Élet és Irodalom, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1969-05-24 / 21. szám - Lengyel Zsolt: Virágok • kép (2. oldal) - Zelk Zoltán: Pénteki levél. Völgyek vagy csúcsok (2. oldal)

Levél egy fiatal íróhoz (Folytatás az 1. oldalról) próbál lenni (Nem krisztusi ará­nyokban, hanem csak tendenciák­ban értem.) Az egyik a félelemkel­tés („rettegj tőlem, világ!”), a má­sik a személyes kiválóság, az al­kotás, vagy a szolgálat, esetleg akár az életáldozat útján próbálja ezt elérni. Ezt azonban a kezdetek kezde­tén a többi ember úgysem tudja el­bírálni, mert az igazi sikerember nagy színész, s ha kell Krisztust játszik maga az Antit­risztus is. Ezt a belső eligazodást mindenkinek magának kell megharcolnia, még a saját kis démonával is. Ravasz kis ördög az. Ezerféle önigazolást talál a cselekedeteid, minden lépésed elé. Időnként nézz hát szembe ve­le: miért gondoltatja vagy érezteti veled ezt vagy amazt? Ne köntörfalazzunk hát, inkább keressük meg a forrást. A szocia­lizmusban vagy már nem hiszel, vagy pedig politikai értelemben mégis csak naiv és mess­ián­ista vagy, akinek eszébe se jut, hogy ha a Cohn-Benditek vagy Rudi Dutschkék kezébe kerülne a hata­lom, vajon mit kezdenének vele? Miként birkóznának meg éppen azzal az óriási és sokféle — társa­dalmi és lelki — közegellenállás­sal, amellyel a jelenlegi szocializ­mus se bírt eddig Nyugaton se... Még a hívekben se... Ha én jól ismerem a szívedet és éber író-értelmedet, erre azt mond­hatod: — „öreg, te csalsz, hisz ke­­rítője lettél ezeknek a ... ezeknek a... mai hatalmon levőknek”! Holott a te keserűséged forrása (értelek én téged, hisz nem doktri­nermódra, hanem közelről ismerem a hatalom perzseléseit) éppen az, hogy így gondolkozol: „ahol a ha­talom a szocialisták kezébe került, ott már — mert a hatalmat a ke­zükből semmiképpen nem akarják se kiadni, se másokkal megosztani — valamiféle „szocialista pragma­tizmus” van kialakulóban, amint Nyugaton is mondják. Vagyis olyan gyakorlat jön az eredeti forradalmi marxizmus helyébe, amelyben az eszme és általában az elviség alá­rendelődik az uralmi és hatalmi célszerűségeknek és már csak ab­ból áll, hogy éberen és okosan kéz­­bentartani a dolgokat, mozgósítani vagy ha lehetséges, mozgósulni en­gedni a hasznos energiákat. (Mit gondolsz, Maoék előbb-utóbb nem „pragmatikusan” fognak dolgozni? Mit kezdenének különben hétszáz­millió emberrel? Hiszen szükség­képpen azoknak is növekszenek az igényei.) Persze, akinek már nincs hite, az nehezen hiszi, hogy valakinek még lehet és az ugyanakkor még értelmes ember is lehet. Hogy annak is lehet magához való esze... A magam dolgában semmit se szólok. Okos vagy, ítéld meg ma­gad. Mégis kiindulópontul. Az én gondolkodásomban, nemcsak az eszme és a tudás a fontos, hanem az „evidencia” is: adott helyen és adott időben tudni és megérezni, hogy az eszmei igazságok, az elvi szempontok és a fontos tennivalók között mi a helyes sorrend, mi ve­zet az eredményes cselekvéshez? Ez az én „filozófiám” szerint itt és most, a jól működő, mert be­csületes, kollektívizmus útján a nemzeti önfenntartás. Ehhez mint reménység, valamelyes szerény fejlődés, mennyiségben is, minő­ségben is. Mondhatod rá, de hisz ez is olyan, mintha pragmatizmus, vagyis megbékélés volna a léte­zés eddigi törvényeivel. Igen, olyasmi, csakhogy az enyémben, mint már máshol írtam, a forra­dalom is benne van. A forradalom úgy törvény a társadalmak éle­tében, mint a természetben a me­tamorfózis és a mutáció. Amikor már nem lehet egy úton semerre se tovább menni, akkor ugrani kell... De térjünk vissza hozzád. Osz­­tályharc-élményed, sőt már osz­tályélményed sincs. Az eszmét, mint leckét unod (ebben megérte­lek). A magyarság iránti termé­szetes érzéseidet (ha ez nem volna benned, miért akarnál éppen író lenni?), rejtegeted, nehogy nacio­nalizmussal vádoltassál, mert ak­kor — úgy hiszed — jaj neked, illetve a karrierednek, de talán a mindennapi kenyerednek is. Hu­manisztikus és esztétikai filozó­fiákkal fedezgeted és észre se ve­szed, hogy már literátorrá lettél, aki minden rendszerben eléldegél­het a hatalom árnyékában tenyé­sző irodalmár és filológus brancs­ban és még becsületesnek is érez­heti magát, mert nem tesz semmit a nép ellen. Igaz, a neki nem szí­ve szerinti állam kenyerén él, de mit lehet tenni? ... Vigyázz, a fiatal írókat (költő­ket) különösen, ha a közvetlen és azonnali közéleti beleszólásokra nincs lehetőség, vagy túlfoglalt ez a mezőny, („pártos” írókkal és „nagy öregekkel”) elfoghatja a „literatura-fertőzés” és már nem a gondolati nagyságot, az eredeti, egyszeri egyéniséget, a lélek sugár­zását, a költői varázst nézik, ha­nem a szakmai — stiláris — „eredményeken” és brancsbeli eseményeken érdelődnek. Fontossá válik nekik egy-egy „csoda­sor”, egy­ kép, egy hasonlat, egy bizarr telitalálat, akármiféle formai újí­tás. (Ez akkor is az eklekticizmus felé vezet, ha akármilyen „mo­dern” akar lenni.) Az én öreg fe­jemben viszont az fészkel, hogy a formai kérdésekből nagyon kevés az érdekes, és a tartalmiakból sem mindig az a fontos, amit annak szoktak tartani, hanem csak az, hogy megjelent-e megint valaki, aki olyat mond el az élet­­ és a világ dolgaiból, amit meg nem mondott el senki, és úgy mondja-e el egyéni élményeiből is közösségi, általános emberi érvénnyel, aho­gyan még nem mondta el senki. Az ilyenek között is van nagyság­hierarchia és minden egyébféle érték­ kategória is, de ez már sorsszerű, ezen nem lehet változ­tatni. Senki se lehet mássá, mint aki... Ha tehát egész sereg író (költő) lelkesedik és irigykedik egymás sikerült írás-„vívmányai” iránt, elsuhanhat vagy elroboghat a tör­ténelem a fejük fölött. Végül is az elhervadt élet néhány sor, esetleg egy félhasáb lesz a gondos lexi­konokban. Ennyiért viszont nem érdemes... Ne fogadd el csak úgy elsőszóra az intencióimat, (tudom, hogy ez nem is lehetséges, hisz te is hi­szel a magadéban), de legalább gondolkozzál rajta! A nemzeti ön­­fenntartás realizmusa, nálunk ma­gyaroknál évszázados örökség, de attól­­tartok, mindig korszerű és időszerű lesz... Végezetül hát visszatérek az ele­jén feltett kérdésemhez: Mit kez­desz ezzel az egy életeddel? Mire teszed fel? Lengyel Zsolt: Virágok PÉNTEKI LEVÉL Völgyek vagy csúcsok Hátam a falnak vetve, de inkább a falhoz lapulva, fél­szegen, s megilletődve állok a hajdani Andrássy út hajdani könyvesboltjában, egyetlen fiatal, a harminc- és negyven­éves öregek gyülekezetében. A könyvesbolt neve: Mentor, s arról nevezetes, hogy a redő­nyök lehúzása után a kinyi­tott raktárhelyiséggel kisebb teremmé nőve, olykor irodal­mi viták, s egy-egy avant­gardista versmondó bemutat­kozásának színhelye. A gyüle­kezet célja: eldönteni, válság­ban van-e a magyar regény? A döntés egyhangú: válságban van. Ezt állapítja meg az an­két előadója, ezt a fölszólalók, megannyi ügyész — védő egy sem akad. — A magyar prózairodalom szekere megfeneklett a pro­vincializmus sorában — mond­ja a modern építész, aki házat még nem, csak egy-két szak­­dolgozatot épített a kis pél­dányszámú, kurta életű folyó­iratban. — A magyar regényírók nem érintik a kor problémáit " — jelenti ki a dadaista költő, a nagy példányszámú, s konzer­vatív, tehát hosszú életű folyó­irat munkatársa. S így a többiek is, vala­mennyien, akik irattáskájuk­ban Hans Fallada és Erich Kästner korszerű műveit vi­szik haza vigasznak, ha ankét múltán majd elindulnak az Andrássy út térdig érő sará­ban, a pusztai sötétben. Hogy itt-ott azért néhány fény is vi­lágos? Látják is ők! S ha igen, hát csorba üvegű petróleum­lámpának látják a kávéház csillárját, melynek fényénél Nagy Lajos írja új elbeszélé­sét, Tersánszky indítja új ka­landra Marcit és Somát. S persze, hogy csak lámpa­­ vilá­gít, vagy éppen csak mécses pislog Leányfalun, Óbudán, s a Lógodi utcában, Móricz, Krúdy, Kosztolányi otthoná­ban. Ha ilyen sivár a jelen, mit hozhatnak az eljövendő évek? — kérdezi a falhoz húzódó fia­talember, de csak úgy magá­ban, mert hogyan is merne ő megszólalni? De csoda történik vele, szeme előtt megnyilik a jövő, s ha már így van, mégis nekibátorodik, s ujjával a jö­vendő könyvespolcára mutat­va, megkérdezi: — És Illyés Gyula tengerfe­nék-kutatása, első prózai re­meklése, a Puszták népe, és Németh László Iszony­a? — Provincia! — feleli e gyülekezet., — És Gelléri duzzadó izmú kamasz-novellái, Pap Károly szavakon túli világa? — Nem érintik a kor prob­lémáit ! — S ha Hunyady Sándor csak úgy félkézzel, a szivart ki se véve szájából, a kolozs­vári ég kékjét festi a Nagy­körút fölé? — Hullámvölgy! — S ha Karinthy a műtő­asztalról lelépve, belefog leg­nagyobb remekébe, ha utolsó évében megírja az Utazás a koponyám körül-t? — Válság! Ennyit, ezt jegyeztem papír­ra, mikor két hete az Élet és Irodalomban elolvastam Tor­nai József Teljesség és hiány­érzet című írását. Kérem őt, tehetséges fiatal barátomat, érvek helyett vegye ezt a negyven év mögé visszahajló emlékezést válasznak arra az állítására, hogy nincs, vagy alig van jelentős regényünk, novellánk, esszénk. S ha félre­értem őt, ha csupán a most múlt évtizedek magyar prózá­ját látja ilyen sivárnak? Higy­­gye el a sok évet bejárt öregek­nek, ők tudják: csak hátra nézve látjuk a mögöttünk ha­gyott hegyláncot, csak hátra nézve látjuk a csúcsokat. Or­runk elé nézve azt hisszük, hogy völgyben, vagy éppen szakadékban járunk. Hagyjuk már a régi babonát, hogy a magyar nem prózaír­ó-alkat, hogy csupán „költőink való­ban egyenrangúak a kor kül­földi költőivel, még akkor is, ha ezt csak mi tudjuk felmér­ni”. S Móricz, Krúdy, Ter­sánszky, s ma dolgozó próza­íróink nagyságát ki tudja föl­mérni rajtunk kívül? De nem folytatom. Hiszen azt ígértem, hogy érvek he­lyett, szokványos vita helyett a fönti emlékezést szánom vi­tának. Azzal viszont tartozom Tornai Józsefnek, hogy ideír­jam: cikkének csupán néhány sora szól prózánk sanyarú hely­zetéről, bevezetőként ahhoz, hogy irodalmunk legújabb gondjáról, az úgynevezett Ju­hász-problémáról írhasson. Amihez hozzászólni már sem­mi kedvem, mióta Eörsi István „téziseit” is elolvastam. A szó, a tézis, megintcsak emléke­zésre, s nem éppen kellemes emlékezésre késztetne. ­• A b■■ // JOVO műveltségeszménye (Folytatás az 1. oldalról) fontosabb oktatási feladata: olyan alapműveltséget adni, amelyre a későbbiekben építeni lehet és olyan készségeket kifejleszteni, amelyek az embert alkalmassá teszik a to­vábbi, önálló ismeretszerzésre-fel­­dolgozásra. Mind az alapműveltség normái­nak kidolgozásánál, mind a perma­nens művelődés folyamatában meg­oldásra váró probléma a természet­­tudományos illetve műszaki isme­retek, valamint a humán művelt­ség szükséges és kívánatos harmóniájának megteremtése. Néhány tanulmány ebben a vonatkozásban újkeletű szemlélet-torzulásra hívja fel a fi­gyelmet. Míg — akár egy évtized­del ezelőtt is — a korszerű művelt­ségeszmény nevében elsősorban a közfelfogás egyoldalúan humántu­domány-centrikus szemléletével kellett vitatkozni, mostanában egy­re általánosabbá válik az ellenke­ző véglet: a társadalomtudomá­nyok és a művészetek szerepének, jelentőségének lebecsülése.­­Igaz, ez utóbbi torzulás sem egészen újkeletű. „A természet- és társadalomtudományok szembeállí­tása — mutat rá a Népművelési Konferencia társadalomtudományi albizottságának tanulmánya — a múlt század terméke. A romanti­kus, majd a szellemtudományi és az újlanti filozófiák a szellemi ér­tékekre hivatkozva tekintették ran­gosabbnak az úgynevezett humán tudományokat és a művészeteket, ennek ellenhatásaként viszont a pozitivista és pragmatikus irányzat a hasznosság ürügyén helyezte a humaniórák fölé a civilizáció fej­lődését közvetlenül segítő termé­szettudományokat. A két tudomá­nyos terület elkülönítése idealista, egyszersmind dualista jellegű vi­lágnézetből fakad: az ember és a társadalom megítélésében elvá­lasztja a szellemi alkotásoktól anyagi alapjukat. Nem ismeri fel, hogy a társadalom fő mozgató ere­je a termelőerők fejlődése, s hogy a legfőbb termelő erő, az ember, eredet szerint maga is természeti lény; másrészt hogy a természet is elsősorban mint emberi célokra kollektíven átalakított környezet, vagyis mint humanizált természet jelentős számunkra; továbbá, hogy az ember is csak a társadalmi te­vékenység révén vált pusztán ter­mészeti lényből emberré, azaz tár­sadalomban élő, szellemi javakat használó lénnyé. A társadalomtu­dományok épp ennek a folyamat­nak a törvényszerűségeit tárják fel, hogy segítsék az ember önmegva­lósítását, képességeinek egyre tel­jesebb kifejtését az egyén és kö­zösség mind harmonikusabb viszo­nyának talaján.”) A tanulmányok nyomán többé­kevés­bé tisztán rajzolódik elénk a jövő művelt emberének ideál­ké­pe. De nyitott kérdések tömegével találjuk szemben ma­gunkat, amint az elvek realizálásá­ról esik szó. Elméleti és gyakorla­ti-szervezési szempontból egyaránt igen sok a megoldásra váró, továb­bi munkát igénylő probléma. Mi tartozik az úgynevezett alapmű­veltség fogalmába? Mikor, milyen fokon és milyen mértékben kell megkezdeni a specializációt? Van-e szükség és milyen átalakí­tásokra van szükség az iskolarend­szerben és a pedagógusképzésben? Hogyan alakul a népgazdaság szak­ember-szükséglete? Milyen formák között és milyen tartalommal va­lósul majd meg tömegméretekben a permanens művelődés? Milyen tartalmi-módszertani változtatások szükségesek már most és milye­nekre számíthatunk a belátható jövőben? Csak néhányat, s talán nem is a legjelentősebbeket említettük meg azok közül a kérdőjelek közül, amelyek mind a tanulmányszer­zők, mind a gyakorló népművelők és pedagógusok előtt kirajzolód­nak. S mindegyik mögött egész, bonyolult és egyáltalán nem csak pedagógiai vagy kulturális problé­makomplexus rejlik. A Neveléstu­dományi Kongresszus egyik tanul­mánya például a jövő követelmé­nyeként említi, hogy fokozatosan meg kell szüntetni az általános is­kolák között ma még óriási színvo­nal-különbséget. Jogos igény, fon­tos feladat ez­­ az ország átalá­­nos kulturális felemelkedésének alapja. De megoldása a m­ai tele­pülés-struktúra, a tanyák, a falu és a város közötti különbség mos­tani mértékének fennmaradása esetén elképzelhetetlen. A tanulmányok általában óvnak az elhamarkodott, hebehurgya vál­toztatásoktól. A problémák bonyo­lultsága láttán (és jó néhány rossz tapasztalat alapján­ egyet kell ve­lük értenünk. De szembe kell néz­nünk azzal a ténnyel is, hogy az idő sürget. A világkultúrában óriási változások zajlanak. Ha nem akarunk lemaradni, ezek gyakorla­ti következményeit is hamarosan tudomásul kell vennünk. Minden­esetre biztató, hogy a Népművelési Konferencia és a Neveléstudomá­nyi Kongresszus kapcsán a kollek­tív gondolkozás ilyen nagy lendü­lettel megkezdődött.

Next