Élet és Irodalom, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1969-05-24 / 21. szám - Lengyel Zsolt: Virágok • kép (2. oldal) - Zelk Zoltán: Pénteki levél. Völgyek vagy csúcsok (2. oldal)
Levél egy fiatal íróhoz (Folytatás az 1. oldalról) próbál lenni (Nem krisztusi arányokban, hanem csak tendenciákban értem.) Az egyik a félelemkeltés („rettegj tőlem, világ!”), a másik a személyes kiválóság, az alkotás, vagy a szolgálat, esetleg akár az életáldozat útján próbálja ezt elérni. Ezt azonban a kezdetek kezdetén a többi ember úgysem tudja elbírálni, mert az igazi sikerember nagy színész, s ha kell Krisztust játszik maga az Antitrisztus is. Ezt a belső eligazodást mindenkinek magának kell megharcolnia, még a saját kis démonával is. Ravasz kis ördög az. Ezerféle önigazolást talál a cselekedeteid, minden lépésed elé. Időnként nézz hát szembe vele: miért gondoltatja vagy érezteti veled ezt vagy amazt? Ne köntörfalazzunk hát, inkább keressük meg a forrást. A szocializmusban vagy már nem hiszel, vagy pedig politikai értelemben mégis csak naiv és messiánista vagy, akinek eszébe se jut, hogy ha a Cohn-Benditek vagy Rudi Dutschkék kezébe kerülne a hatalom, vajon mit kezdenének vele? Miként birkóznának meg éppen azzal az óriási és sokféle — társadalmi és lelki — közegellenállással, amellyel a jelenlegi szocializmus se bírt eddig Nyugaton se... Még a hívekben se... Ha én jól ismerem a szívedet és éber író-értelmedet, erre azt mondhatod: — „öreg, te csalsz, hisz kerítője lettél ezeknek a ... ezeknek a... mai hatalmon levőknek”! Holott a te keserűséged forrása (értelek én téged, hisz nem doktrinermódra, hanem közelről ismerem a hatalom perzseléseit) éppen az, hogy így gondolkozol: „ahol a hatalom a szocialisták kezébe került, ott már — mert a hatalmat a kezükből semmiképpen nem akarják se kiadni, se másokkal megosztani — valamiféle „szocialista pragmatizmus” van kialakulóban, amint Nyugaton is mondják. Vagyis olyan gyakorlat jön az eredeti forradalmi marxizmus helyébe, amelyben az eszme és általában az elviség alárendelődik az uralmi és hatalmi célszerűségeknek és már csak abból áll, hogy éberen és okosan kézbentartani a dolgokat, mozgósítani vagy ha lehetséges, mozgósulni engedni a hasznos energiákat. (Mit gondolsz, Maoék előbb-utóbb nem „pragmatikusan” fognak dolgozni? Mit kezdenének különben hétszázmillió emberrel? Hiszen szükségképpen azoknak is növekszenek az igényei.) Persze, akinek már nincs hite, az nehezen hiszi, hogy valakinek még lehet és az ugyanakkor még értelmes ember is lehet. Hogy annak is lehet magához való esze... A magam dolgában semmit se szólok. Okos vagy, ítéld meg magad. Mégis kiindulópontul. Az én gondolkodásomban, nemcsak az eszme és a tudás a fontos, hanem az „evidencia” is: adott helyen és adott időben tudni és megérezni, hogy az eszmei igazságok, az elvi szempontok és a fontos tennivalók között mi a helyes sorrend, mi vezet az eredményes cselekvéshez? Ez az én „filozófiám” szerint itt és most, a jól működő, mert becsületes, kollektívizmus útján a nemzeti önfenntartás. Ehhez mint reménység, valamelyes szerény fejlődés, mennyiségben is, minőségben is. Mondhatod rá, de hisz ez is olyan, mintha pragmatizmus, vagyis megbékélés volna a létezés eddigi törvényeivel. Igen, olyasmi, csakhogy az enyémben, mint már máshol írtam, a forradalom is benne van. A forradalom úgy törvény a társadalmak életében, mint a természetben a metamorfózis és a mutáció. Amikor már nem lehet egy úton semerre se tovább menni, akkor ugrani kell... De térjünk vissza hozzád. Osztályharc-élményed, sőt már osztályélményed sincs. Az eszmét, mint leckét unod (ebben megértelek). A magyarság iránti természetes érzéseidet (ha ez nem volna benned, miért akarnál éppen író lenni?), rejtegeted, nehogy nacionalizmussal vádoltassál, mert akkor — úgy hiszed — jaj neked, illetve a karrierednek, de talán a mindennapi kenyerednek is. Humanisztikus és esztétikai filozófiákkal fedezgeted és észre se veszed, hogy már literátorrá lettél, aki minden rendszerben eléldegélhet a hatalom árnyékában tenyésző irodalmár és filológus brancsban és még becsületesnek is érezheti magát, mert nem tesz semmit a nép ellen. Igaz, a neki nem szíve szerinti állam kenyerén él, de mit lehet tenni? ... Vigyázz, a fiatal írókat (költőket) különösen, ha a közvetlen és azonnali közéleti beleszólásokra nincs lehetőség, vagy túlfoglalt ez a mezőny, („pártos” írókkal és „nagy öregekkel”) elfoghatja a „literatura-fertőzés” és már nem a gondolati nagyságot, az eredeti, egyszeri egyéniséget, a lélek sugárzását, a költői varázst nézik, hanem a szakmai — stiláris — „eredményeken” és brancsbeli eseményeken érdelődnek. Fontossá válik nekik egy-egy „csodasor”, egy kép, egy hasonlat, egy bizarr telitalálat, akármiféle formai újítás. (Ez akkor is az eklekticizmus felé vezet, ha akármilyen „modern” akar lenni.) Az én öreg fejemben viszont az fészkel, hogy a formai kérdésekből nagyon kevés az érdekes, és a tartalmiakból sem mindig az a fontos, amit annak szoktak tartani, hanem csak az, hogy megjelent-e megint valaki, aki olyat mond el az élet és a világ dolgaiból, amit meg nem mondott el senki, és úgy mondja-e el egyéni élményeiből is közösségi, általános emberi érvénnyel, ahogyan még nem mondta el senki. Az ilyenek között is van nagysághierarchia és minden egyébféle érték kategória is, de ez már sorsszerű, ezen nem lehet változtatni. Senki se lehet mássá, mint aki... Ha tehát egész sereg író (költő) lelkesedik és irigykedik egymás sikerült írás-„vívmányai” iránt, elsuhanhat vagy elroboghat a történelem a fejük fölött. Végül is az elhervadt élet néhány sor, esetleg egy félhasáb lesz a gondos lexikonokban. Ennyiért viszont nem érdemes... Ne fogadd el csak úgy elsőszóra az intencióimat, (tudom, hogy ez nem is lehetséges, hisz te is hiszel a magadéban), de legalább gondolkozzál rajta! A nemzeti önfenntartás realizmusa, nálunk magyaroknál évszázados örökség, de attóltartok, mindig korszerű és időszerű lesz... Végezetül hát visszatérek az elején feltett kérdésemhez: Mit kezdesz ezzel az egy életeddel? Mire teszed fel? Lengyel Zsolt: Virágok PÉNTEKI LEVÉL Völgyek vagy csúcsok Hátam a falnak vetve, de inkább a falhoz lapulva, félszegen, s megilletődve állok a hajdani Andrássy út hajdani könyvesboltjában, egyetlen fiatal, a harminc- és negyvenéves öregek gyülekezetében. A könyvesbolt neve: Mentor, s arról nevezetes, hogy a redőnyök lehúzása után a kinyitott raktárhelyiséggel kisebb teremmé nőve, olykor irodalmi viták, s egy-egy avantgardista versmondó bemutatkozásának színhelye. A gyülekezet célja: eldönteni, válságban van-e a magyar regény? A döntés egyhangú: válságban van. Ezt állapítja meg az ankét előadója, ezt a fölszólalók, megannyi ügyész — védő egy sem akad. — A magyar prózairodalom szekere megfeneklett a provincializmus sorában — mondja a modern építész, aki házat még nem, csak egy-két szakdolgozatot épített a kis példányszámú, kurta életű folyóiratban. — A magyar regényírók nem érintik a kor problémáit " — jelenti ki a dadaista költő, a nagy példányszámú, s konzervatív, tehát hosszú életű folyóirat munkatársa. S így a többiek is, valamennyien, akik irattáskájukban Hans Fallada és Erich Kästner korszerű műveit viszik haza vigasznak, ha ankét múltán majd elindulnak az Andrássy út térdig érő sarában, a pusztai sötétben. Hogy itt-ott azért néhány fény is világos? Látják is ők! S ha igen, hát csorba üvegű petróleumlámpának látják a kávéház csillárját, melynek fényénél Nagy Lajos írja új elbeszélését, Tersánszky indítja új kalandra Marcit és Somát. S persze, hogy csak lámpa világít, vagy éppen csak mécses pislog Leányfalun, Óbudán, s a Lógodi utcában, Móricz, Krúdy, Kosztolányi otthonában. Ha ilyen sivár a jelen, mit hozhatnak az eljövendő évek? — kérdezi a falhoz húzódó fiatalember, de csak úgy magában, mert hogyan is merne ő megszólalni? De csoda történik vele, szeme előtt megnyilik a jövő, s ha már így van, mégis nekibátorodik, s ujjával a jövendő könyvespolcára mutatva, megkérdezi: — És Illyés Gyula tengerfenék-kutatása, első prózai remeklése, a Puszták népe, és Németh László Iszonya? — Provincia! — feleli e gyülekezet., — És Gelléri duzzadó izmú kamasz-novellái, Pap Károly szavakon túli világa? — Nem érintik a kor problémáit ! — S ha Hunyady Sándor csak úgy félkézzel, a szivart ki se véve szájából, a kolozsvári ég kékjét festi a Nagykörút fölé? — Hullámvölgy! — S ha Karinthy a műtőasztalról lelépve, belefog legnagyobb remekébe, ha utolsó évében megírja az Utazás a koponyám körül-t? — Válság! Ennyit, ezt jegyeztem papírra, mikor két hete az Élet és Irodalomban elolvastam Tornai József Teljesség és hiányérzet című írását. Kérem őt, tehetséges fiatal barátomat, érvek helyett vegye ezt a negyven év mögé visszahajló emlékezést válasznak arra az állítására, hogy nincs, vagy alig van jelentős regényünk, novellánk, esszénk. S ha félreértem őt, ha csupán a most múlt évtizedek magyar prózáját látja ilyen sivárnak? Higygye el a sok évet bejárt öregeknek, ők tudják: csak hátra nézve látjuk a mögöttünk hagyott hegyláncot, csak hátra nézve látjuk a csúcsokat. Orrunk elé nézve azt hisszük, hogy völgyben, vagy éppen szakadékban járunk. Hagyjuk már a régi babonát, hogy a magyar nem prózaíró-alkat, hogy csupán „költőink valóban egyenrangúak a kor külföldi költőivel, még akkor is, ha ezt csak mi tudjuk felmérni”. S Móricz, Krúdy, Tersánszky, s ma dolgozó prózaíróink nagyságát ki tudja fölmérni rajtunk kívül? De nem folytatom. Hiszen azt ígértem, hogy érvek helyett, szokványos vita helyett a fönti emlékezést szánom vitának. Azzal viszont tartozom Tornai Józsefnek, hogy ideírjam: cikkének csupán néhány sora szól prózánk sanyarú helyzetéről, bevezetőként ahhoz, hogy irodalmunk legújabb gondjáról, az úgynevezett Juhász-problémáról írhasson. Amihez hozzászólni már semmi kedvem, mióta Eörsi István „téziseit” is elolvastam. A szó, a tézis, megintcsak emlékezésre, s nem éppen kellemes emlékezésre késztetne. • A b■■ // JOVO műveltségeszménye (Folytatás az 1. oldalról) fontosabb oktatási feladata: olyan alapműveltséget adni, amelyre a későbbiekben építeni lehet és olyan készségeket kifejleszteni, amelyek az embert alkalmassá teszik a további, önálló ismeretszerzésre-feldolgozásra. Mind az alapműveltség normáinak kidolgozásánál, mind a permanens művelődés folyamatában megoldásra váró probléma a természettudományos illetve műszaki ismeretek, valamint a humán műveltség szükséges és kívánatos harmóniájának megteremtése. Néhány tanulmány ebben a vonatkozásban újkeletű szemlélet-torzulásra hívja fel a figyelmet. Míg — akár egy évtizeddel ezelőtt is — a korszerű műveltségeszmény nevében elsősorban a közfelfogás egyoldalúan humántudomány-centrikus szemléletével kellett vitatkozni, mostanában egyre általánosabbá válik az ellenkező véglet: a társadalomtudományok és a művészetek szerepének, jelentőségének lebecsülése.Igaz, ez utóbbi torzulás sem egészen újkeletű. „A természet- és társadalomtudományok szembeállítása — mutat rá a Népművelési Konferencia társadalomtudományi albizottságának tanulmánya — a múlt század terméke. A romantikus, majd a szellemtudományi és az újlanti filozófiák a szellemi értékekre hivatkozva tekintették rangosabbnak az úgynevezett humán tudományokat és a művészeteket, ennek ellenhatásaként viszont a pozitivista és pragmatikus irányzat a hasznosság ürügyén helyezte a humaniórák fölé a civilizáció fejlődését közvetlenül segítő természettudományokat. A két tudományos terület elkülönítése idealista, egyszersmind dualista jellegű világnézetből fakad: az ember és a társadalom megítélésében elválasztja a szellemi alkotásoktól anyagi alapjukat. Nem ismeri fel, hogy a társadalom fő mozgató ereje a termelőerők fejlődése, s hogy a legfőbb termelő erő, az ember, eredet szerint maga is természeti lény; másrészt hogy a természet is elsősorban mint emberi célokra kollektíven átalakított környezet, vagyis mint humanizált természet jelentős számunkra; továbbá, hogy az ember is csak a társadalmi tevékenység révén vált pusztán természeti lényből emberré, azaz társadalomban élő, szellemi javakat használó lénnyé. A társadalomtudományok épp ennek a folyamatnak a törvényszerűségeit tárják fel, hogy segítsék az ember önmegvalósítását, képességeinek egyre teljesebb kifejtését az egyén és közösség mind harmonikusabb viszonyának talaján.”) A tanulmányok nyomán többékevésbé tisztán rajzolódik elénk a jövő művelt emberének ideálképe. De nyitott kérdések tömegével találjuk szemben magunkat, amint az elvek realizálásáról esik szó. Elméleti és gyakorlati-szervezési szempontból egyaránt igen sok a megoldásra váró, további munkát igénylő probléma. Mi tartozik az úgynevezett alapműveltség fogalmába? Mikor, milyen fokon és milyen mértékben kell megkezdeni a specializációt? Van-e szükség és milyen átalakításokra van szükség az iskolarendszerben és a pedagógusképzésben? Hogyan alakul a népgazdaság szakember-szükséglete? Milyen formák között és milyen tartalommal valósul majd meg tömegméretekben a permanens művelődés? Milyen tartalmi-módszertani változtatások szükségesek már most és milyenekre számíthatunk a belátható jövőben? Csak néhányat, s talán nem is a legjelentősebbeket említettük meg azok közül a kérdőjelek közül, amelyek mind a tanulmányszerzők, mind a gyakorló népművelők és pedagógusok előtt kirajzolódnak. S mindegyik mögött egész, bonyolult és egyáltalán nem csak pedagógiai vagy kulturális problémakomplexus rejlik. A Neveléstudományi Kongresszus egyik tanulmánya például a jövő követelményeként említi, hogy fokozatosan meg kell szüntetni az általános iskolák között ma még óriási színvonal-különbséget. Jogos igény, fontos feladat ez az ország átalános kulturális felemelkedésének alapja. De megoldása a mai település-struktúra, a tanyák, a falu és a város közötti különbség mostani mértékének fennmaradása esetén elképzelhetetlen. A tanulmányok általában óvnak az elhamarkodott, hebehurgya változtatásoktól. A problémák bonyolultsága láttán (és jó néhány rossz tapasztalat alapján egyet kell velük értenünk. De szembe kell néznünk azzal a ténnyel is, hogy az idő sürget. A világkultúrában óriási változások zajlanak. Ha nem akarunk lemaradni, ezek gyakorlati következményeit is hamarosan tudomásul kell vennünk. Mindenesetre biztató, hogy a Népművelési Konferencia és a Neveléstudományi Kongresszus kapcsán a kollektív gondolkozás ilyen nagy lendülettel megkezdődött.