Élet és Irodalom, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1968-06-08 / 23. szám - Lengyel Péter: Az Élet és Irodalom látogatóban Csurka Istvánnál • interjú (12. oldal) - Nagy László: rajza • kép (12. oldal)
AZ ÉLET ÉS IRODALOM LÁTOGATÓBAN Csürkés Istvánná! Harmincnégy éves. Ahhoz a csaknem legfiatalabb írónemzedékhez tartozik, amelynek tagjai az ötvenes évek második felében indultak, s a széles olvasórétegek többnyire a legutóbbi néhány évben ismerték meg nevüket. Már nyomtatásban megjelent első írása — az 1954-es Nász és pofon — vihart váltott ki. Hogyan lehetett ezt a morális felháborodásból fogant, a közélet gondjait osztó és vállaló írást félreérteni? Lehetett-e oka ennek pusztán az a tény, hogy a novella kételyeket vetett fel, az új értelmiség jelentkező gondjainak egyik első rögzítője volt? Az indulás — Első megjelent írásomra valóban eléggé felfigyeltek. Ma már, visszatekintve, átlépve és meghaladva azokat az időket és akkori önmagamat, nem kis büszkeséggel állapíthatom meg, hogy első novellám a „Nász és pofon” nemcsak az irodalmi életben visszhangzott, hanem még feljebb is. Olyan hírek jutottak a fülembe akkor, hogy Rákosi és Déry Tibor egyik szenvedélyes vitájában is szóba kerültem. Pro és contra. Déry védett, Dérynek tetszett az írásom, Rákosi pedig azt bizonygatta — állítólag —, hogy a magyar ifjúság nem olyan, amilyennek én abban a novellában ábrázoltam. Szó, ami szó, első írásommal gyanússá váltam, és mi tagadás, azóta is gyanús vagyok. Van úgy, hogy még önmagamnak is. Ezen már, azt hiszem, nehéz lenne segíteni, ez alól talán már kár is lenne kibújni. Az ember idővel azonosul a szerepével, még akkor is, ha már régen nem azt a szerepet játssza, és nem azoknak, akiknek valamikor elkezdte játszani. Tempora mutantur, de az író olyannak marad meg, amilyennek bélyegzik. Mint a marha. Ma már az a véleményem, hogy egy írásnak elsősorban jónak kell lennie, s nem elősorban merésznek. Akkor az induláskor a politikai merészséget mindenekelőtt valónak tartottam. Ebben a véleményváltozásban az a felismerés is benne van, hogy egy jó írást legalább olyan nehéz célba juttatni, mint egy merész írást, s hogy az igazi merészség a jó, az igaz, az autonóm munka, gondolat. — Maradjunk még az indulásnál. Mit jelentett épp ezekben az években íróvá válni? Melyek voltak ennek a korosztálynak legjellegzetesebb gondjai-nehézségei? Miben különbözött helyzetük az ötvenes évek elején indulókétól? — Sztálin halála után pezsgés, forrongás, változások előszele és vihara uralkodott el a béketáborban, s én néhány társammal együtt ebben a fiatal íróra nézve mindenképp szerencsésnek mondható időben indultam. Hasonlattal élve: olyankor, amikor tiszta, éles volt a levegő, messzebbre lehetett látni, a kontúrok élesebbek voltak. Ma is úgy emlékszem ezekre az induló évekre, mint egy ilyen éles, tiszta tavaszi reggelre. Tele voltam becsvággyal, elszántsággal, reménnyel, indulatokkal. Aztán én egyénileg is szerencsés voltam, mert pályámat egy olyan nagyszerű irodalmár-barát egyengette, mint a megboldogult szegény Czibor János. Tanárom volt a Színművészeti Főiskolán, később a barátom lett, réseket nyitott nekem, bevezetett az irodalomba. Az hiszem, az íróságnak is van gyermekkora. Írói gyermekkorom nagy szerencséje a kor, amelybe születtem. Más időben , talán nem is író vált volna belőlem. A kérdés második részére vonatkozóan pedig: akik előttünk és utánunk indultak, azt hiszem, a hasonlatnál maradva, ködös, szmogos hajnalon indultak — nehezebb a dolguk. Tétel regény — Mi az eddigi termés? Életkorát tekintve munkássága mennyiségileg is jelentős. — Ez tévedés. Alig írtam valamit. Kétszer, háromszor ennyit is írhattam volna, talán kellett is volna írnom. Nincs ösztönzés, nincs verseny, nincs olyan irodalmi élet, ami a sokat írásra serkentené az embert. Legalább is engem. Lusta vagyok. — Melyik művét érzi ma önmagára legjellemzőbbnek? — Darabjaimat, a Ki lesz a bálanyát, meg a Deficit-et, ami még fiókban van. — Egyik-másik kritika a két novelláskötet, a Tűzugratás és az 1964-es Százötös mellék összehasonlítása során szemére veti, hogy az utóbbi anyagában elszakadt a valóságtól, irodalomi modellek befolyásolták, s fiatalabb korában jobban érdekelték a közélet gondjai. Mit tart erről? Továbblépés-e a második novelláskötet, s merre? — Dehogy szakadt. Csak attól a valóságértelmezéstől szakadt el, amelynek a Tűzugratás korában még én is rabja voltam, amely a valóságot értékes és értéktelen, központi és periférikus szektorokra osztotta, s amelyben például a saját lelkem — a valóságnak egy integráns része — nem fért bele. Ifjú koromban bármennyire igyekeztem is a saját egyéniségem kialakítani, mégis csak úgy láttam a világot, ahogy tanították, s magam is elfogadtam a témák osztály-hierarchiáját. A Százötös mellék idején aztán már rájöttem, hogy az írónak azt kell megírnia, amit csak ő írhat meg, amiről ő tudja a legtöbbet és a legfontosabbat. Hogy irodalmi modellek befolyásoltak? Sajnos, nem eléggé. Legalább is ami a minőséget illeti. Ez alól a vád alól egyébként nincs kedvem mentegetni magam. Nevetséges. Továbblépés? A Tűzugratás tele van borzalmas, csikorgó mondatokkal. A Százötös-ben már kevesebb ilyen lelhető. — A Moór és Paált szinte minden kritika tételregényként kezelte, s az írói életmű kulcsaként is. Az Ifjú Moór így beszél: „Ezt a világot a maga Paálja hozta össze. Meg az én apám... Az egyik szerint tökéletes, a másik szerint borzalmas. Nem igaz. Élet..Máshol pedig: „Dolgozni kel ... Hátsó gondolatok nélkül...” Ez írói program is? — Igen. Nekem egyébként nincsenek hátsó gondolataim. Vagy, ha vannak is, nem nagyon gonoszak. Azt hiszem, egyetlen igazi írónak sincsenek hátsó gondolatai. Mindig az elülsőkkel, a fölsőkkel van a baj. Ha ez valami kemény igazságot tartalmaz, akkor ahelyett, hogy megszívlelnék, elkezdik firtatni a hátsó gondolatokat. Mit akar ez ezzel, vagy azzal? Miért? Minek? Kinek? No meg aztán tételregény, vagy tétel-regényszagú regény — ez a nagy csemege. Egyébként ez a Moór és Paál valóban ilyen tétel-regény-szagú kisregény Ez a baja. Ma már nem így írnám meg. Nem szeretem túlságosan. Ez az a művem, amelyiknek nem használt a fekvés: hatvanban írtam, s csak hatvanhatban jelent meg. Más dolgaim, ha ideiglenesen a fiókba szorultak, javultak, csiszolódtak, edződtek közben. Ez nem. Játék nélkül nem élet az élet. Tudnék, de nem akarok jól hangzó elméletet csinálni arra, hogy miért járuik lóversenyre, miért kártyázom. Egyszerűen, tisztességesen, magyarul: szenvedély, játék-szenvedély, nyerészkedési vágy, „hir-vágy” ahogy mi magunk közt szoktuk nevezni. Egyszer Kormos Pistával kint voltunk az atlétikai Európabajnokságon és arra is fogadtunk, hogy a távolugrók mennyit ugranak. Fogadjunk, hogy legalább öt mondatot kihúznak ebből a nyilatkozatból ... (Cs. I. jól járt, elvesztette a fogadást. Csak két mondatot húztunk ki. — A szerk.) — Számtalan írásában érezni, hogyan válik az életmód, sőt az írói munka egyik-másik formája írói anyaggá. — Nagyon örülök neki. — Talán épp a játék nagy szerepe miatt, sokan antiintellektuális írónak tartják. Mi erről a saját véleménye? Tudatos írónak ♦ekinti-e magát? ívűben látja az író intellektuális voltát? — Sértő kérdés, de nem haragszom. Antiintellektuális, ez magyarul azt jelenti: buta. Mint a sötét éjszaka. Most mondjam, hogy olyan eszem van, mint a beretva? Nincs olyan eszem. De azért a magamhoz való eszem megvan. És a játékhoz is ész kell ám, de még mennyi. Játékintelligencia. Játékos írónak erre nagy szüksége van. Intellektuális író? Lehet, hogy az az igazi. Azért a tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen magamfajta földhözragadt antiintellektuálisak nem tévednek akkorákat, mint a nagy agytrösztök. — Regényei, novellái mellett sokat ír filmet, drámát, riportot. Miben látja e sokféleség hasznát? — Nem unatkozom. — Mint több film írója, hogyan látja az írók és rendezők kapcsolatát? Mi az oka, hogy — amint egy filmrendező megfogalmazta — az írók első filmjük után többnyire „elmaradnak” a filmgyártól? — Rossz, hazug a felállás. A szerepek rosszul vannak kiosztva. Két dolgot kellene egyszer s mindenkorra tisztázni: 1. a film nem az író műfaja, az író szerepe a filmben csak második, harmadik szerep lehet. 2. jó irodalmi alapanyag nélkül, jó dialógus nélkül, azaz író nélkül, nincs jó film. Az írókat nem azzal kellene gyötörni, hogy a forgatókönyvek számtalan változatát írják meg, hanem a jó irodalmi alapanyagot jó pénzért meg kellene venni tőlük, s a feldolgozást a szakemberekre bízni. (Kivétel: amikor az író maga is szakember). Csakhogy kevés a jó szakember. Annak nincs sok értelme, hogy egy író gyötrelmes munkával létrehozzon egy irodalmilag elsőrendű forgatókönyvet, aztán a rendező csináljon belőle egy ilyen, vagy olyan filmet. Ezen a hepe-hupán rázódnak szét ígéretesen induló író—rendező kapcsolatok. — Miért rosszak a magyar filmek? Valóban rosszak? Vagy már nem? — Nem, most már nagyon jók a magyar filmek. Mit nevet? Komolyan mondom. Tudja, mit mondtam arra a kérdésre, hogy miért rosszak a magyar filmek? Azt mondtam: csak. Nos, erre is azt mondom. Ez az én filmesztétikám, A világ legrövidebb filmesztétikája. Kiábrándult nemzedék — A Fészek Klub egyik szerzői estjének az ön Ki lesz a bálanya? című drámája volt a központja. Hogyan helyezné el a drámában ábrázolt keserű, kiábrándult állapotot nemzedékének életében? Foglalkozik-e valamelyik színház a dráma bemutatásával? — Foglalkozik. Ez a baj, hogy csak foglalkozik vele, de nem mutatja be. A Vígszínház. Majdnem a háziszerzőjük lettem, de mióta csak foglalkoznak a darabom bemutatásának a gondolatával, azóta kissé elhidegültünk. Aztán, ha mégis sikerül valami csoda folytán majd felengednünk? Lehet. Egy premier nem tud olyan későn jönni az írónak, hogy ne okozna kitörő örömöt, eufóriát Elképesztő, hogy az ember mire képes, hogy egy-egy dédelgetett művét színpadra segítse. Nekem például ez a Balanya az első megírt darabom, hat évvel ezelőtt írtam, s két játszott darabomat, a Szájhőst és az Idő vasfogát, tulajdonképp titokbenn, megmagyarázhatatlanul, csupán azért írtam, hogy ennek utat törjek. Egyelőre nem sikerült és az a baj, hogy pillanatnyilag nem is jut eszembe semmi, hogy mit tehetnék az érdekében. Nincs valami tippje? Kivel kéne beszélni ebben az ügyben? Namármost, hogy a darab hangja keserű, kiábrándult. Az, de mennyire. De hát a mi keserűségünket, a mi kiábrándulásunkat nem lehet letagadni. Én legalábbis nem tudok vigyorogni, ha vérzik az orrom. Megírtam, amit meg kellett írnom, s tudom, hogy jól tettem, hogy megírtam. Egyébként a „Bálanya” nemcsak keserű és kiábrándult és tragikus, hanem éppen ennyire lényeges eleme a humor is. A Magvető is valószínűleg ezt látta meg benne, s ezért hozta ki Almanachjában, amiért is nagyon hálás vagyok neki — azt hiszem, ez érthető. Én éppen ennek az ötvözetnek a létrehozását tartom írói csúcsteljesítményemnek. Mit csináljunk, a „szövetség” nem akarja hitelesíteni ezt a csúcsot. (Hátszél, ellenszél stb.). Meredek a pálya. — Hogyan dolgozik? Gyorsan? Lassan? Tervez-e? Tartja-e magát az előzetes elképzelésekhez? Foglalkoztatják-e a mesterségbeli gondok? — Azt hiszem, aránylag elég gyorsan dolgozom, bár önmagam egykori tempójához viszonyítva egyre lassabban. Ez még nem feltétlenül az öregedés jele, hanem inkább a szakmai tapasztalatok felgyülemléséből eredő mélyebb önkritika, skrupulozitás. Ezenkívül elég lusta vagyok. Ha nem muszáj, nem írok. Ha már nekiveselkedtem, elég hamar befejezem. Színdarabot szeretek írni a legjobban: nincs ott az ember előtt az a kilátástalanság, reménytelenség, hogy ez lehet akár három-négyszáz oldal is, mint egy regénynél, hanem az a reménykeltő, doppingoló szükségszerűség, hogy nem lehet több száznál. Meg aztán a dialógusok. Imádok dialógust írni. Ha elgondolom, azt hiszem, sosem jutott még eszembe egy tájleírás, dialógus annál több. Sokszor magamban beszélek. Nem tartom magam előzetes elképzelésekhez. Még csak az kéne! Úgyszólván csak mesterségbeli dolgok foglalkoztatnak. Egy jó novellakezdés, egy jó poén, egy épkézláb második felvonás. Csak konkrétumok. „Minden vagyonom, a korlátaim" — Milyen fajta Irodalommal érez rokonságot? — A magyar irodalommal. — Hol keresi elődeit? — A temetőben. — Milyen magyar és milyen külföldi példák jelentik az ön számára a legtöbbet? — Így már más. Nagy Lajos, Nagy Lajos, Nagy Lajos. — Nem kísértette-e meg a tényregény? — Nem, hála istennek. Most spécid nem vagyok olyan anyagi helyzetben, hogy a fiókomnak dolgozhatnék. — Van-e mondanivalója a groteszk térhódításáról? — Van, hogyne. Micsoda? Grotex, vagy groteksz. Hogyne, erről sokat tudnék beszélni. Lehet, hogy furcsán, meglepően hangzik, de én a groteszkkel szemben a humor pártján állok. A groteszk rendszerint egy intellektuális mutatvány csupán, a humor pedig egy ősi emberi képesség — a legemberibb világnézet. A humor képességét apámtól örököltem, és ő tanított meg arra is, hogyan kell inni ebből az örökösen buzgó, tiszta forrásból. — Milyennek látja a magyar prózaírás jövőjét? — Ez egy újévi kérdés nagy íróhoz. Ne hangozzék szerénytelenül, ha nem érzem magam hivatottnak erre felelni. Különben is, ki tudja, mit hoz a jövő. — Mit vár a kritikától? — Semmit. A szagokra nagyon érzékeny vagyok. Van azonban a kritikának egy olyan formája, ami nagyon erősen belejátszik az irodalmi alkotás folyamatába. Azt hiszem, minden írónak szüksége van egy körre, egy baráti körre, ahol nagyon jól ismerik és értik és ahol egy szigorúbb tekintettel is meg tudják bírálni. Én legalábbis nehezen léteznék egy ilyen kör nélkül, s nélküle valószínűleg nem ilyen író lennék, mint amilyen vagyok. Réz Pál barátom szokta az írásaimat először elolvasni, és az ő kritikája, megjegyzései nagyon fontosak számomra. — Min dolgozik? — Regényt írok. — Milyen tervei vannak a jövőre? — Napról napra élek, nincsenek terveim. Holnap is szeretnék megírni vagy öt-hat oldalt. — Hogyan fogalmazná meg a maga elé tűzött célt? — Ezt a kérdést, azt hiszem, már nem viccelhetem el. Viszont ugyanakkor mit válaszoljak rá? Valóban alkalmas az ember arra, hogy a saját célját, vagy céljait megfogalmazza? S méltó rá? Vajon céljaink, melyeket sorsunk, közösségünk, nemzetünk szituációja osztott ki nekünk, állított elénk, nem nemesebbek, nagyobbak-e, mint önmagunk, ahogyan a mindennapok zűrzavarából és mocskából fel-felbukkanunk és kimeredt szemünket feléje fordítjuk? Nagyon röviden, mégis: vigyázok a saját korlátaimra és nem akarok átesni rajtuk, meg akarok maradni köztük. Minden vagyonom a korlátaim. — Elégedett ember-e? — A fene tudja, mikor, hogy. Egy jó befutó után nagyon elégedett vagyok, máskor meg — gyakrabban — nagyon elégedetlen. De nem engedem meg magamnak azt a luxust, azt az álszent hivalkodást, hogy önmagammal elégedetlennek kiáltsam ki magam. Nem, az én pózom az, hogy én a világgal vagyok elégedetlen. Kettőnk közül az egyik nem tökéletes. Nagy László rajza ÉLET • ÉS IRODALOM Irodalmi és politikai hetilap Főszerkesztő: NEMES GYÖRGY Főszerkesztő-helyettes: GARAI GÁBOR Szerkesztőség: Bp., v.: Alpári Gy. u. 22. Tel.: 111—424; 310—920. SHIM: 111—087; 113—221. Kiadja: Lapkiadó Vállalat. Lenin körút 9—11. Telefon: 221—285. Felelős kiadó: Sala Sándor. Nyomta: Szikra Lapnyomda. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető: bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál. (Budapest V., József nádor tér 1.) Előfizetési díj negyedévre 24,— Ft. Külföldiek részére a Kultúra Könyv- és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat KÉZIRATOKAT NEM ŐRZÜNK MEG ÉS NEM KÜLDÜNK VISSZA. Megjelenik minden szombaton. MNDI 25 244 Intellektuális író? • — Nagy szerepet játszik műveiben — s ezek alapján életében is — a játék. Labdarúgás, lóverseny, kártya. Mi ez? Morfium vagy írói téma? — Morfium? Az egy 16. Sajnos már nincs a pályán, kiöregedett. Elsőosztályú, becsületes, állóképes telivér volt, sokat vesztettem rajta.