Élet és Irodalom, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1969-05-01 / 18. szám - Csavlek András: Május 1. • kép (2. oldal) - Zelk Zoltán: Pénteki levél. Májusi tulipánfa (2. oldal)

OLVASÓ MUNKÁSOK KÖZÖTT (Folytatás az 1. oldalról) rést jelent. A könyvtári olvasók száma azonban, bár ez az üzem ebben az értelemben is a legjobbak közé tartozik, jó, ha eléri a 10—15 százalékot. De nem ez a probléma lényege. Mint már említettem, az emberek túlnyomó többségének az olvasás útján szerezhető ismeretekre, szellemi-lelki élményekre nincs fogékonysága. Ezek helyett még a vallások is csak rituálét, lenyűgöző vagy annak szánt látványosságokat adtak. Így van. Legalábbis most még így van, de mit lehet itt akkor tenni? Könnyű volna most azzal előállni, hogy ezzel szemben milyen élénk szellemi élet volt a régi időkben a szocialista munkásmozgalom osztályharcos szervezeteiben. Sőt, még azokban a falvakban is, ahol legalább egy olvasókör, vagy valami parasztforradalmi szervezet alakult. Elmondhatnám, de már csak ismétlés lenne, hogy mit jelentett nekem 16—18 éves koromban, hogy a balmazújvárosi Földmívelő Egylet egyetlen szekrénykéjében Rousseau-val, Voltaire-rel, Tolsztojjal, Zolával, Gorkijjal, majd Marxszal és Engelsszel is megismerkedhettem. És hogy ez nemcsak nekem jelentett egész életre szóló eligazítást, hanem a falu java földmunkásainak is. Ennek a kis könyvtárnak is köszönhettük, hogy 1918 november elején, az összeomlás után, a mi hazatért katonáink nem a rabláshoz fogtak, mint az ország sok száz falujában, hanem azonnal elfoglalták a községházát és lefoglalták a grófi uradalom minden tanyáját, összes javaikkal együtt. És nem is adták vissza, amíg a románok vissza nem parancsolták. Ugyanígy tudták 1944 őszén is, hogy mit kell tenni. Felsorolhatnám a hazai és európai történelem sok-sok példáját arról, hogy miképpen lesz a gondolatból (irodalomból, művészetből) történelem — csakhogy itt most másról van szó! Arról, hogy amikor már nem a forradalom győzelméért kell harcolni, tanulni, könyvek iránt érdeklődni, amikor már nem egy mozgalmi élcsapatról van szó, hanem az állampolgárok összességével kellene mindennapi párbeszédet folytatni, miért nem megy ez a dolog a mi jó szándékaink szerint. De hiszen mondhatják erre, akik egészen jóhiszeműen csak a számokkal mérik az eredményeket, megyen ez a dolog. Mennyien tanulnak iskola után is, mennyi kulturális termék, sőt mennyi könyv fogy? Sokkal több, mint azelőtt bármikor. Ez igaz, de nézzük csak meg, mi viszi a legtöbb ilyen törekvő állampolgárt, mi viszi a további ismeretszerzésre és az ezzel kapcsolatos, mert szükséges — illemszerű és ranghoz kötött — művelődésre? Hát némelyeket elsősorban csak a feltörekvés, a durvább és alacsonyabbrendűnek minősülő munkától való menekülés, a társadalmi ranglétrán való emelkedés vágya. (A több pénz is, de nem mindig az, hisz ma már némely erős és durva munkán több a pénz...) Baj ez? Rossz ez? Nem. Eléggé természetes emberi törekvések ezek. Inkább az a baj, hogy ezek a törekvő emberek is csak maguknak olvasnak, maguknak művelődnek, mint a régi értelmiség. Ahogy mondani szokták: „elszakadnak a tömegektől”. És itt érkezünk vissza a csepeli találkozóhoz. Ennek az összejövetelnek abban volt a legnagyobb érdekessége és a fontossága, hogy itt már nemcsak a népművelés hivatásos dolgozói, nemcsak a magános olvasók, az irodalom megszállott szerelmesei, valamely írók „imádói” voltak jelen, hanem az irodalmat értően szerető, gondolkodó munkások is eljöttek. S nemcsak hallgattak, mint szoktak, hanem hozzá is szóltak. Így nekünk, a jelenlevő íróknak is hasznos tapasztalatcsere volt ez az est. Gyógyír a reménytelenség ellen. Akiknek vannak erről tapasztalataik, mint íróknak, népművelőknek, könyvtárosoknak, azok tudják igazán felbecsülni, hogy milyen ritka eredmény ez. Én is írtam már arról, más írók is elsírták egynéhányszor, hogy még a többékevésbé jól sikerült irodalmi öszszejövetelekről is éppen a termelőmunka emberei, a munkások és a parasztok szoktak hiányozni. Mi a megoldás? — bukkan elénk a jogos kérdés. Ne siessük el a dolgot, sok ágajoga van ennek. A cikk elején felvetett kérdések a gondolat szerepéről új ellentmondásokat dobnak elénk. Például: Vajon elegendő-e, ha csak az ismereteket befogadó emberekről beszélünk? Vajon az ismereteket (kultúrát) „termelő” és „közvetítő” emberek jól végzik-e a végzendőket? Már írtam róla, hogy az emberi fejlődés mai és holnapi menetében mind-mind nyilvánvalóbb, hogy az elit-értelmiség (minden alkotó tehetséget beleértve) és az úgynevezett egyszerű emberek között, a civilizációs nivellálódás ellenére is, a szellemi távolság nem kisebbedik, hanem növekedik. Ez törvény, ezen nem lehet változtatni. A gondolkodás nem állhat meg. Ebből következik, hogy mennél újabb, eredetibb, és mentől elvontabb valamely gondolat (mindig beleértve a művészi gondolatot is), annál inkább csak áttételesen juthat el az emberekhez. Az első áttétel az író, a művész dolga. Ez egyben az ő próbatétele is. A legelvontabb gondolat kifejezésének is meg kell hogy legyen az adekvát formája. (Persze, nagyon okosnak, tapasztaltnak, éleslátónak kell annak az írónak lenni, aki a gondolatait, ítéleteit életté tudja oldani, átlényegíteni, de az ilyen írók is mindig megszületnek.) A második áttétel a közvetítőé volna. Neki értenie kell, mit mond a művész, az író, de tudnia kell azt is, miként lehet ezt a többi ember számára érthetővé tenni. Ez meg az ő próbatétele. Szinte azt mondhatnám, nem könnyebb, mint amaz. De vajon a mi közvetítő apparátusunk, intézményekben és emberekben, alkalmas-e erre a feladatra? Az intézményekről nem beszélek, hamarjában nem tudnám megmondani, hogy melyik alkalmas és melyik nem, de azt se, hogy melyik miért igen, vagy miért nem. A szórakoztatóipari apparátusról sem beszélek. Arra nem a párbeszéd, a szellemi-lelki kölcsönhatások, hanem a „produkció”, a szerep és a szereplés törvényei érvényesek. Kellenek, szükségesek, de nem végezhetik el a mi munkánkat. Az alkalmas emberek dolgában azonban már eddig is sok jó tapasztalatot szereztünk. Vannak könyvtárak, művelődési házak, városi értelmiségi klubok, üzemi munkásklubok, de még falusi vagy termelőszövetkezeti próbálkozások is, amelyekben máris sikerült az első lépés: szóbaállni az emberekkel, bizalmat ébreszteni bennük, (mindig csak a fogékony kisebbségről beszélek), tehát ez más helyeken is lehetséges. A titok kulcsa egyrészt a szóbanforgó emberi közösségek kollektivista és demokratikus légkörében, másrészt a közvetítő emberek rátermettségében, lelki elkötelezettségében, „hitében” keresendő. Én azonban telhetetlen vagyok. Nem elégítene ki még a legjobb közvetítő apparátusom, ha az csak a hivatásos emberekből állna. Az volna a jó, ha a szocialista társadalom alapközösségeiben, az üzemi kollektívákban, munkásbrigádokban, termelőszövetkezetekben is volnának már elegendő számban olyan emberek, akik nemcsak a politika és a termelés dolgaiban, hanem a gondolat, az irodalom és a művészet világában is otthonosak, és a folyó történelem, de a mindennapi élet fényeire, jelenségeire is késedelem nélkül válaszolni tudnak. Nagy eredmény volna ez, mert a politikai hatalmat deklaratíve már birtokoló dolgozó osztályok gondolkodó emberei csak így juthatnak el a történelmileg örökölt és akkor nagyon helyes- bérharcos és.. osztályharcos-, gondolkodástól, mai gondjainkhoz és egyáltalán az országban, népben-nemzetben való felelős gondolkodáshoz. Csepelen már ebből is éreztünk valamit. Megint csak a tények és a gondolatok kölcsönhatásának az illusztrálására, hadd tegyem hozzá, ilynemű személyes tapasztalataimat is. Pályamunkás koromban, kinn a munkásbarakkban, ahol néha tizen, máskor húszan is éjszakáztunk, könyveim csak nekem voltak a prices fölötti kis polcon. A többiek is elolvashatták volna ezeket a könyveket (az Egyletből hoztam ki őket), de kézbe se vették. Kártyáztak vagy beszélgettek, egymást ugratták, mikor mit csináltak, de a könyveikhez nem nyúltak. Különben rendes, értelmes emberek voltak (a mi csapatunkba nem is jöhettek másmilyenek), de ilyesfajta szellemi fogékonyság nem volt bennük. Én viszont nem voltam rámenős agitátor típus, sose volt képem hozzá, hogy erőltessem őket. Nem szaporítom a szót, nem lettek marxistákká a szó világnézeti értelmében, de mindig tudták, hol a helyük. Megtörténhetett, hogy az elrobogó vonat ablakából kiröpült egy-egy újság és valamelyik cimboránk elolvasta rajta az ordító nagybetűket, hogy mondjuk, Argentínában kitört a forradalom, elzavarták vagy agyonlőtték a köztársasági elnököt... , — Te, Péter, szól oda valamelyik —, hallod ezt!! Az anyja istenit ennek a büdös Ferenc Jóskának — (vagy Horthy Miklósnak) — evvel is így kellene már tenni... És nekem meg kellett magyarázni, hogy az ilyen argentínai vagy máshol való forradalom miért nem igazi forradalom... Vagyis, amit én már tudtam, nem veszett kárba. És még az ilyen kis beszélgetéseknek is részük volt abban, hogy a mieink mind 1918—19-ben, mind 1944 őszén nagy többségükben tudták, mit kell tenni. „A szellem anyagi erővé vált.” A kérdés nincs kimerítve, dehogy van. Ezek is csak széljegyzetek, a népművelés-probléma árnyaltabb megismeréséhez... Csavlek András: Május 1. PÉNTEKI LEVÉL Májusi tulipánfa Vidékről küldöm e heti levelem, nagy hírt közölve: kinyílt a tulipánfa virága. Latin nevét nem tudom, lehet, hogy a kertészek el se fogadják a tulipánfa elnevezést, de mikor először rácsodálkoztam valószínűtlen szépségére, s megkérdeztem, mi ez a gyermektenyérnyi virágokkal díszített bokor: Tulipánfa — felelte a kérdezett. Azóta nem is tudnám másként szólítani, sem az itteni ikreket, mert két tulipánfa nevelkedik egymás mellett a kertben, sem budapesti rokonaikat, melyeket mióta megismertem, minden tavaszszal meglátogatok. Megadom címüket is: az egyik a Pasaréti út és a Júlia utca sarkán, a másik egy Fillér utcai kertben él. A növények nevével különben is, mint a legtöbb ember, s nemcsak városiak, de a falusiak is, bajban vagyok. Az akácot, a tölgyet, a platánt, az orgonát, persze fölismerem, a nyírt is megkülönböztetem a nyártól, de hány fa él, és hány virág, melyeket nem tudok nevükön szólítani. Fölnyithatnám a lexikont, kijegyezhetném az ismeretlen növényeket, hogy alkalomadtán természetismeretem mutogassam velük. De minek? Aki író ezt teszi, az első ilyen mondatánál, az első növénynévnél tettenérem. Herman Ottó madarakról írt könyvét sem azért lapozgatom oly gyakran, hogy a madarak nevét megtanuljam, hanem mert életük titkaiba szeretnék belesni. Az életük érdekel, s oly nagyon, mint kevés más dolog a földön, szokásaik, vándorlásuk, fészekrakó művészetük, minden, ami számunkra megfejthetetlen és varázslatosan szép, s ami az ő számukra élelemszerzés, bujkálás, rettegés, menekülés. Most is, mi riasztotta föl ezt a madarat a fáról, melynek nevét nem tudom, s leveleinek színére sincs szavam? Vagy talán elég volna azt mondani az aranyeső utánozhatatlan sárgájára, hogy sárga, s a tisztás zöldjére, hogy zöld? Erre a kora reggeli tündöklésre, ezekre a sárgákra, zöldekre és fehérekre, e színek lefesthetetlen és kimondhatatlan árnyalataira, de az égboltra, s a még láthatatlan felhők esőszagával érkező szélre is, a részekre, és az egészre együtt egyetlen szavunk van: május. Nem csoda, ha visszamenet a kertből, azon kapom magam, hogy Szép Ernő naptárba írt kétsorosát mondogatom. Májusban, májusban elsején már május van. ★ De miért, hogy nemsokára már egy dalt dúdolok? S azt is csak úgy befelé, s nem is a magam, de édesanyám hangját hallom, fiatal anyámét, akinek több nótája volt, mint ahány szava, külön nótája a kenyérdagasztáshoz, külön a nagymosáshoz, külön a vasaláshoz. És nótái a történetekhez is,amelyekkel faluját, gyermek-, s nagylánykorát mondta el nekünk, de volt nótája még arra is, ha vendégségben járt rokonainál. Hogy egyszer Nagykövesden vendégeskedett, abból a nótából tudom, melyet most dúdolok. Nagykövesden végig muzsikálnak, jókedvük van a cruilistáknak, nekem is olyan jó kedvem volna, ha a babám cucilikta volna. A dallamot, sajnos, nem írhatom ide, de higgyék el, népdal. S hogy miként születhetett, egy gyermekkori emlékből tudom. Állok apámmal az udvar kapujában, az úttesten ünneplőbe öltözött emberek vonulnak ének- és zeneszóval, van, akit fölismerek, a szobafestőt, aki tavaly nagyszobánkban állt a létra tetején, és Vince bácsit, a Pece-parti cipészt, s én apámat faggatom: Miért énekelnek? — Mert szocialisták. S mert május elseje van. Szép volt anyám nótája addig is, hiszen ő énekelte, de megérteni csak ekkor értettem meg. Csak ekkor értettem meg, miről is szól, mit is láthattak a nagykövesdi nótacsinálók, miért hitték, hogy jókedvükben énekelnek az utcán vonuló emberek. ★ S mert az emlék emléket szül, ha néhány évet átugorva is, még mindig oly messze járok mai magamtól, amilyen messzire az űrrepülők sohasem juthatnak el, ami messzibb a legmesszibb galaktikánál, kamaszkoromban. Ha az előbbi történetre rámondhatom, hogy első emlékem május ünnepéről, a most elmondandóra rámondhatom, hogy első májusi ünnepem. Mert én is ott állok a szatmári Munkásotthon, a hajdani Gubaszin sárgafalu termében, a férfiak közt, akiket ■nemrég kergetett ide Angyalföldről, Csepelről, Erzsébetfalváról a munkanélküliség. Az ünnepi szónok már fönt áll a dobogón, de mintha egy kis zavar támadna, összesúg néhány emberrel, majd egyikük, a Budapestről jött Vugyovszki bácsi, lekiált a terembe: — Elvtársak! Ki énekelt már dalárdában? Tizenöten, húszan nyújtják a kezüket, hogy aztán a dobogón csoportba verődve, Vugyovszki bácsi dirigálásával és hangjukat vezető basszusával, rákezdjék: a levegő dallal van tele. Itt van újra május elseje. Néhány lépés csak a virágait ma reggel nyitó tulipánfától két messzi május elsejéig. S ha faggatom magam, hogyan járhattam be néhány lépéssel ekkora utat, csak ezt felelhetem, mert oly természetesen, oly magától értetődőn fakadtak ezek a májusok, ahogyan csak a fák, s a virágok tudnak ünnepbe borulni. ^ 4 SZOT-díj, 1969 Tizenkettedszer osztották ki szerdán, április 30-án a most már bátran hagyományosnak nevezhető művészeti SZOT-díjakat. A díjjal — kitüntetettjeinek száma az ideiekkel együtt megközelíti a százat — a Szakszervezetek Országos Tanácsának elnöksége évről évre május elseje alkalmából a munkásélet és általában a népélet magas színvonalú irodalmi és művészi ábrázolását, valamint a munkáskultúra és általában a népművelés érdekében végzett kiemelkedő tevékenységet jutalmazza. A díj idei kitüntetettjei: Vámot Zseni költőnő, Kamjén István író, Gáli István író, Ákos Károly szakíró, Bokor Péter filmrendező, György István filmrendező, Szepesi György újságíró, Major Tamás színművész, Szirtes Ádám színművész, Zala Tibor grafikusművész, Tar István szobrászművész, Maróthy János zenetudós, Balázs Árpád zeneszerző és Szigeti Károly koreográfus. Mindannyiuknak szívből gratulálunk.