Élet és Irodalom, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-25 / 4. szám - Németh András: Ablak • kép (10. oldal) - Kiss Anna: Éjszaka, kék tollú páva • vers (10. oldal) - Szöllősy Klára: Az ing • széppróza (10. oldal) - Demény Ottó: Sipak (10. oldal)

harminc­kilences DANDÁR Monumentális tömegjelenetek, nagyszerű színészi alakítások.­­ A nagysikerű magyar film felújítása. Korhatár nélkül megtekinthető BEMUTATÓ: JANUÁR 30. Magyarul beszélő, amerikai filmdráma Főszereplők: Elizabeth Taylor és Richard Burton. Csak 16 éven felüliek látogathatják. BEMUTATÓ: JANUÁR 30. Sipak Egyik barátom, külföldi útjá­ról hazatérve megajándékozott egy számomra eddig ismeretlen gyümölccsel. — Sipak! — mond­ta. Nagyon ritka déligyümölcs Kevés helyen termelik. Örömmel vittem haza, mert kíváncsi ter­mészetű vagyok, és mert a sisak igen reménykeltően festett. Mint egy kisebb fajta narancs, de ke­ményebb héjú annál; egyik olda­la pirosas és fölső, megkeménye­dett kocsánylevelei apró koro­­nácskát formáztak. Vacsora után alig vártam, hogy fölbonthassam. Szívós héja csak a késnek enge­dett a belsejében csersavas, puha rostanyagba ágyazva számtalan apró, ribizliszerű magocskát ta­láltam. Ezt kell megenni — mondta a lányom, s nem tévedett. A kis piros magok nagyon sava­­nyúak, mégis igen kellemes ízűek voltak. A ribizli, mogyoró, na­rancs, de még a banán íze is fel­sejlett ínyünkön, s még mindig nem tudtuk, hogy mit eszünk kell, hogy valami magyar neve is legyen ennek a micsodának! Más­nap bárkivel ha találkoztam, első dolgom volt megkérdezni tőle, hogy ismeri-e a sisakot. Leírtam a gyümölcsöt, megmondtam, hogy Jugoszláviából hozták, de senki nem tudta, hogy mi az. A sipak szóról a sapka jutott eszükbe, formájáról a narancs, éppúgy mint nekem, aki kezemben tartva birtokoltam őt, a si­pakot. Ám a kislányom több szerencsével járt. Ő az iskolában érdeklődött, ahol az egyik kis­lány, aki évekig Indiában élt, leleplezte a rejtélyt. Nem sipak az, hanem gránátalma! Na eddig eljutottunk, most már az­tán elő a lexikont. Igen, igen, itt van a kis rajzocska, mellette vagy nyolcsornyi szöveg. Gránátalma: ritka déligyümölcs, Dél-Európá­­ban él, magjából készül a szörbet stb., stb. Ám engem a dolog még mindig nem hagyott nyugodni. Másnap már azt kérdeztem isme­rőseimtől, hogy ismerik-e a grá­nátalmát? Pesten élünk, minden második ismerte. Legalábbis azt hitte. Volt, aki a közönséges birs­sel, s volt aki a keményhéjú bőr­­almával, vagy a grape-fruittal té­vesztette össze. Még aki a legtöb­bet tudta róla, nevezetesen azt, hogy sok apró magja van — a magok színét már nem tudta, mert csak hallott a gránátalmá­ról, de sosem látta, és sosem evett belőle. S hogy miért meséltem el mindezeket? Két okból is. Elő­ször, mert ez a kis példa is bizo­nyítja, hogy mennyi minden do­log van a világon, ami bár ott lézeng tudatunk alján, de valóban semmi képünk nincs róla, s ha mégis van, akkor az legtöbbször hamis. Mi nem ismerjük a grá­nátalmát, s biztosan vannak né­pek, amelyek épp ilyen keveset tudnak a mi hétköznapi gyümöl­cseinkről. Másodszor pedig: A gránátalma nagyhírű gyümölcs. A Bibliában számtalanszor emlege­tik, s igen gyakran fordul elő a keleti költészetben. A belőle ké­szülő szörbet ugyancsak ismerős nevű ital, Arany János versében a Szondi két apródjában is talál­kozunk vele. Irodalmi gyümölcs tehát, s ha már a véletlen így ke­zemre adta őt, hadd osszam meg róla szerzett friss ismereteimet az olvasóval, nehogy úgy járjon, mint magam s a barátaim, s ösz­­sze ne tévessze holmi fanyar, itt­honi birsalmával. r&f Németh András: Ablak ­ Mosta az ingét és kívánta, hogy a köny­­nyei potyognának a szappanos lébe, de nem jöttek, ez a pátosz nem illett hozzá, pedig talán könnyített volna rajta. Mosta a ne­­vű­ inget, amely a lavór kézmeleg vízében kiadta a szagot, az egész keveréket, amely mint az állatok nyelvén, anyai szíve szá­mára elárulta a fia egész lelkiállapotát a vizsgán, amikor ezt az inget viselte. Ride­gen elemeire bontva nem volt egyéb, mint cigarettafüst és a tiszta, fiatal test izzadt­sága, meg a levegőből belészüremkedett koromszag, de ezen túl volt benne valami, ami a szimat számára egyszerűen a két­ségbeesés szaga volt, a csapdába esett vad vergődésének szaga, a nincs, nincs tovább, nincs semmi szaga — amely szavakat teg­nap délben, délután, már nem is tudta mi­kor, nyöszörögte a fia, amikor megpróbálta felrázni mély, bódult álmából Nem történt semmi különös az egyik vizsgáján — nem is vizsgán, csak kollok­viumon — megbukott. Vagyis megvágták, ahogy ők mondják. Vagyis a tanár mérge­sen (mert többet várt tőle) elküldte, hogy majd jöjjön vissza. De mégis valami na­gyon súlyos történt, mert ezen a zátonyon szenvedett hajótörést a fiú önbizalma, és levette a kezét önmagáról. De egy anya, egy anya hogy vehetné le a kezét a fiáról? Mert agyontanulta magát, mert mindent az utolsó napokban akart belegyömöszölni az agyába, mert félév közben mindig vala­mi mást kellett csinálnia, verset írnia, vagy zongoráznia, vagy a barátaival folytatni azokat a végeérhetetlen elmehempergető oroszlánkölyök-vitákat, amelyek az eljö­vendő (ha egyáltalában eljövendő) életre sokkal jobban fölkészítenek, mint az egye­temi tudorok lágymeleg előadásai, mert a kellő hőfokon előadott tévedés is többet ér a lágymeleg bölcsességnél... A mi időnkben ez valahogy másképp volt, tűnődött az anya, ingmosás közben (milyen rossz, hogy nincs szappanpehely, háromszor akkora munka az egyetlen ing rendbetevése), a mi időnkben a jelent is könnyebben osztogatták, meg valahogy mindenre ráértünk, a nagy dumákra is, meg az olvasásra... a mi időnkben ? — et­től az ösztönösen előkerült ócska fordulat­tól egyszerre mérhetelenül öregnek és min­denből kimaradottnak érezte magát. Mikor dőlt össze az épület, mikor futott zátonyra a hajó? A vizsgáról még egész hetykén jött haza, még nevetgélt is vala­min, és tárgyilagosan számolt be arról, hogy mindent tudott, amit a prof kérde­zett, de egyszerűen­­­elszakadt a vezeték, nem bírt megszólalni, hebegett-dadogott, az agyában ottlevő tudás nem tudott a be­szédszervein át kitódulni. Hogy ez így volt és nem szépítés (sőt!) — ezt tudta, hiszen a fia a gimnáziumban színjeles volt, az egyetemen is mentek a dolgok, de már egyenetlenebből, és valami rezignáció sár­gás-mocskos köde terpeszkedett a gyerek (már nem gyerek) addig olyan szép, su­gárzó elméjére. Külön éltek benne a fiáról szóló legen­dák, mintha nem ugyanaz az ember vol­na, mintha filmen három különböző szí­nész játszana el ugyanannak a hősnek az élettörténetét: először egy bumfordi, golyókisfejű, éde­sen, gurgulyázva kacagó bambino jelenik meg. Eljátssza édes kis szerepét, egy-más­­fél éven át, tervszerűen hízik, nagy barna szeme egyre nagyobbra nő, homloka föl­döntúli tudástól domborodik — most cingár, satnya fiúcska lép a színre, kis mesegyerek, a túlméretezett nagy-nagy dióbarna szemével, meg a túlméretezett homlokával, lassú, pici, óvatos mozgásával, mintha vékonyka teste nehezen viselné a nagy fej, a még akkor is erősen földöntúli tudás súlyát. A piciny test szívós, fáradt­ságot nem ismer, mégis aggasztó, olyan más, mint a többiek, de a vidám, röhögés, szőke mackó-gyerekek furcsa módon sze­retik a kis ügyefogyottat, tisztelik a tekin­télyét, igen, valami erkölcsi tekintélye van, és még azért sem haragszanak rá, hogy nem tud gólt rúgni, akárhogyan igyekszik is. Akkoriban mindig öregesen szeretett öl­tözni is, és az anya szívszorongva képzelt maga elé egy elképzelhető felnőttet, sat­nya kis termet, nagy tudós koponya, szem­üveg, szája mellett pici fájdalmas, bete­ges vonás — ilyen is lehet, mire megnő, jaj, de fáj. Ekkor következik a harmadik színész, talán nem is választották jól, annyira nem hasonlít a cingár mesefiúcskára (mikért tudott rajongani, mikor először olvastam föl neki a Ruszlán és Ludmilla előhangját, és az a tölgyfa meg a körbejáró kandúr, azt háromszor kellett elmondani, és a csil­lagok, a Hold, a tücsök, minden mitológiá­vá lett a szavában, a gondolatában, olyan volt, mint a finom, dekadens, eleve halál­raítélt gyermekek ...) — nem, ez most egyszerre egy megnye­rő idegen, olyan magas lett, mint egy ko­sárlabdázó, ha nem is olyan széles vállú, nagy nyurga fiatalember, és van valami roppantul megnyerő a feje kissé félrebille­nő tartásában, ahogy az emberekre néz, és kissé nyers kamaszhangját féken tartva, óvatos halksággal beszél, a homloka meg a szeme beépült az arcába, melyben az orr dominánsabb szerephez jutott, az arányok helyreálltak, és a furcsa barkójával, kon­dorfekete hajával leginkább mégis Puskin fiatalkori arcképeire emlékeztet, szimpati­kus, felnőtt, kissé idegen férfi, akivel na­gyon jól lehet beszélgetni, de sohasem sze­mélyesem, és ez a harmadik színész — ezt most már érezni — ez fogja végigjátszani a szerepet, változó haj- és szakállviselet­­tel talán, ahogy a személye (soha sem a divat) magával hozza, és utóbb, de csak későn, őszbe vegyülve, amint régi családi fényképek példái mutatják ... Mikor az öblítésig eljut, és megereszti a csapot, az is eszébe jut, pontosan, képsze­rűen, hogy mikor látta meg először ezt a kedves, új felnőtt ismerőst: egyszer bement hozzá a kis szobájába egy csésze feketével, és a fiú ott ült és olvasott, felcsillanó mo­sollyal fogadta, megint versekről beszéltek, mint régein is azzal a másikkal, és a fiú leemelt egy könyvet a polcról, és József Attila (vagy Garcia Lorca volt? — furcsa, hogy nem tudja!) egyik versét olvasta föl neki, valamilyen tételét bizonyítva ezzel a vers zenéjéről, vagy miről. És az anyának eszébe jutott, hogy ez így volt minden fér­fival, akit ismert, ez az élet alaphelyzete, leemelnek egy könyvet a polcról, és abból (néha a saját kéziratukból) egy verset ad­nak át neki, mint legszemélyesebb ügyüket, mint a legbizalmasabbat, amiről ember emberrel beszélhet — álmodott is néha er­ről, egyik visszatérő álma volt, hogy köny­vek közt szeretkezik valakivel a heverőn, könyvek lapozódnak, éles sarkuk a comb­jába vágódik, de ez valahogy mind nagyon jó, és úgy az igazi a szerelem, a könyvek közt. Akkor ismerkedett meg ezzel a kedves, felnőtt férfival, aki okos volt, nyugodt és élénk, és jól megértették egymást, mert többnyire ugyanazt a verset szerették, és egyébként tiszteletben tartották egymás titkait. . De­­ az már nem­ volt úgy a fia, a gye­reke, a testéből kiszakadt, véréből való, ha­nem külön testű, külön anyagú férfi, és jólesően érezte, hogy ez a helyes, így sike­rül megoldani megnyugtatóan a szülő-gyer­mek viszonyt, a végső, ábrándból szőtt köl­­dezsinórok fájdalommentes elvágásával, mert így a helyes, és el tudta képzelni, hogy más városban, talán más országban is fognak élni, és még az sem fog fájni, mert ez a szeretet, ez a kapcsolat lehig­gadt és éppen ezért jó.­­ És most, amikor a fia huszonnégy óra hosszat aludt, mintha lebunkózták vol­na, és ő bement hozzá, hogy gyengéden fölébressze, ebéddel kínálja, és a fiú ide­­oda dobálta a busa fejét a párnán, mint a lázas nagybeteg, és csak hörgött: „Nincs ... Nincs... Nincs... semmi... Nincs to­vább ...” — és megérezte ezt a szagot, ami az ingből is áradt a mosásnál, akkor egy­szerre minden felforrósodott, úgy fájt min­den, mint a szülési fájások, úgy fájt, mint születés és halál egyszerre; csak ült és nézte a fekete tarkót, és rátette a kezét a lüktető halántékra, és várta, hogy csoda tör­ténjék, hogy csoda tegye meg nem történt­té a fiú bánatát, fájdalmát, kétségbeesé­sét, feneketlen szakadékba zuhanását (mindegy az ok, az ok maga nevetséges, de nem ez az, ami számít, hanem a fájdalom, a kétségbeesés nihilje, akár indokolt, akár nem, az életben nincsenek indokolt reak­ciók) — várta, remélte, hogy az anyaság csodát tesz. De nem tett, öblítette az inget — a szag elszállt, fanyar, kellemes mosószappan­szag uralkodott helyette — és várta, hogy a fia fölébredjen és enni kérjen. SZÖLLŐSY KLÁRA: AZ ING KISS ANNA: Éjszaka, kék tollú páva — Éjszaka, kéktollú páva, Szállj be a tisztaszobába! Szilvaszem, nőjj ki az ágra! Szilvaszem, perdülj az ágról! Szilvaszem, perdülj a tálba! Majd, ha az éjszaka páva, S nyílik a tinta virága, Várlak a tisztaszobába. Majd, ha az éjszaka páva ... — Éjszaka, kéktollú páva, Halj meg a tisztaszobában. Kedvesem, míg odaérek, Hullik a tolla az éjnek. — — Hullik a tolla az éjnek, Már csak a válladig érek. —

Next