Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-02 / 31. szám - Kőhegyi Gyula: Házak • kép (1. oldal) - Marx György: Nem félünk az autótól (1. oldal) - Ratkó József: Így kezdődik • vers (1. oldal)
XIII. ÉVFOLYAM 31. SZÁM ★ Kardos G. György: Filmek és nyilatkozatok (9. oldal) Fehér Klára riportja: Cukorbaj (12. oldal) MARX GYÖRGY: NEM FÉLÜNK AZ AUTÓTÓL A Neandervölgyinek már legalább akkora koponyája volt, mint nekünk. Tüzet rakott, szerszámot készített. Kedvenc mindentudó eszköze a szakóca, ez a kőből alakított készség,, amelyet fog és köröm, kés és fejsze helyett egyaránt használt. Hosszú ezer-tízezeresztendőkön át pattintgatta a szakócákat. Egyre tökéletesebben, egyre pontosabban közelítette meg az ideális formát, amelynek merev mintája a fejében rögződött, amit távoli ősök célszerű gyakorlata örökített reá. Sok egymásra hasonlító évezred után, százezer esztendővel ezelőtt egy új mutáció robbant be a Neandervölgyi Ember világába. Új faj öltött testet, az, amelyet ma Értelmes Embernek mondunk. Több nemzedéke élt, együtta Neandervölgyi Emberrel, -a Palesztinai Karmel-hegyen talán, közös utódokat is nemzettek. Nemsokára azonban a Homo sapiens mellől eltűnt a Homo Neandertalensis. Az Értelmes Ember maga maradt a fejlődés színpadán. A macskaféléknek ma is számos faja él egyidőben, egymás mellett: vadmacska és hiúz, tigris és párduc, puma és jaguár. Az emberfélék egyetlen fajra szűkültek be. A mi fajunk kiküszöbölt minden konkurrens rokont. Mi lehetett az a többlet, amely a Föld urává emelte ezt a ritka nagyvadat? Miben különbözött a Sapiens a többi embertől, miben volt más, mint a Neandervölgyi ? A régészek mesélik, hogy a Homo Sapiens fossilis az eszközök változékonyságával tűnt ki: a megmerevedett szakóca helyét a szerszámok és fegyverek széles spektruma foglalta el. A kőbalták, dárdák, szúró-vágó szerszámok funkciója törzsről törzsre, évszázadról évszázadra módosult. Fellobbant a mágikus művészet. A fennmaradásért folytatott küzdelem mindig egyforma évezredeit megtörte a vállalkozó kezdeményezés, a dinamikus expanzió. Az Értelmes Ember egy technikai forradalommal indult el a világ meghódítására. A konzervatív Neandervölgyiek értetlen félelemmel nézhették a türelmetlen jövevény terjeszkedését. Golding írta meg, mit gondolt a már eszes, de a ,végi szép időket” visszasóvárgó Neandervölgyi az agresszív Homo sapiensről. Harcolt, míg bele nem pusztult az egyenlőtlen esélyű küzdelembe. Ezt a regényt, az „Örökösöket” nem fordították magyarra. Kár. Meglehet, a régészek találnának benne hibát, ámbár Golding lelkiismeretes író. A regény aktuálisan hozzászólna a nálunk újra fellángolt — és most már valószínűleg tartósan, érdemben napirenden maradó — vitához a tudományos-technikai forradalomról. ★ Golding könyve azon a nyáreleji ankéton jutott eszembe, amelyet írók és mérnökök rendeztek a Technika Házában. „Veszély vagy szintézis ?” Szintézist kerestek, de mintha még különböző nyelveken beszéltek volna. Kivédeni vagy kiteljesíteni kell a tudományos-technikai forradalmat? A történelem ezt a kérdést nem teszi fel nekünk. A természettudomány és technika jelenléte életünkben társadalmi adottság. Lesznek népek, amelyek magukévá teszik a termelőeszközök új forradalmát, ők törnek az élre a XX. század végéig, ők lépnek a XIX. század ipari nagyhatalmainak helyére. Lesznek művészek, akik továbbra is integrálni tudják a társadalmi valóság teljes spektrumát. Őket ítéli majd meg a kialakuló olvasóközönség és eljövendő történetírás, mint akik kifejezték koruk problémáit, segítettek azok humánus feloldásában. Ismételten megmondottuk: a tudományos-technikai forradalom alapvetően szocialista tendenciájú. A munkára tekint és a munkás emberre. Nem tiszteli a születési előjogokat (sem népeknél, sem személyeknél). Dinamizmusa nem kedvez egyes személyek tartós monopóliumának (sem a tánczenében, sem az iparban, sem a szellemi életben). Technikailag lehetővé, végre lehetővé teszi,, hogy a Homo sapiens mindenütt kiemelje fejét az elnyomottság és kizsákmányoltság állati mocsarából. Olyan életet állít elénk elérendő célként, amilyenre ez a kezdeményező, alkotó faj született. Azáltal éri ezt el, hogy nem tűri a sablont, berozsdásodott agyat. Nem tiszteli az előítéletet és a kényelmet. Súlyos tragikai vétség volna, ha éppen az egyik jó helyezés esélyese az egyik szocialista társadalmú kis nép (vagy annak valamelyik rétege) ábrándozná el a start versenyt eldöntő pillanatát. „De mit tegyünk? Csak kevés beavatott értheti meg a számítógépek vagy a dezoxiribonukleinsav titkos kódrendszerét. Számunkra mindez hományos, mintha idegen nyelven lenne írva!” Apotepiatikus Rényi mutatott rá a Nagyvilágban egy kibernetikai paradoxonra: a jó vers információtartalma sokkal gazdagabb, mint az ugyanannyi szóval legszabatosabban és legtömörebben megfogalmazott távirati szövegé. A rejtvényt meg is fejtette: a közös kultúra a magyarázat, amelyben költő és olvasója együtt élnek. Hiába tanult meg valaki magyarul, ha nem ismeri a magyarság és Európa történelmét, meséit és művészetét, aligha értheti meg Vörösmartyt vagy Adyt. Idegen marad számára a mai vers is, ha annak képeire, szavaira nem indul el agyában a gondolatsor, amelyet a költő megálmodott — megtervezett. Sok fiatal értelmiségi beszédében bukkannak fel már olyan kifejezések, mint „integrálni” és „differenciálni”, „áramkör” és „visszacsatolás”, „katalizátor” és „fekete doboz”. E szavak hallatán meghatározott és tartalmas fogalomrendszer ugrik be fejükbe akkor is, ha nem műszaki kérdésekről vitatkoznak, hanem politikáról vagy szerelemről. Közvetlenebbül szólnak hozzájuk e kifejezések, mintha Orfeusz vagy Moloch, a csalogány vagy a pegazus betűképe kerülne elébük. Másoknak üresen csengenek ezek a technikából kölcsönzött szavak. Nem akarom nyelvéből megítélni a mondanivalót, de jelezni szeretném: a kultúrával együtt a kifejezésmódot is óvnunk kell a széttöredezéstől. Ha a képek idegenek egyik vagy másik réteg szemében, nem lesz érthető a társadalmi vagy lélektani mondanivaló sem. Vajon nem itt van a kulturális „integráció” egyik akadálya a sok közül? Nem ezért nehéz a természettudományos ismeretterjesztés? Nem ezért áll értetlenül a hivatásos kritika a science fiction előtt? A másik oldalra is pillantva: nem ezért alacsony egyes költők példányszáma? Hogy melyik az arisztokratikusabb nyelv, amelyik kibernetikai fordulatokat használ, vagy amelyik klasszika-filológiából kölcsönöz, nem akarom itt vitatni. (Tessék létszám- és tendencia-statisztikát csinálni!) A dilemmát nem tűrhetjük. Humánumban és árucikkekben gazdag szocializmust akarunk felépíteni egy nép számára, nem mondhatunk le semmi értékről. A szintézis szükségszerű. Nézzünk mélyebbre, a szavak mögé. ★ Tekintsünk egy miniatűr modellt a tudományos-technikai forradadalomra: az autóvezetést. Másfél évtizede a személyautó nem játszott számottevő szerepet Magyarországon. Néhány ezer fekete szolgálati kocsi szaladgált az utakon, hivatásos autóvezetők ültek a kormánynál, kiemelt vezetők a hátsó ülésen. Ma más a helyzet. 150 000 magánautónk van, talán félmillió körül lehet a jogosítványok száma. Az autó minden huszadik magyar családban megjelent a maga fokozott mozgáslehetőségével. A Balaton hovatovább Pest-környéknek számít. Kezdjük személyesebben ismerni a szomszéd országokat és még saját kis hazánkat is. A néhány százalékos arányszámok még nem nagyok. (Alacsonyak, ha a fejlett kapitalista országokhoz mérjük.) A differenciálhányados óriási. Az autók duplázódási ideje nálunk négy év körül jár. Kétszer akkora a nyüzsgés utcákon és utakon, mint 1965-ben volt. Gyorsan szaporodó, félig ember-félig gép kentaurok ezrei üldözikelőzik-keresztezik egymást a keskeny aszfaltsávokon. Vegyük már észre: nem bántják egymást. Tessék olvasni a fekete krónikát: a legtöbb balesetet és halált nem a jogosított autóvezetők okozzák, hanem a kiverekedtek, alkalmi hősök, vagy meggondolatlan lábonjárók. A technika által kitenyésztett, kéz és lábrándulásra engedelmeskedő sokmázsás, többtucat lóerős, percenként egy-két kilométert felfaló lények végül is felelősségre nevelték az embert. A valamire való autóvezető inkább árokba rohan, minthogy raktávon belül elüssön egy labdáját kergetve eléugró gyereket. Új közösség alakult ki az országutakon, tagjai ismeretlenül is segítik-tanítják-óvják egymást. Az autóközlekedéshez szükséges feltétel, hogy bárki figyelemmel legyen az összes többire. Nem könnyű mesterségkocsit vezetni. (A buszvezető többet kereshet, mint az egyetemi adjunktus.) De nemcsak profik, hanem a „mazsolák" százezrei is megértették a motor működésének mechanikaikémiai villamos alapelveit. Újra kellett tanulnunk a kéz és láb mozdulatait, hiszen egy hatalmas végtagot csatoltak tettünkhöz: a kocsit. Határozott impulzusokkal kell irányítanunk viselkedését,figyel ? (Folytatás a 2. oldalon) Kőhegyi Gyula: Házak ÁRA: 2 Ft RATKÓ JÓZSEF: Így kezdődik Így kezdődik a háború is. Ez a vak hit a nációban, ez a fajtalan büszkeség: magyar vagyok, román vagyok, a lelkek nagy gyakorlata — ez az első jel. Nem a fegyver szólal meg; először a düh, az válik kitapinthatóvá. Megduzzadnak a gyűlölet nyirokcsomói, fölfakad a heg az országok között; megnyílanak a rosszul összeforrt határok, újra vágni, ölteni kell, mert a földbe operált halottak elrothadtak, nem szervültek bele. Így kezdődik a háború is. Szónokok szeretkeznek a nemzettel, az édes hazával, akár a homoszexuálisok. — É11 embernek születtem; idegen volt nekem ez a nyelv, ez a haza. Etettek idevaló kenyérrel, másztam idevalósi hegyre, fára, dobáltam idevaló kövekkel — ettől vagyok magyar. S nem annyira, hogy meggyűlöljem földijeimet. Az én szerelmem ez a Föld, ahol béke bujkál a fegyverek elől. Én ember vagyok, keserű idők tanítványa, szívemben gyönyörű vér zuhog: albán paraszté, pogány töröké, szerb katonáé, lengyel anyáé. Elődeim halottak, utódaim halandók. Hát könnyű fegyvert fogni rájuk. Hát könnyű bombát dobni rájuk. Elhullanak. Vérük elszárad, megrögösödik. Sírhatok értük. 1969. AUGUSZTUS 2.