Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1969-09-06 / 36. szám - Zelk Zoltán: Pénteki levél. Patkócsattogás (2. oldal) - Benedek István: Fogak • levél (2. oldal)
(Folytatás az 1. oldalról) a nem népi származású egykori népi írók semmivel sem rövidebb lajstromával.) Ezért is viseltetem erős kétséggel minden újabb meghatározási kísérlettel szemben. Ha értem is az igényt, definiáljunk, hogy tisztábban lássunk, definiáljunk, hogy megszelídítsük a nyers jelenség természetes vadságát. Nagyon méltányolom tehát kitűnő rajzfilmművészünket is. Eleddig nem vitatkoztam, nem is lenne becsületes dolog egy-két kiragadott idézet alapján, amit egy kevéssé maradandó rögzítés-forma anyagából halásztam ki. (Bár, mellékesen: minden idézet „kiragadott”, ezért idézet) Egy pontban azonban mégis vitatkoznom kell. Nem a szóhasználattal. Akaratlan, sőt téves is lehet. Hanem ami az ilyen tévedések mögött munkál. Cinizmus. Ez lenne hát az az archimédeszi pont, ahonnét kiindulhatunk? Ez az a körüljárható, kézzelfogható valami, amivel meghatározhatjuk önmagunkat? Ezt várja tőlünk a nagyvilág? Ezt várjuk mi önmagunktól? Ez lenne „exportképes nemzeti filozófiánk” alapja? Ez a korszerű magatartásnormánk serkentője? Ez ügyben eddig egyfrontos harcot kellett vívnunk egy ostoba századeleji legenda ellen. A rossz közérzet prófétái cinizmusnak bélyegezték a derűt, a humort, az erőfölösleg játékait, a blöff-pukkasztó, szemforgató pózokat leleplező iróniát. Azonosították a meggyőződésen alapuló, a tudásból gyökerező hitet a révült vakhittel, a világnézet fegyelmét a temető komor rendjével, a „helyzet komolyságát” a maguk gyomorbajával. Így lett „cinikus” Karinthy Frigyes és Nagy Lajos, hogy az élőkkel kapcsolatos tegnapi, tegnapelőtti — olykor mai — balhiedelmekről ne tétessék említés. Ám ez mintha kifutná magát lassanként. Bukfenceink, vidor piruettjeink általában tartalmuk — vagy tartalmatlanságuk — szerint vizsgáltatnak. Hajlamosak vagyunk már a groteszk ősi hagyományait is észrevenni, a barlangi falfestészettől a polinéz varázslóálarcokon, hitvitázóink szóképzésén, a középkori piaci játékokon át Csokonaiig, Petőfiig, a Nagyidai cigányokig. Ezt kínálhatjuk, e korszerű —és ne féljünk a kifejezéstől, a szó jó értelmében divatos — kifejezésmó-doknak Ionescot és Pintért megelőző hagyományai vannak mifelénk is. Szerencsés találkozás, nem kell konfekcióból vagy selejtből importálni: itt van az „osztályonfölötti”, exportképes minőség, Karinthytól Örkényig. Ámde ez a groteszk hit, ironikus eszmei fűtöttség minden, csak nem cinizmus. A cinizmus a legritkább esetben szellemes, derűs, ironikus vagy groteszk. Többnyire sivár, komor, fásult, unalmas. A humor, a játék optimista, mert erőt és fölényt fejez ki. A cinizmus pesszimista. Méghozzá a pesszimizmus legolcsóbb, legalacsonyabbrendű válfaja, mert a cinikus ember önmaga szemléletmódjának kibice. Nem hajlandó átélni, végigszenvedni, vállalni negatív következtetéseit, szemben a történelem néhány emelkedett erkölcsű baljósévall, moralista öngyilkosával. S most az emberiség legfontosabb — komolyan is, derűsen is, jajveszékelve is, de csak őszintén, tisztességesen, igaz módra megfogalmazható — örömei és gondjai közepette, a rehabilitált humor, a groteszk, az irónia mögött, csempészáruként megjelenik a cinizmus is, mint nemzeti hagyomány és nemzetközi kínálat? Hát nem arról van szó, hogy óvjuk a humort s a magunk becsületét a cinizmustól? Lemondhatunk-e iróniánk értelméről, a groteszk tartalmáról, humorunk jelentéséről, játékaink indítékáról, e jelzésrendszerek összefüggéséről? Arról, hogy mindez egy érem másik oldala? S az egyik oldalon a charme-os város forradalmakat szervezett, e „kávéházi népség” a Pilvaxból a világtörténelem porondjára lépett, ezt az aszfaltot József Attila rótta lyukas cipőben, a körutakon sortűz dördült a május elsejei tüntetőkre. E városnak nemcsak vurstlija van, hanem temetője is, benne hősök, vértanúk, hallgató bölcsek és tetteikbe belehalt forradalmárok sírja. Cinikus ország ez? Cinikus város ez? Hát nem éppen a humora bizonyítja, hogy nem cinikus? Meg, ha arra kerül sor, a komolysága? A kettő sajátos összjátéka? Nem, ne vállaljuk ezt a jelzőt, s főképpen ne kínáljuk. Nem kötekedni akartam. Egy szó nem ér meg egy cikket. De a probléma, azt hiszem legalább kettőt. Egyet arról a humorról, amit bátran vállalhatunk, belföldi használatra, s a külföld előtt egyképpen. S ezt oltalmaznunk kell a korlátolt vádaskodás ellen, hogy cinikus. De szót kellett ejteni magáról a cinizmusról is, ami nem nemzeti hagyomány s nem budapesti idegenforgalmi specialitás. Ezt a cinizmust kár védeni. S azzal sem védhetjük, hogy néha humoros. CINIKUSAK VAGYUNK ? B FOGAK Kedves Uram, érdekesen kereszteződött az ön meghívása és a mi utazásunk: erdélyi autótúránkról hazatérve ugyanis a bereki fürdőben mostuk le magunkról az út porát, egy éjt ott töltöttünk a camping-telepen, majd hazaérkezve vettük kézhez kedves meghívását. Négy éve, amikor egy hetet töltöttem ott, nagyon megkedveltem Berekfürdőt. Azért is írtam akkor róla az Élet és Irodalomban, intim és barátságos jellegét dicsértem, az otthonosságát, a zsúfoltság és a tilalmak hiányát, a fürdő személyzetének és látogatóinak kölcsönös jóindulatát, azt a „békebeli” hangulatot, amely a modern fürdőhelyeken oly ritkán lelhető fel Ebben a nyári évadban történetesen módom volt látni Európa számos fürdőhelyét ''-a hollandiai Scheveningentől az erdélyi Málnásfürdőig; egyik szebb, mint a másik, de a „békebeli” hangulat mintalomban, intim és barátságos jellegétőlis eltűnt. Lehet, hogy ha tovább maradunk, megtaláljuk legalább a nyomát, de tizenhat óra múltán (amelyből nyolcat alvással töltöttünk) éppen azért szedtük fel a sátorfánkat, mert úgy találtuk: sokat fejlődött e négy év alatt a fürdő, ám éppen e fejlődés sodorta el azt, ami nekünk kedves volt. A fejlődésre egyébként ön joggal lehet büszke. Tágasabb lett a fürdő és nagyvonalú, a kis camping-házak ízlésesek, a karcagi Üveggyár üdülőjének faházikói különösen megnyerők. Régen a budi volt a telep szégyenfoltja, most angol vécék vannak bőséggel, mosdó,nosogató többfelé is — egyszóval megvan mindaz, amit a modern egészségügy megkíván. A fürdő melletti kis tó szervesen hozzákapcsolódott a telephez, csinos csónakok várják a vízi andalgókat. A régi sötét hotelt nem láttam, remélem lebontották, a kis világos faházak fölöslegessé teszik. Tágas térség áll a sátrazók rendelkezésére, a sok színes sátor üdévé varázsolja a fürdő képét. Ha majd a fák is megnőnek, s árnyat vetnek a sátrak elé, különösen kellemes lesz a sátrazók élete, csak azokat a hosszanti árkokat kell betömni, amelyek rejtélyes okból át- meg átszelik a terepet, kockázatossá téve a gépkocsik behatolását. Mindez tehát szép és jó, a fejlődés szemmel látható, a fürdőzők száma is örvendetesen megszaporodott. Miért kellett fél nap után mégis eliszkolnunk? Az egyik ok éppen az örvendetes fejlődésben rejlik: a látogatók megszaporodott létszáma megszüntette a telepnek azt az otthoniasságát, ami miatt négy éve megkedveltük. Nevetséges volna ezt szemére hányni a vezetőségnek, hiszen a fejlesztés nyilvánvaló célja nem lehet a „békebeli hangulat” megőrzése — magára vessen, aki ilyesmit kíván. (Mi magunkra is vetettünk, ezért jutottunk haza, saját békebeli hangulatunkba.) Ha nem van két olyan apróság, amire bátorkodom felhívni a figyelmét, ez is kedvünket szegte, s talán segíteni lehetne rajta. Sehol sincs „A fűre lépni tilos” tábla — írtam elégedetten négy év előtt. Tábla ma sincs, de fű sincs. Kipusztult, kiégett. Ahol hajdan gyep volt, ott ma a kopár szik sarja terjeng, ahol hajdan park volt, ott most szomorúan kókadozik néhány száradó bokor, ahol hajdan homok volt, s a homokból színes portulácska ütötte fel a fejét, ott most por van és keményre döngölt sár. Sőt, helyenként szénsalak, hogy még keservesebb legyen az utakon járni. Apróság, mondom. De kérdem: hogy legyen kedve az embernek nyaralni a törzs közt kelőben, salakon és porban? Végtére folyton nem lehet a meleg vízben ülni, az üdüléshez hozzátartozik a pázsit, a virág, a sétány is, a hívogató gyep, amelyen kedve támad az embernek letelepedni. Ehhez persze öntözni kellene a füvet, gondozni a parkot, visszahozni az eltüntetett homokot. Nem is olyan nagy dolog, ha meggondolja az ember. Beleférne a költségvetésbe. Aztán itt van a vendéglő. Fejlődött ez is, nagyobb lett, több kiszolgálója van, új zenekara. Nem tagadhatom, a régit jobb szerettem. Először is kitűnő volt a konyhája. A mai olyan, mint a legtöbb vendéglőé: unalmas sablon. Nem rosszabb az átlagnál ... de alig hiszem, hogy ez dicséretnek számít. Aztán a felszolgálás. Hajdan két pincér volt, közülük az egyik különösen ügybuzgó; meg is jósoltam akkor, hogy ha sokáig ilyen tempóban dolgozik, idegösszeomlással fog kivonulni a szakmából. Nos, a mai felszolgálókat nem kell ettől félteni. Nekünk két csinos pincérlány jutott, Italos Jutka és Ételes Jutka. Kedves mind a kettő, különösen a huligánnak álcázott zenészekhez; felszolgálásra nem is igen érnek rá, folyton ezekkel a fiukkal kell foglalkozniok. A formaruhájuk, megvallom, meghökkentett. Rövid fehér köpenyt viselnek, amely combhajlatig ér (biztosan „mini-köpeny” a neve), de addig is csak akkor, ha nem hajolnak előre vagy hátra. Ezen alul nincs semmi. Nem vetem meg a csinos kislányok csinos alfelét, és végtére ugyanennyi kilátszik belőlük akkor is, ha fürdőruhában vannak — mégis, az étel és ital felszolgálásához valahogy sem stílszerűnek, sem higiénikusnak nem találtam ezt a módit. No mindegy, Italos Jutka egy pillanatra elszakadt a zenészektől és felvette a rendelést. Hozta a sört, nyomban kérte az árát. Furcsa volt, hogy ilyen kevés a bizalom. De ha bizalom nincs is, bizalmaskodás annál inkább. Jött Ételes Jutka, kérdem tőle, vacsorára mit ajánl? — Hát, ahogy elnézem a kedves vendégeket — mondja közvetlenül —, elég idősek már... Azokkal a fogakkal legjobb lesz párizsi szeletet rendelni, hogy el tudják rágni... Megköszöntük a tanácsot, megrendeltük a párizsi szeletet, csakugyan el tudtuk rágni. Később Jutka még egyszer a közelünkbe keveredett, kedvesen megkérdezte: — Jó volt, papa? Igaza van, apja lehetnék. (Milyen szerencse — neki is! — hogy nem vagyok.) Nem panaszolhatom, hogy a hangnem Berekfürdőn nem elég családias. Közben rázendítettek a zenészek. Kevesen hiszik el rólam, de a jó tánczenét szeretem, ez azonban borzalmas volt. Loboncos hosszú haj és piszokba áztatott nadrág nem elég a muzsikához. Ezt, úgy látszik, a fiúk is, tudják, beszereztek hát maguknak egy olyan hangerősítőt, amely Karcagig bömbölteti a hangjukat. Eszeveszett csapkodásba fogták, egyikük szája elé kapta a mikrofont és rekedt hangon üvöltött bele, mindegy volt, hogy mit, mert teljesen egyformán, még csak nem is imitálva az éneklést. Sátrunkba menekültünk, de a hang elkísért. Mindazonáltal jól aludtunk: azt álmodtam, hogy feleségem Ételes Jutkára villantotta a fogát és így szólt: örülnél, te fruska, ha ilyen ép fogaid lennének. Reggel lebontottam a sátrat, de nagyon ügyetlenül göngyölítettem össze, nem meg is jegyezte: — Azok a fogak, papa, azok a fogak... így egy szólásmondással gazdagodva hagytuk el Berekfürdőt, levonva a szükséges tanulságokat. Abban a reményben, hogy ön is levonja a levonnivalót, szíves meghívását mégegyszer megköszönve, maradok nagyrabecsülő híve Harmincezer hiányzó ember (Folytatás az 1. oldalról) készítése között marad? Hiszen csak volna talán mit csinálni, ha még négy embert keresnek.... De ő már tudta a választ, hamarabb megtanulta, mint a munkafogásokat. Micsoda? Azért az ezernégyszázért? Az átlagbérszínt és a munkaerőhelyzet összefüggéseinek elemzése a bér- és foglalkoztatási politika szakembereinek a feladata. Az új mechanizmus továbbfejlesztését, illetve eddigi eredményeinek jobb kihasználását tekintve ez meghatározó szerepet játszik. A közgazdászok nyilván elsősorban a gazdasági mutatókat, a termelés, a termelékenység és a munkaerőmérleg számszerű adatait mérlegelik, s az emberi tényező, a '"társadalom humánus perspektívája mint távolabbi, általános cél van a szemük előtt. Nem valami „torz munkamegosztás”, hanem nagyon természetes dolog, ha mi viszont a munkaerkölcsöt és a társadalmi beilleszkedést figyeljük; azt, hogy az ember értelmét találja munkájának, kielégülést leljen benne. Miközben szívesen végzett nagyobb erőfeszítéssel természetesen anyagi elismerésre is találnak. Ami pedig a demográfiai vitát illeti, hogy tíz vagy húsz év múlva milyen lesz munkaerő-helyzetünk, azt hiszem, ezt elsősorban a megfelelő beavatkozással mindig alakítható munkahely struktúra szabja meg, melyet nekünk kell az emberhez mérni, s nem embert kell egy struktúra számára „termelni”. Ezt persze még nem tanultuk meg eléggé. Bizonyíték rá, hogy a munkaügyi szakemberek ma Budapesten harmincezer hiányzó embert tartanak számon, mikor pedig talán kétszer annyi felesleget is találhatnának. Ennyit persze ne keressünk. Elég, ha azt a harmincezret megtaláljuk, aki mostani helyén biztosan felesleges. PÉNTEKI LEVÉL Patkócsattogás Hadd hivalkodjam vele, nem írom hiába e leveleket, nem maradnak válaszolatlan. Van, aki telefonon, van, aki levélben s van, aki az utcán elém állva, kézszorítással nyugtázza, olvasta, egyetért vele, de zárószóként majd mindegyikük megkérdezi: „Csak miért olyan szomorúak az írásai?” Igaz is, miért olyan szomorúak? Hát nem történik velem már semmi szívvidító, hát egyetlen percemet se süti be a derű? Nem értem magamat, miért nem szóltam még eddig arról a sohasem láttam, csak hallottam lovaskocsiról, melyhez az órámat hozzáigazíthatnám, oly pontosan érkezik minden éjszaka féltizenkettőkor. Mondom, még sohase láttam ezt a kocsit, csak a nyitott ablakban fülelem a patkócsattogást, a szekérzörgést, s a hangokból tudom, hogy a Váci útról fordul be a Tutaj utcába, hogy a Pozsonyi út, a Duna irányába kocog. Nem azért írom, hogy kocog, mert így régimódi, hanem mert így igaz. Mert sohase trappol, sohase vágtat az a lovacska, megajándékoz azzal, hogy az egész napos rádióüvöltés után percekig hallgathatom a minden rádiómuzsikánál dallamosabb patkócsattogást. A környéken már egyre több a sötét ablak, a televíziók, rádiók fénye is kialszik, de van a csöndnél is szebb, megnyugtatóbb, ami nélkül talán már elaludni se tudnék, amit hat éve minden éjszaka megvárok: a hirtelen csöndben fölhangzó, s a csöndhöz oly nagyon illő patkócsattogás. Régen készülök rá, de egyszer, tudom, megteszem. Nem az ablakban, hanem odakint, a Váci út és a Tutaj utca sarkán várom meg azt a kocsit. Kockacukor is lesz a zsebemben, hogy hat esztendő napról napra érkező örömét megköszönjem a lovacskának — szürke vajon, vagy pej, vagy fekete? S bátorságom is lesz, hogy a kocsit megállítsam, hogy a kocsis mellé, a bakra fölkérezkedjem. Aztán elindulunk. Oda, ahová képzeletben eddig is elvittek a kora-éjszakai hangok: gyermek- és kamaszkoromba. Mert ha rám mondhatják is, hogy mostanában nekiszomorodtam, azt nem, hogy hitetlen vagyok, hogy nem hiszek a csodában. Nagyon is hiszem, hogy valami szép, valami jó kell érjen már egyszer, s ha nem is a sokszor megálmodott nyugalmas öregség hegy alján ülő kertes házzal, falkányi kedves kutyával, s a tornácon, vagy séta közben megszülető verssorokkal — de legalább ez az utazás egy kocsi bakján... Mert nem várok tovább, mert holnap fölkérezkedem a bakra a kocsis mellé, akit félszáz év múltán is fölismerek. Bojtor bácsi ő, az öreg fiákkeres, ő vitt ki minket apámmal a miskolci Tisza-pályaudvarra, ha Szatmárra utazni készültünk a már hetek óta ott vendégeskedő anyám, és öcsém után. Behunyhatom a szemem, elég, ha a patkócsattogást hallom, tudom, hogy merre járunk. Most fordulunk ki a Deák utcából a Fő utcára...., most megyünk el a Búzapiac mellett..., most érünk ki a városszéli rétekhez, grundokhoz... S hogy azóta beépítették ezeket a grundokat? Hogy sokemeletes toronyházakat emeltek rajtuk? A mi kocsink, mert Bojtor bácsi kilesi a gondolatom, már ott döcög a toronyházak alatt, a kerekek már ott nyikorognak a régi pocsolyákban, a régi füveken. Ugye, elérheti az ember, amire maga se tudja vágyik, eljuthat oda, ahová évek óta hívja az éjszakai patkócsattogás! De mert van még egy kevés dolgom ebben a mai világban, aminek elvégzésével, ha másnak nem is, csak magamnak tartozom, persze, visszajövök. Legiderűs Tevésben megírom utazásom történetét.