Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1969-10-25 / 43. szám - Kondor Béla: Illusztráció • kép (2. oldal) - Zelk Zoltán: Pénteki levél. Külön autóbusz? (2. oldal)
“R MAJNA-PARTI NAPÓRA (Folytatás az 1. oldalról) beszéltem. Az NDK neve kizárólag DDR, protokoll-ebéd után, vagy vacsora után, a harmadik pohár kitűnő, hűtött moseli bor mellett se „Zóna”, talán kesernyés-fájdalmas beletörődésből nem az, de mindenképpen egyéni döntés, egyéni lemondás a „német” németségről, s a német-német határ felé nézve ismét csak a becsületes „Verständigung” óhaja. Mégis tapogattam azért a falat, a beton-habarcs-olajfestékszagú, bőrbútor-szövetpadló-illatú, King Size-dohány- és műanyaghab-illatú, csupaüveg-csupaúj nyugatnémet házban, repedést, hézagot kerestem a lemosható tapéta alatt. Hamburg-Uhlenhorstban megkérdeztem egy nézelődő urat, hogy ha kész lesz az az ott 150 millió márkás költséggel 43 hektáron épülő 10 —15 emeletes Super-Shopping- Center-Supermarket, akkor mi épül, mekkora épül legközelebb? Az úr csak aggodalmasan bólintott. Kérdeztem másokat, hogy mi követi jövőre az utazási irodák „Szilveszter Bahamán”- és „Még mindig nem látta a Serenghi-szavannát?”-ajánlatait, a mai ajánlatokat? S hogy vajon mekkora lesz, és milyen raffináltan fog ringatódzni-forogni a jövő évi bőrfoteltípus, mit tud majd a következő Porsche, Taunus? Hány képes, még képesebb, minden Onassisszenzációra és sexy-girlre képes magazint lehet még kiadni, vagy mit kínálhat még holnap a Reeperbahn ötszáz sztriptíz-portása, aki már mind fülbe súgta, odakínálta a különleges, aztán a perverz, aztán a különlegesen perverz műsort? Mivel állhat még rendelkezésemre a mosószergyáros, az ékszerész, a pénzemet-részvényeimetaranyrudaimat kezelő bank, mivel szolgálhat ki még figyelmesebben az olasz pincér, a jordániai hordár, a portugál szobalány mit épít holnapután az a török, aki a kölni dóm főkapuja alatt épülő 600 autós garázs gödör-szakadékában üvöltött oda valamit a markolódarusnak, s az olyasmit káromkodott vissza spanyolul, amit Hemingway-regényben olvastam? Ha azt kérdeztem, hogy a mai szuperlatívuszokat milyen szuper-szuperla■ tívuszok tetézhetik holnap, s hogy meddig terjedhet-tarthat még ez a jólét-licit, mire vezet ez a javakat és birtoklást fétisizáló jólét-manipuláció, mire ez a manipulatív fogyasztói társadalom-osztályozás, amely a lakosság két százalékának a kezébe adta a termelőeszközök 70 százalékát, és már különbséget tesz német-munka és szolga-munka (,vendég”-munka) között, akkor minden válaszban megrebbent az etablírozott ember aggodalma, hogy egy válság kiröpítheti a kitűnő, kellemes „establishment”-ből. Társalgó partnereim egyike finoman célzott arra, hogy ítéletemben alighanem befolyásol egy tény: szerényebb jólétnek örvendő országból érkeztem ... Igen, itt kétségtelenül szerényebb a jólét, amelynek örvendek. Úgy is mondhatnám, hogy kínosan szerényebb. De egyébként? És ebben nehéz szót érteni velük. Novella-antológiák kiadásáról, stílusáramlatokról beszélgetve is megesik, hogy hirtelen értetlenül, idegenül néznek egymásra a beszélgetők. A kemény kritika, a változtatás most nagy erőre kapott, nyílt szándéka aztán megint a bizakodást erősíti az emberben. A brémai televízió interjú-dokumentumfilmje a német nők egyenjogúságáról. Férfiak — nyers fickók és ápolt urak — egész sora nyilatkoztatta ki a kamera előtt, hogy a nők ne politizáljanak. Főzzenek. Őrizzék a nyugalmas otthont. Micsoda groteszk film volt, mekkora pofon a konzervatív kispolgáriságnak! Vagy: ötletes történelmi interjú (!) Lassalle Ferdinánddal. Elegáns XIX. századi dandy ül a tévékamera előtt, és az SPD-ősatyáról voltaképp az derül ki, ami megtépi ősatya-nimbuszát, a Bismarck-paktum, a vasbértörvény, a proletariátus-elárulás. Vagy: egy riporternő bejárta a bánya-likvidálások sújtotta Bottropot, magnóra vette, amit bányászok, asszonyok, fiatalok panaszoltak el, aztán több ezer méter szalagból kivágott egy könyvre valót. A „Gruppe 61” dortmundi vitadélutánján eleinte arról beszéltünk, vajon alkotás-e, mű-e egy ilyen magnósnitt-dokumentum? Max von der Grün aztán a térdére csapott: „Több ezer méter bányászpanasz. Maga a szimbólum is mű.” Vagy: a fiatal Wolf Wondratschek felolvasása a darmstadti „Akademie für Sprache und Dichtung” előadótermében. Az Akadémia rendes és levelező tagjainak átlagéletkora valahol 60 év körül lehet; a vendéglátókat mintha kissé kellemetlenül érte volna a kérdés, vajon nyitva áll-e az akadémiai kapu fiatal írók számára, újat keresők, nem „etablírozottak” számára is? Wondratschek persze nem tag. De fiatal, és a kisprózája szarkasztikus-hűvös, konok-támadó volt, s a drótkeretes-pápaszemes, nyakig apródhajú, ideges-vékonycsontú fiatalember még azt a kijelentést is megkockáztatta az akadémiai előadóteremben, hogy vannak helyzetek, amelyekben nem írni kell, hanem hordóra mászni, tüntetni, ököllel odacsapni. Nagyon nyugodtnak csak Siegfried Lenzet láttam. A hamburgi sajtópalotában — huszonegy emelettel magasabban, mint az odalent kőhajításnyira álló Bismarckszobormonstrum — leginkább műfajokról beszélt, nyelvről, stílusról. Az irodalomról, amely mindig élni fog, mert mindig kételkedik önmaga létjogosultságában, funkciójában. Az irodalmi kritikáról, amelynek igenis esztétikai a feladata, akár a toronyugrók sportbíróinak, akik „nem mérhetik a toronyugrások társadalmi értékét”. A Kiesinger-évekről azért neki is volt szava: „Végre túl vagyunk rajtuk”, mondta. Az erő-külpolitikáról is volt véleménye: mint lengyel—német határvidékről elszármazott ember ítélte meg, ítélte el. És tőle is hallottam a „közlekedést, a kapukon át”, az „egyenrangúak közeledését”. Nem tudom, hányadszor már. Nem tudom, hányszor hallottam még. És nem éreztem a „Keleti Tömb” irodalmi képviselőinek dukáló taktikus udvariasságot. De azt se éreztem, hogy most majd rögtön megtörténik az igazi német csoda. Frankfurtban egy hatalmas, remekművű bronz napóra-gömbre bukkantam, a Majna-parti sétányon. Az óra egyik skálája a helyi időt mutatja. Egy tárcsákon gördülő bronzkerék, afféle Egyenlítőabroncs elforgatásával pedig ugyanarra az árnyékvonalra be lehet állítani a világ bármely pontján ugyanabban a pillanatban érvényes órát és percet. Két kézzel markoltam, rángattam a roppant súlyos, zöldrozsdás kereket, amíg a Frankfurt am Mainra vonatkozó 12 óra 15 perc végre együtt állt, ugyanazon a finom-éles árnyékvonalon állt a ránk érvényes 12 óra 29 perccel. Beleizzadtam. Kellett volna egy arra járó német, egyeztetni a világidőt. Kondor Béla: Illusztráció PÉNTEKI LEVÉL Külön autóbusz? Nem ismertem kedvesebb fiatalembert nála. Nem ismertem nála ellenszenvesebb felnőttet. A változás egyik napról a másikra történt, s azért, mert ő akarta így, mert egyik reggel, kibújva a paplan alól, kibújt lelki bőréből is, mert a fürdőszobában lemosta arcáról csillámló kedvességét, le az ifjúság fényét. Elhatározta, hogy felnőtt lesz, tisztes polgár, komoly úriember. Huszonöt éve halott unokabátyámról írom e sorokat. Úgynevezett egyszerű fiú volt, kereskedősegéd, csöndes szavú, de hangos kedvű, a rokonok s a barátok kedvence, akinek csínyjeit megyeszerte emlegették. Évekig egy városban laktam vele, ismertem életmódját, szokásait, s ha jött szembe az utcán, ha félszáz méternyire is,, már éreztem, hogyan vág hátba, már hallottam nevetését, mert, ha ráköszönt valakire, két nevetés közé gyűrte a sebtiben mondott szervuszt, vagy jónapot. Azt is csak úgy kalapemelés nélkül, mert sohase, télen se hordott kalapot, ez volt az egyetlen szokása, mely fejcsóválásra késztette régimódi ismerőseit. Aztán, azon a fönt említett napon, mikor önszántából kibújt lelki bőréből, azzal képesztette el a várost, hogy a szembejövőkre kalapot emelt, emlékszem, szürke nyúlszőrkalapot, s a kalapemelést ez a szöveg kísérte: „Van szerencsém, uram!” Én ugyan megálltam előtte, s percekig az arcába nevettem, amikor rám is kalapot emelt, hogy: „Szervusz, kedves öcsém!”, de ő komoly maradt, rezdületlen arcú, sőt kezet nyújtott, s úgy szorította meg kezemet, mint aki éppen tanulja a férfias kézfogást. Mi okozta a hirtelen változást? Esztendeje udvarolt egy szomszéd városban élő lánynak, vasárnaponként átvonatozott hozzá, míg azzal nem érkezett vissza: övé a lány keze, övé a hozomány is, amivel megvásárolhatja a Fő téri posztóüzletet. Férj lett, jómódú kereskedő, templomba jár eztán, a színházban az első sorba vált jegyet, vége a felelőtlen életnek, vége a komolytalan ifjúkornak. Hát ennyi. Csak ennyi kell ahhoz, hogy valaki megőrüljön. Mert később, ha társaságunkban valaki az őrültségre fordította a szót, példaként őt említettem, mondván, van az elmegyógyintézetnek olyan lakója, akinek csütörtökön még semmi baja se volt, de péntek reggel azzal kelt, hogy ő Ipszilon, a híres törökverő hadvezér, s attól kezdve senki se látta őt csákó nélkül, senki se látta a kisfia fakardja nélkül. Ha a frissen szerzett vagyon s a konvenciók is súgói voltak unokabátyámnak, mégis olyasféle történt vele, mint ama hadvezérrel. Ha egy emlékem mondtam is el, ha elég hosszan emlékeztem is szegény, hajdani unokabátyámra, mai dolgokra példázva tettem ezt, egy ma olvasott újságcikk hatására. Mert olvasom, hogy San Remóban értekezett az „Európai szövetség az időskorúakért” nevű társaság, s ebből az alkalomból interjú készült a magyar küldöttséget vezető főorvossal, aki többek közt ezt mondja: meg kell előzni az öregekben a feleslegessé válás érzését”, de még előbb két bekezdéssel feljebb, kijelenti, hogy Grác élen jár a szociális gondoskodás szervezésében, s hogy „Az ott látott szervezési tapasztalatokat idehaza is hasznosítani kívánjuk”. Elismerő példaként említi a gráci „Rózsadombon” épült nyugdíjasok házát, melynek külön étterme s külön társalgója van. Külön autóbuszuk nincs? — kiáltottam föl az interjú olvasásakor, s gyűrtem össze az újságot, hogy olvasás helyett megint csak emlékezzem. Hogy gyermekkorom öregjeire emlékezzem, azokra, akik hatvanadik születésnapjukon unokabátyám módján viselkedve, kibújtak addigi bőrükből s elhatározták, hogy eztán öregek lesznek. S mert akkor voltak kellékek az öregséghez: másnap már köntösbe bújtak, hintaszékbe ültek, s a kurta cigarettát hosszúszárú pipára cserélték. Egyetlen nap alatt „kifejlődött” az öregségük, de a család körében élve is, ha térdükön unokával is, kifejlődött bennük „a feleslegessé válás érzése”. Ha valaki sorstársuk meglátogatta őket, vagy ők csoszogtak el valaki sorstársukhoz, versenyt sóhajtottak arról, hogy „Bizony már csak teher vagyok én a gyerekeknek, érzem, hogy fölöslegessé váltam a világban...” Gondolom, nemcsak a magam nevében mondhatom. Nem kérek abból a szerető gondoskodásból, mely odáig vihet, hogy majd külön autóbuszon kell közlekednem. Ragaszkodom, ha ritkán jár is, mindnyájunk autóbuszához, melyen, ha szerencsém van, éppen egy miniszoknyás ifjú lány ül szemközt. Nem kérek külön éttermet, ragaszkodom az eddig megszokotthoz, ragaszkodom ifjú asztaltársaimhoz. S a nemrég megrendezett „öregek napjából” se kérek: ne éveim sokasodására figyelmeztessenek, inkább arra, hogy több elvégezni valóm van hátra, mint néhány fiatalnak. Ne óvjanak oly nagyon a feleslegessé válás érzésétől, mert ha ezt a mostani lendülettel, vagy isten őrizz, ezt még fokozva teszik, akkor egyik reggel megőrülök, azaz megöregszem, azaz feleslegesnek érzem magam e világon.