Élet és Irodalom, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1969-06-21 / 25. szám - K-s J.: Könyvek a kirakatban (8. oldal) - B. Nagy László: Lazítás • filmkritika • Hámos György: Alfa Romeo és Júlia, rendező Mamcserov Frigyes (8. oldal) - Perneczky Géza: A lengyel modernek nesztora • kiállítás • Tadeusz Makowski, Nemzeti Galéria (8. oldal) - Porscht Frigyes: Táj • kép (8. oldal)
KÖNYVEK A KIRAKATBAN Mintha a könyvhét befejeztével nyári szabadságra utazott volna a magyar irodalom , s legfeljebb ügyeletesnek hagyott volna hátra két fűzött könyvecskét. A Kossuthnál jelent meg (második kiadásban) Goda Gábor Volt egyszer egy család ... című könyve. Gyenes István mai fiatalokról szóló regényét A kocka nincs elvetve címmel a Kozmosz adta ki. Lényegesen több külföldi műről számolhatunk be. Érdekes antológiát publikált az Európa, a címe: Belgium mai francia lírája; a belga költők verseit a legjobb magyar műfordítók tolmácsolják. Az Európa jelentette meg két kötetben Turgenyev összes regényeit is. Zola Életöröm című regénye, és Charlotte Brontë Villette-je szintén az Európa kiadása. Peter Weiss két színpadi művét (Vitairat Vietnamról — A luzitán madárijesztő) tartalmazza a Modern Könyvtár 159. kötete. A könyvhéten megjelent Kavabata Jaszunari-könyv után most újabb japán regény jelent meg a Magvető Világkönyvtárában: Abe Kóbó A homok asszonya című műve, mely 1966-ban a legjobb külföldi regény nagydíját nyerte el Franciaországban. A Gondolatnál jelent meg, második kiadásban Robert Graves Jézus királya. A Kossuth adta ki a magyar származású Hans Habe Ha elesnek mellőled ezeren... című regényét, melyről Hemingway mondta, hogy „csodálatosan van megírva, és nem lehet letenni.” A krimikedvelők (akik nem unják a krimit), bizonyára fölfedezték már a kirakatokban E. S. Gardner A legyező-táncosnő lovának esete című könyvét (Pery Mason-történet), melyet az Európa adott ki. Három könyv a művészetek világából. A Magvető Elvek és Utak új sorozatának új kötete Zoltai Dénes zeneesztétikai tanulmányait tartalmazza. A modern zene emberképe címmel. Vezér Erzsébet Ady Endréről szóló könyvében (Gondolat) első ízben kísérli meg Ady teljes élet- és pályaképének megrajzolásával népszerűtudományos formában közelhozni a legszélesebb olvasóközönséghez századunk nagy költőjét. A Művészet Kiskönyvtára (Corvina) sorozat új kötete Bernáth Mária Maréel-tanulmánya, ötven reprodukcióval. Néhány történelmi és ismeretterjesztő munka is megjelent a napokban. Iszak Jermasov Szun Jat-szen című könyvét a Kossuth adta ki. A Kozmosznál jelent meg Földes Pál emlékezése, 33 a 133 napból címmel. Szekeres Károly Bűnösök vagy betegek? című könyvében kóros lelki alkatú emberek bűnügyeit írja le riportszerűen. Ezt a munkát, valamint az újságíró Baróti Géza és a grafikus-fotóművész Mátray László Mámor? című megdöbbentő riportkönyvét a Medicina adta ki. S végezetül: az ifjúságnak két könyvvel kedveskedik a hét. A legkisebbekhez szól Szepes Mária és F. Győrffy Anna Pöttyös Panni az óvodában című képeskönyvének második kiadása. Nagyobbak olvashatják Mikó Imre A bércre esett fa című művét (Ifjúsági Kiadó, Bukarest), Bölöni Farkas Sándor életregényét. # Ks. I. B. NAGY LÁSZLÓ A szellemi élet egyik kóros tünete az az „elvárás” — magyarul: parancs —, hogy a művész, mint afféle kivételes lény, köteles örökké vigyázzban állni a Társadalom, vagy a leselkedő Utókor előtt. Mondanom sem kell, hogy ezt a lecövekelt pozitúrát épp a társadalom várja el a legkevésbé, hisz maga is rühelli — mint ezt az általános tapasztalat bizonyítja — a cserkészkedést, a katonásdi komolytalan szertartásait, kivált a múzsák regnumában, ahol nemcsak fölöslegesek, de módfelett visszataszítóak is. Az Utókor pedig? Ki tudja, milyen lesz, de a mai Utókor menüetteket f áradó, életörömmel teli barokk muzsikát hallgat... Mégis, miért oly szívós és általánosan elterjedt a görcs esztétikája, mely a könnyed, gördülékeny stílusban, az oldottabbak tetsző megoldásokban mindjárt valami olcsóságra gyanakszik, legjobb esetben is az erőfeszítés, a munka tényét kérdőjelezi meg, ha a szerzőt tetten érhette, hogy a mű pihenésként, „lazításként” született? Nem valami speciálisan hazai babona ez, hanem a kritikai amatőrizmus általános, árulkodó jele. Egy amerikai író — ma már klasszikus — hasonló „vádak” miatt panaszkodott. „Vészes könnyedséggel ír”, mondták róla kancsal dicsérettel, holott ő „minden mondaton rabszolgaként dolgozott”, ezen az áron érte el „vészes könnyedségét”. No persze ezt ő mondja. Valójában ő is sokat „lazított”, magánéletében és írásban egyaránt. Ám ereszkedettebb, szétesettebb műveiben éppen a hajszolt munkatempó kártételeit fedezheti föl az éber szem; „lazításai” viszont elragadóak, s az olvasót is magafeledt lebegésbe, könnyű mámorba emelik, föltéve, ha ki tudja kapcsolni a belésulykolt „elvárásokat”, így már könnyű megérteni (legalábbis, mint a szakmai mérgezettség kórisméjét), hogy a Hámos György forgatókönyve alapján, Mamcserov Frigyes rendezésében készült vígjátékról, az Alfa Romeo és Júliáról inkább megmagyarázni, mint kifejteni szeretném a véleményemet. Mivel a film — mit tegyek, de így van — kellemesebb emléket hagyott maga után, mint a szokásos kritikai ellendrukk, meg amire néhány szakmai szóbeszéd alapján beállítottam magam. Ha civilként vetődöm a moziba, zavartalanul szórakozom. Így is hosszú-hosszú percekre sikerült megfeledkeznem róla, hogy hivatásom szerint ki is válnék, sőt olykor arról is, hogy moziban ülök, s magyar vígjátékot látok. Ez utóbbi tényre a film címe és prológusa emlékeztetett a legmarkánsabban. Hogy ezt is megmagyarázzam: a magyar filmvígjátékok az örökös és görcsös szellemeskedés, a szójátékosdi és a bemondásosdi miatt elviselhetetlenek. E műfajon így üt ki a görcs esztétikája. Unos-untalan torkon ragadják a nézőt, csipkedik, döfölik, rázzák, mint Krisztus a vargát, hogy most vígjátékot lát, tartozik hát nevetni, hisz a szerzők éjt nappallá téve gyötörték az agyukat, mennyit szenvedtek szegények. A humornak ezt a terrorisztikus formáját, mely nálunk az önsajnálat egy nemével párosul, újabban az iróniával is sikerült megtoldani. Illetve, az irónia körüli handabandával, te sötétben sunyító néző, jól szedd öszsze az eszed, mert most hamisítatlan modern humort, iróniát fogsz látni. S e jegyben jönnek újra a régi viccek, az ezerszer csütörtököt mondott ötletek. Hámos György csak a cím idétlen szójátékában és a prológusban követi a szorongásos blöffölésnek ezt a jellegzetesen honi szokását. A címnek ugyanis sem a veronai szerelmespárhoz, sem az ismert kocsimárkához nincs köze, s ezt csak becsületszóra tudom humornak elfogadni. A prológus viszont a „fesztiválfilm” és a „közönségfilm” sanda viccét sütötte el, ki tudja hányadszor — e kétes „bliekfang”-ban képtelen voltam a szerzőre ráismerni. Később szerencsére és véglegesen letértünk e hazai autópályáról. Kissé poros, de gondozott makadámia, mely nem került ugyan százmilliókba, de legalább akad látnivaló és se a tengely, se a nyelvünk, se az életünk nincs veszélyben. Megkönnyebbülés, mármár eufória, hogy a humor-injekciózás elmarad. Ez a negatívum az Alfa Romeo és Julia (istenem, mért kell leírnom újra a címét?) legnagyobb pozitívuma. S rádupláznak más negatívumok is. (Mínusszor mínusz, az plusz.) A magyar filmvígjátékokban mindig a szerző beszél. Tátogassa a száját akár egy professzor, akár egy takarítónő, akár egy bolti eladó, hívják Kovácsnak, Gugyeráknak, Kropacseknek, létük kizárólag arra szolgál, hogy a szerző a vicceit általuk elsüsse. Hámos és Mamcserov ezt az eljárást is mellőzte. Egyáltalán, a kisipari szórakoztatás minden fogását. Helyette fölskicceltek két jellemet, keretképpen néhány valóságos élethelyzetet, és sztoikus türelemmel várták, hogy mi történik, mit kezd a két ember egymással. Illetve mit kezd velük két vérbeli, nem az alakításban, de a jellemalkotásban utolérhetetlen színész: Ruttkay Éva és Latinovits Zoltán. Ők pedig ragyogó ösztönnel, s nyilván rendezői inspirációra azonnal „fogták a lapot”, s minden jel szerint oda voltak a boldogságtól, hogy nem kell játszaniuk. Bizony, bizony, ők is lazítanak, de hogy! Negatív öröm, de milyen jólesett a hajszolt, belső feszültség gyötörte Latinovits után egy elsimult arcú, szemérmes bájú, szolidan és behízelgőn agresszív fiatalembert látnunk, aki szemmel láthatóan remekül érzi magát a bőrében; ismerve a habitusát, ez színészi teljesítménynek sem kevés. Ruttkay sem kényszerült semmilyen ruttkays mutatványra, melyekkel a Butaságom története megérdemelt sikere óta annyi produkciót megemelni vagy megmenteni véltek. A hatásba persze most is belekalkuláltatott, de ő is, mint „privát”. Filmbeli jelenléte nélkülöz minden produkciós jelleget, annál több benne az önfeledtség, a spontán játék könnyedsége. Nyilván a szöveg szelleme hatott rá, mely nem a hatást, hanem a természetes viselkedést „parancsolta meg”. Ez az oldottság, atelier-bennfentesség nélküli atelier-játék, amikor a stúdió nem a szokásos, hajszás bolondokháza, hanem egy nem kevésbé bolondos, de jóval kellemesebb otthon benyomását kelti, az együttes minden tagjára megtette a hatását. Még Ajtayra is, aki szegény már annyiszor volt előbb deresedés halántékú, majd galambosz professzor, hogy szerintem nyugodtan rá lehetne bízni egy valóságos műtét levezetését — most ő is elfeledte, hogy milyen is nálunk a közmegegyezés szerinti haladó értelmiség, s önmaga lett egészen. Furcsa, de így professzorként is hitelesebbnek tetszett. Magától értetődően az operatőr, Lakatos Iván is fölmentetett a komponálás gyötrelmei alól. A kamera ott áll, ahová tették, sebaj, nem marad le semmiről, s ha netán mégis, itt aztán valóban bevált az ősi filmes mondás: ami nincs, az nem hiányzik. Ez a film azonban hiányzott. Végre egy vígjáték, amit nem írtak, nem rendeztek, nem játszottak — nem csináltak! — hanem ki-ki a maga mesterségében s tudása javával végigszórakozta. Bűn hát, ha a kritikus is lazít és ezúttal elblicceli a kritikát? Mit bánom én, akkor is a boldogság teteje. Végtére, sorstársa vagyok az alkotóknak: párszor már én is megkaptam, hogy „vészes könnyedséggel” írok. Vajha csak egyszer sikerülne! LAZÍTÁS PERNECZKY GÉZA: A LENGYEL MODERNEK NESZTORA A magyar képzőművészeti közélet közepén jó ötven esztendeig állt egy távcső, amely Nyugat- Európára és különösen Párizsra nyújtott kilátást. A magyar művész ebbe a távcsőbe nézett, valahányszor tudni akarta, mi történt a nagyvilágban. A távcső azonban nem működött egészen tökéletesen, időnként elhomályosult, és mindenkor megőrizte azt a kellemetlen tulajdonságát, hogy nem lehetett közelebbi célpontokra irányítani. Érthető tehát, hogy míg többékevésbé tájékozottak voltunk a párizsi iskola eredményeiről, a szomszédos népek képzőművészetét csak halvány körvonalakban ismertük. A távcső különös torzításaihoz tartozott, hogy nem adott hírt a Párizsban élő és munkálkodó kelet-európai festőkről sem. Hogy magyar példát is említsek: a Tihanyi párizsi éveinek jelentőségét talán még máig sem ismertük fel egészen. És hogy egy aktuális lengyel művész példájára hivatkozzam : ki tudta, ki ismerte Tadeusz Makowski életművét? Pedig ez a művészpálya már 1932-ben lezárult, tíz esztendővel ezelőtt pedig a varsói Nemzeti Múzeum rendezett számára nagyszabású emlékkiállítást. A lengyel modernek nesztorát most a Nemzeti Galéria termei láttákvendégül. Makowski képei ez alkalommal nemcsak egy érdekes és egyéni hangú festő világával ismertetnek meg, hanem olyan képzőművészeti problémát is, jól szemléltetnek, amely sajátos kelt-európai gyökerénél fogva minket is közelebbről érdekelhet. Ez a probléma a tiszta festői formák fejlődésének és a folklór felől érkezett mesés elemeknek, mitikus stilizálásnak a párharca, illetve szin- tézisben való összefonódása. Makowski a kubizmus virágkorában ismerte meg a francia festészetet, de a filozófiai tisztaságú kubista stílustól épp úgy távolmaradt, mint ennek a formanyelvnek az ismeretelméleti hátterétől. A tér és idő együttes ábrázolásának kérdései helyett inkább a kubizmus különös hangulati járulékai foglalkoztatták képzeletét, azok a merev, bábukra emlékeztető geometrikus arcélek és formák, amelyek a folklór maszkos alakjaihoz, stilizált mozgású figuráihoz hasonlítottak Makowski képein a kubista formaképzés csak eszköz maradt ezeknek az elképzelt, a mítoszok és gyermekmesék ködvilágából érkezett figuráknak a megjelenítéséhez. A „pont-pont vesszőcske” kezdetű ismert gyermekmondóka juthat eszünkbe e festmények előtt, és Makowski tehetsége éppen abban a megjelenítő erőben mutatkozik meg, ahogy ezt az egyszerű, bábuszerű világot a valóság leírására, művészi interpretálására alkalmassá tette. A régi mesterségek jelennek meg Makowski stilizált színpadán, a facipőkészítő műhelye, vagy a malom titokzatos világa, és olyan népi figurák, mint a dudások, a bohócok, a bálozók és a lakodalmasok. Nem nehéz ezekben a népi bábjáték és a Lengyelországban népművészeti hagyományként élő pantomimjátékok hatását is felismerni. A kompozíció mindig jelenetes karakterű, mindig olyan, hogy tovább mozdulhat, eseménynyé, játékká fejlődhet. Makowski művészetének ez a leíró, jelenetező vonása egyúttal korlátokat is jelent, lehetetlenné teszi, hogy a képi kompozíció túllépjen az életkép műfaji határain. Szürrealisztikus és mesés hangulatú világ tehát Makowski világa, ahol a képzőművészeti kompozíció mindig csak ürügy arra, hogy a festő egy számára fontosabb dologról beszéljen: a lengyel nép múltjának, fantáziavilágának vonzó gazdagságáról. Porsekt Frigyes: Táj FILM