Élet és Irodalom, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1968-10-19 / 42. szám - Árendás József: Lovak • kép (1. oldal) - Kéry László: Gondok és remények a PEN körül (1. oldal) - Fock Jenő: Mit várunk az alkotóktól? • Részlet a kormány elnökének országgyűlési beszámolójából. (1. oldal) - B. Nagy László: Pécsi felülvizsgálat • Negyedik pécsi filmszemle (1. oldal)

Abody Béla: Az önéletrajz illemtana (3. old.) Cseres Tibor: Pálinkás szép napok (6. old.) Sulyok Katalin riportja: Pécsi búcsú (12. old.) KÉR. LÁSZLÓ: GONDOK ÉS REMÉNYEK A PEN KÖRÜL Egy régi film címe jut eszembe: „Viharok a Montblanc fölött.” A viharok a Nemzetközi PEN körül dúlnak , a Montblancot pedig hétezer méter magasból pillantottam meg, mikor a repülőgép Zürichből szállt velünk Genf felé. Itt nyoma sem volt viharnak. Alattunk vattacsomó-szerü felhők, balkéz felől, a felhőréteg fölé magasodva s vele havas, gleccseres csúcsaival részben össze is olvadva az Alpok vonulata. Felhők és hegycsúcsok fehéren szikráznak a napfényben. A hegyvonulat végefelé nagy, rongyolt sziklafalat látok — milyen jó lett volna szorgalmasabban tanulni a földrajzot, s most tudni minden hegycsúcs nevét —, s a vonulat lezárásaképp ott toronylanak a Montblanc havas ormai. Még ezeket sem a földrajz, hanem a mellettem ülő s újságjából felpillantó Boldizsár Iván jóvoltából azonosítom. Repülni a Genfitó fölött, a napfényben úszó felhőket és hegyeket nézni a magasból, tudni, hogy az ember egy szép városba érkezik — senkinek sem kívánhatok kellemesebb utazást. Ami Genfben vár bennünket, nem ilyen egyöntetűen kellemes. Az irodalmi viták színvonala nem éri el az Alpok magasságát, s igaza van a szigorú igényű Hubay Miklósnak, mikor ezt szóváteszi. Gondosabb előkészítésre, ellentmondásra ingerlő, villogó elmék nagyobb számú jelenlétére lett volna szükség. Másfelől: ne becsüljük le a jelenvolt jószándékot és elmeélt. A fölvetett téma irodalom, béke, emberi méltóság, emberi jogok kérdése volt, s talán sikerült elérni a fogalmak tisztázásának, a viszonyok felmérésének bizonyos tisztes fokát. Peter Elstob angol küldött — számos nyugati véleménnyel ellentétben — nem félt kimondani, hogy a publikációk korlátozása, sőt eltiltása is jogos lehet, ha például faji gyűlöletet terjesztő vagy akár soviniszta művekről van szó. Beszélt arról is, hányféle meggondolás béklyózza a nyugati írót, s milyen nagy súllyal esnek latba a laptulajdonos és a könyvkiadó érdekei. „Van egy rejtett cenzúra — mondotta —, amely a tulajdonjogban gyökeredzik.” Owen Dodson amerikai néger író viszont arra a cenzúrára hívta fel a figyelmet, amely a kisebbségi helyzetben levő írókat, így az Egyesült Államok négereit sújtja. Publikációs lehetősége van a néger írónak is, műveit mégsem lehet megtalálni az USA számos államának könyvtárában és iskolájában. A horvát Tomislav Ladan annak a kétes érvényű dilemmának adott hangot, amely szerint az író vagy a társadalmi apparátust szolgálja, vagy pedig „outsider”-ré válik. Az angol Rosamond Lehmann, meg a francia Clancier „az irodalom mint autoterápia” kérdéséhez szólt hozzá, s azt hangsúlyozta, hogy az írónak le kell szállnia a tudat mélyébe, hogy onnan fölhozza a kor nagy kérdéseit. Clancier ezenkívül azt is fejtegette, hogy az írónak nemcsak saját, hanem mások életbevágó aggodalmaira is választ kell adnia. Passuth László igen hasznosan járult hozzá bizonyos ködök oszlatásához pusztán azáltal, hogy részletesen elmondta, hogyan jut el a magyar író műve a megfoganástól a kiadásig. Dolf Steinberger nyugatnémet író Rosamond Lehmann egyik megállapításához kapcsolódva szükségesnek látta az „alkotó” irodalom fogalmát tisztázni, s a kritikusi, esszéírói teljesítmény becsületét megvédeni. Arra hivatkozott, hogy maga az „Alkotó” a teremtés kezdetén szétválasztotta a sötétséget a világosságtól, a szárazföldet a vizektől, tehát jellegzetesen kritikai munkát végzett. A vita egész menete azt bizonyította: nagy szükség van pontos információra és a dolgok közti értes(Folytatás a 2. oldalon) XII. ÉVFOLYAM 42. SZÁM FOCK JENŐ: Mit várunk az alkotóktól? Az irodalom és a művészetek terén is további fejlődésről számolhatunk be. Kiegyensúlyozott, következetes politikánk a haladást, a szocializmust, a békét, a népet szolgálni kívánó valamenynyi művészet és művész számára korlátlan fejlődési és érvényesülési lehetőséget nyújt. Az irodalom — ezen belül különösen a költészet — továbbá a zeneművészet néhány kimagaslóan értékes művet produkált. Figyelemre méltó alkotásokat láthattunk a képzőművészet legutóbbi országos seregszemléjén. Színházaink egyre több mai tárgyú drámát mutatnak be; filmművészetünk több alkotása világszerte elismerést váltott ki. A művészetekben azonban találkozunk olyan irányzatokkal, formákkal, kifejezési módokkal is, amelyekkel nem, vagy legalábbis nem osztatlanul és nem vita nélkül értünk egyet. De ahogyan eddig tettük, a továbbiakban sem kívánjuk adminisztratív eszközökkel befolyásolni az alkotás szabadságát. Jó dolognak, helyesnek tartjuk a művészeti és általában a szellemi életben folyó olyan vitákat, amelyek végső fokon szocialista rendszerünket, a társadalmi haladást segítik. A csökkentett munkaidő bevezetésével a dolgozóknak több szabad idejük lesz. A művészeteknek és művészeknek az is megtisztelő feladata, hogy hozzájáruljanak a dolgozók megnövekedett szabad idejének kultúrált, hasznos eltöltéséhez. Azt várjuk az alkotóktól, hogy olyan művekkel jelentkezzenek, amelyeket megértenek, szívesen fogadnak az emberek, gazdagítja érzés- és gondolatvilágukat, formálja ízlésüket, erősíti szocialista tudatukat. Felkérjük az országban mindenütt lelkesen tevékenykedő népművelőket: közvetítsék a dolgozókhoz a szocialista kultúra legújabb alkotásait. Munkálkodjanak tovább népünk kulturális felemelkedésén. Részlet a kormány elnökének országgyűlési beszámolójából. ARA: 2 Ftr B. NAGY LÁSZLÓ: PÉCSI FELÜLVIZSGÁLAT A pécsi — immár negyedik — filmes találkozó inkább szorongató dilemmákkal, mintsem mámorító felfedezésekkel lepte meg részvevőit. Gyöngébb versenyfilmek, kiábrándító ősbemutatók? Vonakodnék az efféle, éves távlatú méricskéléstől. Különben sem egy, hanem húsz év java termése volt a vizsgálat tárgya, a versenyen felül álló Talpalatnyi földtől a versenyen kívül rekedt Csend és kiáltásig s néhány szemelvényig, az új évadból. Egy-egy kívül rekedt sikerrel állta a versenyt a bejutottakkal. A legjobb férfialakítás díja például Görbe János révén az Ünnepnapoknak jutott, amely nem is szerepelt a pécsi szemlén — úgy látszik, a legdemokratikusabb jelölési rendszer sem ment meg a tévedésektől —, pedig ez a film, túl a színészi teljesítményen, a mai valóság fölfedezésében jóval messzebb merészkedett néhány „versenyműnél”. De hagyjuk a részpolémiákat. A lényeg a fontos, hogy a magyar film olyan kilátópontra jutott, mely lehetővé, sőt, kötelezővé teszi helyzetének pontos bemérését, orientációjának együttes tisztázását. Virágkor ? Sokan virágkorról beszélnek. Kortársak szájában mindig kétes e szó, ám a tények mintha igazolnák. Húsz év legjobbnak ítélt filmjei — az úgynevezett „budapesti 12” — közül nyolc a második dekádban született, de már Fábri Körhintája, Máriássy Budapesti tavasza is ide kapcsolódik. S e szép lendület épp a közelmúltban jutott csúcspontra, amikor a legfontosabb társművészet, az irodalom, minden jel szerint belső várába húzódott. Vitázom azzal a felfogással, hogy a film csak újraismételte, amit az irodalom már felfedezett. „Többet” talán nem mondott — mást, újat, más módon, föltétlenül. A „több” különben is a kritikai absztrakció függvénye. Egy merész logikai lépés, s kiderül, hogy a művészet ma is az Antigoné igazságát ismétli. Egy tapodtat sem jutott „előre”. A példa, gondolom, valóságos. A művek és műformák közti értékviszonyt nem kizárólagosan a belőlük elvonható „mondanivaló” méri. Maradjunk hát a tényeknél: a Sodrásban-nal, a Jancsó-filmekkel, a Tízezer nappal a filmi forma és szemlélet olyan forradalma bontakozott ki, melyről egy évtizede álmodni sem mertünk — vagy csak álmodni mertünk. S világvisszhangja hosszú távon a „nyelvi börtönből” való kitöréssel kecsegtet. Nemcsak e filmek lelkes külföldi kritikáira, egyikük-másikuk közönségsikerére gondolok. Ebben nem volt hiány az idegen nyelvre fordított irodalmi műveknél sem. Hanem filmjeink képi világának, szimbólumainak, szemléletének tovább gyűrűzésére, egy közös áramkörre tehát, melybe sikerült bekapcsolódnunk. Az alkalom, a történelmi pillanat is így hozta. A baloldaliértelmiség és ifjúság megkülönböztetett figyelemmel fordul a szocialista országok filmművészete felé, e nyelvben ismer magára, s ebben keres választ a maga problémáira. S nem kellett csalódniuk.—eddig még. A hidegháború fagyával, az újra támadt szkepszissel szemben alternatívát kínálunk, a humanista tiltakozás lázongó vagy lamentáló jelszavai helyett a cselekvés humanizmusát. Ez a többlet a megközelítően azonos értékeken túl: — ez az egyetlen „tromf”, mely a győzelem esélyesévé tehet, s nemcsak a művészet síkján. Virágkor, mégis? Félek a szótól, nem mert költői túlzás, hanem mert a virágkorok nagyon rövid életűek. Egy évtized: nem több egy másodpercnél. Hogyan lehetne legalább még egy secundumig meghosszabbítani? Ez volt Pécs nagy talánya. Mert a virágkor, mint lenni szokott, súlyos ellentmondásokat is a felszínre hozott. Bizonyos, hogy megoldásuk nem jelent föltétlen biztosítékot, hiszen a művészi teremtő erő folyamatos „működtetésére” semmiféle elixírrel nem rendelkezünk. De védekezhetünk az ellen, hogy a tehetségek idő előtt kihunyjanak, kihasználatlan energiájuk önmagukat eméssze el, s a szépen artikulált eszmék rekedt és érthetetlen „üvöltésként” törhessenek csak elő. A veszély eleven, s az atomháborútól kevésbé tartok, mint az efféle esztétikai és eszmei lebomlástól, „dehumanizációtól”. Illetve úgy vélem, az atombomba is fölrobban, ha ezt a dehumanizációt nem tudjuk eltorlaszolni. Háztáji bajok Pécs e felelős önvizsgálat lázában égett. Komplex módon foglalkozott a magyar film jövőjével, a helyzetében rejlő, elodázhatatlan döntésekre váró ellentmondásokkal. Az első ezek közül „szakkérdés”, itt csak utalhatunk rá. „Virágkorunkig” olyan gyártási szerkezetben jutottunk, melyet félmegoldások jellemeznek. A filmipar is, és korántsem közömbös, milyen struktúrában folyik az alkotó munka. A legeszményibb kultúrpolitikai koncepció, a legmerészebb alkotói álom is elfuthat az alkalmatlan „modell” útvesztőiben. Jelenleg vannak önálló filmstúdióink, csak épp e stúdiók vezetőinek nincs egy lyukas garasuk sem a filmek finanszírozására. Ezt nagyrészt a kereskedelmi vállalatoktól kell a rendezőnek összekoldulnia. Az idei fődíj nyertese, a Falak, például el sem készülhetett volna, mert a szóban forgó vállalatok egy fillért sem voltak hajlandók kockáztatni rá, s „üzletileg” bizonyára igazuk volt. Kirívó eset? Tudok filmtervekről, melyek e feltételek közt legfeljebb a holdban valósulhatnának meg. Kimutatható volna az is, hogy a gyártási séma következetlenségei milyen torzulásokat idéztek elő az elkészült filmekben. A Falaknál különben állami beavatkozásra volt szükség, hogy film lehessen belőle Soha rosszabb „adminisztratív eljárást”, de a magyar film sorsa mégsem lehet kusza véletlenek és „deus ex machinák” függvénye. Nem célszerűbb, a gazdasági reform szelleméhez, művelődéspolitikai céljainkhoz illőbb volna-e a készülő filmekről ott dönteni, ahol az ellenőrzés is a legegyszerűbb és a legintenzívebb lehet — magukban a stúdiókban? Arról már nem is szólok, hogy a rendező a „szabad költözködés jogával” sem rendelkezik, nem mehet át filmtervével egy másik stúdióba, ha ott több reménye van a megvalósítására. (Folytatás a 2. oldalon) 1968. OKTÓBER 19.