Élet és Irodalom, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-25 / 4. szám - Németh András: Ablak • kép (10. oldal) - Kiss Anna: Éjszaka, kék tollú páva • vers (10. oldal) - Szöllősy Klára: Az ing • széppróza (10. oldal) - Demény Ottó: Sipak (10. oldal)
harminckilences DANDÁR Monumentális tömegjelenetek, nagyszerű színészi alakítások. A nagysikerű magyar film felújítása. Korhatár nélkül megtekinthető BEMUTATÓ: JANUÁR 30. Magyarul beszélő, amerikai filmdráma Főszereplők: Elizabeth Taylor és Richard Burton. Csak 16 éven felüliek látogathatják. BEMUTATÓ: JANUÁR 30. Sipak Egyik barátom, külföldi útjáról hazatérve megajándékozott egy számomra eddig ismeretlen gyümölccsel. — Sipak! — mondta. Nagyon ritka déligyümölcs Kevés helyen termelik. Örömmel vittem haza, mert kíváncsi természetű vagyok, és mert a sisak igen reménykeltően festett. Mint egy kisebb fajta narancs, de keményebb héjú annál; egyik oldala pirosas és fölső, megkeményedett kocsánylevelei apró koronácskát formáztak. Vacsora után alig vártam, hogy fölbonthassam. Szívós héja csak a késnek engedett a belsejében csersavas, puha rostanyagba ágyazva számtalan apró, ribizliszerű magocskát találtam. Ezt kell megenni — mondta a lányom, s nem tévedett. A kis piros magok nagyon savanyúak, mégis igen kellemes ízűek voltak. A ribizli, mogyoró, narancs, de még a banán íze is felsejlett ínyünkön, s még mindig nem tudtuk, hogy mit eszünk kell, hogy valami magyar neve is legyen ennek a micsodának! Másnap bárkivel ha találkoztam, első dolgom volt megkérdezni tőle, hogy ismeri-e a sisakot. Leírtam a gyümölcsöt, megmondtam, hogy Jugoszláviából hozták, de senki nem tudta, hogy mi az. A sipak szóról a sapka jutott eszükbe, formájáról a narancs, éppúgy mint nekem, aki kezemben tartva birtokoltam őt, a sipakot. Ám a kislányom több szerencsével járt. Ő az iskolában érdeklődött, ahol az egyik kislány, aki évekig Indiában élt, leleplezte a rejtélyt. Nem sipak az, hanem gránátalma! Na eddig eljutottunk, most már aztán elő a lexikont. Igen, igen, itt van a kis rajzocska, mellette vagy nyolcsornyi szöveg. Gránátalma: ritka déligyümölcs, Dél-Európában él, magjából készül a szörbet stb., stb. Ám engem a dolog még mindig nem hagyott nyugodni. Másnap már azt kérdeztem ismerőseimtől, hogy ismerik-e a gránátalmát? Pesten élünk, minden második ismerte. Legalábbis azt hitte. Volt, aki a közönséges birssel, s volt aki a keményhéjú bőralmával, vagy a grape-fruittal tévesztette össze. Még aki a legtöbbet tudta róla, nevezetesen azt, hogy sok apró magja van — a magok színét már nem tudta, mert csak hallott a gránátalmáról, de sosem látta, és sosem evett belőle. S hogy miért meséltem el mindezeket? Két okból is. Először, mert ez a kis példa is bizonyítja, hogy mennyi minden dolog van a világon, ami bár ott lézeng tudatunk alján, de valóban semmi képünk nincs róla, s ha mégis van, akkor az legtöbbször hamis. Mi nem ismerjük a gránátalmát, s biztosan vannak népek, amelyek épp ilyen keveset tudnak a mi hétköznapi gyümölcseinkről. Másodszor pedig: A gránátalma nagyhírű gyümölcs. A Bibliában számtalanszor emlegetik, s igen gyakran fordul elő a keleti költészetben. A belőle készülő szörbet ugyancsak ismerős nevű ital, Arany János versében a Szondi két apródjában is találkozunk vele. Irodalmi gyümölcs tehát, s ha már a véletlen így kezemre adta őt, hadd osszam meg róla szerzett friss ismereteimet az olvasóval, nehogy úgy járjon, mint magam s a barátaim, s öszsze ne tévessze holmi fanyar, itthoni birsalmával. r&f Németh András: Ablak Mosta az ingét és kívánta, hogy a könynyei potyognának a szappanos lébe, de nem jöttek, ez a pátosz nem illett hozzá, pedig talán könnyített volna rajta. Mosta a nevű inget, amely a lavór kézmeleg vízében kiadta a szagot, az egész keveréket, amely mint az állatok nyelvén, anyai szíve számára elárulta a fia egész lelkiállapotát a vizsgán, amikor ezt az inget viselte. Ridegen elemeire bontva nem volt egyéb, mint cigarettafüst és a tiszta, fiatal test izzadtsága, meg a levegőből belészüremkedett koromszag, de ezen túl volt benne valami, ami a szimat számára egyszerűen a kétségbeesés szaga volt, a csapdába esett vad vergődésének szaga, a nincs, nincs tovább, nincs semmi szaga — amely szavakat tegnap délben, délután, már nem is tudta mikor, nyöszörögte a fia, amikor megpróbálta felrázni mély, bódult álmából Nem történt semmi különös az egyik vizsgáján — nem is vizsgán, csak kollokviumon — megbukott. Vagyis megvágták, ahogy ők mondják. Vagyis a tanár mérgesen (mert többet várt tőle) elküldte, hogy majd jöjjön vissza. De mégis valami nagyon súlyos történt, mert ezen a zátonyon szenvedett hajótörést a fiú önbizalma, és levette a kezét önmagáról. De egy anya, egy anya hogy vehetné le a kezét a fiáról? Mert agyontanulta magát, mert mindent az utolsó napokban akart belegyömöszölni az agyába, mert félév közben mindig valami mást kellett csinálnia, verset írnia, vagy zongoráznia, vagy a barátaival folytatni azokat a végeérhetetlen elmehempergető oroszlánkölyök-vitákat, amelyek az eljövendő (ha egyáltalában eljövendő) életre sokkal jobban fölkészítenek, mint az egyetemi tudorok lágymeleg előadásai, mert a kellő hőfokon előadott tévedés is többet ér a lágymeleg bölcsességnél... A mi időnkben ez valahogy másképp volt, tűnődött az anya, ingmosás közben (milyen rossz, hogy nincs szappanpehely, háromszor akkora munka az egyetlen ing rendbetevése), a mi időnkben a jelent is könnyebben osztogatták, meg valahogy mindenre ráértünk, a nagy dumákra is, meg az olvasásra... a mi időnkben ? — ettől az ösztönösen előkerült ócska fordulattól egyszerre mérhetelenül öregnek és mindenből kimaradottnak érezte magát. Mikor dőlt össze az épület, mikor futott zátonyra a hajó? A vizsgáról még egész hetykén jött haza, még nevetgélt is valamin, és tárgyilagosan számolt be arról, hogy mindent tudott, amit a prof kérdezett, de egyszerűenelszakadt a vezeték, nem bírt megszólalni, hebegett-dadogott, az agyában ottlevő tudás nem tudott a beszédszervein át kitódulni. Hogy ez így volt és nem szépítés (sőt!) — ezt tudta, hiszen a fia a gimnáziumban színjeles volt, az egyetemen is mentek a dolgok, de már egyenetlenebből, és valami rezignáció sárgás-mocskos köde terpeszkedett a gyerek (már nem gyerek) addig olyan szép, sugárzó elméjére. Külön éltek benne a fiáról szóló legendák, mintha nem ugyanaz az ember volna, mintha filmen három különböző színész játszana el ugyanannak a hősnek az élettörténetét: először egy bumfordi, golyókisfejű, édesen, gurgulyázva kacagó bambino jelenik meg. Eljátssza édes kis szerepét, egy-másfél éven át, tervszerűen hízik, nagy barna szeme egyre nagyobbra nő, homloka földöntúli tudástól domborodik — most cingár, satnya fiúcska lép a színre, kis mesegyerek, a túlméretezett nagy-nagy dióbarna szemével, meg a túlméretezett homlokával, lassú, pici, óvatos mozgásával, mintha vékonyka teste nehezen viselné a nagy fej, a még akkor is erősen földöntúli tudás súlyát. A piciny test szívós, fáradtságot nem ismer, mégis aggasztó, olyan más, mint a többiek, de a vidám, röhögés, szőke mackó-gyerekek furcsa módon szeretik a kis ügyefogyottat, tisztelik a tekintélyét, igen, valami erkölcsi tekintélye van, és még azért sem haragszanak rá, hogy nem tud gólt rúgni, akárhogyan igyekszik is. Akkoriban mindig öregesen szeretett öltözni is, és az anya szívszorongva képzelt maga elé egy elképzelhető felnőttet, satnya kis termet, nagy tudós koponya, szemüveg, szája mellett pici fájdalmas, beteges vonás — ilyen is lehet, mire megnő, jaj, de fáj. Ekkor következik a harmadik színész, talán nem is választották jól, annyira nem hasonlít a cingár mesefiúcskára (mikért tudott rajongani, mikor először olvastam föl neki a Ruszlán és Ludmilla előhangját, és az a tölgyfa meg a körbejáró kandúr, azt háromszor kellett elmondani, és a csillagok, a Hold, a tücsök, minden mitológiává lett a szavában, a gondolatában, olyan volt, mint a finom, dekadens, eleve halálraítélt gyermekek ...) — nem, ez most egyszerre egy megnyerő idegen, olyan magas lett, mint egy kosárlabdázó, ha nem is olyan széles vállú, nagy nyurga fiatalember, és van valami roppantul megnyerő a feje kissé félrebillenő tartásában, ahogy az emberekre néz, és kissé nyers kamaszhangját féken tartva, óvatos halksággal beszél, a homloka meg a szeme beépült az arcába, melyben az orr dominánsabb szerephez jutott, az arányok helyreálltak, és a furcsa barkójával, kondorfekete hajával leginkább mégis Puskin fiatalkori arcképeire emlékeztet, szimpatikus, felnőtt, kissé idegen férfi, akivel nagyon jól lehet beszélgetni, de sohasem személyesem, és ez a harmadik színész — ezt most már érezni — ez fogja végigjátszani a szerepet, változó haj- és szakállviselettel talán, ahogy a személye (soha sem a divat) magával hozza, és utóbb, de csak későn, őszbe vegyülve, amint régi családi fényképek példái mutatják ... Mikor az öblítésig eljut, és megereszti a csapot, az is eszébe jut, pontosan, képszerűen, hogy mikor látta meg először ezt a kedves, új felnőtt ismerőst: egyszer bement hozzá a kis szobájába egy csésze feketével, és a fiú ott ült és olvasott, felcsillanó mosollyal fogadta, megint versekről beszéltek, mint régein is azzal a másikkal, és a fiú leemelt egy könyvet a polcról, és József Attila (vagy Garcia Lorca volt? — furcsa, hogy nem tudja!) egyik versét olvasta föl neki, valamilyen tételét bizonyítva ezzel a vers zenéjéről, vagy miről. És az anyának eszébe jutott, hogy ez így volt minden férfival, akit ismert, ez az élet alaphelyzete, leemelnek egy könyvet a polcról, és abból (néha a saját kéziratukból) egy verset adnak át neki, mint legszemélyesebb ügyüket, mint a legbizalmasabbat, amiről ember emberrel beszélhet — álmodott is néha erről, egyik visszatérő álma volt, hogy könyvek közt szeretkezik valakivel a heverőn, könyvek lapozódnak, éles sarkuk a combjába vágódik, de ez valahogy mind nagyon jó, és úgy az igazi a szerelem, a könyvek közt. Akkor ismerkedett meg ezzel a kedves, felnőtt férfival, aki okos volt, nyugodt és élénk, és jól megértették egymást, mert többnyire ugyanazt a verset szerették, és egyébként tiszteletben tartották egymás titkait. . De az már nem volt úgy a fia, a gyereke, a testéből kiszakadt, véréből való, hanem külön testű, külön anyagú férfi, és jólesően érezte, hogy ez a helyes, így sikerül megoldani megnyugtatóan a szülő-gyermek viszonyt, a végső, ábrándból szőtt köldezsinórok fájdalommentes elvágásával, mert így a helyes, és el tudta képzelni, hogy más városban, talán más országban is fognak élni, és még az sem fog fájni, mert ez a szeretet, ez a kapcsolat lehiggadt és éppen ezért jó. És most, amikor a fia huszonnégy óra hosszat aludt, mintha lebunkózták volna, és ő bement hozzá, hogy gyengéden fölébressze, ebéddel kínálja, és a fiú ideoda dobálta a busa fejét a párnán, mint a lázas nagybeteg, és csak hörgött: „Nincs ... Nincs... Nincs... semmi... Nincs tovább ...” — és megérezte ezt a szagot, ami az ingből is áradt a mosásnál, akkor egyszerre minden felforrósodott, úgy fájt minden, mint a szülési fájások, úgy fájt, mint születés és halál egyszerre; csak ült és nézte a fekete tarkót, és rátette a kezét a lüktető halántékra, és várta, hogy csoda történjék, hogy csoda tegye meg nem történtté a fiú bánatát, fájdalmát, kétségbeesését, feneketlen szakadékba zuhanását (mindegy az ok, az ok maga nevetséges, de nem ez az, ami számít, hanem a fájdalom, a kétségbeesés nihilje, akár indokolt, akár nem, az életben nincsenek indokolt reakciók) — várta, remélte, hogy az anyaság csodát tesz. De nem tett, öblítette az inget — a szag elszállt, fanyar, kellemes mosószappanszag uralkodott helyette — és várta, hogy a fia fölébredjen és enni kérjen. SZÖLLŐSY KLÁRA: AZ ING KISS ANNA: Éjszaka, kék tollú páva — Éjszaka, kéktollú páva, Szállj be a tisztaszobába! Szilvaszem, nőjj ki az ágra! Szilvaszem, perdülj az ágról! Szilvaszem, perdülj a tálba! Majd, ha az éjszaka páva, S nyílik a tinta virága, Várlak a tisztaszobába. Majd, ha az éjszaka páva ... — Éjszaka, kéktollú páva, Halj meg a tisztaszobában. Kedvesem, míg odaérek, Hullik a tolla az éjnek. — — Hullik a tolla az éjnek, Már csak a válladig érek. —