Élet és Irodalom, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1969-05-24 / 21. szám - Jókai Anna: Majd kialakul • széppróza | elbeszélés (10. oldal) - Sikó Zsuzsa: Öt újjad vésd • vers (10. oldal)

JÁÓKAI ANNA ELBESZÉLÉSE. SIKÓ ZSUZSA: Ös újjad vésd Az illatok mögött is árad illat S a fény mögött egy másik fény sugároz Fennen ragyog s remeg felfoghatatlan Akár úgy él­ idén egy messzi város Az illatot az illatok­ mögöttit Szimatold hát tágult cim­pádba fogva És azt a fényt a fény­ mögül­ sugárzót Szemeddel idd valóság szürke foglya S a hangokat mik hallatlan lövellnek Hogy átrendezzék sejtjeid virágát S a hang­ mögötti néma robbanások Lökését lesd amint a semmi vált át Érleljed hát aminek burka zöld még Mi nyitható, miért csak épp neked ne­m A rezgésért mit műszerek se fognak öt újjad vésd a megkövült egekbe. MAJD KIALAKUL — Hova mész, Edelényi? — így kérdezte, pedig már nem voltak osztálytársak, ő a második évben kimaradt. — Hova mész, Edelényi? — Éppen most dobtam egy állati krape­­kot — mondta Edelényi —, bár ilyen a deltája! — Mutatta az utcáról a háromszö­get a levegőben. — És te mit csinálsz, Su­­rek? Hogy vagy mindig? — Frankón — felelte Surek. Az utcasep­rő felnézett rá a narancssárga mellényben. — Perecet árulok az Állatkertnél. Edelényi tudta, mi az illendőség. Kétper­ces eszmecsere. — Mit szólsz a Danger-ekhez? — Ühüm — Surek hátrarándult, mintha­­ hívnák. — Szia. — Becsukta az ablakot, lila egyesületi tréningdressz volt a kezében, azt huzakodta végig egyenletes mozdulatok­kal a feketére fényezett bútorok felületén. — Sztori! — mondta Edelényi és a füstöt elegánsan a mennyezet felé fújta. — Emlé­keztek a Surekre? Kücsük emlékezett Kücsük mindenre emlékszik, még arra is, melyik kesztyűje lyukadt ki először Bábuéinak. Határozottan állította, hogy a jobb, ezért haragudtak is rá, teljesen mindegy, mi a sorrend, csak egy a lényeg: a végeredmény. — Perecet árul az Állatkertben... Alig nevettek rajta, sőt Murmur sóhaj­tott is, sajnálkozva. Sütkéreztek kissé fen­­sőbbségük tudatában. — Selejt mindig akad — közölte Babuci. — Az anyag bosszúja. — Ne filozofálj! — szólt rá Kücsük, ahogy az apjától hallotta. — Nem szeretem, ha a nők filozofálnak. — Különben itt lakik a sarkon. Az első emeleten. — Tudom. Láttam néha az üveg mögött — De most lekiabált Képzeld. — A Surek? — Az, az. Igyekeztek megfogalmazni, miért olyan ronda. Hiszen külön-külön szabályos min­dene. — A lába tűrhető. — És annyira nem is hájas. Murmur összehúzta szemöldökét, pendí­tett egyet a gitáron. Feje alá gyűrte a dí­ványpárnát. — Mi tisztában vagyunk a lélektan alap­elemeivel. Végül is az összhatás... — Nincs hely az arcán — mondta Babu­ci. Elégedetten, lazán, két ujját hajába mártotta. — Így tudnám megfogalmazni, gyerekek. Surek hátrafogta a rongyot, miután le­törölte a keretet, és pillantását a tükörbe engedte. — Nagy a szád. Meg a szemed. Meg az orrod is, igen. — Neki mondták, valamikor, még az elején. Mostanában csak ismételte magának, rendszeresen. — De attól még, kislányom, zárt kapuk­kal... — Más legalább okos — mondta az anyja a gangon a nyugalmazott polgári iskolai igazgatónőnek. — Tessék elhinni, aggódom. — Majd kialakul — felelte a nyugdíjas polgári iskolai igazgatónő. — Nem szabad! Akárhogy, nagy kincs az élet. A pereces két fillért ígért minden eladott perec után. — Szóval fuccs! — mondta az apja. — Fuccs a gimnáziumnak. — Másirányú az érdeklődése — védte az anyja. — Nem húzhatunk mindenkit egy kaptafára. Porosak a fák az Állatkert előtt. Leállí­totta a kétkerekű tolókocsit, félrelibbentet­­te a fehér gézfátyolt a perecekről, kinyitot­ta összecsukható csíkos tolóvászon székét, ráült A fülébe bőgött egy-két táskarádió vagy valamelyik ismeretlen állat a kőkerí­tés mögül. Találgatta. Ez a Tom Jones. Vagy még­sem. Ez meg az elefánt. Esetleg az orosz­lán. A hangjukról megkülönböztetni: ezt nem tanították annak idején, az iskolában. Gyerekek jöttek, csoportosan, nyújtogat­ták a nyakukat a perec felé, de a tanítónő nem engedte, hogy megálljanak, indult a villamos. Arra sétált a kalauz, szigorúan ránézett, megtapogatta a pereceket. — És ezt maguk eladják? Délután elment az ablak alatt Murmur, mintegy véletlenül, feltekintett, nem kel­lett kiáltani neki: — Szia, Surek! Hallom, árulod a perecet! Nem volt ebben semmi sértő. Sőt. Surek úgy vélte, burkolt irigység. — Naponta százat adok el. Murmur füttyentett, ment tovább, ő utá­naszólt: — Vasárnap többet is. Vasárnapra kiderült, melegebb lett. — Kiabálj! — biztatta Keveházi bácsi a déli röpellenőrzéskor. — Kiabálni csak tudsz? Friss perecet tessék... — Friss perecet tessék!... — Olyan volt, mint egy kijelentő mondat a semmibe. Ab­bahagyta. — Mit csinálsz, ha nem vesznek fel gyógyszerésznek? — Babuci finoman ar­rébb tolta Kücsük kezét — Inkább ezen törd a fejed! — Addig még... és a vegyi szakmák. A vegyészetben is van fantázia. — Utálom, hogy így lefeküsztök a divat előtt Tőletek elpusztulhat a humán kultú­ra. — Megnézzük a Sureket? Arra hömpölyögtek, Surek nem volt az ablakban. Másnap már azért se hagyták ki, és tényleg, ott könyökölt. — Mit csinál, napozik? — Mit csinálsz, Surek? — Lemenjek? — kérdezte Surek és ka­­pargatta az ablakpárkányt — Negyedórát talán ki tudnék szorítani. — Á! — mondta Murmur félig röhögve, de tulajdonképpen ijedten. — Most éppen megyünk. — Hova? — Makepiece Thackeray! Edelényi rosszallóan megbillentette Kü­­csüköt,a térdével. — Micsoda? — Surek tölcsért formált a kezéből. A füle egészen olyan lett, mint a régi magazinokban a fonográf. Most már csak mutogattak, jelbeszéddel, egyre távolodva. Szemerkélt az eső. Surek ráhúzta a pere­­cekre a nejlonlepedőt és ernyőt nyitott a feje fölé. Divatos virágos ernyőt, a nedves­ségben élesen kirajzolódó virágokkal. — „A temetőnek van ilyen kerítése” — gondolta. — „Gondolnom kell valamire. Va­lami értelmes dologra.” Surrogott felette a selyem. — Surek! — kiáltotta másnap Kücsük és feldobott egy kavicsot. — Bújj elő. Mit szólsz a relativitáshoz? A többiek vihogtak a kapu alatt. Babucs kellemesen borzongott — Azért ez ember­telen — suttogta. Surek könyökölt. — Nem hallom jó. — Rossz az akusztika. — Mi volt a fején? — kérdezte később Edelényi, Murmur vállán állva. Kereste a francia—magyart a legfelső polcon. — Szalag. Szalag volt, esküszöm ... — „... Fakó haján, mint halott lepke, lógatja szárnyát a szalag ...” — József Attila. — Rájött. Rájött a fiúka — mondta Ba­buci fintorítva. — József Attila isteni. — Á! — Edelényi levágta a francia—ma­gyart, ráült. — Unom a négyzetgyököt meg a jambust. Ti nem tudjátok, milyen egy valódi krapek. — Ez sztriptízből akar élni, fogadok! — Nem az a kérdés — mondta fölényesen . Edelényi —, hogy abból fogok-e élni. Ha­nem hogy meg tudnék-e élni belőle... — Hirtelen csavarmozdulattal, tárulkozóan állt előttük. — A képesség! — A hús — biggyesztett Babuci —, a hús nem minden. , Az eső lemosta a fákról a port Kifénye­sedtek a levelek. Friss volt Surek haján a hullámcsattal odaerősített csipkepárta. — Napozz legalább — mondta az anyja —, a napfény vitamin. — Én ábrándozni szoktam — mondta a nyugalmazott polgári iskolai igazgatónő —, ábrándozz, és repül az idő. Még egyetlen egy sem akadt. Soha, egyetlen egy sem. — Ma megint társalogtunk — mondta Edelényi, a tánc szünetében —, tudjátok, kivel. — Megígértük, hogy abbahagyjuk — Ba­buci a legkényelmesebb fotelben ült, szal­maszállal szívta a colát. — Becsületszavamra, véletlen ... Ugye, Murmur? Azt hiszem, lesett ránk. Nem fo­gunk miatta két sarkot kerülni. Különben nem szalag van a hajában. Olyan izé, mint a közérteseknek. — Szegélycsipke, mint a régi stelázsin... — mondta Babuci, s egészen felélénkült. — Ragyogó találat! — „Fáradt vagy, Surek?” „Nem, nem vagyok fáradt, kényelmes munka, idézem az emlékeimet...” — A Surek! Idézi az emlékeit! — Csak egyszer jött el az iskolabulira. Edit néni kilenckor megszánta, bedugta a ruhatárba. — Meg kéne nézni. Talán még most is ott van, és bíborpárácskákba szúrja a gombostűket... — mondta Babuci. Surek sietett. Fél kettőre haza kell érni. A kapuban kellene állni, vállra vetett en­ciánkék pelerinben. De Edelényi csak három órakor jött. Az anyja hagyta, hadd ácsorogjon az ablaknál. — Talán van valakije !— mondta a fér­finak a konyhában. — Az utcaseprő, a narancssárga mel­lényben — válaszolta a férfi. — Ráér — tette hozzá, engesztelően. — Te Surek! — kiáltotta Edelényi. — Beszerveztem újra a deltásat. Majd egyszer elhozom erre, jó? Surek megvárta, amíg az utcaseprő elfor­dul. — Ma egyszerre megevett húsz perecet. Majdnem belebetegedett. Egy méter kilenc­ven ... Odajön, néz és eszi a perecet... Ti­tok, Edelényi! Fújt a szél, elvitte a gézfátyolt, tíz métert kellett utána szaladni. Egy csukott kocsi megállt, kosztot hozott az állatoknak. A férfi, szürke kezeslábasban, felemelte a té­rítőt, tartotta jobb kézzel, lebegett a szél­ben, mint a patyolat. Ez is egy vers. Keve­házi megszidta, a tisztító drága. Délután egy másik lány árul, magasfrizu­­rás, hetyke, nem beszélnek, csak átveszik egymástól a kocsinyelet. Délután. Az lehet az igazi. Amikor forog az óriáskerék. — Legalább beírattam volna szövőnőnek — kesergett az anyja. — De ha nincs hoz­zá kedve! Kényszerítsem? — Ej, itt legalább ismerkedhet. — De kikkel, fiam? Kikkel? Az apja nagyon halkan felelt valamit. — Milyen apa az ilyen? — kérdezte az anyja felháborodva. — Te már ezt se bán­nád? — Azt mondta, titok ... Edelényi, titok... — Ne ugrassátok ... nem méltó partner. — Kücsük megpergette a logarlécet. — És mindig ugyanaz. Hol a poén? Szombaton fellendült az üzlet, Surek el­adott nyolc kosár perecet. Délben kijöttek a kőkapun az állatetetők, de azok nem vesz­nek perecet soha. Vidám fiúk, kicsit piszko­sak, a szomszédos presszóba mennek virs­liért, hónuk alatt viszik a Kinizsi-sört, visszafelé. A perecet a majmok eszik. Meg a hattyúk a városligeti tóban. Mert minden hattyú csúf kiskacsa volt. De nem minden kiska­csa válik hattyúvá. „Ártatlan vagyok” — gondolta Surek. — „Nem tehetek róla.” — Legalább ábrándozz — mondta a nyugalmazott polgári iskolai igazgatónő —, azt nem tiltja meg senki. — És visszament a kaktuszok közé, a függönyei mögé, „Dél- Amerikába.” — Azért én mégis a technikára szavazok — jelentette ki Kücsük. — Ott nincs mel­lébeszéd. — Adjatok egy vededi gitárt, és meghó­dítom a világot! — Murmur leült a földre, nyakát hátrafeszítette. Csukott szemmel énekelni kezdett, arcán a legmélyebb szen­vedés külső nyomaival Kücsük és Edelényi már messziről látták Surek fejét az ablakban. Be akartak fordul­ni előbb egy sarokkal, de Surek metszően utánuk kiáltott: — Fiúk... halló, fiúk! — Ez már engem is fiúnak néz? — neve­tett Edelényi bosszúsan. — Sietünk, Surek, sietünk... — Nem bánom, mondjátok el a többiek­nek is, mind kijönnek. Irtó máris. Az ál­latápolók. Eszik a perecet, ropogtatják. Pe­dig nem szeretik. — Mégis eszik, Surek? — Hogy ott lehessenek... Tudjátok... tudjátok ezt ti, hogy van... — Óriási... és az akrobaták, a cirkusz­ból? A légtornászok? Azok nem jönnek ki? — Nincs már cirkusz — mondta Surek diadalmasan. — Hogy jöhetnének? — Ja, nincs! Hát ha nincs, az más. Nagy vagy, Surek! — Babuci, ne rontsd el! — akarja. Direkt vár minket. Érdekelni fog téged mint entel­­lektüelt. Ezt a dumát nem lehet kihagyni. Hallgasd meg magad is, ha nem hiszed. — Edelényi megsimogatta Babuci karját, tu­dott ő a lányoknak is udvarolni. Babuci érezte a belőle áradó lüktetést. Napsütésben még sorba is állnak. Igaza volt Keveházi bácsinak. Kincsesbánya. — Nem akarsz perecet? — kérdezik az anyák, a gyerekek rendszerint nem akar­nak, de az anyák rájuk erőszakolják, mert a perecet össze lehet törni és utána nézni, ahogy úszik a vízen, egyre messzebb úszik, aztán elmerül. — Vajas. — Sós. — Vajas. — Sós. Az egyik ápoló kijött a nagykapun, ki­csiny állatot vezetett vasláncon, kicsi vad­állatot, az állatka határozottan Surek felé nézett, de az ápoló bevonszolta a másik ka­pun. — Látod — mondta egy anya oktatóan —, a kutyushoz viszik. A kutyus szoptatja, Sureknek megfájdult a melle. „Talán lázam is van” — gondolta haza­felé. — „Ez a sok időváltozás.” Nem kért ebédet. Odavitte a sámlit az ablakhoz, arra állt, hogy jobban kihajol­hasson. — Úristen, ez a hülye még kipotyog! — Legyünk túl rajta! — mondta Babucs. — Talán még segítünk is, ki tudja? — Szia, Surek. — Mind itt vagytok? — kérdezte Surek büszkén. — Edelényi elmesélte? — Csak az ápolókat — mondta Kücsük —, a többit nem. — A többit nem? — kérdezte Surek bi­zonytalanul. Felsorakoztak, a járda szélén, csak Murmur ugrált a csatornarácson, ha­donászott a gitárral. — Halljuk, hercegnő! — Az állatok — mondta Surek halkar. —, ma már azok is kijöttek. Hiszen olyan kö­zel van. — Kik jöttek ki? Hangosabban! — Az állatok! — kiáltotta Surek. Ka­paszkodott a párkányba. — Kijöttek és odaültek. Körbe. Olyan aranyosak. Murmur hóna alá kapta a gitárt, mintha szerenádot adna. — Az oroszlán is? — Az oroszlán is. Egyelőre lánccal. Es ette a perecemet. Babuci háttal fordult, hirtelen. De a töb­biek elragadtatottan összekapaszkodtak, ne­vettek tántorogva. — Nahát, Surek! A Sureknek humora van ... Nahát, Surek! Klassz. Surek becsukta az ablakot , mind a két táblát. Fogta a kilincset és nézte őket mint a hangtalan képernyőn a hepiendet. „Nem hiszik el Legalább elhitték volna!’' — gondolta. — „Mi lehet még hátra?” 10

Next