Élet és Irodalom, 1967. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)

1967-09-23 / 38. szám - Rónay György: Fészek és örvény. Százötven éve született Tompa Mihály (7. oldal) - Gosztola Gábor: Ozora, Tükörcsös • kép (7. oldal) - Weöres Sándor: Vázlat az új líráról • vers (7. oldal) - Lukácsy András: Petőfi menyasszonyának tapsolt • Bálint Lajos (7. oldal)

R­ÓNAY GYÖRGY: FÉSZEK ÉS ÖRVÉNY Százötven éve született Tompa Mihály N­emcsak a kor stilizálja egy-egy köl­tőjét (már amelyik hagyja magát), hanem néha a költő is hozzástilizál­ja magát a korához. Az abszolutizmus korának két jellegze­tes költőtípusa volt. Az egyik: a petőfies­­kedő álpetőficskék hada, a duhaj, züllő zse­ni; sok ilyen dicsőségre éhes, kisebb és na­gyobb csuka úszkált a „terhes évek” sár­­ral-iszappal bőven bugyborgó „lapirodalmi özönvízében”. A másik: a higgadt, mérték­tartó, kalandkerülő, életben is, alkotásban is fegyelmezett, családias és vidékies. Tom­pa Mihály ilyen volt; ilyennek vallotta, ilyennek akarta magát. „Falusi elvonult­ságban él, mint pap, családja és a természet kebelében” — írja 1853-ban egy önéletraj­zi levele végén. S egy évre rá Pákh Al­­bertnek ezt: „Nincs az én életemben semmi nevezetes! Falusi ember vagyok, nem pes­ti, szántóvk­ vetek s másnak hagyom a fic­­kándozást... Én jobban szeretek Hamván, mint Pesten élni... Itt nincs fővárosi őr­jöngés, de van csend és béke.” Hogy valaha őt is csábította az „őrjön­gés”? Voltam egykor, nem vagyok már sólyom, Túlrepülni bérceken, folyókon; Az én vágyam nem sziklára fészkel, Megelégszik kis bokor tevével. Hír, dicsőség fülmiséje csattog: S elsimulnak lelkemen e hangok; Ami rá hat, ami elragadja: A boldogság házi pitypalatyja. Az „itthon” varázsa ez; varázsa is, rö­videsen közhelye is. Az Arany János „nyá­jas köve”, „jó világa” a maga örök csillagos egével, a „mint a madár a fészkére” lírai sablonja. Tompánál is lépten-nyomon ta­lálkozunk változataival úgy, hogy már szinte csak védelmező lombban vagy bo­kor tövén búvó fészket látunk és pitypa­­lattyot, galambburukkolást, fecskecsicser­gést hallunk. Kies völgy, nyájas kunyhó, meghitt, elvszerű igénytelenség: valóban csak ennyi volna az egész? Mindenesetre ez a kettősen stilizált arc­kép egyik vonása. A közismert többi: a fájdalmasan merengő őszi mélabúé — a haza sorsát klasszikussá vált allegóriákban példázó nemzeti költőé —, aztán a maga korában rendkívül népszerű Népregék, népmondák meg a női könyvtárakból évti­zedeken át elmaradhatatlan, gyöngéden egyhangú Virágregék írójáé —, a Petőfi nyomdokain járó népdalköltőé, akinek leg­szebb dicsérete, hogy — mint maga írta — „dalai közül többeket országszerte dalol a nép” —, az erkölcsre, férfias helytállásra, nemes önzetlenségre intő tanítóé (és saj­nos, verseiben néha prédikátoré), aki Az esztendő végén s minden egyéb kínálkozó alkalommal arra oktat, hogy Hangozzanak fennen szívedben Az erkölcs szavai... és mindebből kikerekedik az a már-már felmkölten komoly, de komolyságában is nyájas, magas homlokú, körszakállas férfi­arckép, melyet Barabás hagyott örökül az utókorra, a maga és kora konvencionálisan idealizáló modorában. S mindehhez már csak a szatirikus vonását kell hozzáten­nünk, mintegy sietve és mellékesen, mert a legkevésbé illik a hagyományos portréra: azét, aki a Divatos költő­t, az Olcsóság­ot, A hangyákhoz intézett csípős verset, az Aranyra ráduplázó Vojtina-választ vagy a Boldog sziget­ et írta. És széljegyzetül meg lehet jegyezni (il­letve meg lehet ismételni, hiszen többé-ke­­vésbé köztudomású dolgok ezek), hogy „en­gem igazság szerint csak félig lehet nép­költőnek mondani... legföljebb Népre­­géimről lehetne így neveztetnem, de azt is, ha most írnám, bizony másképpen írnám, mert annak nagy része minden inkább, mint népies”, — hogy a híres Virágregék unalmasak, erőltetettek —, hogy a morali­­zálás nem vált javára —, hogy költészete egészében elég egyhangú és lapos —, hogy nem érdemelte meg a helyet, Petőfi és Arany mellett harmadik társul, ahová nem is annyira állították, mint inkább véletle­nül került, mint ahogy nem érdemelte meg azt a már-már büntetésnek és vezeklésnek kiszabott lenézést sem, amivel aztán mú­landó dicsősége megfakultan kezelte az iro­dalmi köztudat.­ehát csillagának elhalványodása majdnem szükségszerű volt. Petőfi I is, Arany is — ezek a nagy társak — kialakították (mások, utánzóik) számára a sablonokat. Tompa inkább átvette a sab­lont, kezdetben a Bajzáékét, aztán a Pető­fiét, végül az Aranyét, ő volt a leginkább korhoz kötött köztük (ami, persze, nem azt jelenti, hogy a legkorszerűbb is), tehát ne­ki kellett a leginkább megsínylenie a kor elmúlását, az új ízlés — és ízlések — je­lentkezését. Aranyt lehetett mesterként szeretni, mint Babits vagy Kosztolányi sze­rette, és lehetett szembeszegülni vele, el­lentmondani neki, mint Ady vagy Móricz —, de Tompát nem lehetett se példaként vállalni, se haraggal megtagadni: egy iro­dalomtörténeti névvel már nincs mit kez­denie az utókornak. A dolog azonban, végül is, mégsem ilyen egyszerű. Persze, nem arról van szó, hogy Tompát a huzamos kegyvesztettség után most megint „rehabilitálnunk” kellene, s arról sincs, mintha valami döntően újat — és helyzetét döntően módosítót —­ tudnánk mondani róla (azok után például, amit az Új Magyar Irodalomtörténet negyedik kö­tetében olvashatunk), hanem csupán arról, hogy — mint Komlós Aladár is figyelmez­tet rá — a köztudatban mind­máig eléggé szimplifik­ált képe él, és „mai ízlésünk sze­rint új válogatást kellene végeznünk a versei közt”. Ennek a látszólag oly sima felszínű költői világnak ugyanis meglepő lelki és kedélyi mélységei vannak, amiket a föl­színi simaság tőle telhetőleg leplezni igyek­szik a moralizáló, házi derűt dicsérő, ne­mes eszményeket hirdető léleknek nagyon is megvannak a maga „tragikus szakadé­­kai”. Néha lelátni beléjük versein át. Le­látni a levelein át is. Tíz évvel a halála előtt (és nem egészen fél évvel azután, hogy második kisfia is meghalt) így ír Arany­nak: „Ez az állapot, melyben én vágyaik, melyben mi vagyunk, nem szomorúság, nem fájdalom többé: ez betegség, a lélek elgyengülése, melyen a legelszántabb aka­rattal s igyekezettel is erőt venni nem tu­dunk .. ” Nem sokkal későbbi a Bár még kezdetű vers, a depresszió és neuraszténia valóságos látlelete: S a köd ... a köd ... ez a lebegő szikla nyom, Súlyát kell telkemen görnyedve hordanom! Hátam megöl a már régen leélt gonosz Ismét szemközt kerül, és ismét kint okoz; Előttem a jövő gyanús ködben lebeg, Tán meg se érem — és már benne szenvedek ! Sötét, gyászos jelek! Rossz órám közelít... Szívbajos szorongások? Valóban „szívtá­gulása” volt, amint orvosa mondta, és amint Szász Károlyhoz írt levele szerint, „nincs tudomány, orvos, ki segítsen, ki csak eny­hítsen is”? Ettől, vagy mástól lett „féreg­nél is nyomorultabb”, olyannyira, hogy amivé lett, „iszonyú álomnak tetszik előt­te”? Lehet-e tömörebben összefoglalni „me­sével határos tragikai állapotát”, mint aho­gyan ő foglalja össze? „Egészséges, nyu­godt, munkás, mértékletes és boldog em­ber voltam a kötelesség, költészet és szere­tet karjai között. Egyszerre aláestem.” Egyszerre? Igen, ahogy a kór rátört és „felgázolta”, és talán mégsem egészen egy­szerre. Négy évvel e levél előtt, 1862-ben írja Estve című versében: „Óh, felejtés, lel­kem téged áhít! — Hogy takard az élet pus­ztaságit. — Múltam kínos, felhős szer­telen!” Egy-egy nyersebb hangjában inge­rülten kitörő keserűségében a szokványos­nál érdesebb fájdalom­ kap hangot, és Tompa sokat emlegetett „halálvágya” sem mindig csak költői sablon, romantikától örökölt „versszerű találmány”, vagy a hi­­pochonder ideges képzelgése. Hátha való­ban úgy élt, hogy folyton egy „lebegő szik­la” láthatatlan súlya alatt görnyedt, vagy súlyától menekült? Néha nem minden olyan áttetszően egy­szerű, amilyennek látszik (vagy amilyen­nek láttatják). Komlós Aladár joggal utalt „Tompa egyéniségének érdekes kettőssé­gére”, arra, hogy „síró fuvolája” egyszer csak váratlan orgonazengéssel kezd szólni. De nem ez az egyetlen „kettősség”. Nem különös-e az is (valami rejtett kettősséget sejtetve), hogy a családias, tiszta érzelmek és a boldog hitvesi szerelem költője a virágok világát valósággal elárasztja vala­mi furcsa, fülledt erotikával? Arany, mikor 1863-ban a Koszorú­ban Tompa verseit ismertette, a Bár még fön­tebb idézett sorairól (és a folytatásról: a hánykolódó lélek „semmisülni vágyó, ön­gyilkos gondolatáról”) azt írta: „Ez a pár szakasz oly mélység fölött lebeg, hol félt­jük — az embert. Állítson a költő keresz­tet az ilyen örvény fölé, s óvakodjék ott járni. És Tompa, valóban, „óvakodott ott jár­ni”, mint költő talán a kelleténél is job­ban. Ezért érezni a lírájában, a lírája szür­keségében valami tartózkodást, ki nem mondást, félénkséget — önmagától, a sa­ját szakadékaitól. De ha tiltó keresztet állított is föléjük, végleg mégsem leplezhette el örvényeit. Gosztola Gábor: Ozora, Tükörcsös m­­ PETŐFI MENYASSZONYÁNAK TAPSOLT Néhány évvel ezelőtt, nem sokkal a ha­lála előtt, Reáltanoda utcai múzeumlaká­sában meglátogattam jeles kultúrtörténé­­szünket, az akkor már jóval kilencven fö­lött járó Rexa Dezsőt. Egy készülő köny­vemhez szerettem volna valami adatot kapni, amit csak ő tudhatott; de az igazat megvallva, a vizitnek ez csak mellékes ürügye volt. Inkább őrá magára voltam kí­váncsi, a legendás kicsi aggastyánra, úgy is mint élő históriáskönyvre, a régiekről való emlékeire , minden rendű és rangú történeteire tehát. Bevallom, hallatlanul izgalmas volt, hogy most, a huszadik szá­zad közepén szemben ülhetek valakivel, aki személyesen látta a Toldi költőjét. Ilyen véletlen is csak egyszer esik az élet­ben, gondoltam, hogy az ember az élő tör­ténelemmel találkozik! S nagyon szeren­csésnek tartottam magam ezért az egyszeri találkozásért. Most azonban váratlanul másodszor is beleütköztem egy ilyen szerencsés véletlen­be. Kivallathattam a szakma doyenjét, a kiváló színházi embert, Bálint Lajost arról, milyennek találta Prielle Kornéliát a színpadon. Igen, arról a bizonyos Prielle Kornéliáról van szó! Arról, akit utolsó éveiben még maga Déryné fedezett fel és támogatott, aki 1846-ban Petőfi futótűz­szerelmének tárgya volt, s akit mint öreg színésznőt Bálint Lajos, a fiatal kritikus még láthatott legutolsó szerepeiben: Paille­­ron Akik unatkoznak című színművében és Csiky Gergely Nagymamájában, ami szem­mel láthatóan már akkoriban, a század ele­jén is idős színésznők jutalomjátéka lehe­tett. Bálint Lulu bácsi, ez a félelmetes memó­­riájú emlékező, visszaemlékezéseinek má­sodik kötetében, a Karzat és páholy­ban (Szépirodalmi) mennyi újat tud még el­mondani azután is, hogy a Művészbejáró­ban látszólag mindent megírt már! Meny­nyi eleven kapu kultúránk történetének félmúltjából Eötvös Károlyon, Jászai Ma­rin, Ditrói Móron, Náday Ferencen, Kesz­­ler Józsefen, Alexander Bernáton, a szán­­va­ lenézett Rákosi Jenőn, aztán Csortos Gyulán és a szegény Forgács Rózsin vagy éppenséggel Korda Sándoron és Kertész Mihályon keresztül —, hogy a többi renge­teg művészt ne is említsem, akiket megis­mert, s akikkel személyes kapcsolatban ál­lott. Személyes kapcsolatban: ez a jelző itt éppen nem hanyagolható el. A szubjektív elem szerepe — s erről még hadd essék egy-két szó itt — minden művészeti ág kö­zött talán a színészetben a legnagyobb: egy művész, vagy akár egy művészi korszak megértésében (és megértetésében) a leg­többet éppen a személyes jelenlét segíthet. Színészt csupán a deszkákról ismerni nem elegendő: egy kiemelkedő színpadi jelen­ség magánélete, túl a pletykatémán, kul­túrtörténeti tényező is rendszerint. Hogy hogyan keresett Marton Sándor színházi ügynöksége félmillió koronát V­ajda Ernő színdarabján, hogy milyen stílus uralko­dott Jászai Mari szalonjában, hogy Beöthy László családi kapcsolatai miként befolyá­solták színházpolitikáját, hogy a tehetséges Forgács Rózsi szürkébb egyénisége miként akadályozta színészi karrierjét­­és hogyan szorította magánszíntársulat alapítására, amely a többi között Füst Milán Boldogta­­lanokját is felfedezte és eljátszotta) — mindez fontos, sőt esszenciális része a színháztörténetnek. Ember és szerep sehol oly mértékben eggyé nem válik, mint ép­pen a szereplő embernél, aki a deszkákra viszi köznapi énjét, a magánéletben viszont megannyi művészi gesztusát. Ezért lesz so­kunk előtt színháztörténelem dolgában mindig nagyobb hitele a memoárírónak, mint az objektív történetkutatónak. Igen ám, de a memoáríró a szépíró. És rá tulajdonképpen már vonatkozhatik a „költő hazudj” elnéző aranyszabálya. Nem­csak hogy kritikátlanul átveheti a kortárs­­legendákat, de hozzá is tehet, tovább is építheti őket, maga is teremthet újakat. A visszaemlékező tudja ezt, és a siker érde­kében él is a lehetőséggel. A színház vilá­gában a leginkább: a festékszag inspirálja úgy látszik a legtöbb alaptalan anekdotát. Hogyan lehet tehát az anekdotamesélésből történelem? Sokszor bizony nem lesz. S ha lesz, hát csakis úgy, ahogyan Bálint Lajos csinálja. Az ő módszere ugyanis ellentett előjelű: az ő módszere a legendarombolás. Páratlan emlékezőtehetségének nagyítólencséje alá veszi a közkeletű színházi történeteket, ki­igazítja vagy megcáfolja őket, s a portrét szigorú egyszerűséggel, dísztelenül, de hi­telesen rajzolja meg. Ő a visszaemlékezés­irodalom kritikai realistája. (Én magam is csak azon mulatok most már, milyen hétpróbás háryjánosnak fog tartani az unokám kétezerben — ezt a dá­tumot ugyanis feltétlenül meg szeretném k érni —, ha majd elmondom neki, hogy sze­mélyes jó barátom volt egy jeles férfiú, aki Petőfi menyasszonyánál teázott, és is­mertem egy másikat is, aki látta az utcán sétálni Arany Jánost.) ­ WEÖRES SÁNDOR: Vázlat az új líráról (Szentjóby Tamás, Tandori Dezső és más fiatal költőink verseire, szeretettel) „A versben fő a tartalom.” De akkor mért vers? Hiszen prózában egyszerűbb akármi tartalmat rögzíteni, élményt, vagy eszmét pontosan közölni. Azért van vers, hogy iskolásgyerek a rímbe­ font tant könnyebben magolja? hogy mellénygombon fogjon és okítson okos dologra, mit meg kell jegyezni? Az ilyen költészettől elfutok zenébe, csöndbe, hogy bolond maradjak. „A versben fő a forma.” Tiszta zengés, tökéletes rend, dermesztő unalmas. Kis Jánost, Szász Károlyt olvasni bírod? Arany nem írt olyan­­hibátlanul, Petőfiről nem is beszélve, mint ők, hitbuzgalomról, langyos évszakokról, tisztes szerelmi erkölcsről, hazáról, madárdallal behintve mindenütt. Metrum, hangsúly, rím, mind helyénvaló, átlátszó forma és olvashatatlan. Se tartalom, se forma — hát mi kell? A jó vers: élőlény, akár az alma, ha ránézek, csillogva visszanéz, mást mond az éhesnek s a jóllakottnak, és más a fán, a tálon és a szájban, végső tartalma vagy formája nincs is, csak él és éltet. Várjon mit jelent, nem tudja és nem kérdi. Egy­­ ezer jelentés ott s akkor fakad belőle, mikor nézik, tapintják, ízlelik.

Next