Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1969-11-08 / 45. szám - Nemeskürty István: Filmkészítés - filmművészet. • A mesterség becsülete (3. oldal) - Kondor Béla: Illusztráció • kép (3. oldal)

m B NEMESKÜRTY ISTVÁN: Vas István az Élet és Irodalom 40. számában a költők mesterségbeli felkészültségének gondjain tűnődött el. Az írás jelentős visszhangot váltott ki írók, költők, s a társművészetek művelői körében, egyszersmind figyelmeztetve, hogy a „mesterség becsületének” védelme időszerű probléma Filmkészítés filmművészet A mesterség becsülete? Talán inkább: a mesterség öröme. Ez pontosabb. De maradjon mégis a becsület szó, mert azért erről is szó van, és, mert kicsit ünnepélyes. És valahogy szeretném ünnepélyesen kezdeni, éppen azért, mert mintha ma már egyre inkább a siker, a beérkezettség, a kedvező minősítés minél szélesebb körben elismert ténye, a sportversenyekhez hasonlóan a számszerűség fogalmának az eredmény fogalmával való azonosítása jelentené az örömet, az alkotó örömét. S nem a mesterség gyakorlása. Mintha nem annak örülnénk, hogy jó tenni, amit teszek —„alkotni” —, hanem annak, ha — bármilyen is, amit teszek — dicsérik a kész munkát. Dicsérik és fizetik. „Harmadik kötetes költő” — olvasom nem is egy kritikában, s ez már minősítés is. Hiába, aki harmadik kötetes, az már nem első kötetes, annak már kijár némi elismerés. „Elsőfilmes rendező”: ez előkelő minősítés, majdnem ugyanezt jelenti: eleve csak jobb lehet, csak korszerűbb alkotást jelenthet, mint mondjuk egy tizennégy és feledik filmes rendező műve. Viszolygok a lehetőségtől, hogy generációs vitáiba csöppenek bele: utálom a nagyképűen oktató öregeket, akiknek az életkor menlevél, szeretem a sajnos valóban nehezen érvényesülő — nem, nem is érvényesülő, hanem a választott hivatás gyakorlásáig nehezen eljutó — fiatalokat, mégis vállalom a látszatot és lehetőséget ,s mintha generációs vitát "kezdenék. Mert tény, hogy amirőől szó lesz, az inkább fiatalokéra vonatkozik. Valahogy ezt érzem az Új Írás ifjú költőket és írókat bemutató számában olvasható nyilatkozatok böngészésekor is: szent isten, miért érzi ez magát három kiadatlan verssel a tarsolyában mellőzött zseninek? Akit kötelesek vagyunk mi, a társadalom, elismerni? Ösztönöm figyelmeztet, hogy ki kéne gyorsan törölni ezt az utalást, én most filmről fogok szólni, minek keveredjem irodalmi vitába, de aztán mégis úgy döntök: maradjon csak, az egyetemes magyar kultúra hívének érzem magamra, jogom van irodalomról is véleményt mondani, bár tíz éve vagyok kiadói lektor, s így a fiatalok hivatásos fölfedezője, ha Mohácsról véleményem volt — és van, a göttingai professzorok fejcsóválása ellenére is —, miért ne lehetne mindenről, amit nyilván azért nyújtanak felém folyóiratban, tárlaton, hangversenyteremben, moziban, tévében és rádióban, hogy arról véleményem legyen? Valami baj van a mesterség fogalmával. Könnyen leíródik, szinte kínálkozik mellé, hogy ipar. (Eltűnődöm: mióta, miért sértés ez a szó? Miért cáfolata a Művészet szónak? Botticelli számára a két fogalom még azonos volt.) Mintha nem nagyon illenék nagyon jól tudni a szakmát. „Az a fontos, amit mondani akarok.” Igen, de hogyan? A filmkészítés nagyon bonyolult mesterség. Igazi művésszé csak az válhat, akinek a mesterség, a szakma, a kisujjában van. És mégis egyre kevésbé illik ezt a mesterséget a kisujjban tudni. Egyre inkább azt lessük: a kész alkotásra ki mit mond — és hányadik kategóriát fizet? — és egyre kevésbé tiszta, jóleső öröm maga a munka. Amit persze tudni és érteni kell. És mivel nehéz munka, sokáig kell tanulni. Antonioni első nagy filmjéig tízegynéhány éven át segédrendezősködött; tanult Franciaországban Carnénál, mint a régi szabóinasok; tanult dokumentum- és reklámfilmeken; tanult úgy, hogy forgatókönyveket írt. Fellini is több, mint tíz esztendeig művelte ugyanezt, bár ő külföldre nem ment. A híres, aatalon lázadó Truffaut hét esztendeig viselt el ezer csapást a Négyszáz csapásig: tanult, filmklubokban előadóskodott, kritikákat írt. Lehetetlen ezeket a tanulóéveket kihagyni. A hatvanas években feltűnt, méltán hírnévre vergődött rendedezők rengeteget tanultak. Jancsó, csaknem tizenöt éven át volt a híradó- és a dokumentumfilmek rendezője. Gaál István híradófilmekkel kezdte. Szabó István még ma is asszisztensként dolgozó filmszakemberek segédje volt. Gábor Pál Fábri Zoltánnál kezdte 1958- ban, Elek Judit híradófilmekkel 1962-ben. A kérdés az, hogy szükséges rossz-e ez, vagy hasznos is? Hasznos. Mert csak így lehet megtanulni, szervezni, eldönteni, hogy az lesz-e a vásznon látható képen, amit a felvevőgép mögött állva a felvételkor láttam; az operatőrt instruálni, s vele, ha kell, vitatkozni; a színészeket,irányítani, az időelemmel gazdálkodni. Csüggedten tapasztalom, hogy amilyen arányban mondanak le ifjú rendezőink a hosszú inasévekről, annál több szakmai hiba kerül filmjeikbe. És nem csak a tapasztalatlanság okán, ami érthető lenne, hanem mert nem isfontos nekik, hogy a szakmát igazán értsék. Négy fő hibát vélek látni. Az egyik: a rossz szervezés. Ezért a filmek egyre drágábbak, forgatási idejük egyre hosszabb. Hibából erény csináltatik: az a sikerre számító MŰVÉSZ, aki minél tovább, minél több nyersanyag felhasználásával forgat. Aztán: rossz színészvezetés. Sok fiatal rendezőnk retteg a színészektől, mert attól tartanak, hogy a rutinos színészek leleplezik tapasztalatlanságukat. Rosszul, ügyetlenül instruálnak, rosszul gazdálkodnak a magyar színészekkel — hány filmnek ugyanaz a főszereplője! — a színész (ez csak látszólagos paradoxon), nem igazi eszköz a kezükben. Aztán: forgatókönyvi pongyolaságok. Játék a „szerzői film”-mel, vagy a divatos kifejezéssel. Fellini nem szerzői filmet rendez-e, pedig hatan is írták a forgatókönyvet? Sietek leszögezni, hogy nem arra a sértődött írótípusra szeretnék kikacsintani, aki egy idejétmúlta, alaptalan és hamis elképzelés híveként az „irodalmat” azzal óhajtaná a filmművészetben biztosítani, hogy minél több regényét, minél több pénzért vigye vászonra a filmgyár. De mégis lehetetlenség, hogy egy írni jószerint nem is tudó rendező (az írni szót most nem is Móricz, de mondjuk Pakots József színvonalán értem) pusztán valami hamis becsvágyból (és pénzvágyból ?) maga ír, mert azt szeretné, ha a kritikus szerzői filmnek könyvelné el művét. Nincsenek filmdialógusaink, nincsenek és nincsenek. Végül: fogalmuk sincsen arról, hogy a filmben az idő is egy építkezési anyag, majdnem olyan fontos, mint irodalomban, a szó. (Ezért hasonlítják sokan a zenéhez a filmet.) A ritmusteremtés hallatlanul fontos. Kétféle ritmus lehetséges: a képenképsoron belüli ritmus, amin ollóval, vágóasztalon már nem lehet segíteni; és az egyes képsoroknak vágóasztalon létrehozott ritmusa. A vágás nálunk hovatovább a cselekmény kívánt sorrendjének meghatározását és összeállítását jelenti csupán. Mi több: elterjedt nézet, hogy aki filmjébőlvalamitkivág, az megalkuvó. . Pedig az eldobni, elhagyni tudás, az önmagunkkal való elégedetlenség nagy erény. Nem igazi művész az, aki nem dobta el saját maga kínnal-keservel megszült művét anélkül, hogy erre bárki bíztatta volna, vagy bárki tudott volna a dologról. Újabban, mintha nem tudnánk eldobni, szelektálni, s ha a kívülálló ezt tanácsolja, máris cenzúrakérdés lesz a dologból. Kár. A képsorokon belüli ■ritmust a színészvezetés és a kameramozgatás is meghatározza. A mesterség becsülete mintha ez teljesen lényegtelen lenne. A vágóasztali ritmusteremtéshez pedig valóban zenei érzék kellene. És a barátok, a forgatócsoport tanácsai. Ezekről lassan már szó sem lehet, mert aki nem mond jót a filmről, az ellenség. Tartok tőle, hogy az irodalomban is ez a helyzet. Meg kellene próbálni, hogy a fogadtatástól függetlenül, sőt, jóval előtte, maga a mesterség gyakorlása is öröm legyen. Öröm és kín. Ez az igazi alkotás. Ez is sikerélmény. El kell tudni piszmogni a munkánkkal, még az aznapi forgatás is lehet öröm forrása. Bizonyos fokig függetlenítenünk kellene ezt attól, hogy — igazságosan, vagy igazságtalanul — miként fogadták, és miként honorálták művünket. És most kellene odajutnunk, hogy ebben persze a kritikának is segítenie kellene. Bizonyára. De ez ebben az összefüggésben csak frázis lenne. Ezt a dolgot önmagunkon kellene kezdenünk. Olyan baráti műhelyekké kellene válnunk, mint voltunk már egyszer pár évvel ezelőtt, s mint volt hajdan egy Verrocchio műhelye, ahonnan sok későbbi rivális került ugyan ki, de amíg ki nem került, tanult is, tanult a mestertől, és tanult a későbbi riválisoktól. Lehetetlen dolog, hogy ne jelentsen elmulaszthatatlan erkölcsi kényszert az anyag tökéletes ismerete, amivel dolgozunk. Szobrásznak a márvány, írónak az emberi beszéd, filmrendezőnek az idő, és a mozgófénykép. Meg az azon látható ember. A hazugságig túlzásba visszük a gondolat, a tartalom, a mondandó elsőbbségét. Forma nélkül ezek sem léteznek. Egy gondolat is csak akkor létezik, ha a szó eszközével kifejezzük. Bjelinszkij mondotta: „Ha a forma a tartalom kifejezője, akkor olyan szorosan kapcsolódik hozzá, hogy ha elválasztjuk a tartalomtól, akkor megszüntetjük magát a tartal-m-tov .Félek, • hogy •’egyre''többfilmünk kezdi megszüntetni így önmagát. Most azzal kellene befejeznem, hogy persze azért itt van az immár világszerte ismert magyar filmművészet, arra mindez nem vonatkozik. Valóban nem vonatkozik. De ha valaki ezt nem tudja, vagy azt hiszi, hogy én nem tudom, akkor úgyis hiába szólottam, minden művészet területén, legyen az zene, képzőművészet, színház, vagy — mint ezt Nemeskürty István írása is bizonyítja a filmművészet. A mesterség legjobbjai hozzászólásának a mesterség becsülete gondjaihoz továbbra is helyet adunk lapunk következő számaiban. Kondor Béla: Illusztráció ---------------------------------------A KOSSUTH KÖNYVKIADÓ JUBILEUMA Huszonöt évvel ezelőtt, 1944 novemberében alakult meg Szegeden a mai Kossuth Könyvkiadó elődje, az MKP kiadóvállalata, a Szikra. A Kossuth Könyvkiadó minap tartott, jubiláns sajtófogadásán a részvevőiknek — az ilyenkor szokásos dokumentumanyagok mellett — aprócska könyvet ajándékoztak. A nagyobbfajta bélyegméretű könyvecske falemez borítóban — és, természetesen, finom, famentes papíron — többszín nyomású grafikával díszítve, ötvenöt nyelven tartalmazza az Internacionálét. Csábító lenne ezt a valódi könyvészeti csemegét odahelyezni a Szikra hőskorának sárgult, nehézkes kiadványai mellé, és ezen mérni, mit fejlődött, mennyit finomodott nálunk huszonöt esztendő alatt a munkásmozgalmi, a marxista könyvkiadás. Csábító ötlet, csak éppen: mellékútra visz. A könyvművészet, igaz, a legfontosabb (bár kellőképp ritkán méltatott) művészetek egyike. A szép külsejű, szépen megformált könyv önmagában is esztétikai érték; a könyvkultúra — s talán kissé az általános kultúra — vívmánya és fokmérője. A könyv lényege azonban mégis: a tartalom. A benne foglalt, általa közvetített gondolat minősége. Huszonöt évvel ezelőtt — az MKP 1944. november 7-i határozatával — a Szikra Könyvkiadót azért hívták létre, hogy a legforradalmibb gondolatot, a marxizmust terjessze-tolmácsolja Magyarországon. Akkoriban aligalig lehetett marxista könyv az országban. Néhány rejtegetett, régről maradt, féllegális meg illegális, vagy külföldről becsempészett kiadvány, s hozzá lelkes, de roppant szűk olvasógárda... És körös-körül rengeteg félelem, „ordas eszme”, rágalom, félreértés, félremagyarázás. Huszonöt év alatt a marxizmus mindenki számára hozzáférhető■ vé lett" magyar nyelven. A Szikra, illetve a Kossuth a klasszikusokar— Marx, Engels és Lenin — 190 művét adta ki, 284 kiadásban, csaknem öt és fél millió példányban. A kiadó, fennállása óta, öszszesen 5620 tudományos, ideológiai, aktuálpolitikai, ismeretterjesztő és szépirodalmi művet jelentetett meg, ezek együttes példányszáma meghaladja a százhuszonötmilliót. Ezeken a könyveken nemzedékek nevelkedtek. Nagy jelentőségű tény ez, még akkor is, ha tudjuk, hogy a nevelésbe olykor hiba csúszott, mert a marxizmus tudományos lényegét, kombattáns mivoltát és gyakorlati jelentőségét átmenetileg dogmatikus meg voluntarista interpretációk homályosították. A Kossuth Könyvkiadó elméleti munkásságának utóbbi tíz évében két tendencia figyelhető meg: egyfelől visszatérés a klasszikusokhoz, másfelől a modern kor, a mai magyar társadalom s a legújabbkori történelem problémáinak önálló, marxista szellemiségű vizsgálata. Üdvözlendő, követendő, izgalmas és fontos feladatvállalás. Akár újabb huszonöt évre elegendő program. A Kossuth Könyvkiadó tevékenységének azonban ez mégis csupán része. Hiszen változatlan, sőt egyre növekvő súlyú feladatai közé tartozik a gyors állásfoglalás, az időszerű politikai, gazdasági, ideológiai kérdésekben, a legkülönbözőbb igényű és műveltségű embereknek szóló, változatos, polemikus, mozgékony formákban. Profiljába egyiként beletartoznak a népszerű sorozatok, a regényes életrajzok, a memoárok, vitairatok, ideológiai természetű tankönyvek, a felhalmozott tudást sűrítő lexikonok és az új jelenségeket feltáró-elemző elméleti-tudományos művek. A Kossuth Könyvkiadó funkcióját leginkább így lehetne meghatározni: a közvélemény komplex tájékoztatása, marxista orientálása. Ennek a távolról sem egyszerű, de annál fontosabb feladatkörnek a betöltésében további sikereket kívánunk.