Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1969-10-11 / 41. szám - Šwierkiewicz Róbert : A béka • kép (2. oldal) - Zelk Zoltán: Pénteki levél. Tehetetlenül (2. oldal)
A földosztástól a lakásvásárlásig (Folytatás az 1. oldalról) nős földtulajdon-rendezés, a termelőszövetkezeti közös földtulajdon kialakítása azonban újra napfényre hozta bizonyos — jórészt úgynevezett „zártkerti” — földek, főként kertek, gyümölcsösök, szőlők problémáját. A kollektivizálás utolsó hullámverésekor is megvolt a határ, ameddig a szervezéssel el kellett, illetve el lehetett menni. Kihagyandók voltak például olyan esett hegyi falvak, ahol a szövetkezet nyilván csak az állam terhét növelte volna. Kimaradtak jobbmódú részek is, főként a szőlővidékeken, ahol a nagyüzemi termelés feltételei szintén hiányoztak. A helyi túlbuzgalom azonban néhol túllépte a tervezett határokat. Így történt, hogy aki — többnyire mellékesen, „kétlakiként” — ilyen vitás helyen birtokolt kertet, gyümölcsöst, szőlőt, ha „beesett a szórásba”, rendes vagy pártoló tagként be kellett lépnie. Akkor is, ha bevitt földjét a szövetkezet műveletlenül hagyta, vagy kiadta bárkinek háztájiba, részibe, aki azután — ideiglenes gazda lévén — nemigen becsülte meg. Kitűnő hegyaljai szőlők mentek így tönkre az elmúlt években. Most azután, a szövetkezeti közös földtulajdon kialakításakor, az így bevitt föld egy része bent kell hogy maradjon — akár alkalmas nagyüzemi művelésre, akár nem —, s csak az előírt egy hold föld vagy fél hold szőlő-gyümölcsös kerülhet vissza személyi tulajdonba. A megváltási ár pedig nem éri el az átlagos forgalmi értéket. Aki viszont kissé odébb lakott, vagy egyszerűen eltűnt a szervezők szeme elől, s kiböjtölte a kampányt, most, hogy a megmaradó személyi földtulajdon már stabil, azt újabb „veszély” nemigen fenyegeti, örömmel nyugtázza önnön ügyességét, s figyeli az ingatlankereslet és az árak állandó növekedését. A jutalom azé, aki ellenállt a szocialista átszervezésnek, és az veszít, aki, szívesen vagy nem, vele tartott. S következhetnének most a legkeserűbb sorok azoknak a családiház-tulajdonosoknak meg nem érdemelt büntetéséről, akiknek házában idegen lakik. Nem azt sajnálom én, aki lakbéruzsorára számítva épített vagy vett valamikor házat. De túlnyomóan kisemberekről van szó, s éppen olyanokról, akiket külön becsülnünk kellene: munkával szerzett pénzükből a saját szükségletükre építettek, s most mégis idegen lakásban szoronganak, s képtelenek a magukéba kerülni. Fizetik viszont az adót, mely néha több, mint a beszedett lakbér, holott még a ház állagának fenntartása is őket terheli. Vannak köztük, akiknek házát valaha, törvénytelenül, államosították, majd visszaadták. Most úgy érzik, ők jártak rosszul. S mintha az állam is így gondolná: az annak idején valami okból viszsza nem adott családi házakat később igyekezett más magánosoknak eladni. Ezeknek a házingatlan-eladásoknak az első szakasza évekkel ezelőtt zajlott. Amikor most, nagyon kedvező feltételekkel, újra mód van a 12 lakásosnál kisebb állami házak lakásainak megvásárlására, ezzel sokak örömmel fognak élni. De hogy mennyire csinálnak előnyös vásárt, ez ismét szerencse dolga is. Hogy mennyire az, azt még nem is tudják, nem is tudjuk. Hiszen nem dőlt még el, hogy az új mechanizmus jegyében régóta esedékes lakbérváltozások milyen mértékűek lesznek, kit hogyan érintenek. Meglehet, hogy annak, aki megveszi egy 12 lakásos házban a lakását, a törlesztési összeg kevesebb lesz, mint amit egy 14 lakásos házban lakbérként kellene fizetnie. A vétel a lakásban bennlakó számára oly kedvező feltételekkel történik, hogy az ilyen szerencséhez nem is kell nagymértékű lakbéremelés. Kell-e igazítás? Huszonöt évbe telt tehát, hogy az a nagy, s nem mindig átgondolt program, mely az ingatlan birtoklását hazánkban nagyjából a józan személyi szükségletek szintjére korlátozza, a befejezéshez közel kerüljön. Néha észre sem vettük, hogy van ez a program, mely pedig szocialista elveinkből eleve következik. Máskor túlságosan is lökésszerű volt, vagy túl is szaladt végrehajtása a szükséges határokon. S most, a lezáráshoz közeledve, látjuk csak: bizony nem csupán az számított, hogy mennyije volt valakinek absztrakt értékben, hanem az is, hogy hol, s milyen fajtájú ingatlant birtokolt. Az ebből fakadó és a végrehajtást kísérő — különféle negatívumok nem vették el értelmét, alapvető igazságtevő forradalmi tendenciáját ennek a történelmi programnak, folyamatnak. Nem vették el, de csökkentették. S ezt talán érdemes, az ünneprontás szándékanélkül, legalább utólag végiggondolni. Nem hiszem, hogy kézzelfogható visszamenőleges igazítás túl sok esetben indokolt, illetve végrehajtható lenne, már csak azért sem, mert az idő múltával egyre nehezebb a formailag hasonló esetek között érdemben eligazodni. De csupán annyi tanulság, hogy ahol fát döntenek, ott röpül a forgács, talán mégiscsak túl általános, tehát túl kevés. Swierkiewicz Róbert: A béka Tűnődés a népdalról (Folyatás az 1. oldalról) maradás érdekében; csak azt tartja meg, természetszerűleg, ami segíti élni. A hagyomány tiszteletét én nem tudom másképp felfogni. Az helyes inger, s létfontosságú, és nem is új, hogy művészetünket, műveltségünket saját hagyományunkra alapozzuk. Sőt, mivel először történelmünkben volt erre lehetőség, rögtön a népre, a nép ősi, de még felkutatható művészetére. Többek között a népdalra. Csakhogy: nincs ebben az igyekezetünkben ma fáziseltolódás? A régi álom valóraváltásának lázában nem késtünk-e el, legalább egy ütemet? A visszafelé is jóvátevő buzgalomban nem fordítottunk-e hátat a jelennek, vagy éppen a jövőnek? Panaszkodunk például, hogy a fiatalok nem éneklik olyan szívvel a régi szép népdalokat. Véleményem szerint a legnagyobb baj az lenne, ha „olyan szívvel” énekelnék. Mielőtt megbotránkoztatnék, bővebben kifejtem: lehet, hogy a fiatalok esetleg drasztikusan , de végrehajtják a szelekciót, tovább lépnek, amely a mozgáshoz nélkülözhetetlen tett. (Az, hogy akik énekelnek, slágert, uraságoktól levetett szemetet énekelnek, más kérdés, nem ide tartozik.) Finomabban: helyes-e, hogy egy már elhagyott lelkiállapotban keletkezett művészetet erőszakolnánk rájuk „egy az egyben”? S ehhez a művelethez erkölcsi kritériumokat is gyártunk, hogy nem szereti a népét, hazáját, aki nem énekel népdalt? Nincs ebben a szándékban valami gyanúsan párás, könnyes érzelgősség? Ami például a népdal érzés-erkölcsvilágában sohasem volt. Szigorúbban: nem a feladat, a helyzetünk, lelkiállapotunk felmérése feladatának megkerülése ez s ráadásul szerencsétlen irányba, paradoxonnal kifejezve: szemrehányást teszünk a népnek, hogy nem érti saját művészetét. Nem bal kezű megfogása ez az ügynek? Tisztelettel szólva, de nem apáink, nagyapáink reflexe mozog itt tovább, a régi harci kedv, a régi célpontra irányítva? Amit úgy tudnánk igazi hűséggel tovább vinni magunkban, hogy megkeressük az új célpontot, hozzá edzzük, tisztítjuk reflexeinket, ilyen-olyan képességeinket. Más oldalról: a bartóki viszony és a szintézis adott történelmi helyzetben jött létre, nyilvánvalóan nem megismételhető, s nemcsak a bartóki tehetség hiánya miatt, hanem az új helyzet miatt sem. Régi felelet, vagyis „rossz” felelet lenne az új kérdésre. Merész, vagy inkább önhitt álláspont? Én még kevésnek és hatástalannak is érzem a sürgető kérdésekkel szemben. Megújhodásunk, vagyis létünk van terítéken, az hogy öntudatlanul éljük-e át, vagy legalább kísérletet teszünk a megértésre, megfogalmazásra. ♦ Több és jobb propagandát a népdaloknak? Természetesen, ha más hazna nem lesz, mint hogy a „szemétdömpinget” kiszorítja, akkor is meg lehetünk elégedve. De több és jobb propagandát a gondoknak, bajoknak, örömöknek, távlatoknak, erkölcsnek és munkának, amelyekből ugyan még nem született új népdal, de születhet valami más, amely talán fontosabb is: jövőnk, amely bennünk kezdődik, de tudatosodik-e bennünk eléggé, fel tudjuk-e egymást készíteni a feladatra, eleven szót tudunk-e egymásnak mondani? PÉNTEKI LEVÉL TEHETETLENÜL Megpróbálom prózában elmondani, amit csak versben lehetne, azt a lelkiismeretfurdalással, a tehetetlenség szégyenével teli megvertséget, amit magammal hoztam egy kellemesnek remélt kirándulásról. Ma délben én is észrevettem, amit a ház lakói hetek óta minden nap, milyen szép az ősz ezen a szépségben párjakevés vidéken. Éppen lábadozónak való idő, gondoltam, s négy hétig tartó testi és lelki nyavalygás után, kiléptem a kapun. Száz lépésnyi kaptató, majd néhány lépésnyi lejtő után esztendőket hagytam magam mögött, az a tágasság, de belátható, szelíd tágasság tárult elém, az a hegyoldal, s előtte az a meredek tisztás, melyet, ha jártam is erre azóta, tizenöt éve mégse láttam. S már emlékeztem nemcsak a tizenöt év előtti őszre, de még a napszakra, a percre is, mikor hirtelen s mindketten egyszerre álltunk meg Irénnel, s bámultuk a vetkőző hegyoldalt. Az a perc, ugyanaz a perc állít meg most is. Az a hegyoldal, mely vetkőzve ölti magára legszebb színeit. S a szélnek is épp olyan most íze van a számon, mint akkor. Senki embert nem látok, még egy madarat, de még egy kései, eltévedt lepkét vagy darazsat sem, csak a magam hangját hallom, ahogy Arany János szavait mondom fennhangon: „Egyedül a társaságban, Ezerek közt egyedül.” De miért éppen ezt mondom, s miért éppen most, mikor a közös ebédek és vacsorák, a négy hete tartó társasélet után megint egyedül vagyok? Mert ezt is ő tudta a legjobban! Tudta, hogy a magány akkor a legmélyebb a magányos ember szívében, ha emberek közt van. Szólnak hozzám? Én is szólok hozzájuk? Mégse vagyok köztük, mégis valahol messze fölöttem csattognak a szavak. De most, egyedül állva az októberi napzúgásban, most nem érzem, mint tegnap, tegnapelőtt az egyedüllétet, s már indulok is, már kilométernyire mögöttem a ház, s a hosszú utaktól elszokott lábam kívánja a további kilométereket. Már látom a tördemici házak tetejét, mikor érzem, meg kell fordulnom, mert érzem, követ valaki. Mintha a föld alól bújt volna mögém, s mikor visszafordulva megállok, ő is megáll. Egy kutya. Egy ritka szőrű, mégis lomposnak látszó kutya. S azt is tudom, hogy nyolc-tízhónapos lehet, mert fáradt pofáján is csillámuk a már nem kölyök s még nem felnőtt kutyák szavakkal elmondhatatlan kedvessége. Persze, hogy szólok hozzá, persze, hogy magamhoz hívom, de nem mer közelebb jönni, csak a szemét emeli rám, s tekintetében az a félelemmel keveredő könyörgés, az a rettegéssel társult bizalom, amit csak a gazdátlan kutyák tekintete tud elmondani. Megyek tovább, így nézek vissza rá, s látom, ő is elindul, jön mögöttem. Dehogyis gondolok olyasmire, hogy megérezte, mennyire szeretem a fajtáját, vagy arra, hogy a magány szegődött a magányhoz. Élni akar szegény, akit azzal vert az isten, hogy csak embertől kapott táplálékkal, csak az emberi szó napsütésében élhet. S ha fél is tőlem, a pusztulás ellen én vagyok most egyetlen reménye. Hogy mondjam tovább? Csak annyit még, hogy házról házra járva Tördemicét, minden kerítésen átszóltam, nem tőlük csavargott el egy kutya? S bár tudtam, hogy reménytelent próbálok, ugyanezt tettem már este, Szigligeten is. Végül, mert négy-öt órányi mászkálás után se tágított mögülem, ami ételmaradékot találtam a házban, kihoztam, s elébe tettem. Percekig nézett rám, míg végül enni kezdett, s én gyáván, hogy észre ne vegye, a nyitva hagyott kapun visszaszöktem. De tudom, hogy abban a pillanatban észrevette. Tudom, hogy ült, csak ült órák hosszat a kapu előtt, azzal az értelmetlen érzéssel, amit mi reménynek nevezünk. Míg le nem terítette, míg álomba nem bunkózta a fáradtság. Te ártatlan, kósza lélek, ha tudnád, milyen tehetetlen néha az ember! NEM MINDENKINEK! A Film Színház Muzsika fennállása óta először 240 oldalas, rendkívül érdekes, képes ÉVKÖNYV Ajándék a régi előfizetőknek, de ajándékba kaphatja az új előfizető is, — ha még 1969. év folyamán legalább fél évre előfizeti a FILM SZÍNHÁZ MUZSIKÁT Előfizetési díj fél évre 96,5 Ft. Előfizethető bármely postahivatalnál és hírlapkézbesítőnél. Az ÉVKÖNYV az év végén jelenik meg, árusításra nem kerül. Még ma fizesse elő a FILM SZÍNHÁZ MUZSIKÁT! Ön is megkaphatja az ÉVKÖNYVET.