Élet és Irodalom, 1967. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)
1967-09-23 / 38. szám - Rónay György: Fészek és örvény. Százötven éve született Tompa Mihály (7. oldal) - Gosztola Gábor: Ozora, Tükörcsös • kép (7. oldal) - Weöres Sándor: Vázlat az új líráról • vers (7. oldal) - Lukácsy András: Petőfi menyasszonyának tapsolt • Bálint Lajos (7. oldal)
RÓNAY GYÖRGY: FÉSZEK ÉS ÖRVÉNY Százötven éve született Tompa Mihály Nemcsak a kor stilizálja egy-egy költőjét (már amelyik hagyja magát), hanem néha a költő is hozzástilizálja magát a korához. Az abszolutizmus korának két jellegzetes költőtípusa volt. Az egyik: a petőfieskedő álpetőficskék hada, a duhaj, züllő zseni; sok ilyen dicsőségre éhes, kisebb és nagyobb csuka úszkált a „terhes évek” sárral-iszappal bőven bugyborgó „lapirodalmi özönvízében”. A másik: a higgadt, mértéktartó, kalandkerülő, életben is, alkotásban is fegyelmezett, családias és vidékies. Tompa Mihály ilyen volt; ilyennek vallotta, ilyennek akarta magát. „Falusi elvonultságban él, mint pap, családja és a természet kebelében” — írja 1853-ban egy önéletrajzi levele végén. S egy évre rá Pákh Albertnek ezt: „Nincs az én életemben semmi nevezetes! Falusi ember vagyok, nem pesti, szántóvk vetek s másnak hagyom a fickándozást... Én jobban szeretek Hamván, mint Pesten élni... Itt nincs fővárosi őrjöngés, de van csend és béke.” Hogy valaha őt is csábította az „őrjöngés”? Voltam egykor, nem vagyok már sólyom, Túlrepülni bérceken, folyókon; Az én vágyam nem sziklára fészkel, Megelégszik kis bokor tevével. Hír, dicsőség fülmiséje csattog: S elsimulnak lelkemen e hangok; Ami rá hat, ami elragadja: A boldogság házi pitypalatyja. Az „itthon” varázsa ez; varázsa is, rövidesen közhelye is. Az Arany János „nyájas köve”, „jó világa” a maga örök csillagos egével, a „mint a madár a fészkére” lírai sablonja. Tompánál is lépten-nyomon találkozunk változataival úgy, hogy már szinte csak védelmező lombban vagy bokor tövén búvó fészket látunk és pitypalattyot, galambburukkolást, fecskecsicsergést hallunk. Kies völgy, nyájas kunyhó, meghitt, elvszerű igénytelenség: valóban csak ennyi volna az egész? Mindenesetre ez a kettősen stilizált arckép egyik vonása. A közismert többi: a fájdalmasan merengő őszi mélabúé — a haza sorsát klasszikussá vált allegóriákban példázó nemzeti költőé —, aztán a maga korában rendkívül népszerű Népregék, népmondák meg a női könyvtárakból évtizedeken át elmaradhatatlan, gyöngéden egyhangú Virágregék írójáé —, a Petőfi nyomdokain járó népdalköltőé, akinek legszebb dicsérete, hogy — mint maga írta — „dalai közül többeket országszerte dalol a nép” —, az erkölcsre, férfias helytállásra, nemes önzetlenségre intő tanítóé (és sajnos, verseiben néha prédikátoré), aki Az esztendő végén s minden egyéb kínálkozó alkalommal arra oktat, hogy Hangozzanak fennen szívedben Az erkölcs szavai... és mindebből kikerekedik az a már-már felmkölten komoly, de komolyságában is nyájas, magas homlokú, körszakállas férfiarckép, melyet Barabás hagyott örökül az utókorra, a maga és kora konvencionálisan idealizáló modorában. S mindehhez már csak a szatirikus vonását kell hozzátennünk, mintegy sietve és mellékesen, mert a legkevésbé illik a hagyományos portréra: azét, aki a Divatos költőt, az Olcsóságot, A hangyákhoz intézett csípős verset, az Aranyra ráduplázó Vojtina-választ vagy a Boldog sziget et írta. És széljegyzetül meg lehet jegyezni (illetve meg lehet ismételni, hiszen többé-kevésbé köztudomású dolgok ezek), hogy „engem igazság szerint csak félig lehet népköltőnek mondani... legföljebb Népregéimről lehetne így neveztetnem, de azt is, ha most írnám, bizony másképpen írnám, mert annak nagy része minden inkább, mint népies”, — hogy a híres Virágregék unalmasak, erőltetettek —, hogy a moralizálás nem vált javára —, hogy költészete egészében elég egyhangú és lapos —, hogy nem érdemelte meg a helyet, Petőfi és Arany mellett harmadik társul, ahová nem is annyira állították, mint inkább véletlenül került, mint ahogy nem érdemelte meg azt a már-már büntetésnek és vezeklésnek kiszabott lenézést sem, amivel aztán múlandó dicsősége megfakultan kezelte az irodalmi köztudat.ehát csillagának elhalványodása majdnem szükségszerű volt. Petőfi I is, Arany is — ezek a nagy társak — kialakították (mások, utánzóik) számára a sablonokat. Tompa inkább átvette a sablont, kezdetben a Bajzáékét, aztán a Petőfiét, végül az Aranyét, ő volt a leginkább korhoz kötött köztük (ami, persze, nem azt jelenti, hogy a legkorszerűbb is), tehát neki kellett a leginkább megsínylenie a kor elmúlását, az új ízlés — és ízlések — jelentkezését. Aranyt lehetett mesterként szeretni, mint Babits vagy Kosztolányi szerette, és lehetett szembeszegülni vele, ellentmondani neki, mint Ady vagy Móricz —, de Tompát nem lehetett se példaként vállalni, se haraggal megtagadni: egy irodalomtörténeti névvel már nincs mit kezdenie az utókornak. A dolog azonban, végül is, mégsem ilyen egyszerű. Persze, nem arról van szó, hogy Tompát a huzamos kegyvesztettség után most megint „rehabilitálnunk” kellene, s arról sincs, mintha valami döntően újat — és helyzetét döntően módosítót — tudnánk mondani róla (azok után például, amit az Új Magyar Irodalomtörténet negyedik kötetében olvashatunk), hanem csupán arról, hogy — mint Komlós Aladár is figyelmeztet rá — a köztudatban mindmáig eléggé szimplifikált képe él, és „mai ízlésünk szerint új válogatást kellene végeznünk a versei közt”. Ennek a látszólag oly sima felszínű költői világnak ugyanis meglepő lelki és kedélyi mélységei vannak, amiket a fölszíni simaság tőle telhetőleg leplezni igyekszik a moralizáló, házi derűt dicsérő, nemes eszményeket hirdető léleknek nagyon is megvannak a maga „tragikus szakadékai”. Néha lelátni beléjük versein át. Lelátni a levelein át is. Tíz évvel a halála előtt (és nem egészen fél évvel azután, hogy második kisfia is meghalt) így ír Aranynak: „Ez az állapot, melyben én vágyaik, melyben mi vagyunk, nem szomorúság, nem fájdalom többé: ez betegség, a lélek elgyengülése, melyen a legelszántabb akarattal s igyekezettel is erőt venni nem tudunk .. ” Nem sokkal későbbi a Bár még kezdetű vers, a depresszió és neuraszténia valóságos látlelete: S a köd ... a köd ... ez a lebegő szikla nyom, Súlyát kell telkemen görnyedve hordanom! Hátam megöl a már régen leélt gonosz Ismét szemközt kerül, és ismét kint okoz; Előttem a jövő gyanús ködben lebeg, Tán meg se érem — és már benne szenvedek ! Sötét, gyászos jelek! Rossz órám közelít... Szívbajos szorongások? Valóban „szívtágulása” volt, amint orvosa mondta, és amint Szász Károlyhoz írt levele szerint, „nincs tudomány, orvos, ki segítsen, ki csak enyhítsen is”? Ettől, vagy mástól lett „féregnél is nyomorultabb”, olyannyira, hogy amivé lett, „iszonyú álomnak tetszik előtte”? Lehet-e tömörebben összefoglalni „mesével határos tragikai állapotát”, mint ahogyan ő foglalja össze? „Egészséges, nyugodt, munkás, mértékletes és boldog ember voltam a kötelesség, költészet és szeretet karjai között. Egyszerre aláestem.” Egyszerre? Igen, ahogy a kór rátört és „felgázolta”, és talán mégsem egészen egyszerre. Négy évvel e levél előtt, 1862-ben írja Estve című versében: „Óh, felejtés, lelkem téged áhít! — Hogy takard az élet pusztaságit. — Múltam kínos, felhős szertelen!” Egy-egy nyersebb hangjában ingerülten kitörő keserűségében a szokványosnál érdesebb fájdalom kap hangot, és Tompa sokat emlegetett „halálvágya” sem mindig csak költői sablon, romantikától örökölt „versszerű találmány”, vagy a hipochonder ideges képzelgése. Hátha valóban úgy élt, hogy folyton egy „lebegő szikla” láthatatlan súlya alatt görnyedt, vagy súlyától menekült? Néha nem minden olyan áttetszően egyszerű, amilyennek látszik (vagy amilyennek láttatják). Komlós Aladár joggal utalt „Tompa egyéniségének érdekes kettősségére”, arra, hogy „síró fuvolája” egyszer csak váratlan orgonazengéssel kezd szólni. De nem ez az egyetlen „kettősség”. Nem különös-e az is (valami rejtett kettősséget sejtetve), hogy a családias, tiszta érzelmek és a boldog hitvesi szerelem költője a virágok világát valósággal elárasztja valami furcsa, fülledt erotikával? Arany, mikor 1863-ban a Koszorúban Tompa verseit ismertette, a Bár még föntebb idézett sorairól (és a folytatásról: a hánykolódó lélek „semmisülni vágyó, öngyilkos gondolatáról”) azt írta: „Ez a pár szakasz oly mélység fölött lebeg, hol féltjük — az embert. Állítson a költő keresztet az ilyen örvény fölé, s óvakodjék ott járni. És Tompa, valóban, „óvakodott ott járni”, mint költő talán a kelleténél is jobban. Ezért érezni a lírájában, a lírája szürkeségében valami tartózkodást, ki nem mondást, félénkséget — önmagától, a saját szakadékaitól. De ha tiltó keresztet állított is föléjük, végleg mégsem leplezhette el örvényeit. Gosztola Gábor: Ozora, Tükörcsös m PETŐFI MENYASSZONYÁNAK TAPSOLT Néhány évvel ezelőtt, nem sokkal a halála előtt, Reáltanoda utcai múzeumlakásában meglátogattam jeles kultúrtörténészünket, az akkor már jóval kilencven fölött járó Rexa Dezsőt. Egy készülő könyvemhez szerettem volna valami adatot kapni, amit csak ő tudhatott; de az igazat megvallva, a vizitnek ez csak mellékes ürügye volt. Inkább őrá magára voltam kíváncsi, a legendás kicsi aggastyánra, úgy is mint élő históriáskönyvre, a régiekről való emlékeire , minden rendű és rangú történeteire tehát. Bevallom, hallatlanul izgalmas volt, hogy most, a huszadik század közepén szemben ülhetek valakivel, aki személyesen látta a Toldi költőjét. Ilyen véletlen is csak egyszer esik az életben, gondoltam, hogy az ember az élő történelemmel találkozik! S nagyon szerencsésnek tartottam magam ezért az egyszeri találkozásért. Most azonban váratlanul másodszor is beleütköztem egy ilyen szerencsés véletlenbe. Kivallathattam a szakma doyenjét, a kiváló színházi embert, Bálint Lajost arról, milyennek találta Prielle Kornéliát a színpadon. Igen, arról a bizonyos Prielle Kornéliáról van szó! Arról, akit utolsó éveiben még maga Déryné fedezett fel és támogatott, aki 1846-ban Petőfi futótűzszerelmének tárgya volt, s akit mint öreg színésznőt Bálint Lajos, a fiatal kritikus még láthatott legutolsó szerepeiben: Pailleron Akik unatkoznak című színművében és Csiky Gergely Nagymamájában, ami szemmel láthatóan már akkoriban, a század elején is idős színésznők jutalomjátéka lehetett. Bálint Lulu bácsi, ez a félelmetes memóriájú emlékező, visszaemlékezéseinek második kötetében, a Karzat és páholyban (Szépirodalmi) mennyi újat tud még elmondani azután is, hogy a Művészbejáróban látszólag mindent megírt már! Menynyi eleven kapu kultúránk történetének félmúltjából Eötvös Károlyon, Jászai Marin, Ditrói Móron, Náday Ferencen, Keszler Józsefen, Alexander Bernáton, a szánva lenézett Rákosi Jenőn, aztán Csortos Gyulán és a szegény Forgács Rózsin vagy éppenséggel Korda Sándoron és Kertész Mihályon keresztül —, hogy a többi rengeteg művészt ne is említsem, akiket megismert, s akikkel személyes kapcsolatban állott. Személyes kapcsolatban: ez a jelző itt éppen nem hanyagolható el. A szubjektív elem szerepe — s erről még hadd essék egy-két szó itt — minden művészeti ág között talán a színészetben a legnagyobb: egy művész, vagy akár egy művészi korszak megértésében (és megértetésében) a legtöbbet éppen a személyes jelenlét segíthet. Színészt csupán a deszkákról ismerni nem elegendő: egy kiemelkedő színpadi jelenség magánélete, túl a pletykatémán, kultúrtörténeti tényező is rendszerint. Hogy hogyan keresett Marton Sándor színházi ügynöksége félmillió koronát Vajda Ernő színdarabján, hogy milyen stílus uralkodott Jászai Mari szalonjában, hogy Beöthy László családi kapcsolatai miként befolyásolták színházpolitikáját, hogy a tehetséges Forgács Rózsi szürkébb egyénisége miként akadályozta színészi karrierjétés hogyan szorította magánszíntársulat alapítására, amely a többi között Füst Milán Boldogtalanokját is felfedezte és eljátszotta) — mindez fontos, sőt esszenciális része a színháztörténetnek. Ember és szerep sehol oly mértékben eggyé nem válik, mint éppen a szereplő embernél, aki a deszkákra viszi köznapi énjét, a magánéletben viszont megannyi művészi gesztusát. Ezért lesz sokunk előtt színháztörténelem dolgában mindig nagyobb hitele a memoárírónak, mint az objektív történetkutatónak. Igen ám, de a memoáríró a szépíró. És rá tulajdonképpen már vonatkozhatik a „költő hazudj” elnéző aranyszabálya. Nemcsak hogy kritikátlanul átveheti a kortárslegendákat, de hozzá is tehet, tovább is építheti őket, maga is teremthet újakat. A visszaemlékező tudja ezt, és a siker érdekében él is a lehetőséggel. A színház világában a leginkább: a festékszag inspirálja úgy látszik a legtöbb alaptalan anekdotát. Hogyan lehet tehát az anekdotamesélésből történelem? Sokszor bizony nem lesz. S ha lesz, hát csakis úgy, ahogyan Bálint Lajos csinálja. Az ő módszere ugyanis ellentett előjelű: az ő módszere a legendarombolás. Páratlan emlékezőtehetségének nagyítólencséje alá veszi a közkeletű színházi történeteket, kiigazítja vagy megcáfolja őket, s a portrét szigorú egyszerűséggel, dísztelenül, de hitelesen rajzolja meg. Ő a visszaemlékezésirodalom kritikai realistája. (Én magam is csak azon mulatok most már, milyen hétpróbás háryjánosnak fog tartani az unokám kétezerben — ezt a dátumot ugyanis feltétlenül meg szeretném k érni —, ha majd elmondom neki, hogy személyes jó barátom volt egy jeles férfiú, aki Petőfi menyasszonyánál teázott, és ismertem egy másikat is, aki látta az utcán sétálni Arany Jánost.) WEÖRES SÁNDOR: Vázlat az új líráról (Szentjóby Tamás, Tandori Dezső és más fiatal költőink verseire, szeretettel) „A versben fő a tartalom.” De akkor mért vers? Hiszen prózában egyszerűbb akármi tartalmat rögzíteni, élményt, vagy eszmét pontosan közölni. Azért van vers, hogy iskolásgyerek a rímbe font tant könnyebben magolja? hogy mellénygombon fogjon és okítson okos dologra, mit meg kell jegyezni? Az ilyen költészettől elfutok zenébe, csöndbe, hogy bolond maradjak. „A versben fő a forma.” Tiszta zengés, tökéletes rend, dermesztő unalmas. Kis Jánost, Szász Károlyt olvasni bírod? Arany nem írt olyanhibátlanul, Petőfiről nem is beszélve, mint ők, hitbuzgalomról, langyos évszakokról, tisztes szerelmi erkölcsről, hazáról, madárdallal behintve mindenütt. Metrum, hangsúly, rím, mind helyénvaló, átlátszó forma és olvashatatlan. Se tartalom, se forma — hát mi kell? A jó vers: élőlény, akár az alma, ha ránézek, csillogva visszanéz, mást mond az éhesnek s a jóllakottnak, és más a fán, a tálon és a szájban, végső tartalma vagy formája nincs is, csak él és éltet. Várjon mit jelent, nem tudja és nem kérdi. Egy ezer jelentés ott s akkor fakad belőle, mikor nézik, tapintják, ízlelik.