Élet és Irodalom, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-25 / 4. szám - Zelk Zoltán: Pénteki levél. „Az eljátszott öregség” (2. oldal)

0 POLITIZÁLÓ FIATALOK (Folytatás az 1. oldalról) vának, butának és lustának lenni sosem volt dicsőség, de különösebb kockázattal sem járt soha. A kataklizmákat a nyárspolgár valóban többnyire megúszta, hiszen mindig engedelmes volt, a törvények szerint tisztességes volt, még azt sem mondhatnám, hogy megalkuvó lett volna, hiszen soha nem is voltak alkutárgya elvei. Soha nem volt bűnös, mindig csak csendestárs a bűnben, soha nem lopott, mindig csak alkalom volt, amely szüli a tolvajt. Ne akarjunk tehát a fiatalokkal ott osztályharcot csináltatni, ahol nincs osztály, mert hisz a nyárspolgáriság nem osztályfogalom, s ahol tehát ez a harc eleve meddő, és így leszerelő, elkedvetlenítő. Hanem magyarázzuk meg nekik, hogy a nyárspolgárnak hencegni valója — főként fiatalok előtt — végképp nem lehet. Szenvedélyes az az ítélet is, amelyet ezek a politizáló fiatalok a maguk nemzedéke fölött kimondanak. Nem hiszem, hogy a leggyagyább öreg olyan szigorúan mozogna „ezekre a mai fiatalokra”, mint saját kortársaik. A többség cinikus — mondják. — Még tiszteletre méltó közöttük az, aki valamilyen világnézeti alapon szemben áll velünk. Legalább a formája emberi és fiatalos, ha nem is a tartalma. De még ilyen is kevés van. A legtöbbjük csak a maga hobbyjának, jobb esetben korlátoltan csak a maga hivatásának él... És hozzák a példákat is. „A különféle politikai tüntetések, amiket a KISZ szervez, a legtöbbnek csak jó balhé. Olyanokat kiabálnak, hogy haladjon Ön is a korral, süssön Váncza sütőporral.” „A KISZ-táborban a legtöbb csak ügyeskedik, a dolog könnyebbik végét keresi. Ha leintjük, vitatkozunk, kiröhögnek. A kommunista az »szajkó“ nekik ..És így tovább. Fiatal barátaim — akiknek nagy része egyébként KISZ-funkcionárius — ekkor szoktak rátérni a KISZ bírálatára. „Csak nevében az ifjú kommunisták szervezete.” „Politikai akciói tartalmatlanok, formálisak.” „Nem válogatja meg a tagságát, és így éppen a kommunista fiatalok társtalanok, szervezetlenek a keretében.” „Tulajdonképpen mindenki megtalálja benne a magáét, aki táncolni akar, aki valamilyen művészeti ágban vagy mesterségben versenyezni akar, aki sportolni vagy utazni akar, csak éppen a harcra kész, politizáló fiatalság nem.” ... Vagyis hát szerintük az ifjúsági szövetség alapvető reformokra szorul, és mindenekelőtt a tagfelvétel tekintetében. „Ugyanolyan szigorú normákat kell alkalmazni, mint a pártban!” Az irodalmi hajlamú fiatalok ehhez még azt is hozzá szokták tenni, hogy legyen a politizáló fiatalságnak lapja, folyóirata, mert ők a mostani ifjúsági orgánumokat nem érzik a magukéinak. Ez a problémakör már igen öszszetett. Nem is vállalkozom rá, hogy minden részletére kitérjek. Először is meg szoktam kérdezni: „Ha nálatok, az osztályban, vagy a műhelyben valakivel igazságtalanság történik, nyilvánvaló igazságtalanság, hogyan reagálnak a többiek?” Minden válaszból kiderült, hogy úgyszólván mindnyájan, azok is, akiket az igazságtalanság távolról sem érintett, felháborodottan tiltakoznak. Hát ha így van, akkor hol a cinizmus, hol az önzés, a csak amaga hobbyjával törődés? Aki a másikat ért igazságtalanság miatt személyében érzi sértve magát, annál a cinizmus alighanem üres póz, divat, gyerekes majomkodás. Csak koravén, jellemében-szellemében beteg fiatalságról hihető el, hogy valóban cinikus. És ezt a próba minden esetben biztonsággal igazolja. Mit mondjak azokról a bizonyos balhékról?... Eszembe jut, volt egy idő gimnazista koromban, amikor „Laudetur Jesus Christus” helyett „lauriger Horatius”-szal köszöntem, vagyis egy meglehetősen pikáns középkori diákdalnak kezdő sorával. Hatalmasan élveztem, hogy paptanáraim az én „koszorús Horatiusomra” jámborul ráfelelték: „Mindörökké, ámen.” Közben pedig őszintén vallásos gyerek voltam. (Olyan vallásos, hogy ezek az én ifjú barátaim bizony nem vennének föl a KISZ-be!) Kivezényelték az iskolánkat ünnepélyes fogadásokra, különböző egyházi és állami méltóságok temetésére. Nem akarom elmesélni, mi mindent csináltunk mi olyankor, a várakozás óráiban. Nem szorulnak tippekre a mai fiatalok. Anélkül tehát, hogy igazolni akarnám a „balhékat”, szeretném a helyükre tenni őket. Mint iskolai fegyelmi, nem pedig politikai ügyeket. S még az is fölmerül bennem: biztos, hogy mindig jókor és jól szervezik az ifjúságnak azokat a demonstrációit? Meghiszem, hogy egyik-másik buzgó ifjú elvtársam rossz helyen, rosszul érvel. Hiszen ez sokkal tapasztaltabb öregekkel is megesik. (De talán még az is, hogy nincsen igaza.) Hát úgy érzi, hogy rosszindulatúan semleges közegben magára marad a reakciós túlerővel szemben. Azt sem vitatom, hogy vannak ellenséges neveltségű beállítottságú fiatalok; hát még hogy mennyi a megválaszolatlan kérdés, a tisztázatlan, zavaros vagy éppen ellenséges nézet a fejekben. De hogy mi az ifjúság körében tartósan kisebbségbe kerülhetnénk...? Itt mindenekelőtt arra kell gondolnunk, hogy a munkáshatalom ebben az országban szilárd. Általában érvényes tehát, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. A fiatalokat illetően pedig még az sem bizonyos, hogy aki ellenük van, nem lesz-e holnapra velünk. A 14—15 éves fiatalember többnyire „örökölte a meggyőződését”, és csöppet sem biztos, hogy azt az örökséget egész életén át megtartja. De ha nem örökölte is, nincs annyi tapasztalata, sem annyi tudása még, hogy a meggyőződését igazán szilárdan a sajátjának mondhassa. Egy ötven éves emberből, ha idáig nem volt, már nemigen lesz forradalmár többé. De egy tizenöt évesből még minden lehet, ez is, az is. Már csak azért sem hagynám jóvá, hogy a KISZ felvételi rendszerét a pártéhoz hasonlóan megszigorítsák. Azt a fiatalt, aki a KISZ-be önként fölvételre jelentkezik — ha csak nem nyilvánvalóan rontaná az erkölcsi és politikai légkört — föl kell venni. És ha táncolni akar a KISZ-ben, táncoljon, ha sakkozni akar, sakkozzon, mert a KISZ a fiatalok mindenfajta társas tevékenységének a kerete kell hogy legyen. (Ahogy hiszen lényegében ilyen jellegűek mindenütt, minden korban az ifjúsági szervezetek.) És van itt más, szerintem súlyosabb érv is. A párt tisztaságát a többi között az biztosítja, hogy a tagság semmiféle előnyt nem jelent a munkahelyi pozíció és jövedelem szempontjából. A KISZ-nek fontos szerepe van a fiatalok főiskolai felvételi minősítésében. Amíg minálunk az a helyzet, hogy a főiskolákon többszörös a túljelentkezés, addig — egyebek közt — ez a minősítés sorsdöntő lehet egy ifjú életében. Okkal-oktalanul úgy látszik tehát, hogy a KISZ-tagság jelenthet előnyt, a nem tagság hátrányt. Vagyis, ha a KISZ-ből valami elitszervezetet alakítanának, nagyon félő: nemhogy tizennégytizenöt éves fiatalok, de az isten sem tudná megakadályozni a legrosszabb elemnek, a koraérett karrieristáknak a beáramlását. Az egész elitelképzelés a visszájára fordulna: nyugtalan, töprengő, kétkedő, őszinte fiatalok nem kerülnének be, de alattomos stréberek és nyárspolgárok igen. Maradjon tehát minden úgy, ahogy van? Azt nem. Mert az én harcosan politizáló ifjú barátaim egyben és másban mégiscsak a dolgok velejére tapinthattak. „Hogyan lehet az — kérdeztem a többi közt —, hogy nem tudtátok ti irányítani a nyári tábor szellemét, munkáját, stílusát? Mégsem voltál ott egyedül kommunista, de még csak nem is kevesedmagaddal.” „Azt nem, csak sosem tudtunk együtt föllépni. Szétszóródtunk.” „Miért szóródtatok szét?” Kiderült, hogy a brigádokat nem ők alakítják, de még a brigádvezetőket sem ők választják. Azután többről többre rá kellett jönnöm: a KISZ életében enyhén szólva nem érvényesül, úgy látszik, kellőképpen a fiatalok önkormányzata. Márpedig ez a dolgok alfája, itt kezdődik a közösségi nevelés, a felelősségre nevelés. Ami például a Nékoszban annak idején jó volt, sőt, nagyon jó volt, az innen volt. Számbavettük ezután néhány közismert és szerintem sikerült akcióját az ifjúsági szövetségnek. Kiderült, hogy mindazok a megmozdulások, amelyek a fiatalok tízezreit ragadták magukkal, a körükben jelentkező valóságos igényeknek adtak szervezeti keretetés formát. Vagyis a KISZ minden esetben jól dolgozik, amikor mozgalommá tud válni, viszont elbukik ott, ahol formát akar adni valaminek, ami nincs, amikor az ifjúság mindennapi életétől elszakadt íróasztal-fiatalok a felnőtt politikai etikett szabályai szerint kezdtek gondolkodni, vagy egyszerűen csak „ki akartak pipálni” valamit a maguk rosszul átgondolt munkatervéből. Szó sincs róla, hogy a fiatalságnak ne szabadna részt vennie az országos és világpolitikában. De még mennyire vegyen részt benne, csakhogy a maga módján! Ehhez azonban pontosan elemezni kell, hogy milyen a vetülete annak az országos vagy világpolitikai kérdésnek a fiatalok körében, milyen gondolatokat, cselekvési vágyakat ébreszt, és mi az a tartalomnak megfelelő forma, amit ez a mondanivaló és tettvágy keres bennük. Az önkormányzat és demokratizmus gyengéi miatt bizony a politikai nevelőmunka — meggyőztek róla fiatal barátaim — gyakran formális a KISZ-ben, ezért nemcsak hatástalan, hanem a visszájára sül el. Sommás ítélet, de ebben a kérdésben inkább legyünk szigorúak, mint udvariasan elkenősek. Éppen a KISZ érdekében. Nem panaceát javasolok, de lehet, hogy beszélgetéseim eredményeképpen ráhibázok a megoldás egyik eszközére. Látszatra ellentmondás, de érdemes elgondolkozni rajta: nem szabad a KISZ-t politikai elitszervezetté sorvasztani, viszont okvetlenül szükség van rá, hogy a KISZ-ben a politikai elit megtalálja a maga szervezetét. Megtalálják hiszen helyüket a KISZ-ben azok, akik táncolni akarnak, akik a szakmájukban akarják tökéletesíteni magukat, kik sportolni, vagy utazni akarnak. Tudomásul kell vennünk, hogy van politizáló fiatalság is, és valami bajnak kell ott lennie, ha ezek, éppen ezek, türelmetlenül támadják a KISZ-t, mert nem találják meg benne azt a lehetőséget, amit a barkácsolók vagy bélyeggyűjtők megtalálnak. Minden műhelyben, tanműhelyben, iskolai osztályban van néhány fiatal, aki szenvedélyesen vitatkozik politikai kérdésekről. De hol vitatkozik? Az utcán vitatkozik, diákszobákban vitatkozik, szégyengyalázat, de a különben jó tanuló fiam másodszor kap kettest magaviseletből, mert minduntalan az iskolai WC-ben vitatkoznak (és ha már a WC-ben vitatkoznak, dohányoznak is a csibészek, ami az iskolában tilos, tehát megérdemlik az intőt). Meg is kérdeztem: miért nem a KISZ-ben vitatkoztok? „Mert ott nem lehet.” Minden politizáló fiatal barátom sorra ezt felelte. Nem hiszem. Lehet, legalábbis lehetne vitatkozni a KISZ-ben politikai kérdésekről. Vannak is hiszen alkalmilag előadások, viták, ilyesmik. Dehát azokon egyrészt félig-meddig kötelező a megjelenés, tehát többségben vannak az érdektelenek. Másrészt nem mindig az ő témájukról van szó. Főként pedig ott emelkednek azok a bizonyos „falak”. A falak, amelyeket ugyanazok a KISZ-ista fiatalok csodálatos módon a diákszobában meg az utcán oly könynyen le tudnak dönteni. Akkor pedig minden bizonnyal le tudnak dönteni egy olyanfajta ifjúsági politikai klubban is, amelynek a teljes kötetlenség, a baráti jóhiszeműség, a nyíltság és a szenvedélyes érdeklődés adná meg a létalapját, tónusát. A KISZ-szervezet pedig adná a kereteit mindenütt, ahol ilyen vitaklubra az igény jelentkezik. De nem jelentkezik?! Ezeken a politikai vitaklubokon tisztázhatnák a fiatalok egymás között azokat a problémákat, amelyek valóban fölmerülnek köztük a napi események során. Ezek után nem formális viták volnának, és nem lagymatag közegben. Hanem a világnézetet valóban formáló edző, valóságos viták, valóságos ellenlábas és ellenséges nézetekkel. (Amilyenek a mi vitáink voltak annak idején a MADISZ-ban, a koalíciós pártok képviselőivel) És ha nem tudnék megnyugtatóan tisztázni valamely problémájukat, akkor ők maguk keresnének a KISZ-központ segítségével tekintélyes szakembert, aki tájékoztatja őket, kételyeiket feloldja, gondjaikat tisztázni segít. De nekik segít, az ő — már megformált — gondjukon. Mert a világnézetet nem kapjuk készen, azért naponta meg kell kínlódnunk. Azért lesz aztán a miénk. A kiválasztásnak is a legjobb műhelye volna az ilyen szabad fórum. A szenvedélyes tévedést is jóvá lehet tenni, csak a fásult közönyt nem. A spontán politikai tevékenység gyorsan tükröződnék a KISZ egész külső megnyilatkozásában, esetleg abban is, hogy egy új, elméleti lapot indít. Ki tudná alakítani az ifjúság a maga politikai részvételének közvetlen és távlati programját. Eleven erőket tudna adni minden olyan helyre, ahol neki politikai cselekvésre lehetősége nyílik. Ezzel egyben válaszolok azoknak is, akik a KISZ napi hetilapjait és folyóiratait nem érzik eléggé a magukénak. Az újságot nem lapengedéllyel, papiros utalással és nyomdával kell kezdeni, hanem mondanivalóval. Ha nem érzik eléggé magukénak ezeket az újságokat, szolgáltassák ők maguk a mondanivalót. Petőfiék nem a Heckenast nyomda lefoglalásával kezdték, hanem a Pilvax-beli vitákkal. A Nékosz sem lapengedéllyel kezdte, hanem a kollégiumokban, sokszor éjjel-nappal folyó, heves vitákkal. (Olykor nevetségesek voltak már azok a viták, félre is csúsztak, de mégsem ez jellemezte őket!) A Galilei Kör egy politikai nemzedéket tudott fölnevelni. És nem folyóirattal * kezdte, megfelelő eszköznek találta az akkor már megvolt különböző baloldali folyóiratokat és napilapokat, (sőt, amikor önálló lappal kísérletezett, az nem is lett olyan igazán jó.) Annál jelentősebbek voltak a vitái. Tudom, hogy némelyeknek a Galilei-körről a Petőfi-kör jut eszükbe és megborsódzik a hátuk. Gondolkodjanak kicsit: a Petőfi-kör olyan társadalmi viszonyok között jött létre, amikor a legjobb kezdeményezés is csak destruktív lehetett, mert frakcióharcok dúltak a pártban és szétesőben volt a hatalom. Ma alapvetően más a helyzet. Konszolidált viszonyok között megvan a mód rá, hogy a lehető legjobb nevelő hatással az építés irányába hassanak az ilyen országszerte alakuló ifjúsági politikai vitakluboknak, s az ezt esetleg később összefogó, nagyobb, nívósabb kluboknak eszmecseréi. (Azonkívül, hogy életes, izgalmas, és valóban ifjúsági politikai tartalmat adhatnak az egyébként igazán nem rossz ifjúsági lapoknak azokban a rovatokban is, ahol bizony csak a felnőtt lapokat utánzümmögik.) Ám mondjon bárki bármit és próbáljon tenni vagy nem tenni, ezek a klubok már megvannak. Az én javaslatom csupán annyi, hogy a KISZ adjon nekik ezentúl keretet, és ne — például — az iskolai mellékhelyiség. De úgy adjon keretet, hogy a hamvasságukat el ne vegye! Ehhez pedig, azt hiszem, igazán nem kell sok, csak egy kis hit a magunk igazában, érveink meggyőző erejében, és egy kis bizalom azokban a saját gyerekeinkben, akiknek nem is olyan sokára kezükbe fogjuk adni, ha tetszik, ha nem, a magunk febbeli harmadába elvégzett munkáját, hogy folytassák. Hogy erejük és idejük szerint tökéletesítsék azt a művet, amiről mi egyszer azt hittük — hiszen minden forradalom a végtelenbe lát és minden fölszabadulás a végtelenbe nyílik —, hogy teljes egészében, nagyon hamar véghezvisszük mi magunk. PÉNTEKI LEVÉL „Az eljátszott öregség" A nagy Nyíl kilövi alóla Kegyelmed egy-egy szép lovát, De ültesd szebb lóra az embert, Hadd vágtasson tovább. — Nekem ez a négy sor Ady Endre — mondta valaki éjféltájt a társaságban —, ha választanom kellene versei közül, az „Új , új lovat”, annak is ezt a négy sorát választanám. Igazat adtam neki. Hiszen én is így látom őt: a nagy nyíl már az ezredik lovat lövi ki alóla, de ő minden nap új s szebb lóra kap, száll vele a ló, mert gazdája röpülni akar, át hegyeken, folyókon, tengereken, néma hazai falvakon, zajló messzi városokon. S hogy nemcsak a lovat, de őt is célba veszik? Ki se tépi szívéből a nyilat, úgy röpül tovább, mellében mérgezett hegyű nyilak csokrával — a halálba, a halhatatlanságba. A látomásból Nagy Lajos hangja ébresztett föl, mert az ő lakásán játszottak, talán már húsz éve, az értelmetlen, szép játékot: melyik költőnek melyik a legszebb verse? S Nagy Lajos, aki ritkán olvasott költőt, mégis olyan rögtön rálapozott a keresett versre, hogy elárulta: századszor, ha nem többször nyitja föl annál az oldalnál a könyvet. — Nekem ez a vers Ady Endre — mondta, s fölolvasta „Az eljátszott öregség”-et. Ahogy nőnek az árnyak, Ahogy fogynak az esték, Úgy fáj jobban és jobban Az eljátszott öregség. Igazat adtam neki. Hiszen én is ilyennek látom őt: vezérkedésében, diadalaiban is szomorúnak, aki minden nap arra ébred, hogy előző nap megint eljátszotta azt, ami az emberi létet megkoronázza, a szép öregséget. Hogy: Mosolygós öreg úrként Nem látja a világot. S hogy: Heves ál ifjúsággal Oh, ezerszer jaj nékem, Megöltem jövő magam, Az én szép öregségem. Nem járt nála szomorúbb ember a földön. Az ő halálfélelme nem hasonlít senki más ember halálfélelméhez. Oly nagyon tudta korai halálát, hogy ajtót, szívet nyitott előtte, rettegte ugyan, de hívta is. Harcos volt? Az, mert nem tudott bajvívás nélkül élni. Vezér volt? Az, mert nem tudott sereg nélkül élni. De sereg élén, seregben is magányos, mindenki magányosnál árvább, s csata közben is békés, öreg évekről álmodozó. Hiszen ő volt az is, akit annyira ellágyított a számára elérhetetlen, mikor az „Álom egy méhesről”-t írta: Méhes mellett hűvös álmok S kik szakadtak ágyékomból, Unokák és gyermekek, Bolondok és pajkosak, Babrálgatnak ősz szakállam. Vegyük elő fényképeit, nézzük gyönyörű fiatal arcait, s azt a késeit is, a negyven éves férfiét, melyen száját, félarcát félrehúzza a halál addig sohase látott grimasza, amely már nem is fénykép, hanem világnagy vers a halálról, olyan, amilyent csak ő írhatott volna. El tudjuk képzelni öregnek őt? A mosolytalan fiatalt „mosolygós öreg úrként”? Elképzelni nem, de vágyni igen. Mert mit kívánok neki, ha fényképét nézem, ha versét olvasom, ha képzeletem visszahívja a halálból? Azt, hogy a szép öregség lemossa arcáról a szomorúságot. Hogy ne kocogja be minden éjszaka egy rossz konflison a világmindenséget. Hogy ne déltájt s gyűrött ágyon, mérgektől bódultan ébredjen, hanem kora reggel, s ablakán besüssön a nap. Hiszen csak az éjszakái hasonlítottak az úgynevezett bohémek éjszakáihoz, a lelke, az elméje soha. Ő gonddal feküdt és gonddal ébredt. Egy ország gondjával. De megérdemelné a méhest, az „okulárét és a karosszéket”!