in­kább ijesztően gátlástalanná te­szi őket az igazság kegyetlen ki­mondásában, az önérzetbe gázo­ló, szadista játékok kiagyalásá­ban. Ami itt ezen az éjszakán lé­­lekgyilkolásban, egymás kínzá­sában, megalázásában, kiszolgál­tatásában végbemegy, maga a po­kol. Nevetséges és szánalmas po­koli Túl sokat beszéltek már Albee darabjával kapcsolatban a leal­­jasodásról, szennyről, nihilről, éppen ezért hadd hangsúlyozzuk O­­­b­r SZÍNHÁZ most a tisztaságot, a morális jó­ízlést és a mélységes, gyermeki szomorúságot, amely ebből a ki­vételes ihletettségű műből árad. George életének, tanári és művé­szi ambíciójának kudarca tulaj­­donképpen a tagadás erkölcsössé­­­géből származott: nem volt haj­landó elfogadni az amerikai élet­forma érvényesülési feltételeit, az egyetemi kisváros értelmiségi körének szentesített normáit, a rektor-após dinasztikus pártfo­gását. Bohóckodáséval nem tudja annyira lealázni magát, hogy emberi méltóságban ne maga­sodjék a „keep smiling” és a karrier Amerikájának tipikus, if­jú képviselője fölé, aki mindig „drágámnak” szólítja feleségét, de házasságuk a hazugság és ön­csalás támasztékain nyugszik. Kisszerű, halott lények, képessé­geik és vágyaik a nagy tömeg­álom igényeivel harmonizálnak. Marthe és George egymást hi­báztatják meddő életükért, a kül­ső talajtalanság feszültségét a házasélet ádáz belvillongásaiban vezetik le, de minden gono­szko­­dásuk eleven és érző húsba vág, erkölcsi ingerközpontjuk egészsé­gesen működik. Elveszettek és egymásra utaltak. Kínok között, pusztítva önmagukat, de élnek. Az alkohol felszabadító hatása nemcsak a végletes szenvedélye­ket oldja le láncáról, de lélekta­ni hitelességgel lazítja fel a dra­maturgiát is. A három felvonás látszólag egy helyben toporgó lelki pankrációja mögött Albee csodálatos türelemmel, gondos­sággal, drámai érzék­vel készíti elő a leszámolást az öregedés és magány üressége ellen kitalált titkos játék illúziójával, az ön­áltatás nélküli végső szembené­zést a farkassal. A drámai nyelv színesen és gazdagon adja vissza a józan nappali gátlásoktól meg­szabadult, szertelenül csapongó, mámoros állapotot. Elbert János kongeniális fordítása nemcsak a nyelvi leleményektől sziporká­zik, de párját ritkító, művészi át­éléssel talál rá az ízig-vérig mai nyelv hangulatára és ritmusára. A „kis” Madáchban egy nagy előadást láthattunk. Eszményi tolmácsolását a műnek, iszonya­tosságát, kajánságát és részvét­teljes szépségét egyaránt sugá­rozva. Lengyel György rendezé­se a dráma minden árnyalatát felszínre­­ hozta, egyetlen pilla­natát sem­­ejtette el a lehetősé­geknek, elképzelése szinte sze­mélytelenül és észrevétlenül ol­dódott fel a színésziek nagyszerű játékában, tökéletes összehan­goltságában. Gábor Miklós és Tolnay Klári félelmes intuíció­val keltették életre szerepüket, a viharzó sebességgel váltakozó lelkiállapotok magasságaiba és mélységeibe boszorkányos ösztö­nökkel emelkedtek fel és száll­tak alá. Féktelen játékukhoz ki­tűnő partner volt a fiatal Linka György Nick szerepében, öntu­datos korlátoltságával szinte kí­nálta magát, hogy házigazdái a fantázia újabb és újabb kaland­jaiba rántsák bele. De remekelt Vass Éva is az amerikai típus­feleség megformálásában, ahogy kislányos igyekezettel megpró­bált felfogni egy-egy pillanatot a körülötte tomboló intellektuális orgiából, gyógyíthatatlanul osto­ba és szánalmat keltő volt egy­szerre. FÉLELEM A FARKASTÓL B. NAGY LÁSZLÓ: KALANDFILM - KAMARASTÍLUSBAN Illyés Gyula híres versében öt­ven huszár járja körbe-körbe az ozorai Kálvária-hegyet, s ruhát cserélve tévesztik i meg a sokszoros túlerőben levő ellenséget. Zsurzs Éva, a televízió találékony rende­zője a büdzsétől és a képernyő méreteitől egyképpen szorongatva rájött, hogy a klasszikus csel fil­men is megteszi, sőt, ha jól szá­moltam, húsz főre csökkentette a katonaság-népség létszámát. Kö­rülbelül ennyien lovagolnak, vív­nak, verekszenek, martalóckodnak végvári vitézként, vallon zsoldosok­ként s meglepően , vajszívű­­ jani­csárokként a Koppányi aga testa­mentuma című tévé produkcióban, mely az eljövendő, színes adás szá­mára készült, de karácsonyi krisz­­kindliként moziban is bemutatják. A leleplezést dicséretnek szán­tam. A filmet­­az ifjabb korosztály tagjai közt néztem végig, akik bár még a­ filmbeli statisztériánál is kevesebben voltak (ahányan be tudtak lógni a szakmai vetítésre), mégis nagyobb skandalumot ka­varva fejezték ki elégedettségüket, mint a vásznon bajvívók lelkes „tömege”. Mi tagadás, a hangula­tuk rám ragadt. Végül is elsősor­ban nekik szól a film, (miként Fe­kete István elragadó ifjúsági regé­nye is, melyből készült), ám hatá­sát az élemedettebb s elkérgese­­dettebb lelkű nézőre sem téveszti el, ,mert jóllehet sehol sem tö­ri át a műfaj a konvencióit, valami kedves, játékos pájjal oldja föl az előre kiszámítható fordulatokat. A gonosz cselszövők anekdotába illő módon sülnek föl, mely egyszerre s nem kevésbé hatásosan csattan a gyakorta kivont kardokkal, s a Fe­kete István prózájában csörgedező magyar epikai hagyomány, a Jó­kaitól, Mórától örökölt humor többnyire zavartalanul elegyedik a dramaturgiai igyekezettel (forga­tókönyv: Bencsik Imre és Zsurzs Éva) a kalandfilm feszültségének megteremtésére. A bonyodalom alakulásában legalább akkora sze­repe van a zord végvári kapitány szerelmi epekedésének és ü­gyefo­­gyott udvarlásának, a „furfangos diák” kikapós természetének, mint a kincs körüli egész herce-hurcá­­nak, amit mellesleg fölöslegesen komolykodva tálaltak Fölróhat­nánk, hogy szép számmal akad „idézet” a filmben, egy a Gül Ba­ba című operettből, egy másik, az álruhás építész vendégszereplése a zsoldosok várában, nyilvánvalóan a Ludas Matyiból, de Bessenyei Ferenc, Szirtes Ádám, Iglódi Ist­ván oly förgeteges bohócsággal, önmagukon is remekül mulatva komédiázzák végig e kölcsönzött helyzeteket, hogy a viszontlátás egyik esetben sem zavaró. A fősze­repben a főiskolás Benkő Péter bajvívóként és színészként egyfor­mán jól mutatkozott be; néhol tán túlságosan izgékony, a vívójelene­tek közben is fölösleges színészi „lereagálásokkal” kísérletezik, de szép beszéde, vibráló érzékenysé­­sége, kedves humora sokat ígér. Czabarka György képei invenció­­zusak, ízlésesek.

Next