Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-02 / 31. szám - Kis Pintér Imre: A túloldalon? • Fiatal kritikusok fóruma • Ladányi Mihály: A túloldalon (Magvető) (6. oldal) - Szalai Anna: Tabló vagy portrék • Fiatal kritikusok fóruma • Hegedüs Géza: Kettesben a tragédiával (Szépirodalmi) (6. oldal) - Ferenczy Erika: Jelentés a háborúról • Fiatal kritikusok fóruma • Hans Habe: Ha elesnek mellőled ezeren… (Kossuth) (6. oldal) - Fábián László: Kifelé a valóságból • Fiatal kritikusok fóruma • Csák Gyula: Ember a kövön (Szépirodalmi) (6. oldal) - Ambrus Z. Miklós: Kozmikus sértődés • Fiatal kritikusok fóruma • Antal Gábor: Egy szál gyertya (Szépirodalmi) (6. oldal) - Fábri Anna: Csikorgó kapuk • Fiatal kritikusok fóruma • V. Pratolini: A kapukon kívül (Kossuth) (6. oldal)
FIATAL KRITIKUSOK FÓRUMA A túloldalon? Az indulás tűztáncos idilljétől, a kívülrekedés ordas indulatain át mai groteszk iróniájáig, nagy utat járt be Ladányi Mihály tíz év alatt. Ez az út — az illúziók elvesztésének története — Ladányinál lehet végletesebb, látványosabb, mégse térne el lényegesen annyi más közügyekre érzékeny fiatal költőétől. Különlegessé, jelentőssé attitűdje teszi, hogy „túloldalról”, mintegy „törvényen kívül”, saját törvényei szerint fogalmazza újra a valóságot, hogy bizonyosságaiban megvesztegethetetlen, hogy máig megőrizte az első mondanivalót, a „kölyökkor álmait”. Alighanem konoksága avatta költővé, emelte sok jó és rossz versével együtt is líránk élvonalába. Új verseit forgatva (A túloldalon, Magvető) egyre biztosabb a véleményem, hogy ez a sok vitát kiváltó költészet mindinkább megtisztul esetlegességeitől, felnő önmaga esztétikai lehetőségeihez. Hogy a „túloldal” a kiskocsmák, vestik érzékletes kamasz lázadásán túl, valóban lényegi szembenállás minden manipulációval, életünk megannyi hamis külsőségével. Ladányi végül is sikeresen valósítja meg a korszerű politikus költészet egyik legmeggyőzőbb változatát. Stilizáltan bár, mégis a legtöbbször hitelesen éli át szűkebb élményeiben a század kétélű lényegét, nyugtalanító-imponáló nagyságát, etikusan kínlódja végig azt a Kafka óta fogvacogtató dilemmát, hogy szűkreszabott érdekeink, irányelveink, szerepeink kavargásában, nehezen követhető áttételek és elidegenítő hatások között nem sikkad-e el maga az ember, az öntörvényű személyiség. Versei a teljes élet kategorikus imperatívuszát bújtatják, csakúgy mint a felvett igazszájú csavargó szerep, a szókimondó szertelenség is egyszerre rejti a hétköznapok nosztalgiáját a forradalmi romantika iránt és a költő hivatás egy régi — nálunk kivált hagyományos —, messianisztikus értelmezését. A költészet Ladányinál így önmagán túlmutató életforma lehet: pótlék ugyan, mégis a vágyott heroikus élet legjobb szurrogátuma. Mindezt egyénien. Ha olykor az ösztönösség aránytévesztéseivel, mégis az ösztönösség annyiszor láttató-sűrítő találataival, közvetlenségével, életszagával. Szavai egyre pontosabbak. Lassan már az az any- Jiyisca áhított „hősi dal” is megíródik, bár nem — mint egykor akarta — a „felfedezők és Italozok” napfényes gondtalanságával, sokkal inkább ahogy ebben a füstszagú, bonyolult században illőbb, indirektebb, szkeptikusabb, törtfényűbb lobogással, a század szegénylegényeinek a fintorával, akiket nemigen lehet már hadova dumával átejteni, akik azért nagyon is tudják, hogy költőnek lenni ritkán volt felelősebb hivatal. „Tad, keserves, konok, izgatott és álmodni-unita szavakat keresek ... Arról, hogy ti vagytok mégis az erősek a világban, és te vagy a jobb itt akkor is, ha kocsmanóták büdösödnek a szádban.” Ebből a szemszögből a világmegváltás alighanem mindig időszerű. S Ladányi poézise azért válhatott líránk integráns részévé, mert társadalmi igénynek, mindennapok megfogalmazatlanul is fontos érzelmeinek a kimondása. Más oldalról pedig ez a sokáig hagyománytalannak, rokontalannak vélt vagánylíra kapcsolódni látszik most már a kortárs magyar költészet legnagyobb igényűnek sejthető vonulatához, Nagy László és társai etikus teljességéhez is. Persze csak ha az élmény nem váltódik aprópénzre, ha a magatartásból nem lesz modor. A túloldalon erre — érzésem szerint — garanciát ígér. Kis Pintér Imre hat, melyeket egy természetes fejlődési folyamat önmagától nem termelt ki. Hegedűs Géza több kötetre tervezett regényciklusa (Európa közepén) ilyen hiánypótlásra, balzaci méretű tabló megvalósítására törekszik. Új regénye (Kettesben a tragédiával, Szépirodalmi) e ciklus tizenkettedik része. Regénye alapötlete, hogy egy fiatal színésznő megkapja Az ember tragédiájának Éva szerepét, és újraolvasva a jól ismert sorokat, feleleveníti életét, melynek részei beilleszthetők a Tragédia egyes jeleneteibe. A felvillanó élethelyzetekben színre lép egy évtized (1944—54) minden fontos eseménye, szereplője. A nagypolgári családtól a pusztavári színházig vezető úton ott találjuk a fasizmus borzalmait, az auschwitzi haláltábort, a felszabadulást követő évek rövid ideig tartó őszinte lelkesedését, felszabadult örömét, majd a 49—53-as évek látszat őszinteségét, erőltetett lelkesedését, végül a lassan érkező változást, az értékrendek helyreállítását, melynek regénybeli szimbóluma a Tragédia színrevitele. Nem hiányzik a regényből az évtized egyetlen jelentős eseménye, egyetlen jellemző típusa sem. Alakjai körében megtaláljuk minden réteg, csoport képviselőjét. Mivel ilyen széles körből válogatja szereplőit, politikai meggyőződések árnyalatbeli különbségeit is felvázolja. Nyíltan, kendőzetlenül ábrázolja az ötvenes évek politikai viszonyait. Ez az ismeretközlő gazdagság és érdekesség a regénynek valóban nagy erénye. Mi hiányzik mégis? Az a rendező elv, összefogó erő, mely lehetővé tenné, hogy ne portrék sorozatát, jellemek felsorolását, politikai nézetek puszta számbavételét kapjuk, hanem összetartozó, egymáshoz szervesen kapcsolódó esemény, és jellemsort, mely a tényleges tablók sajátja. Az író természetesen kereste ezt a rendező, összefogó erőt. És a Tragédiában próbálta megtalálni. A regény kerete — a viszszatérő Madách-idézetek sora — azonban nem képes a különálló portrékat tablóvá szervezni. A regény szerkezetének biztosítását az ábrázolt évtized lényegi vonásaiban és nem egy kívülről bevitt keretben lett volna jó megtalálni. Akkor olvasói örömünk is teljesebb lenne. Szalai Anna Tabló vagy portrék A tizenkilencedik század örökségeként a huszadik század elejének legnagyobb irodalmi törekvése az volt, hogy hiteles társadalmi tablón rögzítse a fennálló viszonyokat, az ezekhez kapcsolódó életformákat, jellemeket. A huszadik század minden újabb évtizede csak növelte a távolságot a társadalmi körkép igénye és a megvalósítás lehetősége között. A nyugati irodalomban rövid időre a nagy családregények követték a balzaci hagyományokat. Hazai irodalmi fejlődésünk egyik sajátja, hogy nem rendelkezünk sem Balzac-féle széles társadalmi tablóval, sem Thomas Mann-i vagy Galsworthy-féle korszakokat átölelő családregényekkel. Ehhez a sajátos irodalmi fejlődéshez tartozik a sajátos óhaj: utólag pótolni azokat a hiányt Jelentés a háborúról ,„Ve félj az éjjeli rettegéstől, és a nappali repülő nyíltól. Az éjszaka kegyetlenkedő dögtől, és a délben pusztító döghaláltól. Ha elesnek mellőled ezeren, és jobb kezed felöl tíezeren, mindazonáltal te hozzád nem közélget.” Hans Habe Ha elesnek mellőled ezeren... című könyvének (Kossuth) e Zsoltárok Könyvéből vett mottója az írói szándék lényegét hordozná. Ez a bibliai megfogalmazású, gazdag lehetőségű indíttatás azonban elvész a mű megvalósítása során. Mert összegezésként meg kell állapítani: talán csak maga az anyag — melyet Hans Habe a könyvben feldolgoz — közelíti meg nagyságrendben a 91. zsoltár gondolati gazdagságát, mélységét és tömörségét. Az a sajátosan komplex helyzet, amelyben Habe, a magyar származású, németek ellen harcoló „francia” katona élt, az adott körülmények többsíkú, elmélyült felmérésére kínált volna lehetőséget. A könyv mégsem lett több hiteles élménybeszámolónál, egy érzékeny publicista és jószemű újságíró körültekintő, szubjektív hangtételű riportázsánál. Kétségtelen, a leggyorsabb eredményeket a riport módszerei kínálják. Ez esetben a háború, a rettegés és halálközelség adta szenzáció rögzítése, a kor és körülmények légkörének megteremtése, a pillanatnyi történelem felvázolása. A szenvedések nagy köre azonban nem zárul az események mögöttes értelmének láttatásával. Az író a látható anyaghoz nem sokat fűzött. A jórészt külföldiekből verbuválódott 21. önkéntes Ezred katonájaként részt vett az 1940-es esztendő német—francia villámháborújában, s most a francia frontszakasz életének, hétköznapjainak metszetét nyújtja át e lapokon a magyar olvasónak. Sajnos, csaknem harminc éves késéssel. A könyv 1941-ben jelent meg először az Egyesült Államokban. Akkoriban nagy közönségsikere volt, majdnem húsz nyelvre fordították le. Érthető volt e siker — politikai időszerűség magyarázta. Az időszerűség eltűntével mi maradt? Maradt az, hogy ez a mű őszinte és becsületes írás, nézőpontja rokonszenves, eszméit vállalná lehet, élményei, indulatai, figurái — bár csupán futólag körvonalazottak — valószerűek. Szellemi izgalmat azonban nem okoz, a felismerés örömét nem szerzi meg, a nagy találkozás — az író és téma találkozásának maradandó élményét sajnos, nem adja meg. Ferenczy Erika Kifelé a valóságból A magyar karrier-regényben — nyilvánvaló külföldi minták hatására — mindig jelen vannak szerencsétlen, sőt olykor szerencsés nők, akik a törtető fölfelé haladásához lépcsőfokot nyújtanak. Csák Gyula regénye (Ember a kövön, Szépirodalmi) semmi esetre sem karrierregény, a női figurák azonban kísértetiesen emlékeztetnek azokra a bizonyos lépcsőfokéra, amelyek, persze, itt mindenképpen lefelé vezetnek. Lefelé, valahová a főhős morális nullpontjához, ugyanakkor — talán nem haragszik meg Csák Gyula a szójátékért — ezek a nőalakok kifelé is vezetnek, sajnos, a valóságból. Nem arról van szó, mintha ilyen extremitásokkal nem találkozhatnánk, sőt, valószínű létszámuk még az extrém fogalmát is megkérdőjelezheti. Mégis, egy regényben, ahol csak ők és hozzájuk lényegüket tekintve hasonlók vannak jelen, már nem extremitásként jelentkeznek, hanem szándékolt különcködésként, ha mégannyira nem azok is. Az pedig egészen bizonyos, hogy az ötvenes évek politikai atmoszféráját csak igen homályosan lehet ilyen periférikus jelenségeken át megmutatni, s ebben vajmi keveset segít az olykor — nem is túl érzékeny, intellektusnak pedig egészen gyatra — rezonőrként szerepeltetett főhős. Nem azt vitatom én, hogy meghatároznak-e egy embert általa vállalt, elfogadott szituációk. De azt igen, hogy bármilyen ember bármilyen esetleges szituációban a műalkotás, a regény általánosító típusául szolgálhat. És ezzel még csak nem is a konvencionális értelemben vett típusalkotást kértem számon, holott tehetném, mivel Csák regénye formáját tekintve meglehetősen hagyományos. Mintha túlontúl is szigorúan kérném számon írásától a realitást, talán kinyilatkoztatásnak tetszhetnek kritikusi elveim. Két dolgot tudok mentségemre fölhozni. Egyik, hogy a felidézett korszak ábrázolása, elemzése egyre sürgetőbb adóssága irodalmunknak, sőt mondhatom így: művészetünknek. Másik érvem kissé szubjektívebb. Azt gondolom ugyanis, Csáktól kaptam felhatalmazást a szigorúságra, pontosabban korábbi műveitől, leginkább a Mélytengeri áramlástól, amelynek pontos és tárgyszerű valósága, hitem szerint, biztosan jelöli ki a szerzővel szemben fölállítható normákat. És persze, említhetném riportjait, szociográfiáit, amelyekben minden objektivitásuk ellenére kitapinthatóan jelen van írójuk indulata, szenvedélye. Nem kell Csáknak megsértődnie, ha azt mondom, jobbak ezek az írásai, mert az irodalomban, szerencsére, nem létezik olyan hierarchia, amely az egyes műfajokat fölé és alá rendelné egymásnak. Az Ember a kövön megalkotásával az író önmaga legjobb eszközeit hagyta el egy átgondolatlan kaland kedvéért. Egyúttal azonban tanulságos kaland is ez: az extremitás olykor nem jelent még csak érdekességet sem. Mindezt elmondva szeretném magamnak fenntartani a tévedés jogát, s szívem szerint annak örülnék legjobban, ha legközelebb Csák Gyula cáfolná vélt igazamat akár regénnyel is. Mivel nem lebeszélő szándékkal tagadtam a műfaji hierarchiát sem, Fábián László éves újságírói múlt, egy közös kiadású verseskötet és háromezer újságcikk jelzi útját. Könyvét ez utóbbiakból válogatta össze: főként emlékezés, visszatekintés ez egy körülbelül harmincéves múltra, olykor lompos, nehéz mondatokban, nem is kevés stiláris döccenővel. Az irodalommal való találkozását, tanítóit, tanárát, mintaképeit, patrónusait idézi meg fájó, kissé szentimentális nosztalgiával, tiszteletreméltó közéleti hevülettel. Füst Milán, Radnóti, Kassák, Fodor József, Bóka László, Devecseri Gábor társaságában forog az ifjú irodalmár, és ezt nem tudja elfelejteni a mai publicista. Rossz érzés olvasni, hogy a tizenhétéves korban elvetélt költő később azt írja: „1944 végi és 1945 eleji debreceni élményeim csikorgó humorukkal egyre elodázhatatlanabbul regénybe kívánkoznak.” Antal Gábor nincs egyedül, mert egy másik publicisztikai kötetben — óhatatlanul szemügyre kell venni a többit is, ha az ember egyről ír — hosszabb fejtegetések után ilyen felkiáltásra bukkanok: „De hát erről inkább drámát kellene írnom!” Ám hol vannak a drámák, hol a regény? Csupán a múlt emlékei, egy-két heves, önérzetes munkahipotézis — ez van. Ambrus Z. Miklós Kozmikus sértődés A gazdaságirányítás új rendszere és a vele együttjáró tudati-lelkialkati változás szünteti majd meg a társadalom úgyszólván minden rétegében ott lappangó, mármár a kozmoszba irányuló sértődést — vallja Antal Gábor a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában megjelent Egy szál gyertya című publicisztikai kötetének egyik írásában. Mint jószemű publicista felismeri, hogy nemcsak az irodalomból élők, az Irodalmi Lexikonban elkönyvelt szerzők tudnak jó esszékötetet írni, hanem Magyar Imre gyakorló orvos, országos hírű belgyógyász, Korányi Sándor egykori tanítványa is. Idézi Magyar professzort: „A hivatalnokok, a tisztviselők, a mai gyárak vezetői, a különböző értelmiségiek a régieknél jobb körülmények között végezhetik munkájukat. Mégis sok a sértődöttségbe zárkózó ember, és a munkások között is mennyi a sértődött!” Egyik ismerősét említi még Antal; az illető évekig feleslegesnek érzett munkát végzett, de nem mert szólni, nem mert változtatni, végül is nyombélfekélyt kapott. Antal Gábor kötete létrejöttének ez a sértődés-motívum adja meg pszichikai magyarázatát. Antal Gábor neve ugyanis nem található az Irodalmi Lexikonban. Pedig huszonöt Csikorgó kapuk Az olvasó valaha ugyanolyan tetszéssel fogadta V. Pratolini firenzei történeteit, mint a velük sok szempontból egyírású filmeket: a Biciklitolvajokat, a Róma nyílt várost és a többit Ezekből az olasz valóság szólt a maga szemérmetlen kendőzetlenségében, egy fasizmustól és háborútól sújtott ország mutatta meg számtalan nyomorúságát. A filmművészek csakhamar új szemlélet, új megközelítés kialakítására kényszerültek, hiszen az élet roppant mértékben változott körülöttük... Az elviselhetetlen nyomor és munkanélküliség, a nyílt és erőszakos politikai harcok kora lejárt, bár kevésbé dramatikusan és egyértelműen tovább élt mindez. Új könyvében (A kapukon kívül, Kossuth) Pratolini a jelen bonyolultabb, kevésbé polarizált problémáihoz kíván közel férkőzni. Így kapnak fontos szerepet regényében az aktuális politikai események, az olasz munkásmozgalom fény- és árnyoldalai, nézetek és gondolatmenetek, melyekben nem nehéz a közelmúlt divatos elméleteire ismernünk. A szegény szerelmesek krónikája (1946) hőseiben a kor bizonyos valóságos lehetőségei testesültek meg, és így személyes összecsapásuk egyúttal történelmi erők összecsapása is volt. A kapukon kívülben ezt az egyénítettséget Pratolini a történelmi-politikai események nyers, megformálatlan közlésével kívánja pótolni. Azzal tehát, hogy életanyagban közelebb jutott a jelenhez, sőt szinkronba is került vele, ábrázolásmódban egyszerűsítővé, ugyanakkor nehézkessé vált. A fiatal hős, Bruno Santini életútja felidézett emlékfoszlányok, beszélgetések és elmélkedések fárasztó váltakozásából bontakozik ki. A szaggatott, erőltetett előadás nem tekinthető pusztán technikai melléfogásnak. Az ifjú, aki öneszmélése során szembekerül a körülötte élő felnőttek hazug konvencióival és üres életkereteivel, már régóta egyik központi hőse az irodalomnak, így Bruno Santinit ismerősünkként köszönthetjük, hiszen lelkiismeretesen végigjára az ilyesfajta hősök kötelező útját. Sorsának szakaszai jól ismert sémává állnak össze: az önvizsgálat, szembekerülés a családdal, a felnőttek védekező szerepjátszásainak elutasítása, csalódások barátokban, szerelmekben, majd a kényszerű kompromisszumok, mindez a beilleszkedés egy-egy fázisa. Mert végül is ifjúságának lázadozásai elcsendesednek. Megnyílnak előtte az áhított gyár kapui, meghalt szerelme helyét elfoglalja egy kevésbé varázslatos, de megnyugtatóan hétköznapi lány. És így Bruno Santini felnőtté, higgadtabbá, de átlagosabbá válik. Józan szkepticizmussal áll a „kapuk előtt”. A forradalom és az első szerelem eltűnt életéből, egyedül az igazság birtoklásának vágyát őrizte meg. A polgári irodalomból átvett életútséma körvonalait jobbára csak esetleges aktualitásokkal tölti ki Pratolini, így a fiatal munkás harca a tisztánlátásért, csalódásai és elveszett illúziói csupán alkalmat adnak arra, hogy az író sajátos, elvont baloldaliságát szinte a maga elsődleges publicisztikus megnyilvánulásában juttassa szóhoz, s hogy mindezt a fiatal nemzedék — más okokra visszavezethető — türelmetlenségével erősítse fel. Néhány apró epizód, egy-két érzékletesen megformált figura, sőt még a túlzottan érzelmes szerelmi szál is a régi Pratolinit idézi, akinek írásaiban még nem puszta eszmék, hanem valóságos emberek álltak egymással szemben. Fábri Anna