Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1969-10-18 / 42. szám - Garai Gábor: Az újrakezdő ember. Déry Tibor 75 éves • köszöntő (3. oldal) - Gosztola Gábor: Szerkezet • kép (3. oldal) - Cseres Tibor: Dunakanyar. Építések - ásatások (3. oldal)

GARAI GÁBOR: AZ ÚJRAKEZDŐ EMBER Déry Tibor 75 éves képzeletben most csöndesen bekopogtatok hozzá. Nem tartozom kiszemelt vagy megtagadott tanítványai közé, csak tisztelem őt és csodálom a munkáját, de ha nagyon bejáratos lennék a házába, most akkor is tétován és csöndesen kopogtatnék. Mert szelíd és aranyos fényekkel áldott ez az ősz, azt hiszem, a csalódott, mérges darazsak is ártalmatlanul köröznek a szívós cimák, a dáliák, az őszirózsák szirmai fölött, szent alkotásokra alkalmas idő ez; hadd szívja ki a mézét a kelyhekből az, akit szüntelen újrakezdésre teremtett a föld ... Nem szeretném megzavarni békés teremtő nyugalmát, izgatott kutató kedvét. Most, hogy már lefelé megy a nap, könnyű vacsorája mellé bizonyára egy-két csepp tejjel enyhített feketekávét kortyol, bölcsen vigyáz magára, mert — mint mindig — nyilván most is a test próbatételeinél keményebb vállalkozásokra tartogatja erejét... De megtorpanok — még kopogtatás előtt —, mert ez sem egészen így van, sőt, úgy látszik, az az író, aki Farkas Zénó óriási húsleves-főzését oly mesterien megírta, valójában sohasem tarthatta vissza magát a test emberi örömeitől és kockázataitól. Egyszeriben előttem áll: frissen, simára borotváltan és kissé gunyorosan, vagy négy esztendővel ezelőtt Berlinben, amikor mi néhányan — nálánál sokkal fiatalabbak — hoszszú vonatozás után törődötten, mosdatlanul megérkeztünk, ő pedig, Illyés Gyulával együtt, repült és üde volt és égien tiszta —, s elnézően nevetett rajtunk ... Mi hát a titka? És mi a varázsa? Talán az — vagy az is —, hogy nem lett és már soha nem lehet belőle Tibor bácsi. (Még akkor sem, ha más, korban, rangban talán hozzá méltó kortársai bája éppen a frissen elnyert vagy eleve elrendelt „bácsiság”-ban rejlik.) Déry Tibor sohasem ott folytatta a munkát, ahol a legutóbb abbahagyta. Mindig élőből kezdte. Az oldott, avantgardista verseket keményen összefogott elbeszélések, merészen kísérletező drámák követték: sokkal később a Befejezetlen mondat után a (sajnos máig befejezetlen) Felelet következett, majd az újabb, drámaian realista novellák és kisregények után a G. A. úr X-ben látszatra abszurd kalandja, a Kiközösítő jelenkori történelmi próbatétele után a könyörtelen tükörbe nézés könyve, az ítélet nincs érkezett el hozzánk, tudósításként a mindent kockáztató és mindent megpróbáló író odysseusi méretű kalandjairól. Nincs Tibor bácsi, az újrakezdőt is, könnyeden és természetes varázzsal felülmúló, örökké valami más újat kezdő Déry Tibor — ez van. Tizenhét éves koromban, alig egy lélegzettel a felszabadulás után a modern magyar forradalmi szocialista irodalom két — úgy gondoltam s gondolom ma is — klasszikusának: József Attilának és Déry Tibornak könyvein akadt meg először a szemem. A József Attiláét, Cserépfalvi kiadásában, téglavörös karton-kötésben (máig is egyik legkedvesebb könyvem) meg tudtam venni, mert olcsó volt. Déry Befejezetlen mondatát csak jóval később kaptam kézbe, könyvtárban. De ők laktak együtt, ők ketten, egymáshoz méltó igazi nagy kortársakként a tudatomban. Nem hittem volna akkor, hogy én is leszek még (talán nem érti félre senki, hiszen csak egyidőben élést jelölök e fogalommal), kortársa Dérynek. Olyan befejezetten, véglegesen nagynak tűnt fel előttem a Befejezetlen mondat alkotója. Talán épp ezért jó tudni most, hogy a 75. születésnapját ünneplő író egyáltalán nem úgy tesz, mintha bármit is befejezett volna. Példa ez és vigasz, biztatás és figyelmeztetés a fiatalabbaknak. Pedig egy s más dologgal bízvást elégedett lehet. Minden művében példát adott a szabatos, gazdaságos, tiszta fogalmazásra, s arra, hogy hangvételében és mondanivalójában egyszerre lehet magyar és nemzetközi az író, ha valóban az, s ha igazán tudja, lelkiismeretesen műveli és pallérozza a mesterségét. S ha úgy néz szembe az értelmetlennel is, hogy megkísérli az értelem sugaraival átvilágítani. Azt hiszem, az író életében elkerülhetetlen válságokon, a kudarcok és botlások gyötrő és öngyötrő szenvedésein mindig az új feladat segítette át, a feladat, amit ő adott önmagának. Ő maga azt mondja, hogy az életben és a művészetben voltaképp mindig egy dolog foglalkoztatta: a búcsú mozdulata. Elhiszem. De minden műve létrejöttében ott érzem azt a fölismerést is, hogy nem érkezett el még a búcsú pillanata, valamit újra kell fogalmazni és újra kell kezdeni mindent. A fiatalság kérlelhetetlen igazságkereső szenvedélyével. Mert az élet szüntelen tennivalókkal táplálja azt az embert, aki olyan szigorral és tisztességgel műveli mesterségét, hogy másként nem is lehetne jellemezni azt, csak a saját szavaival: „Inkább kanállal kimerném a tenger habját, mintsem egy csöppet is elpazaroljak a köz bennem való, hasonló űrtartalmú bizalmából...” Kívánom, hogy ez a bizalom és a szüntelen tennivaló éltesse sokáig, jó egészségben. Gosztola Gábor: Szerkezet -----------a CSERES TIBOR: DUNAKANYAR Építések — ásatások A Duna-könyök bennszülöttei és bentlakói a szombatot s a vasárnapot nem szeretik igazán. Nemcsak a fogatosgazdák, akiknek lovaskocsijukkal ezeken a napokon tilos a betonútra térniük a nagy gépkocsiforgalom miatt. A többiek sem szeretik a hétvégét, a házukban lakó, a nyaralójukba, kunyhójukba, sátrukba érkezők sem, s azok sem, akik busszal, vagy saját autóval jönnek is valamennyien a gépkocsiforgalom miatt. Eddig röstelltem megfogalmazni magamban ezt a szombat-vasárnapi ellenérzést, de legutóbb részt vettem egy Dunakanyar-értekezleten, ott a neves építész-professzor szájából ezeket hallottam: Ne engedjük természeti és történeti értékeink közelébe a motort! Óvjuk bűzétől és zajától erdőinket, völgyeinket, ha lehet, vizeinket is. Aki autóval érkezik látásukra, élvezésükre, maradjon a műúton. Meglehetős taps fogadta a felszólalásnak ezt a részletét, s nem is szúrt szemet és fület, hogy a következő negyedórában a szónok arról beszélt, mit kellene építenünk és hogyan, a környék s a jövendő vendégek kényelmére. (S az sem tűnt fel senkinek, hogy a professzor kis idő múlva autóján távozott.) Igazából nem is volt ellentmondás a felszólalás első és második felében. Mert csakugyan meg kell őrizni az egész országnak tisztán és érintetlenül ezt a tájat és át kell adni az egész népnek és mindenkinek, akit ide tudunk csábítani. Le sem merem írni, hány milliót szándékozik elkölteni közvetlenül a Duna-kanyarban államunk, s mennyit azok a vállalatok, amelyek érdekeltek és érdeklődők a fejlesztésében. Nem merem leírni, mert nem tudom, milyen sok, vagy milyen kevés, amit költeni akarnak és fognak. S így azt sem, hogy túlságosan pazarló, nagyralátó a terv, s a költekezés, vagy ellenkezőleg, szűkmarkú. S nem tudom, megéri-e? Tekintsünk Visegrádra. A világ legszebb tája? Páratlan történelmi maradványok? Nem. Egyik sem. De a víz, a hegyek, az erdők, a történelem s amit a modern képzelet még hozzáadhat, az együttes, megérdemel majd'szuperlativuszt. A gyógy- és ámulat-tényezők e leendő együttállásának reményében érdemes lemondania néhány falucska maradék szekeres földműveseinek a szombat-vasárnapi fogatos fuvarozás passziójáról és hasznáról. Az útról hegyoldalra felropogó forgalom géppuska-zenéjét, s a vízre lehömpölygő benzinbűzt is eltűrhetjük. „Ez a vár természettől fogva biztonságos, méltó mesterséggel vakolt falaival — írta Visegrádról ötszáz éve Thuróczi, a hajdani ítélőmester — magas hegyen, a Duna mentén épült. Gyönyörű látvány, legfenti falai a híg levegőeget s az ég alján bolyongó felhőket érik, míg alsó bástyái az említett folyam vízéig nyúlnak alá.” Aki csak egyszer is járt Visegrádon, jól tudja, hogy a költővé magasztosult történetíró állításaiból csak az atmoszférát őrizték meg az elmúlt századok. Még a víz is, az „említett” folyam szintje is vagy öt-hat méterrel magasabban jár, mint akkor. A megemelt partok, s a szakadatlan iszapolódás miatt. De a száz év előtti geográfus megállapításait akár Dömös, akár a fellegvár magasából igazolhatjuk ma is: „A Duna itt ollyan, mint hegyektől köröskörül berekesztett havasi tó.” .Az erdők zöld gyapja valamivel kopottabb, tépettebb, mint Markó Károly száznegyven év előtt festett képén. De a vár „legfenti falai, melyek az ég alján bolygó felhőket” érték egykor, ezek a falak bizony végleg odavannak. Elenyésztek. Van egy metszetem, 1595-ből származó, azon még ép a vár. A rajzoló valahonnan a Dömösre vezető hegyi út felénél állt meg, hogy elkészítse vázlatát. A palota lángokban áll, a Lepence patak partján díszes sátrak sorakoznak, s dereglyék, tutajok éppen utánpótlást hoznak a császári seregnek. Odafent nyílván a török ágyúval lő a várból, két csőtorkolat füstfelhője éppen most dagadt ki. A Malomárok mögötti hegy csúcsáról egy harmadik ágyú felhője a várat célozza. Istvánffy történetében találtam meg azt az évet és azt az októberi napot, amikor mindez történt Visegrád első viszszavételekor. Szóba került, hogy a fellegvárból szállodát csinálnának. Idegenforgalmi csemegének. De nyomban kiderült, hogy a régészek nagyon nem akarják, s a vendéglátóipar is drágállja: a műemlék legyen műemlék, annál is inkább, mert szállodának duplájába kerülne, mint a tervezett és megépítendő hotel a felegvár tövében. Visegrádon ma nincs szálloda igazából. Ha a gazdag külföldi (vagy széplelkű magyar) jön és beleszeret Visegrádba, nem maradhat vele estére. Nincs, ahol meghaljon. Hatvanhétben el kelett volna kezdődnie az építkezésnek, amíg azonban nincs víz odafent és nincs csatornázás idelent, addig hozzá sem kezdenek. A kormány felismerte a hely fontosságát, 65-ben határozat született: „a Duna-kanyart elsősorban Budapest főváros és környéke lakosságának napi kiránduló, hétvégi pihenő, tartós üdülési, sportolási, továbbá a külföldi idegenforgalom fogadását illetően a főváros idegenforgalmi fogadóképességének kiegészítő területeként kell fejleszteni”. Hangsúlyozza mégegyszer a határozat, hogy a szocialista országok között kialakuló nemzetközi kapcsolatokról e téren hazánkra háruló feladatok megfelelő ellátásában is építeni és számítani kell a Duna-kanyar szépségeire. A határozatban a jövő minden lehetősége el van rejtve, még az sem bántó, hogy a főváros fogadóképességének csupán kiegészítő területeként említtetik a táj. Négy év kevés idő, de ami a határozat szándékából megvalósult, valamivel még kevesebb. Évente négymillió látogatója van a Duna-kanyarnak, egy büszke jelentés közli, hogy a visegrádi múzeumot tavaly 323 ezren nézték meg. Pedig nincs is múzeum Visegrádon, csak a szabadtéri ásatások, s a Salamon-torony tárlói. . A látogatók háromnegyed része kiránduló, az estére maradók fele üdülő. A másik fele szállodába menne. Szentendrén most nyílt egy szép hotel, melyet nyáron a papszigeti kemping támogat. Visegrádról el kell menni este. Valaki úgy értelmezte a határozat kiegészítő szavát, hogy a budapesti nagy szállók egy részét itt kellene megépíteni, hogy estére kivándoroljanak a külföldiek visegrádi pihenésre. Joggal nevezték ki a javaslattévőt. Visegrádnak olyan szállodára van szüksége, ahol egész napját tölti a vendég, ahol hetekig marad az idegen. S itt egész idegenforgalmunk rendszerét és alapját kell érinteni. Miért érdemes Magyarországra utazni? Hirtelenében csak kettőt tudnék válaszolni a divat jegyében: Csontváry képeinek látására, s a tokaji bor fogyasztása végett Azonban ezeket exportálni is szoktuk. Csontváry mellesleg ritkán látható, az egész életmű állandó tárlatára valahol végleges helyet kellene teremteni. Talán Visegrádon. (Folytatás a 4. oldalon)