Élet és Irodalom, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-04 / 1. szám - N. Sándor László: A pedagógia légköre (5. oldal) - Keszthelyi Zoltán: Ámuldozó szemem | Randevú • vers (5. oldal) - Birkás István: Csendélet • kép (5. oldal) - Goda Gábor: Gizi • Lengyel Gyula felesége, Gizi (5. oldal)

N. SÁNDOR LÁSZLÓ A pedagógia légköre Kedvező pedagógiai légkörben a nyíltestű gyerek nyolc-, tíz-, tizenkét éves korában pótolhatja a hátrányt, amelyet eredeti negatív környezetéből hozott — írtam Egyenlőtlen egyenlők című cikkemben (Élet és Irodalom, 1968. 48. szám). A pedagógiai légkör fogalma azonban túlságosan tág. A konkrétumok nyelvére fordítva rátermett tanítót, tanárt jelent, aki időben fel tudja fedezni az adottságokat, s megadja a gyermeknek az órán és az órán kívül azt, amire a tanulatlan szülőnek nincs módja. Jól felszerelt, szemléltető eszközzel ellátott iskolákat jelent, ahol a szertárak kísérletezésre csábítanak, a könyvtárak böngészésre. Kollégiumokat, ahol a kulturált életforma értelem-ébresztő ereje érvényesülhet. E kedvező pedagógiai légkör az intenzív nevelés lehetőségét tételezi fel, amikor a pedagógus erejét nem rabolja el felesleges adminisztrálás, rohanás a túlóráért, amikor a pedagógusnak jut energiája a rábízott gyerek szókincsének fejlesztésére, érdeklődésének gondozására, jut ideje arra, hogy felfedezze, mire emlékezik különösen a kisdiák, mire figyel, milyen lépcsők felhasználásával jut el logikai folyamata eredményéhez. Kialakult-e nálunk ilyen pedagógiai légkör? Az utóbbi évtizedekben az oktatási kormányzat sokat áldozott azért, hogy eltűnjenek az iskolázás fehér foltjai, s legyen honnan meríteni tehetségeket. Tizenöt évvel ezelőtt a tanköteleseknek nem egészen nyolcvan százaléka járt iskolába; manapság — noha a tankötelezettség korhatárát felemelték — nem egészen kilencvenkét százalékuk. Ma a kisdiákok kilencven százaléka szakosított oktatást kap (tíz éve még csak alig hetven). A statisztikák azt bizonyítják, hogy megsokszorozódott a kollégiumi férőhelyek száma. A tanácsok jegyzőkönyvei, jelentései tanúsítják, hogy az utóbbi időben a helyi és országos szervek speciális kollégiumokat szerveznek, ösztöndíjakat ajánlanak meg, a hátrányos helyzetű középiskolások egyetemi ,előkészítő tanfolyamokra járhatnak, tanulószobák enyhítik a bejárók tanulási gondjait. De mindezt úgy látszik — kevés. Értelmesen tanítani ugyanis csak higiénikus nevelő környezetben lehet. Agyonterhelt tanárok a túlzsúfolt osztályokban nem fognak semmit sem lefaragni a hendikepért diákok hátrányából. A szükség-tanteremben sokadik túlóráját „leadó” tanár fáradtságát és idegességét leginkább a hátrányos helyzetű gyerek sínyli meg, mert amit az iskolában nem sajátított el, azt nem pótolhatja otthon. Néhány adat — mutatóba — pedagógiai szükségállapotaink érzékeltetésére: a szükség-tantermek száma 1962-től 1966-ig 2321-ről 5364-re nőtt (bár a legutóbbi időben némileg csökkent). A munkába álló asszonyok gyermekeit valahol el kell helyezni, tehát valahová felveszik őket, de viszonylag kevesebb napközi otthoni csoport létesült, mint amennyi gyereket elhelyeztek. A zsúfoltság nő, a nevelési intenzitás lehetősége csökken. Sokat teszünk, sokat akarunk, de nem mindig van meg hozzá az erő. A hatvanas évek egyik legfontosabb csendes társadalmi mozgásának vagyunk tanúi például a tanyavilágban: ebben az évtizedben és a következőnek kezdetén mindenütt megszűntek és megszűnnek az osztatlan és félig osztott kisiskolák felső tagozatai, ahol egy-egy árva tanító négy-nyolc osztálynyi kisdiákot próbál tanítani, sok-sok jóindulattal, s nem mindig elegendő szakértelemmel. A tanyai gyerekeket beviszik a nagyobb iskolák felsőtagozatú osztályaiba. Ez azt jelenti, hogy hamarosan minden gyerek szaktanártól kapja a modern tudomány alapjait. Egyre-másra azt hallani azonban, hogy sok helyen, ahol a gyerekek bejárásra kényszerülnek — szakos oktatás ide, szakos oktatás oda —, a tanyai gyerekek nem egyszer keservesebb feltételek közé kerülnek, mint amilyenek között azelőtt voltak. Több időt fordítanak bejárásra, az osztályok zsúfoltabbak, kevesebb tanári energia jut rájuk, mint korábban a kislétszámú falusi, tanyai osztályokban. Mindenütt, ahol az iskolakörzetesítés — kellő anyagi lehetőség híján — csupán adminisztratív intézkedés, elmarad a pedagógiai haszon, visszájára fordul az eredendően helyes elgondolás, sőt: a hátrány nő. Nem ez az egyetlen olyan okos, értő pedagógiai elképzelés, amely — a tapasztalatok kellő elemzése híján, látszateredmények, szép statisztikai mutatók hajszolása miatt — célt téveszt. Belterjesebb oktatás, nevelés volna „kiegyenlítő” pedagógiai hadműveletünk alfája és ómegája — mondtuk az előbb. De nálunk az intenzívebb oktatási forma is egészségtelenül differenciál társadalmi szempontból. A legjobb gimnáziumokban működő kitűnő természettudományos és nyelvi tagozati osztályok karrierépítő lehetőségeire élelmes értelmiségi szülők figyeltek fel elsőnek. A legjobb tanárokat foglalkoztató gyakorló gimnáziumok (egyik sem külterületen működik) helyeiért pedig általában orvos, művész és más vezető értelmiségi szülők mozgatják meg szocialista összeköttetéseiket, s a gyatrábban felszerelt, a pedagógiai tapasztalatokat még ki nem érlelő kisgimnázumokba, külterületi iskolákba szorulnak a munkások és a téeszdolgozók fiai és leányai. Végül még egy fontos , már az iskolától messze vezető, ám mégis ide torkolló probléma. Az új gazdasági mechanizmus feltételezhetően tágítja a réseket a különböző rétegek kereseti lehetőségei közt. Bizonyára a jó fizetésűek egyre több előnyt szerezhetnek gyermekeiknek maszek nyelvtanárok, maszek számtan korrepetitorok, s minden elképzelhető maszek tanszolgáltatás révén. Ezt csak a szakszervezetek és üzemek ingyenes társadalmi patronázs-akciói ellensúlyozhatják, amelyeket mindenki igénybe vehet. Vannak már értékes kezdemények. Én azonban féltem őket. Manapság az üzemekben a nyereségalapot csorbító minden akció ellenállásra talál. Zsebre megy, úgy mondják. Nagyon ügyelni kell tehát, hogy a munkásapák el ne adják egy tál lencséért gyermekeik továbbtanulási lehetőségeit. Az előbb említett népművelési akció része lehetne egy nagyobbmérvű társadalmi programnak. Néhány ötlet ehhez az elképzelt akcióprogramhoz. Viszonylag rövid távon is megvalósítható volna egy nagyszabású gyorsított vidéki kollégiumépítési program (mert a kollégiumi férőhely most sem elég). Üzemek vállalhatnák dolgozóik tehetséges gyermekeinek ösztönzését. Kijelölhetnének megerősített gyakorló és bázisiskolákat munkáslakta városrészekben, mezőgazdasági településeken. Jól tudom, néhány állami szervnél megfogantak már hasonló elgondolások. A fővárosnak is figyelemre méltó távlati tervei, gyakorlati elgondolásai vannak. Mindez azonban nem valósulhat meg a közvélemény ébresztése és a köztevékenység serkentése nélkül. Birkás István: Csendélet GODA GÁBOR: GIZI A Tanácsköztársaság bukása után nagyon nehéz, emigrációban töltött évek következtek. Az 1937-es események elsodorták örökre mellőlük a Tanácsköztársaság kormányzótanács-tagját és népbiztosát, Lengyel Gyulát. Mindhárman átestek azokon a szenvedéseken, amelyekről a történelemnek kell ítélnie. 1948-ban éppen április 4-én, ketten tértek haza: Lengyel Gyula felesége, Gizi és leánya, Judit. A Gizi szó az emigráció évtizedeiben fogalommá lett. Nem volt párttag és a munkásmozgalomban is sajátos módon, de igen eredményesen vett részt; minden szenvedését a részvételnek megkapta és méltósággal elviselte, noha semmiféle előnyre nem gondolt, nem vágyott, sőt egyenesen tartózkodott tőle. A nemzetközi munkásmozgalom Gizi nevét megtanulta. Talán ő vennémég halott poraiban is rossznéven, ha most felsorolnánk azokat a világhírű államférfiakat, nagy tehetségű politikusokat, de nemcsak magyar vonatkozásban, de mondhatni világméretekben, akik az emigrációs Lengyel-ház mindig szívesen látott vendégei voltak. Azt is mondhatnánk, hogy Gizi, a maga elképesztő energiájával és tehetségével nem mulasztotta el olya pártfeladatoknak végrehajtását sem, amelyek bizony nagy veszéllyel jártak, de mert sem félelmet, sem idegességet ilyen vonatkozásban ■ nem ismert, mindent vállalt, amiről az volt a véleménye, hogy a pártnak haszna van belőle. Hogy nem lett párttag? Igen Ez érdekes kérdés. de a kezdet kezdetén, az 1919-es években nem ő volt az egyetlen népbiztos-feleség, aki nem volt párttag, vagy aki sohasem számolta munkásmozgalmi tetteinek számát és időpontját. Olyan feladatokat tűzött maga elé, amelyek szerinte ugyancsak csodálatos asszonyi feladatok és mondhatjuk: ezeket olyan tökéletességgel látta el, hogy Európa munkásmozgalmi vezetői, mindig nagy tisztelettel említették és azok közt tartották számon, akik a párt kivételes harcosai sorába illettek. Büszke volt rá, hogy részt vett valamiben, ami az emberiség átalakulása. Arra is büszke volt, hogy csakugyan mindig amaga módján vett benne részt, bármilyen helyzetbe sodorta is őt a sors. Ha 1919-ben a párt pénzét meg kellett menteni, élete kockáztatása árán derűsen megtette. Ha családi élethez hozzá mert minki nyúlni, akkor ez a kemény asszony méginkább megkeményedett. Semmire se tartotta azokat, akik a társadalmi szabadság címén az emberi erkölcs lazaságát és léhaságát lobogtatták. Legendás volt ez a „szent család": Lengyel Gyula, Gizi és Judit. Gizi védte ezt a családot, védte a család belső rendjét és törvényeit, azt tartotta, hogy amilyen erős a társadalomban a család, amilyen tiszták és nemesek, önzetlenek és őszintén erkölcsösek a pillérei, olyan erős lesz maga az a szocialista társadalom, amely ezekre a családokra épít. Ebben a családideálban semmi sem volt kispolgárok családi nosztalgiáiból. Nem agyont akart, nem nehezen őrizhető tulajdont, amelyről azt tartotta, hogy azok nem egyebek, mint a családi élet lázitói. Ugyanakkor nem volt puritán a szónak holmi farizeus értelmében, Judit lányának nevelése, mindkettőjük legnagyobb öröme volt. Nem elkényeztetett, vagy extravagáns kis bolsevik hercegnőt akartak belőle faragni, hanem nagyon művelt, alaposan képzett, fegyelmezett, törvénytisztelő és az emberiség szociális eszményeihez minden körülmények között hű embert. S ez sikerül is nekik. Kemény emberek voltak. Sőt, bizonyos értelemben szigorúak is, mert nem engedtek semmit, amiben a családi élet lazulását látták. Az személyi tulajdon iránti vonzódásuk hallatlan rugalmassá lett. Ha volt, örültek neki, ha nem volt, nem törtek meg lelkileg. Nem követelték meg soha, a kései években sem, azt az ellenszenves tiszteletet, amely az úttörőknek kijár, de az új generációk tájékozatlansága következtében, fájdalom, gyakran elmarad. Gizi azt tartotta, hogy a modern ember szocialista eszményeihez hozzátartozik a csinos öltözködés, a sport és mindaz a jó, okos életvitel, ami az embereket boldoggá teszi. Nem hitt benne, hogy a nincstelenség a forradalom mozgató ereje. Ezért nem becsülte le soha azt, amit háztartásnak nevez a közvélemény. A háztartásnak tökéletesnek kellett lenni. A bútoroknak, a kosztnak, a számlák fizetésének és mindannak, ami ehhez hozzátartozik. Ha olyan anyagi helyzetbe kerültek, akár Bécsben, Berlinben, Párizsban vagy Moszkvában, egyszóval emigrációs fő fészkeikben, ahol nem mindig lehetett megvalósítani ezeket az ideálokat, Gizi a minimumból is megteremtette A különféle erre vonatkozó elméletek elsuhantak az évek folyamán a füle mellett. Egy fiatal lány legyen csinos, öltözködjék szépen, s ha kevés a pénze hozzá, legyen egyre leleményesebb az emberi tisztesség keretein belül. Nem szerette, ha valaki azt mondta ételre, hogy „kérem, ez nekem mindegy”. Ezt nem tartotta őszintének. Azt mondta: „még a disznónak se mindegy, milyen moslékot kap”. Barátságos, elragadóan mulatságos és vidám volt, annak ellenére, hogy idegeivel már fiatal korában meggyűlt a baja. Be hihetetlen vasakarata, valóságos fizikai ereje évtizedeken át legyűrt minden olyan lelki görnyedtséget, amit nem tűrt maga körül. 1937-ben sok mindent ő sem értett meg, de soha nem tért le annak a rendszernek az útjáról, amelyet logikusnak tartott, és annak az államnak tiszteletéről, amely elsőnek tért erre az útra. Nagyon keveset politizált, egy-egy tőmondat, néha csak egy szava jutott a történelem legnagyobb eseményeire, de az félreérthetetlen volt, abban nem volt semmi köntörfalazás. Jellemző rá, hogy élete legnehezebb esztendeiben, amelyek hosszú és nagyon nehéz esztendőket jelentettek, nem tört meg, nem zavarta meg a tisztánlátását a körülötte történő dolgokban és a körülmények rendkívül súlyos volta ellenére tíz vagy még annál is többszörös sztahanovista lett. Mindhárman az emberek ahhoz a fajtájához sorolhatók, akik bármilyen körülmények között képességeikkel, magatartásukkal, jellemükkel kitűnnek. Gizi aszszony a legnehezebb években nem sopánkodásokkal és értetlenségekkel tűnt ki, hanem munkájával. A munka lényege és hiánya világos volt előtte, bármiképpen alakult is a helyzet: szolgálat a fasizmus ellen. Ez a tudat számára teljesen elegendő volt ahhoz, hogy megőrizze lelki egyensúlyát, mély tiszteletét eltűnt férje iránt, akit nem a házias asszonyka szeretetébe bugyolált csak, hanem akiről pontosan tudta, hogy korának jelentékeny politikusa és kivételes tehetségű embere, akihez neki is, Judit lányának is, minden pillanatban és a legbonyolultabb körülmények között is, mindig és mindenkor vállalva a veszéllyel járó becsületesség útját, bűneik kell maradni! Nem történhetett másként, minthogy ez az asszony, aki mint fiatal lány elindult valamikor régen Salgótarján városából, alaposan ismerve a bányásznyomor akkori körülményeit, egy zseniális férfi oldalán megnőtt, és ha a mi szótárunkban volna végre merszünk visszavenni azt a szép és okos magyar kifejezést, hogy „nagyaszszony”, hát bizony Gizire úgy ráillenék ez a szó, mint kevés emberre. Nagy ember volt és nagyasszony. Semmi sem törte meg. Állta a sarat, olyan keményen és szilárdan, mint kevesen. Egyetlen napot nem mulasztott gyógyuló leánya betegágyánál. S amikor Judit hazajött, mosolygott, örült az otthoni környezetnek, annak a melegségnek, amelynek megépítésében része volt, talán úgy érezte, hogy elérte, amit akart. Judit ismét odahaza van. Aztán lefeküdt ágyába, és hajnalra többé nem ébredt fel. KESZTHELYI ZOLTÁN KÉT ÚJ VERSE: Ámuldozó szemem Emberek és növények! Velük növekedtem. A diófák elérték a házunk ereszét, a fűszálak elérték a derekamat, oly büszke voltam, hogy magasabbra nőttem, mint a fű. Nem tudom, büszkék voltak-e a fák, nem tudom, melyikünk volt büszkébb: a naptól nevető lomb? •vagy a fényben fulladozó pázsit? Ó, öröm, sarjadzó fű öröme, ó, lomb és sarjadzó ág, hova lettetek? Hova lettem én? hol kószál az az idő, aki láthatatlan rajzzal örökítette meg az embereket, a fűszálakat s közöttük ámuldozó szememet? Randevú Decemberben hosszú az éjszaka, lázasan várom a hosszú nappalt, bár jól tudom, hogy a sürgetett idő öregség malomkövét rakja reám. Úgy kell élnem, mintha épségben érném meg a jövő századot, a hetedik mennyországot, ahol naprendszerek randevúznak s az új ember mosolyogva lapozza a huszadik század könyvét.