Élet és Irodalom, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1968-09-07 / 36. szám - Lengyel Péter: Az Élet és Irodalom látogatóban Kamondy Lászlónál • interjú (12. oldal) - Sziráky Endre: rajza • kép (12. oldal)

EL ÉLET ÉS IRODALOM LÁTOGATÓBAN Kamondy Lászlónál — Első elbeszélése, a Verekedők, 1954-ben jelent meg a Csillagban — akkor még Tóth László név alatt —, s az irodalmi közvélemény azonnal felfigyelt rá. Dicsérték s új hangot jelent prózánkban. Szidták: naturalista, pesszimista, a történet — a társadalom peremén élők ábrázolása — nem tipikus. Hogyan érintette ez a többirányú — és mindenképpen heves — fogadtatás? — Meglepett és megijesztett. Először éreztem akkor — másodszor a „Fegyencek szabadságon” című novellám fogadtatásakor —, hogy mekkora felelősség írónak lenni egy olyan országban, ahol a művészet, az irodalom túlzott (bár megtisztelő) figyelemben részesül, illetve részesült. Irodalom — közélet — Jellegzetesen magyar jelenségnek tartja-e ezt a túlzott figyelmet? — Nem tartom annak. A középeurópai társadalmi fejlődés törvényszerűségének kellinkább tartanom azt, hogy az olvasó fokozott érdeklődéssel veszi kezébe a könyveket. Én, mint olvasó, ezt nagyon természetesnek tartom, ha a jogos információs igényemet, teszem azt publicisztikánk, nem elégíti ki. Talán ilyenkor érzi úgy az író, hogy neki a politikus és az újságíró feladatköréből is magára kell vállalnia valamit. — Lehet-e az ilyen helyzet hasznos is — az irodalomra nézve — vagy egyértelműen káros? — Vannak Med. Univ.-ok és vannak specialisták. A munkamegosztás mai szintjén, melyet a specializálódás jellemez, nem várhatjuk egy jó sebésztől, hogy jó pszichiáter is legyen. A társadalomnak feltétlenül haszna van abból, ha valaki azt is kimondja, ami az állam polgárainak a közérzetét zavarja. Ez az egészséges közélet, a szocialista demokrácia feltétele. Más kérdés az — úgy értse, hogy történetesen író az, aki az ilyen igazságot kimondja —, hogy a szükségből erényt kell-e csinálni. Gondolom, a felsorolt hivatások felelős gyakorlói egyetértenek velem abban, hogy jobb, ha a közös feladatainkból ki-ki vállalja becsülettel a reá eső részt, mintha egymás szakmájába kontárkodik. — Hogyan látja ezek szerint az irodalom közéleti szerepét? — Minden tavasszal gyönyörködöm a virágzó gyümölcsfákban és csalódom, ha nyáron vagy ősszel nem látok rajtuk gyümölcsöt. Roskadozó ágaikkal is szépnek szeretném látni a fákat, mert tudom, hogy létük célja nem csupán a virágzás, hanem az, hogy teremjenek. Igen, elismerem, hogy ez a válaszom a szórakoztató és „komoly” irodalomra legalább úgy illik, mint a közéletire. De ön a „Gyalogolni jó” riportjait, vagy a „Pillangó”-t érzi közéleti írásműnek? Én mind a kettőt annak érzem. — Hadd tegyem én is személyessé a kérdést. Elkötelezett írónak érzi-e magát eddigi írásaiban? — Nemcsak eddigi írásaimban és megnyilatkozásaimban, de keserves vagy tehetetlen hallgatásomban — írói válságaimban — is annak érzem magam. Szűk zakó — Egy kritikus azt írta önről — dicsérőleg —: „Keveset írt és sokat hallgatott”. Mi a véleménye erről? — Kétes értékű dicséretnek tartom, és Babits Lorait juttatja eszembe: „Vétkesek közt cinkos, aki néma”. Tehát, ha úgy tetszik, bűnösnek érzem magam. József Attila szavával élve, csak az zavar néha: „mért nincs bűnöm, ha van?” És ha mégis van, mi az? Többet láttam és tapasztaltam életemben, mint amit megírtam, és amit megírtam, azt is megszelídítettem néha — különösen bemutatott színműveimben. — Ezt még bizonyára pótolhatja majd. De az utóbbi két-három évben nem írt — vagy nem publikál — drámát. Miért? — Mert a konszolidáció nem kedvez a drámaírónak, csak a drámaírásra való buzdításnak. Nem! Ezt nem mondtam komolyan, csak félkomolyan. Pontosabban: félve és komolyan. És hogy milyen kor kedvezne? Szofoklész és Shakespeare kora! Olyan kor, amelyben Elektrát, a lelkiismeretünket nem kell megölni, és Hamletnek igaza van. Ezek szerint a konszolidáció mégis csak „kedvezne” a drámaírásnak? Ezt az ellentmondást fejtse meg más kollégám. Ha erről többet mondanék, félő, hogy sértett színpadi szerzőnek látszanék, pedig csak b író vagyok, aki különböző műfajokban írt eddig és talán ír a jövőben is. — Az utolsó mondatát borúlátónak érzem. Valóban az? — Engedje meg, hogy erre egy rövid anekdotával válaszoljak, amint ez manapság szokásos, ha úgynevezett „kényes” dolgokról faggatnak valakit. Évekkel ezelőtt egy zakót akartam vásárolni a Rákóczi úton. A válogatás közben az egyik zakó rövid, a másik túlságosan hosszú volt a termetemre. Végre találtam egyet, ami minden tekintetben, árban és színben megfelelőnek látszott, de amikor felpróbáltam, ez meg szűknek bizonyult hónaljban. „Keskeny a válla, sajnos, vág hónaljban”, mondtam az eladónak, aki éppen tízóraizott. Bosszúsan letette erre a vajas-paprikás kenyeret a pultra, idegesen szétrántotta a zakó vállait, e szavak kíséretében: „Ezt csak ön érzi úgy, kedves uram!” Node, hagyjuk ezt a hangot! Az anekdotáktól mindig elszomorodom, vagy allergiás leszek az irodalomban is. Anekdotákkal felelni a valóságos bajokra és nehézségekre patriarchális dolog, és ha a kedélyesség leple mögé nézünk, legtöbbször tehetetlenséget, önelégültséget, vagy közönyt találunk mögötte. Kitérő ? — Pályájának második szakaszáról, melyre talán a „Fegyencek szabadságon” című novellája a legjellemzőbb, sok kritikusa úgy írt, mint az ígéretes kezdet utáni visszaesésről, olyan kitérőről, amely nem felel meg az egyéniségének. Nyugati dekadensáramlatok hatását említik, többek között ilyen jelzők kíséretében: „behaviorista, egzisztencialista, polgári humanista” s a többi. — Az esztétikai minősítő jelzők ártalmatlanok az íróra (amivel, persze, nem akarom lebecsülni sem az irodalomtörténészeket, sem a kritikusokat), a téves filozófiai minősítések már komolyabbak valamivel, esetleg meg is akaszthatják pályáján, tartósan el is kedvetleníthetik, de a megbélyegző „politikai” pecsétek (szektás, revizionista stb.) hosszabb-rövidebb időre a hivatásáról való lemondás vágyát is fölébreszthetik benne — hiszen legtöbb fiatal írónk csak „másodállásban” író! — még mielőtt „hozzáedződne” a foglalkozásával járó felelősséghez. Mindezt személyes írói, szerkesztői és dramaturgiai tapasztalataim alapján mondhatom, elmellőzve most az én munkásságomat ért különböző jelzőket. Hogy pályámon megtorpantam-e vagy sem, azt nem én vagyok hivatott megítélni. A kitérőkről csak annyit: történelmünkben is vannak ilyenek és országútjainkon is. Sőt, néha buktatók és kátyúk is vannak! Azt, hogy az egyéniségemnek mi felel meg jobban? Hm. Tény az, hogy amikor fel-felhagytam drámaírói kísérleteimmel (amiben jelentős szerepe volt annak, hogy az „Elvadult bárány” és a „Csikorognak a szélkakasok” című drámám „színpadi fogyatékosságai” miatt, nem mutatták be) kevésbé feszes elbeszéléseket kezdtem írni, mert attól féltem, hogy elfelejtek, mesélni. Egyébként hadd feleljek most a drámaírásra vonatkozó kérdésére: szélcsendben nem lehet vitorlázni, csak manőverezni. Színházi kultúránkban a hazai drámaíró tartalékjátékos. Nemcsak a halott és haladó, jelentős és legendás nyugati drámaírók és színpadi szerzők mellett az, de a félklasszikus, poros, vagy pocakos devizás mesteremberek mellett is! Egészséges, fiatal izmokkal és eszmékkel kiöregedett, protekciós profikat nézni a „tartalékosok” kispadjáról ?! Nem vezet ez egy idő után mazochizmushoz? Nálam — nem! Én szeretem a színházat és újra néző leszek. Vagy filmforgatókönyvet írok egy szerzői filmesnek, amíg nem rendezhetek. — Rendezhet? — Van ilyen ... „becsvágyam” is. De hogy olvasóim előtt ne tűnjék puszta nosztalgiának ez a vágyam, el kell mondanom magamról, illetve be kell vallanom, hogy három évig színházi dramaturgként dolgoztam, és hogy két évet „hallgattam” a Színművészeti Főiskola filmrendezői karán, az idén diplomáznék, ha kellő időben nem tanácsolnak vissza az íróasztalomhoz, mondván: én írói, nem rendezői „alkat” vagyok. Én viszont — mert katolikus és marxista neveltetésű vagyok — nem hiszek az eleveelrendeltetésben. — Regényét, az „Apostolok utódá”-t, egy kritika „aktuális feladatvállalásnak” nevezte. Mit szól ehhez a megállapításhoz és ahhoz az értékeléshez, mely szerint a regény fő drámai vonala egyházon belüli — az új és a konzervatív közötti — konfliktust ábrázol, s így a regény végeredményben az egyház fennmaradásáért küzdő alkotás? — Az „Apostolok utóda” mondanivalója és „végkicsengése” nem lehetett egyértelmű — a hajnal és a szürkület se az, mindkettőben benne lévén az éjjel és a nappal is —, mert sokan szidták és sokan méltányolták a marxista kritikusok közül, és a Vigília is elismerően írt róla. Nem titkolom: a dogmák szorításában élő becsületes embereken — tapasztalásom szerint vannak ilyenek — képességeim szerint szívesen segítek a jövőben is, akkor is, ha történetesen mélyen vallásosak, vagy papok, akkor is, ha „istentelenek”. Ha valaki elesik az utcán, nem nézhetjük és találgathatjuk, hogy keresztet visel-e a nyakában vagy pártkönyvet a zsebében! Emberségem (melyet a katolicizmus és a marxizmus morálja formált, mint két rám legmélyebben ható filozófiai rendszere) egyszerre tiltakozik a humanizmus olyan értelmezése vagy leszűkítése ellen, mely a szenvedőkön és „bélyegeseken” való segítés mértékét az ember származásához, fajához köti, vagy világnézeti hovatartozásától teszi függővé. Mikor néhány nappal a sárga csillagok szégyenletes kitűzetése után valaki azt mondta Radnóti Miklósnak: „Én nem szégyellem magamon ezt a csillagot, szégyelljék magukat ők!” — a költő hosszan hallgatott, majd csendesen azt válaszolta rá: „Csakhogy nekem ők is... mi.” Életmódo a ön, mint volt szerkesztő, majd színházi és film-dramaturg, másfél évtizede a művészi alkotás, a műhely légkörében él. Nem érezte, s nem érzi-e olykor szükségét más környezetnek, más munkának? És ha igen, mit írna elő ideális életmódnak egy fiatal író számára? — Nincs olyan hivatás vagy szerényebben fogalmazva: kevés olyan foglalkozás van —, a pszichológusé, a filmrendezőé és a politikusé mellett — ami olyan sokoldalú képességet, hosszú előképzést és gazdag élettapasztalatot igényelne, mint az írói. Ezeknek a sokoldalú képességeknek a kifejlesztése és „edzésben tartása” születési adottság és szerencse kérdése is — eleve feltételezve, persze, a tehetséget! — de legalább annyira tudatos szervezése és tervezése! Anélkül, hogy az ideális tanácsot megközelíthetőnek képzelném, nyugodtan tanácsolhatom különféle alkatú és érzékenységű ifjabb kollégáimnak: ha van módjuk rá, végezzenek két-három évig fizikai munkát, sokat olvassanak, sokat utazzanak (itthon és külföldön), és ne csak igényeljenek, de ha már ezt a „nehéz” hivatást választották, kapjanak is a tanácstól egy olyan lakást, ahol éjjel és nappal zavartalanul dolgozhatnak. A lakás az író számára nemcsak pihenőhely, munkahely is, ezt nálunk is meg fogják érteni egyszer, azok legalább is, remélem, akik „kávéházi” jelzővel becsmérlik fiatal és idősebb társaimat. Ami a kérdések első felét illeti: a művészi alkotás légkörét valóban nemcsak irigyelni lehet, de meg is lehet unni, esetleg utálni is. De amint mondani szokták, más az irodalom és más az irodalmi élet! Én megszakításokkal körülbelül két évig dolgoztam — leginkább nyaranként — mint fizikai munkás, s körülbelül ennyi ideig riporterkedtem. Sajnos, mindkettőt korán abbahagytam. Gondolom, hogy még nem kései ez a felismerésem. — Idei könyvheti könyvéről, az „Ádám apjá”-ról, ezt írta: „Nem csekélyebb volt a becsvágyam valaha, mint hogy olyan kötettel lépjek egyszer a nyilvánosság elé, melyben a„ leghatalmasabb szenvedélyt — a Szerelmet írom meg.” Hogy látja ezt a becsvágyát ma, a kötet lezárása után? — Már a kötetem fülszövegén bevallottam, hogy csupán kamaszvágy volt ez részemről. A nagybetűvel írt Szerelem illuzórikus absztrakció; engem ma jobban érdekelnek a kisbetűvel írt szerelmek és a különböző házasságok hétköznapi konfliktusai. — Min dolgozik. Jelenleg? Milyen távra tervez? — A kérdésére adandó válaszom, félek, hogy rossz fényt vetne rám, ezért arra kérem, törölje a listájáról, ha nem akarja, hogy türelmes megrendelőim megnehezteljenek rám. Köszönöm. A nemzedék e önt sokszor említik együtt néhány novellista társával, gondolom, a hasonló életkor, a nagyjából egy időre eső írói jelentkezés alapján. Vannak-e nemzedéke tagjainak közös jellemzői, más nemzedékektől eltérő vonásai, illetve más nemzedékekkel ellentétei? — Csurka, Moldova, Galgóiczi Erzsébet, Fejes Endre, Sánta Ferenc, Szabó István és Szántó Tibor, akik mellett a nevemet emlegetni szokták, nagyjából egyidőben induló és egykorú, ma már határozott arcélű írók (a legtöbbjük rangos novellista is), akiket én egy nemzedékhez tartozónak érzek Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István és Csoóri Sándor nemzedékével, persze, nem azért, hogy költői rangjukkal erősítsem magunkat. Ez a nemzedék — és természetesen nemcsak a felsoroltak! — az előttünk járó idősebb és az utánuk következő ifjabb nemzedéktől elütő sajátos művészi erőt, színt jelent és képvisel a magyar irodalomban (és néhányan közülük talán a világirodalomban is egyszer), de mert nem akadt olyan „ideológusuk”, mint saját nemzedékének Németh László, aki erényeiket, különbözőségeiket és összetartozásukat állandóan tudatosította volna bennük, véleményem szerint jobbára csak felsorolásban szerepelnek „együtt”. A közös feladataik mellett szerintem vannak ellentéteik más nemzedékekkel, és ezt én éppen olyan természetesnek tartom, mint a konzervatív képzésű és mai felfogású orvosok közti véleménykülönbséget, a bajok megállapítását és a gyógyítást illetőleg. Hozzáfűznivalóm csak annyi, hogy a modern orvostudomány szkeptikus a lokális gyógyítás iránt —, bár kényszerűen él vele! — a különböző betegségeket az egész szervezet, a központi idegrendszer megbetegedésével való összefüggésben vizsgálja, mert csak így hisz az eredményes gyógyításban. — Van-e a magyar- és a világirodalomnak bizonyos meghatározott vonulata, amelyet a sajátjának érez? — Van, de ez a geológiai vonulat olyan könnyen kielemezhető írásaim anyagából, hogy éppen ezért nem is mondok neveket, csak ha kényszerít. Na, jó: Zalai dombok, Bakony, Vértes, Gerecse, Bükk. És néhány, nem zord és nem hófödte külföldi hegyorom: Swift, Csehov, Capek, Martin du Gard. Elárulhatom még: sosem volt egyetlen példaképem, csak példaképeim voltak —, valamiben követendő példák számomra. — úgy látom, két-három fontos kérdést is kihagytam. Az egyik a modernségre és a hagyományra, a másik az önéletrajzra vonatkozik. — Van, aki hagyományos, van aki „régiesen újszerű”, és van, aki modern novellistának tart. Költőnek, szerelmesnek, vagy modernnek lenni, azt hiszem, nem elszánás kérdése csupán. A műveletlen és élettapasztalatokban szegény „modern” író, attól félek, hogy inkább csak divatos, mint korszerű író. A divat pedig (hosszú haj, rövid szoknya, hosszú szoknya, rövid haj stb.) néha olyan változékony, mint nálunk az évszakok; az irodalmi divat is ilyen. A műveltség viszont senki elől sincs elzárva hazánkban! Vezetők és vezetettek, mint olvasók, teljes joggal várják el tőlünk, hogy ne csupán őszintén és szenvedélyesen írjunk értük és szóljunk hozzájuk — akár egyetértünk velük, akár nem —, de érzékletesen és korszerűen is! Más szóval: ne fedezzük föl a spanyolviaszt, ne járassuk le magukat Doktor Utólag pesti álpróféta szerepében (aki tudvalévően mindent előre megmondott — utólag), hiszen könyvkiadásunk és kitűnő műfordító gárdánk jóvoltából neves elődökkel és külföldi kortársakkal mérhetnek össze bennünket olvasóink. Jaj annak az írónak és jaj annak a nemzedéknek, akinek a munkájáról a bibliai mondás jut az olvasó eszébe: „Megmérettél és könnyűnek találtattál.” Szeretném, ha életrajzom végén — és a XX. századi magyar irodalom „életrajzának” a margóján — ez senkinek se jutna rólam eszébe. — Hogyan fogalmazná meg ars poeticáját? — Embernek születtem, születtünk, és ez a meg nem szakadó folytonosság arra kötelez bennünket, hogy legyünk kényesek továbbra is eddig kivívott szabadságunkra és emberi méltóságunkra — legalább akkora szenvedéllyel és érzékenységgel embertársainkéra, mint a magunkéra! Ha úgy tetszik, tekintse ezt „ars poeticának”, olyan írói programnak életrajz helyett, amit bárki és bármikor számon kérhet tőlem és írásaimon. Lengyel Péter : Sziráki Endre rajza ÉLET • ÉS IRODALOM Irodaim] é* politikai hetilap Főszerkesztő: NEMES GYÖRGY Főszerkesztő-hely éttes: GARAI GÁBOR Szerkesztőség: Bp., V., Alpári Gy. U. 22. Tel.: 111—424; 310—920; 814— 164; 111—084; 113—221. Kiadja: Lapkiadó Vállalat. Lenin körút 9—11. Telefon: 221—285. Felelős kiadó: Sala Sándor. Nyomta: Szikra Lapnyomda. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető: bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál. (Budapest, V., József nádor tér 1.) Előfizetési díj negyedévre 24,0 Ft Külföldiek részére a Kultúra Könyv- és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat. KÉZIRATOKAT nem őrtünk MEG ÉS NEM KÜLDÜNK VISSZA. Megjelenik minden szombaton INDEX 25 244