Élet és Irodalom, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1969-05-17 / 20. szám - Jánosy István: Dédapáim • vers (2. oldal) - Zelk Zoltán: Pénteki levél. Új műfaj (2. oldal)

Totális béke (Folytatás az 1. oldalról) bék­ fejlődés legigazibb forrását is a háborúkban kell keresni, mert — valójában — a háborúk kényszerí­tik ki a különféle tudományok fej­lődését, a technika fejlődését, s a háborúk teremtik meg azt a feszí­­tettségi állapotot, amely végső so­ron magát, az embert is emberebb emberségre készteti és fejleszti eszét meg jellemét egyaránt. Megannyi személyesen szerzett tapasztalásom bizonyítja, hogy tö­redezetten, kuszán és szétszóródot­­tan bár, de ott lapulnak ezek a né­zetek a mai ember fejében is. Mindez persze távolról sem je­lenti, hogy akárcsak rejtett ösztö­neiben is háború-barát lenne­­ az emberiség egészséges része, de igenis jelenti, hogy fertőzötté lett a háborús ideológiáktól és nehezen hiszi el, hogy háborúk nélküli élet is létezhet. Légióként pedig akkor hisz nehezen, ha erről a leendő életről nagyon kevés megfoghatót hallhat. Minden hallomásnál, minden bé­­keagitációnál többet mondhatna természetesen maga a valóság, a megvalósult béke, ám sajnos ennek még nincs birtokában az emberi­ség. Kétségkívül született ötven évvel ezelőtt egy olyan békeprog­ram, amelynek nincs elődje a tör­ténelemben, mert ez a program­­ nem további háborúk érdekében létesítendő átmeneti békét hirde­tett, hanem olyan békét, amely ki­zárólag önmagát valósítaná meg, azaz: a háborúk nélküli szocialista világ megépítésére mozgósított, de a háború energiái túl erősek vol­tak még ahhoz, hogy elejét lehe­tett volna venni egy újabb vé­rengzésnek. Most megint béke van, immár negyedszázada, megint felcsillant a reménye a háborúmentes életnek, de ez a remény minden korábbinál iszonyúbb háború árnyékában di­dereg, s így megint csak nem mu­tathatja meg szabadon erejét és al­kotó hatalmát a béke. Válságos bé­kében, látszatbékében élünk, mert az öröktől fogva rosszul szervező­dött világ egy rosszul szervezett, ingatag lábon álló békét hagyott ránk. Igaz, a legrosszabbul szerve­zett béke is jobb a legjobban szer­vezett háborúnál, és körömszakad­táig aVRUnk kell ezt Sizl­ekét. Ám az igazi, a totális béke arcának meg­mutatásával mégis csak adósunk a történelem, holott ez a nagy cél és nagy remény, erkélyt sikálja, annak a mámorával, akinek először lett erkélye életé­ben. S ahogy elnézem a cimborát, ez a feltevés igen valószínűnek tűnik. Sóhajtottam és visszamentem az asztalhoz. Az jutott eszembe, hogy mit tudnék írni vagy mondani a békéről? Hát... valami olyasmit, amit az imént az ablakból láttam. Talán ilyesmi a béke. Egyelőre én sem tudok többet. Igaz, ez ismétlé­se egy sokszor elmondott szöveg­nek, de hát a hétfő is sűrűn ismét­lődik, mégis örökkön igaz. Rápillantottam a még mindig nyitva levő lexikonra, s újra átfu­tottam a háború meghatározását: „társadalmi csoportok (államok v. osztályok) fegyveres összecsapása törekvéseik nyílt erőszakkal való megvalósítására... A háborúk nem elkerülhetetlenek a társadalom to­vábbfejlődésében.” Fogtam egy papírt, s ráfirkantot­­tam: „béke: társadalmi csoportok (ál­lamok v. osztályok) törekvéseinek szabad megvalósítása fegyveres erőszak alkalmazása nélkül... A béke nem elkerülhetetlen a társa­dalom továbbfejlődésében.” Hátha használni tudják a Kis­lexikon újranyomása idején. Tehát: ismét csak remény... Felálltam asztalom mellől, s ki­bámultam az ablakon a szemközt épülő házakra. Még markológépek egyengetik a környéket, még le sem bontották az állványokat, de már költöznek az új lakók. Nini ! Az a pasas már harmadik napja az Egy régi-új (Folytatás az 1. oldalról)­minc esztendővel ezelőtt is ugyan­ez volt a véleménye. A körülmények persze változtak. Emlékszem, akkor Juliska néni leg­először is ezt kérdezte: — Merről jöttek, fiúk? Mint kiderült, ez a kérdés arra irányult, hogy láthattak-e minket a csendőr­laktanya ablakából, vagy se. No, persze anélkül is a csend­őrök tudomására juthatott, hogy két városi fiú ment le kerékpárral a Kardos utca felé, csak nem olyan biztosan. Ám minket addig még sohasem vertek csendőrök, s még nem tanul­tuk meg a kellő óvatosságot. Ne­velkedésünknek természetszerűen az is a részévé kellett váljon, hogy felfogjuk: íme, itt ülünk szemben egy emberrel, egy — a mi fogal­maink szerinti — nagy emberrel, s ezt a nagy embert jónéhányszor megverték már a csendőrök, s ta­lán olykor csak azért, mert ott lent a falu végén, messze földről is meg szokták látogatni. Annak, amit akkor egy bögre fej mellett beszélgettünk, ha meggon­dolom, éppen az volt a summája, amit most is bízvást megtehetnénk az olvasó népért mozgalom céljá­nak, vagy legalábbis egyik céljá­nak. Azt kell elérni, hogy minden emberi közösségben legyenek olyan emberek, akik olvasnak. Olvasó emberen persze nem azo­kat az iskolából kikerült, Jókait és Beniczkynét olvasó ábrándos kis­lányokat értve, akikről már akkor is szó esett köztünk, s akik valódi olvasókká sohasem­ is lesznek, de­­hát istenem... Hanem olvasókon azokat értve, akik valamikor az el­ső háború előtt a balmazújvárosi földmívelő egyletben magát Veres Pétert is megbarátkoztatták Rous­­seau-val, Voltaire-rel, Tolsztoj gróffal és Marx Károllyal. Az jutott most eszembe, hogy lám Veres Péter immár embarem­ mozgalom fékezet óta — legalábbis az én em­lékezetem óta — szervezi ezt az ol­vasó népért mozgalmat. Úgy is, hogy máig a közösség számára ol­vas, gondolkodik, fedezi fel a világ dolgait. Csak ma már nem néhány hajdani magaszerű paraszt, hanem az egész ország számára. Ma már talán több az értelmiségi olvasója, s ő maga még mindig olvas, sőt ta­lán többet mint valaha. Szóval, hogy a témához vissza­térjek, nem is olyan új mozgalom ez, csak most már többen is szer­vezhetnénk, immáron tervszerűen, s annál is könnyebben, mert nem kell annyira ügyelnünk: a csendőr­laktanya felé karikázunk-e, vagy egy másik úton. Hol vannak már a csendőr laktanyák ? Meg nem is kell kerékpárral menni. Engem legalábbis az őszön a megyeszékhelyen a Népfront megbízottja kocsival várt. Hanem aztán kérdés, hogy valóban az lett volna-e a dolgom, hogy az össze­gyűlt tanyasi olvasókat Az orvos halála és a Hideg napok elolvasá­sára buzdítsam. Talán az. Vagy az is. De mondom, nem vagyok erről meggyőződve. Talán mégis inkább meg kellene előbb alaposan ta­nácskoznunk, mit is akarunk? Ho­gyan is akarjuk? Egynek minden esetre ezt aján­lom, bár ismétlem, nem eredeti gondolat, Veres Pétertől vettem: hogyan érjük el azt, hogy min­den műhelyben, minden termelő­­szövetkezetben, vagy akár brigád­ban legyen néhány olyan ember, aki felelősen tudja, hogy a közös­ség előtt a közösség számára kutat, tanul, gondolkozik, ki nem válva ebből a közösségből, hanem belül­ről állandóan nyugtalanságban tartva, ösztökélve ezzel végső so­ron az egész társadalmat? S közben akár megkereshetjük a fehér foltokat is. -jj JÁNOSY ISTVÁN: Dédapáim ' Szeretettel köszön­tjük Jánosy Istvánt ötvene­dik születése napja alkalmából. A Dédapáim a költő legújabb verse. I. Anyai dédapám a lobogó láng lovak szerelmese volt. Pörgött a világ, ha velük vágtázhatott, borosan légbedobálva kalapját. Csak egy fókuszt látott, mibe ha belenézett, belevakult. Parancs volt: császári tiszteket vigyen át a hágón. Hatszög-nyolcszög kristályok kavargása, űr­ örvény. Egy rántás a gyeplőn, zuhan a szán a szakadékba. Dédapám nem is tudott magyarul, de Rákócziról hallott bús énekel. Tőle örököltem a hűséget a földhöz, a néphez és sapkát hajigáló Dimitrij Karamazov-szívemet. II. Dédapám hitvese: a lobogó ív homorú fele. Az lángolás, a rettegés-delej: egy nép ősképe, mely a Bárány néma szenvedését vette föl életstílusának. Ég még éjjel a szobájában a mécs, s ő láztüzes kisdede fölött virraszt. Mi ez a furcsa szűkülés? Sikong a kicsi. Ki ad vigaszt, ha már tűzként citeráz a teste? Tátog a száj, a lég nem elég! Szeme hova néz üveges-messze?­­ Egy hörrenés Ez volt a vég. Ura most is távol, mint mindig. Az éjben vöröstűz ördögnyelvek, szemek intik. A kútba néz. Hangok, sejtelmesek, bársonyosak — megannyi mese. Oly hús a Mély, behúz, behúz. Egy csobbanás. Bagoly búcsúz. III. Apám arca maga a Csend, mikor emlékein mereng. Mint őssszel a kemenesi szőlőhegyek, halk rubinba felfénylenek. Nagyapja — ő emlékein az isten, ki messzünnen int. Mindig az istállóban aludt, a tiszta szobában csak akkor, mikor már nyílt az Égbe út. " A kisfiú boldogsága az út nagyapjával vissza a hegyből: ibolya-alkonyégen kutya fut lángoló szőrrel — kecskévé alakul. Most oroszlán, most hegedű... De szép az Ég, a sose hű, vágyálom-szerető, ki mindig hallgat. És kocognak ringatón a tehenek. A csalamádé alattuk lebeg. Oly bársonyos e lebegés, a csalamádé hűsse és a szellő víz-ezüstbe. Az öreg mesélt Petőfirül. Nagy szeme kéke maga volt a béke. (Karamazovi lelkem ezt a békét keresi szüntelenül.) PÉNTEKI LEVÉL Új műfaj Egyik levelemben már írtam fiatal barátomról, akinek öltöz­ködése s beszédmódja épp oly kellemesen modern, mint nyolcvan-száz kötetes könyvtá­ra, melynek nagy részét gim­nazista korában gyűjtötte. A nadrágja farmer, a haja tarkó­jára csüng, a tekintete biza­lomkeltően s bizalomakérően tiszta. A keze is, mellyel ön­gyújtóját rántja elő, mikor még csak nyúlok a cigarettáért. A könyvespolcán Salinger és Tersánszky, s a szót, hogy „ci­­­kis”, vagy azt, hogy „állati”, odaillön, szabatosan köti a mondat többi szavához. Társa­ságától azt a jó érzést kapom, hogy nem öregedtem ki a vi­lágból, szót értek a fiatalok­­­kal. Miről szoktunk beszélget­ni? Labdarúgásról és festészet­ről, beat-zenéről és költészet­ről. Legutóbb, talán mert lát­ta asztalomon a föllapozott fo­lyóiratot, irodalomról beszél­gettünk. Azzal hökkentett meg, hogy egy olyan íróról kér­dezett, akit tudom, ő se becsül. — Milyen író az az X? Hogyan válaszoljak, hiszen X-nek évek óta egyetlen sorát sem olvasom. Gondolom, más is így van ezzel, ha megért né­hány évtizedet: föllapozom a frissen vásárolt folyóiratot, s a szerző neve figyelmeztet, kinek a versét, elbeszélését kell el­olvasnom, kiét nem. — Miért éppen X-re vagy kíváncsi? — Mert tegnap belekezdtem egy regényébe s az volt az ér­zésem, hogy egyik mondata csal, a másik mondata tisztá­talan ... Mit észre nem vesz ez a fiú! Megpróbálom emlékezetembe idézni­­ valamelyik munkáját, de mintha egyetlen mondatot se olvastam volna, semmi jel­lemzőt nem tudok róla monda­ni. Aztán hirtelen, magam is meglepve, eszembe jut két ró­la szóló történet, s már adom is tovább fiatal barátomnak: — Egyik mondata csal, mondod, a másik mondata tisz­tátalan? Nem emlékszem a mondataira. De azt tudom ró­la, hogy egyszer, kártyázás közben, társai észrevették, mi­kor körmével megkarcolta a piros ász hátlapját__Nyilván ilyen karcolást láttál azokon a mondatokon, melyekről úgy érzed, hogy csal velük. Jó sze­med van, ha ezt a szinte látha­tatlan karcolást észrevetted. Azt is elmondta róla valaki, hogy együtt töltöttek két he­tet egy üdülőszerű vidéki szál­lodában, ahol azzal vált közis­mertté, hogy napjában három­szor, fürdőköpenyben, vállán lepedőnagyságú frottírkendővel, a folyosó túlsó végén levő für­dőszobába siet. Pedig tél volt, s nem akármilyen, a jól fűtött szobák ablakát is jégvirág lep­te. Így aztán a szálloda sze­mélyzete természetesnek vet­te, hogy legközelebb előre, le­vélben, olyan szobát rendelt, melynek fürdőszobája is van. A reggelit mindig fölhozatta, s ez volt a veszte, így tudták meg, hogy a fürdőszobás ven­dég nem szokott, vagy csak ritkán szokott mosakodni. Egyik nap, mikor a pincér be­kopogott a reggelivel, a szoba szőnyege már tócsában úszott, átömlött a víz a fürdőszobából. Mert mi történt? X. minden­nap vekkerrel ébresztette ma­gát, bement a fürdőszobába, kinyitotta a csapokat, hogy szomszédai hallják a vízcsobo­gást, aztán mosdatlanul visz­­szafeküdt az ágyba. Azon a reg­gelen újra elnyomta az álom, s ha nem kopog rá a pincér, a víz teljesen elönti a szobát... Ezt a balul sikerült reggelét is észrevetted, mikor mondatai tisztátalanságát. — Így se jellemeztek még írót — mondta nevetve, de nem hangosan, inkább szelíd neve­téssel, tizenkilenc éves vendé­gem. S mikor elbúcsúzott, s egyedül maradtam a szobában, erre gondoltam: ritka ajándé­kot hagyott e beszélgetés: új műfajt teremthetek, írók mun­kájának újfajta megközelíté­sét, olyant, mely néhány sor­ral is többet mond némelyik hosszúra kanyarított tanul­mánynál. Megpróbálkozom ve­le. Mutatóba itt­­ adom első próbálkozásomat, de ha az X- ről szóló történetet is ilyennek fogadják, akkor már a máso­dikat. Y. nemcsak abban különbö­zik X-től, hogy nem, prózát, hanem verset ír, azzal is, hogy rokonszenves, sőt olykor sze­retetre méltó. Természetes hát, ha egyetlen szavával se próbál csalni, ha egyetlen sora se tisztátalan. Valahol, nehezen észrevehetően, tehetséges is. De ami szó más költő versében foszforeszkál, az az ő versében pislog, ami szó más költő ver­sében röpül, az az ő versében meg se moccan. Milyenek hát a versei, ha egyetlen szóval kell azokat jellemeznem? Las­súak. De nem úgy, hogy höm­pölyögnek a sorai, s a lassú hömpölygés alatt is halljuk az indulat zúgását, hanem úgy, ahogyan egy lassan beszélő ember keresett szavakkal, vélt választékossággal, félórára nyújtva mond el egy másfél perces történetet. S nemcsak akkor érzünk így, ha valame­lyik hosszabb költeményét ol­vassuk, akkor is, ha epigram­máit. Megvan! — kiálthatnám örömmel —, megvan az életből vett történet, mely úgy illik Y. költészetére, mint a kártyára karcolt körömjelzés X. prózá­jára. Néhány esztendeje tör­tént, hogy asztalunkhoz ült a kávéházban s vele együtt öten hajoltunk a márványra, anek­dotákat, vicceket mondogatva. Ismerik annak az embernek az arckifejezését, aki arra vár, hogy ő is letegye a szellemes­ség garasát? Y. arca már jó órája ilyen volt, mikor végre szóhoz jutott. Mi négyen, töb­biek, előbb mondtunk el száz anekdotát, mint ő azt az egyet. Hogy mit is mondott? Akik is­mernek, tanúsíthatják, emlé­kezőtehetségem nem kezdte ki az öregség, de az Y. elmondot­ta történetből csak ezekre a szavakra emlékszem: Ám­bár ... Engedtessék meg ne­kem __Csupán még azt kell megjegyeznem ... Mert akkor olyan időket éltünk ... S még arra emlékszem, hogy Y.-t hallgatva, mind a négyen olyasfélét éreztünk, mint a kánikulában elpilledt ember, nem kis önuralom és tapinta­tosság kellett ahhoz, hogy oly­kor visszarántsuk mellünkre zuhanó fejünket. Hát ennyit mutatóba az új műfajból, amellyel persze az irodalom kitűnőségeit is, de festőket, színészeket, muzsiku­sokat is jellemezhetünk.

Next