Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1969-11-22 / 47. szám - Muray Róbert: rajza • kép (2. oldal) - Zelk Zoltán: Pénteki levél. Értelmiségi Üdülő (2. oldal)

(Folytatás az 1. oldalról) kedik, a másiké zuhan. Tegnap megbecsült mesterség volt, ma enyhén lenézik, holnap esetleg még az is szégyelli, hogy ott van, akit egykor, egyebek közt az illető foglalkozási kör megbecsültsége vonzott oda. A viszonylagos hátrány idővel, ebben a vonatkozásban is abszolúttá súlyosodhatik. A kanász a régi falu ranglétrájának is a legalján helyezkedett el; a nagyüzemi sertésgondozó, jóllehet komoly fizetést húz és elvileg szakmunkásnak számít, nem keveset örökölt a rangtalanságból vagy „negatív rangból”, de ezt a presztizshiányt jó pénzért még elviselte sok ezer odaszorult ember, ám lehet, hogy a fiatalok ma vagy holnap már annyira keservesnek tartják az ezzel járó társadalmi helyzetet, hogy ez a pálya „mindennél rosszabbá” válik a szemükben. Ahogy más, technizáltabb, tisztább, rangosabb pályák megnyílnak és kiszélesülnek, úgy válhat a tehenész-mesterség — meg sok más mezőgazdas-ségi és nem-mezőgazdasági foglalkozás — presztízs-szempontból viszonylag hátrányos munkakörből elviselhetetlenül rangfosztó, tehát abszolút hátránnyal terhelt munkakörré. Az iskolafűtő helyzete — jobb ha bevalljuk — kínos. Hátán, ölében cipeli a tantermekbe a fát, a szenet; kipiszkálja, lehordja a hamut, a kezét, arcát, ruháját bepiszkolja a korom. Hát aztán? A nagyüzemi munka sem mind tisztább. De így mutatkozni, így mászkálni a gyerekek között? Bevallani előttük — ami letagadhatatlan —, hogy ilyen tevékenységre szorul az ember, más életlehetősége nincs? Meg lehet-e fizetni a szégyenkezést? De villamoskalauznak, levélhordónak lenni — mi szégyellnivaló van abban? És a vasút némely munkáiban? Nem túlzás-e ott is a pályák vagy munkakörök presztízshiányában, presztizs-süllyedésében keresni (az anyagiak mellett) a munkaerőhiány okát? Hiszen a BESZKÁRT, a posta, a MÁV nemrégen olyan intézmények voltak, ahová tódult a nép. Akármilyen beosztásba. A ranglétra legalsó fokára is. Csak bent lehessen az ember. A biztos helyen, ahol fix pénzt adnak, szolgálati évei teltével előléptetik, ha megbetegszik, ingyen (vagy olcsón) gyógyítják, ha megöregszik nyugdíjat kap, esetleg a gyerekeit is behozhatja. Az egyenruha is vonzóerő volt, éppen mert a biztonságos és államilag megbecsült egzisztencia jelképévé változott. Presztízst adott azok szemében, akik ugyanilyen biztonságra áhítoztak. Különös fordulat: ezeknek a nagymúltú, tekintélyes intézményeknek alsóbbszintű munkakörei éppen azokkal a jegyeikkel taszítják most a munkahelyek várományosait — főképp a fiatalokat —, amelyekkel a régi rendszerben vonzották. A szolgálat-jelleg — társadalomtörténeti előzmények folytán — a közszolga, az „altiszt”-lét, az alárendeltség jegyeivel fonódott össze a köztudatban. A rangjelzés nélküli egyenruha köteles tisztelettudása. Szolgálati szabályzatban előírt viselkedésformák. Fegyelem, hiedelem, függelem. Beosztottság: a munkában, az életmódban, életfogytiglan. A munkakörökön belüli önállóság hiánya. És így tovább. Fix fizetést, biztos kenyeret, társadalombiztosítást, nyugdíjat másutt is kaphat az ember, a hierarchikus alárendeltség és a szabályozottan illedelmes tisztelettudó viselkedés kényszerének hátrányai nélkül. Egzisztenciális biztonság és szabadság — akár a munkahely-változtatás szabadsága — más munkakörökben jobban kapcsolható. Az intézményen belüli, „szervezeten belüli” alárendeltséghez, illetve ennek hagyományos szolgálati jellegéhez járul két más presztizsfosztó tényező. Az egyik — bizonyos munkakörökben — a külvilágnak, a közönségnek való kiszolgáltatottság. Különösen kínos ott (nagyvárosban és mozgó munkakörben), ahol nem enyhíti az egymást keresztül-kasul ismerő társas környezet patriarchalizmusa. A falusi postás, az állandó útvonalon dolgozó vidéki autóbuszkalauz elfogadott és megbecsült ember a nagyvárosi villamoskalauzhoz vagy távirat-kézbesítőhöz képest; a vidékiről azt is tudják, milyen házat épít és milyen iskolába jár a gyereke. A falusi iskola fűtője, pedellusa János bácsi, Teri néni marad, ha bepiszkolja is a hamu a kezét. A munkaerőszükség miatt társadalmilag egyéb okokból periférikus helyzetű, meg nem becsült vagy lenézett, megbízhatatlan, másból kikopott emberek keverednek a régi, kipróbált gárda sorába. Ez is csökkenti a pálya rangját. Az ápolónői munkakörhöz kapcsolódó társadalmi helyzet is felemás. Iskolát járt, szakképzettsége van, a varázslatos orvosi mesterség régiójában él, itt meg ott jól is keres (mert adnak neki a betegek is). Mindez vonzó. De másfelől: van a munkájában valami kiszolgáló jelleg, erős kötöttség, szervezeten belüli alárendeltség is, a betegeknek való fél-kiszolgáltatottság is. A „borravaló” — bármilyen komoly kiegészítője helyenkint a keresetnek — egyrészt szabálytalan, másrészt méltatlan és megalázó. Nem itt rejlik-e az egyik nagy ok, hogy erre a pályára sokan mennek vagy mennének, de sokan ott is hagyják? Úgy tűnik, elsősorban olyan pályák, munkakörök, beosztások veszítik el rohamosan presztízsüket, amelyekhez több-kevesebb félfeudális alárendeltség tapad. Vagy annak erős emléke. Miért éppen most bontakozik ki a csendes, „békés lázadás” a kiszolgáló jellegű munkakörök, a velük járó társadalmi helyzet ellen? Mert most jutottunk oda, hogy a legtöbb egyszerű és tömeges ipari és mezőgazdasági munka megszabadult (vagy folyamatosan, de érezhetően szabadul meg) a kiszolgáltatottság és alávetettség átöröklött „formaelemeitől”. És mert tömérdek jobb, szabadabb, társadalmilag kívánatosabb, tehát — a közítéletben — rangosabb munkahely versenyez az emberekért városon is, falun is. És mert — nem utolsósorban — eltelt negyed évszázad a felszabadulás óta, felnőtt már nem is egy, de két nemzedék (mert az 1960-as években munkába lépőket bátran új nemzedéknek tekinthetjük), amelynek természetes igénye, hogy bárki mással egyenrangú embernek érezhesse magát. A megoldás? Nincs megoldás? Persze, hogy van. És folyamatban is van, habár nem könnyű tartós módozatait megtalálni. Csak irányáról néhány szót. Bizonyos munkaköröket fel kell számolni (a fővárosi kalauzmunkakört nagyjában-egészében máris megszüntették). Más munkatípusokat folyamatosan vagy ugrásszerűen magasabb szintre kell emelni: kevesebb emberre legyen szükség, nagyobb technikai apparátussal, magasabb szaktudással (állattenyésztés, építőipari és egyéb segédmunkák, „anyagmozgatás” stb.). Más területeken — a technikai fejlesztés alapján — szakmásítani kell olyan munkákat, amelyek ma segédmunkának számítanak. Másutt a mainál jóval magasabb fizetéssel, s a minőségi követelmények meg a képzettség párhuzamos emelésével át kell formálni a munkakört is, a hozzá tapadó elképzeléseket és a reájuk építhető egzisztenciákat is. Önmagában sem a technikai fejlesztés, sem a béremelés nem oldja meg a problémát — bár sok területen kétségkívül ez a megoldás nélkülözhetetlen alapja. Gondolkodni kell a „presztízsfosztó” belső és külső (munkaszervezeten belüli és kívüli) körülmények, formák szerepén is — és azon, miképp lehet ezek hatását ellensúlyozni. A technikai és gazdasági tervezés nem minden. Tervszerűen kell befolyásolni a társadalmi viszonylatokat is. Ezek, ha spontán alakulásukat nem látjuk előre, alaposan keresztezhetik a technikai-gazdasági fejlesztés kijelölt útjait, olyan szűk keresztmetszeteket teremthetnek gazdasági életünkben is (lásd: építőipar), melyek miatt a fejlődés a maga egészében lelassulhat. Muray Róbert rajza PÉNTEKI LEVÉL Értelmiségi Üdülő — Nem bánom, tovább adhatod, de a nevemet ne írd ki, és a történet színhelyét nevezd másképp — mondta barátom, az öreg festő, mikor elbeszélése végére ért, és én megkérdeztem: mondd, megírhatom? Az engedélyt tehát megkaptam, s már adom is át neki a szót, hogy az ő szájából hallhassák az alábbi történetet. Előbb csak annyit, hogy festő barátom neve: Ipszilon, a színhely pedig legyen: Értelmiségi Üdülő. — Hány éve ismerjük egymást? Harminc, negyven éve? Elég ahhoz, hogy szokásaimat, életmódomat ne kelljen bemutatnom. Ha város-, sőt kávéháziaké vagyok is, ugyanakkor évtizedek óta, de már tudom, hiába, egy kertes vidéki házra vágyom. Ezért, hogy néha magam is meglepve, vonatra szállok és vidékre utazom, de néhány nap múlva, épp oly'hirtelen elhatározással már jövök is vissza Budapestre. Így megy ez már húsz esztendeje, s mert Budapestről vidékre, vidékről Budapestre vágyom, e két honvágy közt valójában hontalanul bolyongok. Lehet, hogy az se változtatná meg természetem, akkor is csak így ingáznék, ha kertes házam volna valahol a Balatonnál, vagy a Duna-kanyarban. Dehát nincs, s így évente ötször-hatszor is kérek beutalást valamelyik képzőművészeti alkotóházba. Van néhány az országban, s mindegyikben minden alkalommal nagy elhatározással indulok, most aztán megfestem azt a képet, amit csak én festhetek meg. Korszakalkotó mű lesz, modern és mégis hagyományhű, kedvét lelheti benne az is, aki a régimódi s az is, ki a nonfiguratív képeket kedveli. — Hogy valamennyi utamról e szándék megvalósítása nélkül jövök vissza, azt sajnos tudhatod, hiszen ismered munkáimat. Ezért aztán legutóbb, éppen két hete, így szóltam magamhoz: Rád férne öregem, egy kis önkínzás nélküli semmittevés, nem olyan mint az eddigiek, amikor a dologtalanság jó érzését megmérgezi a lelkiismeretfurdalás, hanem olyan, amikor nem is akarsz egyebet csinálni, csak enni és aludni, és séta helyett is csak háton feküdve azzal ügyeskedni, hogy mennyezetig tudod-e fújni a cigarettafüstöt? De hol lehet így élni? Hallgass a már évek óta ismétlődő tanácsra, s kérj beutalást a hegyek közé, ama legendás hírű Értelmiségi Üdülőbe. — Így tettem. Egyik reggel bebújva húsz éve kipróbált bársonyzakómba, s a térdeknél oly szemetvidítóan más színűre kopott s ugyancsak bársonyból készült nadrágomba, csomagolni kezdtem. A két hétre szükséges fehérnemű, a borotválkozó és tisztálkodó szerek mellé begyűrtem egy kardigánt és két ingpulóvert. Inget, nyakkendőt nem. Minek az tél elején a hegyekben? Így, ilyen ruhatárral érkeztem a hegyvidéki házba, ahol végre szabadon, minden kötöttség nélkül, emberek közt is, magamnak élhetek. — S most bele egyenest a közepébe, csak a lényeget mondom. Az ebédet lekésve, délután érkeztem a régimódi penziókra s az újmódi szállodákra is emlékeztető házba, melynek minden zugát úgy fűtik, hogy legszívesebben rövidujjú inget viselne az ember. Én ingpulóverben indultam vacsorázni az étkezőbe, ahol egyetlen pillantással felmértem eljövendő napjaimat: a hölgyek kisestélyiben, az urak sötét ruhában, fehér ingben ültek az asztalnál. Istenem, hova kerültem én, aki minden eddigi „alkotó” hetemet s hónapomat nagyrészt azzal töltöttem, hogy csínytevésben versenyeztem erre is ráérő, szorgalmas alkotótársaimmal? De szép volt, mikor Ö. I.-t, a groteszk miniatűr képek közismert festőjét azzal vártuk negyven fokos kánikulában, hogy szobája cserépkályháját dugig rakva, begyújtottunk... És az, amikor elutazva a festőtelepről, megsúgtam a szobalányoknak s a takarítónőknek, hogy K. F., aki a kisméretű tréfás rajzoknak s a nagyméretű vásznaknak egyaránt mestere, tavaly egy alkotóházból távozva, minden ott dolgozó lányt megajándékozott egy kerékpárral... Csak simogatni, becézni, dédelgetni kell őt... Rá is nyitottak napjában tízszer is, hogy megsimogassák az arcát, s hogy megkérdezzék: „Mit fest? Szerelmes párt a réten, holdsütésben?” Képzeld, mit gondoltak róla, mikor távozáskor kerékpár helyett kézfogással ajándékozta meg a lányokat? — De hadd folytassam s fejezzem be is, visszatérve az Értelmiségi Üdülőbe, ahol estélyibe öltözött asztaltársaim, s a többiek is, igyekeztek „megérteni” a magamfajta hóbortos piktort, úgy szólni hozzám, olyan bővül kuncogó tapintattal, ahogy azokhoz szokás, akiknek eggyel kevesebb a kerekük. S mert nem lehetett csak úgy rögtön, vacsora után, asztalt bontani, az étkezést hosszú társalgások követték. S ha külön-külön értettem is mindenegy szavukat, hiszen magyar szavak voltak, de ahogyan mondattá rakták, az már olyan volt, mintha epepeül szólnának. S láttam az arcukon, ők is így vannak velem, udvariasan bólogatnak, jelezve, hogy igen, ízen, de egy szavam sem értik. — Minek folytassam? El tudod képzelni ezt a két hetet? Illetve, csak tizenhárom napot, mert egy nappal előbb hazautaztam. S tudod miért? Mert ahogyan a hajdani szállodákban, ebben az üdülőben is szokás este ajtó elé rakni a cipőket. Valami csínyt azért ott is elkövettem, és én. Az elutazásom előtti éjszakán lábujjhegyen végigjártam a folyosókat, s elcseréltem az ajtók elé tett cipőket. Útitársaim az autóbuszban nyilván őrültnek néztek, mert a háromórás úton végig rázott a nevetés, de úgy, hogy jónéhányszor az ablakhoz vertem a fejemet... ŐRNAGY ÚR! Örkény István regényének színes, szélesvásznú filmváltozata. Filmre írta és rendezte: FÁBRI ZOLTÁN Kép: Illés György Zene: Mihály András Főszereplők: " Latinovits Zoltán, Sinkovits Imre, Fónay Márta, Venczel Vera, Dégi István, Páger Antal. Bemutató: november 27.