Élet és Irodalom, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1969-05-17 / 20. szám - Jánosy István: Dédapáim • vers (2. oldal) - Zelk Zoltán: Pénteki levél. Új műfaj (2. oldal)
Totális béke (Folytatás az 1. oldalról) bék fejlődés legigazibb forrását is a háborúkban kell keresni, mert — valójában — a háborúk kényszerítik ki a különféle tudományok fejlődését, a technika fejlődését, s a háborúk teremtik meg azt a feszítettségi állapotot, amely végső soron magát, az embert is emberebb emberségre készteti és fejleszti eszét meg jellemét egyaránt. Megannyi személyesen szerzett tapasztalásom bizonyítja, hogy töredezetten, kuszán és szétszóródottan bár, de ott lapulnak ezek a nézetek a mai ember fejében is. Mindez persze távolról sem jelenti, hogy akárcsak rejtett ösztöneiben is háború-barát lenne az emberiség egészséges része, de igenis jelenti, hogy fertőzötté lett a háborús ideológiáktól és nehezen hiszi el, hogy háborúk nélküli élet is létezhet. Légióként pedig akkor hisz nehezen, ha erről a leendő életről nagyon kevés megfoghatót hallhat. Minden hallomásnál, minden békeagitációnál többet mondhatna természetesen maga a valóság, a megvalósult béke, ám sajnos ennek még nincs birtokában az emberiség. Kétségkívül született ötven évvel ezelőtt egy olyan békeprogram, amelynek nincs elődje a történelemben, mert ez a program nem további háborúk érdekében létesítendő átmeneti békét hirdetett, hanem olyan békét, amely kizárólag önmagát valósítaná meg, azaz: a háborúk nélküli szocialista világ megépítésére mozgósított, de a háború energiái túl erősek voltak még ahhoz, hogy elejét lehetett volna venni egy újabb vérengzésnek. Most megint béke van, immár negyedszázada, megint felcsillant a reménye a háborúmentes életnek, de ez a remény minden korábbinál iszonyúbb háború árnyékában didereg, s így megint csak nem mutathatja meg szabadon erejét és alkotó hatalmát a béke. Válságos békében, látszatbékében élünk, mert az öröktől fogva rosszul szerveződött világ egy rosszul szervezett, ingatag lábon álló békét hagyott ránk. Igaz, a legrosszabbul szervezett béke is jobb a legjobban szervezett háborúnál, és körömszakadtáig aVRUnk kell ezt Sizlekét. Ám az igazi, a totális béke arcának megmutatásával mégis csak adósunk a történelem, holott ez a nagy cél és nagy remény, erkélyt sikálja, annak a mámorával, akinek először lett erkélye életében. S ahogy elnézem a cimborát, ez a feltevés igen valószínűnek tűnik. Sóhajtottam és visszamentem az asztalhoz. Az jutott eszembe, hogy mit tudnék írni vagy mondani a békéről? Hát... valami olyasmit, amit az imént az ablakból láttam. Talán ilyesmi a béke. Egyelőre én sem tudok többet. Igaz, ez ismétlése egy sokszor elmondott szövegnek, de hát a hétfő is sűrűn ismétlődik, mégis örökkön igaz. Rápillantottam a még mindig nyitva levő lexikonra, s újra átfutottam a háború meghatározását: „társadalmi csoportok (államok v. osztályok) fegyveres összecsapása törekvéseik nyílt erőszakkal való megvalósítására... A háborúk nem elkerülhetetlenek a társadalom továbbfejlődésében.” Fogtam egy papírt, s ráfirkantottam: „béke: társadalmi csoportok (államok v. osztályok) törekvéseinek szabad megvalósítása fegyveres erőszak alkalmazása nélkül... A béke nem elkerülhetetlen a társadalom továbbfejlődésében.” Hátha használni tudják a Kislexikon újranyomása idején. Tehát: ismét csak remény... Felálltam asztalom mellől, s kibámultam az ablakon a szemközt épülő házakra. Még markológépek egyengetik a környéket, még le sem bontották az állványokat, de már költöznek az új lakók. Nini ! Az a pasas már harmadik napja az Egy régi-új (Folytatás az 1. oldalról)minc esztendővel ezelőtt is ugyanez volt a véleménye. A körülmények persze változtak. Emlékszem, akkor Juliska néni legelőször is ezt kérdezte: — Merről jöttek, fiúk? Mint kiderült, ez a kérdés arra irányult, hogy láthattak-e minket a csendőrlaktanya ablakából, vagy se. No, persze anélkül is a csendőrök tudomására juthatott, hogy két városi fiú ment le kerékpárral a Kardos utca felé, csak nem olyan biztosan. Ám minket addig még sohasem vertek csendőrök, s még nem tanultuk meg a kellő óvatosságot. Nevelkedésünknek természetszerűen az is a részévé kellett váljon, hogy felfogjuk: íme, itt ülünk szemben egy emberrel, egy — a mi fogalmaink szerinti — nagy emberrel, s ezt a nagy embert jónéhányszor megverték már a csendőrök, s talán olykor csak azért, mert ott lent a falu végén, messze földről is meg szokták látogatni. Annak, amit akkor egy bögre fej mellett beszélgettünk, ha meggondolom, éppen az volt a summája, amit most is bízvást megtehetnénk az olvasó népért mozgalom céljának, vagy legalábbis egyik céljának. Azt kell elérni, hogy minden emberi közösségben legyenek olyan emberek, akik olvasnak. Olvasó emberen persze nem azokat az iskolából kikerült, Jókait és Beniczkynét olvasó ábrándos kislányokat értve, akikről már akkor is szó esett köztünk, s akik valódi olvasókká sohasem is lesznek, dehát istenem... Hanem olvasókon azokat értve, akik valamikor az első háború előtt a balmazújvárosi földmívelő egyletben magát Veres Pétert is megbarátkoztatták Rousseau-val, Voltaire-rel, Tolsztoj gróffal és Marx Károllyal. Az jutott most eszembe, hogy lám Veres Péter immár embarem mozgalom fékezet óta — legalábbis az én emlékezetem óta — szervezi ezt az olvasó népért mozgalmat. Úgy is, hogy máig a közösség számára olvas, gondolkodik, fedezi fel a világ dolgait. Csak ma már nem néhány hajdani magaszerű paraszt, hanem az egész ország számára. Ma már talán több az értelmiségi olvasója, s ő maga még mindig olvas, sőt talán többet mint valaha. Szóval, hogy a témához visszatérjek, nem is olyan új mozgalom ez, csak most már többen is szervezhetnénk, immáron tervszerűen, s annál is könnyebben, mert nem kell annyira ügyelnünk: a csendőrlaktanya felé karikázunk-e, vagy egy másik úton. Hol vannak már a csendőr laktanyák ? Meg nem is kell kerékpárral menni. Engem legalábbis az őszön a megyeszékhelyen a Népfront megbízottja kocsival várt. Hanem aztán kérdés, hogy valóban az lett volna-e a dolgom, hogy az összegyűlt tanyasi olvasókat Az orvos halála és a Hideg napok elolvasására buzdítsam. Talán az. Vagy az is. De mondom, nem vagyok erről meggyőződve. Talán mégis inkább meg kellene előbb alaposan tanácskoznunk, mit is akarunk? Hogyan is akarjuk? Egynek minden esetre ezt ajánlom, bár ismétlem, nem eredeti gondolat, Veres Pétertől vettem: hogyan érjük el azt, hogy minden műhelyben, minden termelőszövetkezetben, vagy akár brigádban legyen néhány olyan ember, aki felelősen tudja, hogy a közösség előtt a közösség számára kutat, tanul, gondolkozik, ki nem válva ebből a közösségből, hanem belülről állandóan nyugtalanságban tartva, ösztökélve ezzel végső soron az egész társadalmat? S közben akár megkereshetjük a fehér foltokat is. -jj JÁNOSY ISTVÁN: Dédapáim ' Szeretettel köszöntjük Jánosy Istvánt ötvenedik születése napja alkalmából. A Dédapáim a költő legújabb verse. I. Anyai dédapám a lobogó láng lovak szerelmese volt. Pörgött a világ, ha velük vágtázhatott, borosan légbedobálva kalapját. Csak egy fókuszt látott, mibe ha belenézett, belevakult. Parancs volt: császári tiszteket vigyen át a hágón. Hatszög-nyolcszög kristályok kavargása, űr örvény. Egy rántás a gyeplőn, zuhan a szán a szakadékba. Dédapám nem is tudott magyarul, de Rákócziról hallott bús énekel. Tőle örököltem a hűséget a földhöz, a néphez és sapkát hajigáló Dimitrij Karamazov-szívemet. II. Dédapám hitvese: a lobogó ív homorú fele. Az lángolás, a rettegés-delej: egy nép ősképe, mely a Bárány néma szenvedését vette föl életstílusának. Ég még éjjel a szobájában a mécs, s ő láztüzes kisdede fölött virraszt. Mi ez a furcsa szűkülés? Sikong a kicsi. Ki ad vigaszt, ha már tűzként citeráz a teste? Tátog a száj, a lég nem elég! Szeme hova néz üveges-messze? Egy hörrenés Ez volt a vég. Ura most is távol, mint mindig. Az éjben vöröstűz ördögnyelvek, szemek intik. A kútba néz. Hangok, sejtelmesek, bársonyosak — megannyi mese. Oly hús a Mély, behúz, behúz. Egy csobbanás. Bagoly búcsúz. III. Apám arca maga a Csend, mikor emlékein mereng. Mint őssszel a kemenesi szőlőhegyek, halk rubinba felfénylenek. Nagyapja — ő emlékein az isten, ki messzünnen int. Mindig az istállóban aludt, a tiszta szobában csak akkor, mikor már nyílt az Égbe út. " A kisfiú boldogsága az út nagyapjával vissza a hegyből: ibolya-alkonyégen kutya fut lángoló szőrrel — kecskévé alakul. Most oroszlán, most hegedű... De szép az Ég, a sose hű, vágyálom-szerető, ki mindig hallgat. És kocognak ringatón a tehenek. A csalamádé alattuk lebeg. Oly bársonyos e lebegés, a csalamádé hűsse és a szellő víz-ezüstbe. Az öreg mesélt Petőfirül. Nagy szeme kéke maga volt a béke. (Karamazovi lelkem ezt a békét keresi szüntelenül.) PÉNTEKI LEVÉL Új műfaj Egyik levelemben már írtam fiatal barátomról, akinek öltözködése s beszédmódja épp oly kellemesen modern, mint nyolcvan-száz kötetes könyvtára, melynek nagy részét gimnazista korában gyűjtötte. A nadrágja farmer, a haja tarkójára csüng, a tekintete bizalomkeltően s bizalomakérően tiszta. A keze is, mellyel öngyújtóját rántja elő, mikor még csak nyúlok a cigarettáért. A könyvespolcán Salinger és Tersánszky, s a szót, hogy „cikis”, vagy azt, hogy „állati”, odaillön, szabatosan köti a mondat többi szavához. Társaságától azt a jó érzést kapom, hogy nem öregedtem ki a világból, szót értek a fiatalokkal. Miről szoktunk beszélgetni? Labdarúgásról és festészetről, beat-zenéről és költészetről. Legutóbb, talán mert látta asztalomon a föllapozott folyóiratot, irodalomról beszélgettünk. Azzal hökkentett meg, hogy egy olyan íróról kérdezett, akit tudom, ő se becsül. — Milyen író az az X? Hogyan válaszoljak, hiszen X-nek évek óta egyetlen sorát sem olvasom. Gondolom, más is így van ezzel, ha megért néhány évtizedet: föllapozom a frissen vásárolt folyóiratot, s a szerző neve figyelmeztet, kinek a versét, elbeszélését kell elolvasnom, kiét nem. — Miért éppen X-re vagy kíváncsi? — Mert tegnap belekezdtem egy regényébe s az volt az érzésem, hogy egyik mondata csal, a másik mondata tisztátalan ... Mit észre nem vesz ez a fiú! Megpróbálom emlékezetembe idézni valamelyik munkáját, de mintha egyetlen mondatot se olvastam volna, semmi jellemzőt nem tudok róla mondani. Aztán hirtelen, magam is meglepve, eszembe jut két róla szóló történet, s már adom is tovább fiatal barátomnak: — Egyik mondata csal, mondod, a másik mondata tisztátalan? Nem emlékszem a mondataira. De azt tudom róla, hogy egyszer, kártyázás közben, társai észrevették, mikor körmével megkarcolta a piros ász hátlapját__Nyilván ilyen karcolást láttál azokon a mondatokon, melyekről úgy érzed, hogy csal velük. Jó szemed van, ha ezt a szinte láthatatlan karcolást észrevetted. Azt is elmondta róla valaki, hogy együtt töltöttek két hetet egy üdülőszerű vidéki szállodában, ahol azzal vált közismertté, hogy napjában háromszor, fürdőköpenyben, vállán lepedőnagyságú frottírkendővel, a folyosó túlsó végén levő fürdőszobába siet. Pedig tél volt, s nem akármilyen, a jól fűtött szobák ablakát is jégvirág lepte. Így aztán a szálloda személyzete természetesnek vette, hogy legközelebb előre, levélben, olyan szobát rendelt, melynek fürdőszobája is van. A reggelit mindig fölhozatta, s ez volt a veszte, így tudták meg, hogy a fürdőszobás vendég nem szokott, vagy csak ritkán szokott mosakodni. Egyik nap, mikor a pincér bekopogott a reggelivel, a szoba szőnyege már tócsában úszott, átömlött a víz a fürdőszobából. Mert mi történt? X. mindennap vekkerrel ébresztette magát, bement a fürdőszobába, kinyitotta a csapokat, hogy szomszédai hallják a vízcsobogást, aztán mosdatlanul viszszafeküdt az ágyba. Azon a reggelen újra elnyomta az álom, s ha nem kopog rá a pincér, a víz teljesen elönti a szobát... Ezt a balul sikerült reggelét is észrevetted, mikor mondatai tisztátalanságát. — Így se jellemeztek még írót — mondta nevetve, de nem hangosan, inkább szelíd nevetéssel, tizenkilenc éves vendégem. S mikor elbúcsúzott, s egyedül maradtam a szobában, erre gondoltam: ritka ajándékot hagyott e beszélgetés: új műfajt teremthetek, írók munkájának újfajta megközelítését, olyant, mely néhány sorral is többet mond némelyik hosszúra kanyarított tanulmánynál. Megpróbálkozom vele. Mutatóba itt adom első próbálkozásomat, de ha az X- ről szóló történetet is ilyennek fogadják, akkor már a másodikat. Y. nemcsak abban különbözik X-től, hogy nem, prózát, hanem verset ír, azzal is, hogy rokonszenves, sőt olykor szeretetre méltó. Természetes hát, ha egyetlen szavával se próbál csalni, ha egyetlen sora se tisztátalan. Valahol, nehezen észrevehetően, tehetséges is. De ami szó más költő versében foszforeszkál, az az ő versében pislog, ami szó más költő versében röpül, az az ő versében meg se moccan. Milyenek hát a versei, ha egyetlen szóval kell azokat jellemeznem? Lassúak. De nem úgy, hogy hömpölyögnek a sorai, s a lassú hömpölygés alatt is halljuk az indulat zúgását, hanem úgy, ahogyan egy lassan beszélő ember keresett szavakkal, vélt választékossággal, félórára nyújtva mond el egy másfél perces történetet. S nemcsak akkor érzünk így, ha valamelyik hosszabb költeményét olvassuk, akkor is, ha epigrammáit. Megvan! — kiálthatnám örömmel —, megvan az életből vett történet, mely úgy illik Y. költészetére, mint a kártyára karcolt körömjelzés X. prózájára. Néhány esztendeje történt, hogy asztalunkhoz ült a kávéházban s vele együtt öten hajoltunk a márványra, anekdotákat, vicceket mondogatva. Ismerik annak az embernek az arckifejezését, aki arra vár, hogy ő is letegye a szellemesség garasát? Y. arca már jó órája ilyen volt, mikor végre szóhoz jutott. Mi négyen, többiek, előbb mondtunk el száz anekdotát, mint ő azt az egyet. Hogy mit is mondott? Akik ismernek, tanúsíthatják, emlékezőtehetségem nem kezdte ki az öregség, de az Y. elmondotta történetből csak ezekre a szavakra emlékszem: Ámbár ... Engedtessék meg nekem __Csupán még azt kell megjegyeznem ... Mert akkor olyan időket éltünk ... S még arra emlékszem, hogy Y.-t hallgatva, mind a négyen olyasfélét éreztünk, mint a kánikulában elpilledt ember, nem kis önuralom és tapintatosság kellett ahhoz, hogy olykor visszarántsuk mellünkre zuhanó fejünket. Hát ennyit mutatóba az új műfajból, amellyel persze az irodalom kitűnőségeit is, de festőket, színészeket, muzsikusokat is jellemezhetünk.