Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1969-10-11 / 41. szám - Šwierkiewicz Róbert : A béka • kép (2. oldal) - Zelk Zoltán: Pénteki levél. Tehetetlenül (2. oldal)

A földosztástól a lakásvásárlásig (Folytatás az 1. oldalról) nős földtulajdon-rendezés, a terme­lőszövetkezeti közös földtulajdon kialakítása azonban újra napfényre hozta bizonyos — jórészt úgyneve­zett „zártkerti” — földek, főként kertek, gyümölcsösök, szőlők prob­lémáját. A kollektivizálás utolsó hullám­verésekor is megvolt a határ, amed­dig a szervezéssel el kellett, illetve el lehetett menni. Kihagyandók voltak például olyan esett hegyi falvak, ahol a szövetkezet nyilván csak az állam terhét növelte volna. Kimaradtak jobbmódú részek is, fő­ként a szőlővidékeken, ahol a nagy­üzemi termelés feltételei szintén hiányoztak. A helyi túlbuzgalom azonban néhol túllépte a tervezett határokat. Így történt, hogy aki — többnyire mellékesen, „kétlakiként” — ilyen vitás helyen birtokolt kertet, gyü­mölcsöst, szőlőt, ha „beesett a szó­rásba”, rendes vagy pártoló tagként be kellett lépnie. Akkor is, ha be­vitt földjét a szövetkezet művelet­lenül hagyta, vagy kiadta bárkinek háztájiba, részibe, aki azután — ideiglenes gazda lévén — nemigen becsülte meg. Kitűnő hegyaljai sző­lők mentek így tönkre az elmúlt években. Most azután, a szövetke­zeti közös földtulajdon kialakítása­kor, az így bevitt föld egy része bent kell hogy maradjon — akár alkalmas nagyüzemi művelésre, akár nem —, s csak az előírt egy hold föld vagy fél hold szőlő-gyü­mölcsös kerülhet vissza személyi tulajdonba. A megváltási ár pedig nem éri el az átlagos forgalmi ér­téket. Aki viszont kissé odébb lakott, vagy egyszerűen eltűnt a szervezők szeme elől, s kiböjtölte a kampányt, most, hogy a megmaradó személyi földtulajdon már stabil, azt újabb „veszély” nemigen fenyegeti, öröm­mel nyugtázza önnön ügyességét, s figyeli az ingatlankereslet és az árak állandó növekedését. A juta­lom azé, aki ellenállt a szocialista átszervezésnek, és az veszít, aki, szívesen vagy nem, vele tartott. S következhetnének most a leg­keserűbb sorok azoknak a családi­­ház-tulajdonosoknak meg nem ér­demelt büntetéséről, akiknek házá­ban idegen lakik. Nem azt sajná­lom én, aki lakbéruzsorára számít­va épített vagy vett valamikor há­zat. De túlnyomóan kisemberekről van szó, s éppen olyanokról, akiket külön becsülnünk kellene: munká­val szerzett pénzükből a saját szük­ségletükre építettek, s most mégis idegen lakásban szoronganak, s kép­telenek a magukéba kerülni. Fize­tik viszont az adót, mely néha több, mint a beszedett lakbér, holott még a ház állagának fenntartása is őket terheli. Vannak köztük, akiknek házát valaha, törvénytelenül, álla­mosították, majd visszaadták. Most úgy érzik, ők jártak rosszul. S mintha az állam is így gondolná: az annak idején valami okból visz­­sza nem adott családi házakat ké­sőbb igyekezett más magánosoknak eladni. Ezeknek a házingatlan-eladások­nak az első szakasza évekkel ez­előtt zajlott. Amikor most, nagyon kedvező feltételekkel, újra mód van a 12 lakásosnál kisebb állami há­zak lakásainak megvásárlására, ez­zel sokak örömmel fognak élni. De hogy mennyire csinálnak előnyös vásárt, ez ismét szerencse dolga is. Hogy mennyire az, azt még nem is tudják, nem is tudjuk. Hiszen nem dőlt még el, hogy az új mechaniz­mus jegyében régóta esedékes lak­bérváltozások milyen mértékűek lesznek, kit hogyan érintenek. Meg­lehet, hogy annak, aki megveszi egy 12 lakásos házban a lakását, a tör­lesztési összeg kevesebb lesz, mint amit egy 14 lakásos házban lakbér­ként kellene fizetnie. A vétel a la­kásban bennlakó számára oly ked­vező feltételekkel történik, hogy az ilyen szerencséhez nem is kell nagymértékű lakbéremelés. Kell-e igazítás? Huszonöt évbe telt tehát, hogy az a nagy, s nem mindig átgondolt program, mely az ingatlan birtok­lását hazánkban nagyjából a józan személyi szükségletek szintjére kor­látozza, a befejezéshez közel kerül­jön. Néha észre sem vettük, hogy van ez a program, mely pedig szo­cialista elveinkből eleve követke­zik. Máskor túlságosan is lökéssze­rű volt, vagy túl is szaladt végre­hajtása a szükséges határokon. S most, a lezáráshoz közeledve, lát­juk csak: bizony nem csupán az számított, hogy mennyije volt vala­kinek absztrakt értékben, hanem az is, hogy hol, s milyen fajtájú ingat­lant birtokolt. Az ebből fakadó é­s a végrehaj­tást kísérő — különféle negatívu­mok nem vették el értelmét, alap­vető igazságtevő forradalmi ten­denciáját ennek a történelmi prog­ramnak, folyamatnak. Nem vették el, de csökkentették. S ezt talán érdemes, az ünnep­rontás szándéka­­nélkül, legalább utólag végiggondolni. Nem hiszem, hogy kézzelfogható visszamenőleges igazítás túl sok esetben indokolt, il­letve végrehajtható lenne, már csak azért sem, mert az idő múltával egyre nehezebb a formailag hason­ló esetek között érdemben eliga­zodni. De csupán annyi tanulság, hogy ahol fát döntenek, ott röpül a for­gács, talán mégiscsak túl általános, tehát túl kevés. Swierkiewicz Róbert: A béka Tűnődés a népdalról (Folyatás az 1. oldalról) maradás érdekében; csak azt tartja meg, természetszerűleg, ami segíti élni. A hagyomány tiszteletét én nem tudom másképp felfogni. Az helyes inger, s létfontosságú, és nem is új, hogy művészetünket, műveltségünket saját hagyomá­nyunkra alapozzuk. Sőt, mivel elő­ször történelmünkben volt erre le­hetőség, rögtön a népre, a nép ősi, de még felkutatható művészetére. Többek között a népdalra. Csakhogy: nincs ebben az igye­kezetünkben ma fáziseltolódás? A régi álom valóraváltásának lázában nem késtünk-e el, legalább egy üte­met? A visszafelé is jóvátevő buz­galomban nem fordítottunk-e hátat a jelennek, vagy éppen a jövőnek? Panaszkodunk például, hogy a fiatalok nem éneklik olyan szívvel a régi szép népdalokat. Vélemé­nyem szerint a legnagyobb baj az lenne, ha „olyan szívvel” énekel­nék. Mielőtt megbotránkoztatnék, bővebben kifejtem: lehet, hogy a fiatalok esetleg drasztikusan , de végrehajtják a szelekciót, tovább lépnek, amely a mozgáshoz nélkü­lözhetetlen tett. (Az, hogy akik éne­kelnek, slágert, uraságoktól levetett szemetet énekelnek, más kérdés, nem ide tartozik.) Finomabban: he­lyes-e, hogy egy már elhagyott lel­kiállapotban keletkezett művészetet erőszakolnánk rájuk „egy az egy­ben”? S ehhez a művelethez erköl­csi kritériumokat is gyártunk, hogy nem szereti a népét, hazáját, aki nem énekel népdalt? Nincs ebben a szándékban valami gyanúsan párás, könnyes érzelgősség? Ami például a népdal érzés-erkölcsvilágában so­hasem volt. Szigorúbban: nem a fel­adat, a helyzetünk, lelkiállapotunk felmérése feladatának megkerülése ez s ráadásul szerencsétlen irányba, paradoxonnal kifejezve: szemrehá­nyást teszünk a népnek, hogy nem érti saját művészetét. Nem bal ke­zű megfogása ez az ügynek? Tisztelettel szólva, de nem apáink, nagyapáink reflexe mozog itt to­vább, a régi harci kedv, a régi cél­pontra irányítva? Amit úgy tud­nánk igazi hűséggel tovább vinni magunkban, hogy megkeressük az új célpontot, hozzá edzzük, tisztít­juk reflexeinket, ilyen-olyan képes­ségeinket. Más oldalról: a bartóki viszony és a szintézis adott törté­nelmi helyzetben jött létre, nyil­vánvalóan nem megismételhető, s nemcsak a bartóki tehetség hiánya miatt, hanem az új helyzet miatt sem. Régi felelet, vagyis „rossz” fe­lelet lenne az új kérdésre. Merész, vagy inkább önhitt állás­pont? Én még kevésnek és hatásta­lannak is érzem a sürgető kérdé­sekkel szemben. Megújhodásunk, vagyis létünk van terítéken, az hogy öntudatlanul éljük-e át, vagy leg­alább kísérletet teszünk a megér­tésre, megfogalmazásra. ♦ Több és jobb propagandát a nép­daloknak? Természetesen, ha más hazna nem lesz, mint hogy a „sze­­métdömpinget” kiszorítja, akkor is meg lehetünk elégedve. De több és jobb propagandát a gondoknak, ba­joknak, örömöknek, távlatoknak, erkölcsnek és munkának, amelyek­ből ugyan még nem született új népdal, de születhet valami más, amely talán fontosabb is: jövőnk, amely bennünk kezdődik, de tuda­tosodik-e bennünk eléggé, fel tud­juk-e egymást készíteni a feladatra, eleven szót tudunk-e egymásnak mondani? PÉNTEKI LEVÉL TEHETETLENÜL Megpróbálom prózában el­mondani, amit csak versben lehetne, azt a lelkiismeretfur­­dalással, a tehetetlenség szé­gyenével teli megvertséget, amit magammal hoztam egy kellemesnek remélt kirándu­lásról. Ma délben én is észrevettem, amit a ház lakói hetek óta minden nap, milyen szép az ősz ezen a szépségben párja­­kevés vidéken. Éppen lábado­zónak való idő, gondoltam, s négy hétig tartó testi és lelki nyavalygás után, kiléptem a kapun. Száz lépésnyi kaptató, majd néhány lépésnyi lejtő után esztendőket hagytam ma­gam mögött, az a tágasság, de belátható, szelíd tágasság tá­rult elém, az a hegyoldal, s előtte az a meredek tisztás, melyet, ha jártam is erre az­óta, tizenöt éve mégse láttam. S már emlékeztem nemcsak a tizenöt év előtti őszre, de még a napszakra, a percre is, mi­kor hirtelen s mindketten egy­szerre álltunk meg Irénnel, s bámultuk a vetkőző hegyol­dalt. Az a perc, ugyanaz a perc állít meg mos­t is. Az a hegy­oldal, mely vetkőzve ölti ma­gára legszebb színeit. S a szél­nek is épp olyan most íze van a számon, mint akkor. Senki embert nem látok, még egy madarat, de még egy kései, el­tévedt lepkét vagy darazsat sem, csak a magam hangját hallom, ahogy Arany János szavait mondom fennhangon: „Egyedül a társaságban, Eze­­rek közt egyedül.” De miért ép­pen ezt mondom, s miért éppen most, mikor a kö­zös ebédek és vacsorák, a négy hete tartó társasélet után megint egyedül vagyok? Mert ezt is ő tudta a legjobban! Tudta, hogy a magány akkor a legmélyebb a magányos ember szívében, ha emberek közt van. Szólnak hozzám? Én is szólok hozzájuk? Mégse va­gyok köztük, mégis valahol messze fölöttem csattognak a szavak. De most, egyedül áll­va az októberi napzúgásban, most nem érzem, mint tegnap, tegnapelőtt az egyedüllétet, s már indulok is, már kilométer­nyire mögöttem a ház, s a hosszú utaktól elszokott lábam kívánja a további kilométere­ket. Már látom a tördemici há­zak tetejét, mikor érzem, meg kell fordulnom, mert érzem, követ valaki. Mintha a föld alól bújt volna mögém, s mi­kor visszafordulva megállok, ő is megáll. Egy kutya. Egy ritka szőrű, mégis lomposnak látszó kutya. S azt is tudom, hogy nyolc-tízhónapos lehet, mert fáradt pofáján is csillám­uk a már nem kölyök s még nem felnőtt kutyák szavakkal elmondhatatlan kedvessége. Persze, hogy szólok hozzá, per­sze, hogy magamhoz hívom, de nem mer közelebb jönni, csak a szemét emeli rám, s te­kintetében az a félelemmel ke­veredő könyörgés, az a rette­géssel társult bizalom, amit csak a gazdátlan kutyák tekin­tete tud elmondani. Megyek tovább, így nézek vissza rá, s látom, ő is elindul, jön mögöttem. Dehogyis gon­dolok olyasmire, hogy meg­érezte, mennyire szeretem a fajtáját, vagy arra, hogy a ma­gány szegődött a magányhoz. Élni akar szegény, akit azzal vert az isten, hogy csak em­bertől kapott táplálékkal, csak az emberi szó napsütésében él­het. S ha fél is tőlem, a pusz­tulás ellen én vagyok most egyetlen reménye. Hogy mondjam tovább? Csak annyit még, hogy házról házra járva Tördemicét, min­den kerítésen átszóltam, nem tőlük csavargott el egy kutya? S bár tudtam, hogy reményte­lent próbálok, ugyanezt tettem már este, Szigligeten is. Végül, mert négy-öt órányi mászká­­lás után se tágított mögülem, ami ételmaradékot találtam a házban, kihoztam, s elébe tet­tem. Percekig nézett rám, míg végül enni kezdett, s én gyá­ván, hogy észre ne vegye, a nyitva hagyott kapun vissza­szöktem. De tudom, hogy ab­ban a pillanatban észrevette. Tudom, hogy ült, csak ült órák hosszat a kapu előtt, azzal az értelmetlen érzéssel, amit mi reménynek nevezünk. Míg le nem terítette, míg álomba nem bunkózta a fáradtság. Te ártatlan, kósza lélek, ha tudnád, milyen tehetetlen né­ha az ember! NEM MINDENKINEK! A Film Színház Muzsika fennállása óta először 240 oldalas, rendkívül érdekes, képes ÉVKÖNYV Ajándék a régi előfizetőknek, de ajándékba kaphatja az új előfizető is, — ha még 1969. év folyamán legalább fél évre előfizeti a FILM SZÍNHÁZ MUZSIKÁT Előfizetési díj fél évre 96,5 Ft. Előfizethető bármely postahivatalnál és hírlapkézbesítőnél. Az ÉVKÖNYV az év végén jelenik meg, árusításra nem kerül. Még ma fizesse elő a FILM SZÍNHÁZ MUZSIKÁT! Ön is megkaphatja az ÉVKÖNYVET.

Next