Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1969-08-02 / 31. szám - Kis Pintér Imre: A túloldalon? • Fiatal kritikusok fóruma • Ladányi Mihály: A túloldalon (Magvető) (6. oldal) - Szalai Anna: Tabló vagy portrék • Fiatal kritikusok fóruma • Hegedüs Géza: Kettesben a tragédiával (Szépirodalmi) (6. oldal) - Ferenczy Erika: Jelentés a háborúról • Fiatal kritikusok fóruma • Hans Habe: Ha elesnek mellőled ezeren… (Kossuth) (6. oldal) - Fábián László: Kifelé a valóságból • Fiatal kritikusok fóruma • Csák Gyula: Ember a kövön (Szépirodalmi) (6. oldal) - Ambrus Z. Miklós: Kozmikus sértődés • Fiatal kritikusok fóruma • Antal Gábor: Egy szál gyertya (Szépirodalmi) (6. oldal) - Fábri Anna: Csikorgó kapuk • Fiatal kritikusok fóruma • V. Pratolini: A kapukon kívül (Kossuth) (6. oldal)

FIATAL KRITIKUSOK FÓRUMA A túloldalon? Az indulás tűztáncos idilljétől, a kívül­­rekedés ordas indulatain át mai groteszk iróniájáig, nagy utat járt be Ladányi Mi­hály tíz év alatt. Ez az út — az illúziók elvesztésének története — Ladányinál le­het végletesebb, látványosabb, mégse tér­ne el lényegesen annyi más közügyekre ér­zékeny fiatal költőétől. Különlegessé, je­lentőssé attitűdje teszi, hogy „túloldalról”, mintegy „törvényen kívül”, saját törvényei szerint fogalmazza újra a valóságot, hogy bizonyosságaiban megvesztegethetetlen, hogy máig megőrizte az első mondaniva­lót, a „kölyökkor álmait”. Alighanem ko­­noksága avatta költővé, emelte sok jó és rossz versével együtt is líránk élvonalá­ba. Új verseit forgatva (A túloldalon, Mag­vető) egyre biztosabb a véleményem, hogy ez a sok vitát kiváltó költészet mindin­kább megtisztul esetlegességeitől, felnő önmaga esztétikai lehetőségeihez. Hogy a „túloldal” a kiskocsmák, vestik érzékletes kamasz­ lázadásán túl, valóban lényegi szembenállás minden manipulációval, éle­tünk megannyi hamis külsőségével. Ladá­nyi végül is sikeresen valósítja meg a korszerű politikus költészet egyik legmeg­győzőbb változatát. Stilizáltan bár, még­is a legtöbbször hitelesen éli át szűkebb élményeiben a század kétélű lényegét, nyugtalanító-imponáló nagyságát, etiku­san kínlódja végig azt a Kafka óta fogva­­cogtató dilemmát, hogy szűkreszabott ér­dekeink, irányelveink, szerepeink kavar­gásában, nehezen követhető áttételek és elidegenítő hatások között nem sikkad-e el maga az ember, az öntörvényű személyi­ség. Versei a teljes élet kategorikus impe­ratívuszát bújtatják, csakúgy mint a fel­vett igazszájú csavargó szerep, a szóki­mondó szertelenség is egyszerre rejti a hétköznapok nosztalgiáját a forradalmi romantika iránt és a költő hivatás egy ré­gi — nálunk kivált hagyományos —, mes­­sianisztikus értelmezését. A költészet La­dányinál így önmagán túlmutató életfor­ma lehet: pótlék ugyan, mégis a vágyott heroikus élet legjobb szurrogátuma. Mindezt egyénien. Ha olykor az ösztö­­nösség aránytévesztéseivel, mégis az ösz­­tönösség annyiszor láttató-sűrítő találatai­val, közvetlenségével, életszagával. Szavai egyre pontosabbak. Lassan már az az any- Jiyisca áhított „hősi dal” is megíródik, bár nem — mint egykor akarta — a „felfe­dezők és Italozok” napfényes gondtalansá­gával, sokkal inkább ahogy ebben a füst­­szagú, bonyolult században illőbb, indi­­rektebb, szkeptikusabb, törtfényűbb lobo­­gással, a század szegénylegényeinek a fin­torával, akiket nemigen lehet már hadova dumával átejteni, akik azért nagyon is tudják, hogy költőnek lenni ritkán volt felelősebb hivatal. „Tad, keserves, konok, izgatott és álmodni-unita szavakat keresek ... Arról, hogy ti vagytok mégis az erősek a világban, és te vagy a jobb itt akkor is, ha kocsmanóták büdösödnek a szádban.” Ebből a szemszögből a világmegváltás alighanem mindig időszerű. S Ladányi poézise azért válhatott líránk integráns ré­szévé, mert társadalmi igénynek, minden­napok megfogalmazatlanul is fontos érzel­meinek a kimondása. Más oldalról pedig ez a sokáig hagyománytalannak, rokonta­lannak vélt vagánylíra kapcsolódni látszik most már a kortárs magyar költészet leg­nagyobb igényűnek sejthető vonulatához, Nagy László és társai etikus teljességéhez is. Persze csak ha az élmény nem váltó­dik aprópénzre, ha a magatartásból nem lesz modor. A túloldalon erre — érzésem szerint — garanciát ígér. Kis Pintér Imre hat, melyeket egy természetes fejlődési folyamat önmagától nem termelt ki. Hegedűs Géza több kötetre tervezett re­gényciklusa (Európa közepén) ilyen hiány­pótlásra, balzaci méretű tabló megvaló­sítására törekszik. Új regénye (Kettesben a tragédiával, Szépirodalmi) e ciklus ti­zenkettedik része. Regénye alapötlete, hogy egy fiatal szí­nésznő megkapja Az ember tragédiájának Éva szerepét, és újraolvasva a jól ismert sorokat, feleleveníti életét, melynek részei beilleszthetők a Tragédia egyes jeleneteibe. A felvillanó élethelyzetekben színre lép egy évtized (1944—54) minden fontos ese­ménye, szereplője. A nagypolgári család­tól a pusztavári színházig vezető úton ott találjuk a fasizmus borzalmait, az ausch­witzi haláltábort, a felszabadulást követő évek rövid ideig tartó őszinte lelkesedé­sét, felszabadult örömét, majd a 49—53-as évek látszat őszinteségét, erőltetett lelke­sedését, végül a lassan érkező változást, az értékrendek helyreállítását, melynek regénybeli szimbóluma a Tragédia színre­­vitele. Nem hiányzik a regényből az év­tized egyetlen jelentős eseménye, egyet­len jellemző típusa sem. Alakjai körében megtaláljuk minden réteg, csoport képvi­selőjét. Mivel ilyen széles körből válogat­ja szereplőit, politikai meggyőződések ár­nyalatbeli különbségeit is felvázolja. Nyíl­tan, kendőzetlenül ábrázolja az ötvenes évek­ politikai viszonyait. Ez az ismeret­­közlő gazdagság és érdekesség a regény­nek valóban nagy erénye. Mi hiányzik mégis? Az a rendező elv, összefogó erő, mely lehetővé tenné, hogy ne portrék sorozatát, jellemek felsorolását, politikai nézetek puszta számbavételét kapjuk, hanem összetartozó, egymáshoz szervesen kapcsolódó esemény, és jellem­sort, mely a tényleges tablók sajátja. Az író természetesen kereste ezt a rendező, összefogó erőt. És a Tragédiában próbál­ta megtalálni. A regény kerete — a visz­­szatérő Madách-idézetek sora — azonban nem képes a különálló portrékat tablóvá szervezni.­­ A regény szerkezetének biztosítását az ábrázolt évtized lényegi vonásaiban és nem egy kívülről bevitt keretben lett vol­na jó megtalálni. Akkor olvasói örömünk is teljesebb lenne. Szalai Anna Tabló vagy portrék A tizenkilencedik század örökségeként a huszadik század elejének legnagyobb iro­dalmi törekvése az volt, hogy hiteles tár­sadalmi tablón rögzítse a fennálló viszo­nyokat, az ezekhez kapcsolódó életformá­kat, jellemeket. A huszadik század minden újabb évtizede csak növelte a távolságot a társadalmi körkép igénye és a megvaló­sítás lehetősége között. A nyugati iroda­lomban rövid időre a nagy családregények követték a balzaci hagyományokat. Hazai irodalmi fejlődésünk egyik sajátja, hogy nem rendelkezünk sem Balzac-féle széles társadalmi tablóval, sem Thomas Mann-i vagy Galsworthy-féle korszakokat átölelő családregényekkel. Ehhez a sajá­tos irodalmi fejlődéshez tartozik a sajá­tos óhaj: utólag pótolni azokat a hiányt­ Jelentés a háborúról ,„Ve félj az éjjeli rettegéstől, és a nappali repülő nyíltól. Az éjszaka kegyetlenkedő dögtől, és a délben pusztító döghaláltól. Ha elesnek mellőled ezeren, és jobb kezed fe­löl tíezeren, mindazonáltal te hozzád nem közélg­et.” Hans Habe Ha elesnek mellőled ezeren... című könyvének (Kossuth) e Zsoltárok Könyvéből vett mottója az írói szándék lényegét hordozná. Ez a bibliai megfogal­mazású, gazdag lehetőségű indíttatás azon­ban elvész a mű megvalósítása során. Mert összegezésként meg kell állapítani: talán csak maga az anyag — melyet Hans Habe a könyvben feldolgoz — közelíti meg nagyságrendben a 91. zsoltár gondolati gazdagságát, mélységét és tömörségét. Az a sajátosan komplex helyzet, amelyben Habe, a magyar származású, németek el­len harcoló „francia” katona élt, az adott körülmények többsíkú, elmélyült felméré­sére kínált volna lehetőséget. A könyv mégsem lett több hiteles élménybeszámo­lónál, egy érzékeny publicista és jószemű újságíró körültekintő, szubjektív hangté­telű riportázsánál. Kétségtelen, a leggyorsabb eredménye­ket a riport módszerei kínálják. Ez eset­ben a háború, a rettegés és halálközelség adta szenzáció rögzítése, a kor és körül­mények légkörének megteremtése, a pil­lanatnyi történelem felvázolása. A szen­vedések nagy köre azonban nem zárul az események mögöttes értelmének láttatásá­­val. Az író a látható anyaghoz nem sokat fűzött. A jórészt külföldiekből verbuvá­lódott 21. önkéntes Ezred katonájaként részt vett az 1940-es esztendő német—fran­cia villámháborújában, s most a francia frontszakasz életének, hétköznapjainak metszetét nyújtja át e lapokon a magyar olvasónak. Sajnos, csaknem harminc éves késéssel. A könyv 1941-ben jelent meg először az Egyesült Államokban. Akkoriban nagy kö­zönségsikere volt, majdnem húsz nyelvre fordították le. Érthető volt e siker — po­litikai időszerűség magyarázta. Az idősze­rűség eltűntével mi maradt? Maradt az, hogy ez a mű őszinte és becsületes írás, nézőpontja rokonszenves, eszméit vállalná lehet, élményei, indulatai, figurái — bár csupán futólag körvonalazottak — való­­szerűek. Szellemi izgalmat azonban nem okoz, a felismerés örömét nem szerzi meg, a nagy találkozás — az író és téma talál­kozásának­­ maradandó élményét sajnos, nem adja meg. Ferenczy Erika Kifelé a valóságból A magyar karrier-regényben — nyil­vánvaló külföldi minták hatására — min­dig jelen vannak szerencsétlen, sőt olykor szerencsés nők, akik a törtető fölfelé hala­dásához lépcsőfokot nyújtanak. Csák Gyu­la regénye (Ember a kövön, Szépirodalmi) semmi esetre sem karrier­regény, a női figurák azonban kísértetiesen emlékeztet­nek azokra a bizonyos lépcsőfokéra, ame­lyek, persze, itt mindenképpen lefelé ve­zetnek. Lefelé, valahová a főhős morális nullpontjához, ugyanakkor — talán nem haragszik meg Csák Gyula a szójátékért — ezek a nőalakok kifelé is vezetnek, saj­nos, a valóságból. Nem arról van szó, mintha ilyen extremitásokkal nem talál­kozhatnánk, sőt, valószínű létszámuk még az extrém fogalmát is megkérdőjelezhe­ti. Mégis, egy regényben, ahol csak ők és hozzájuk lényegüket tekintve hasonlók vannak jelen, már nem extremitásként je­lentkeznek, hanem szándékolt különckö­désként, ha mégannyira nem azok is. Az pedig egészen bizonyos, hogy az ötvenes évek politikai atmoszféráját csak igen ho­mályosan lehet ilyen periférikus jelensé­geken át megmutatni, s ebben vajmi ke­veset segít az olykor — nem is túl érzé­keny, intellektusnak pedig egészen gyat­ra — rezonőrként szerepeltetett főhős. Nem azt vitatom én, hogy meghatároz­­nak-e egy embert általa vállalt, elfoga­dott szituációk. De azt igen, hogy bármi­lyen ember bármilyen esetleges szituáció­ban a műalkotás, a regény általánosító típusául szolgálhat. És ezzel még csak nem is a konvencionális értelemben vett típus­alkotást kértem számon, holott tehetném, mivel Csák regénye formáját tekintve meglehetősen hagyományos. Mintha túlontúl is szigorúan kérném számon írásától a realitást, talán kinyilat­koztatásnak tetszhetnek kritikusi elveim. Két dolgot tudok mentségemre fölhozni. Egyik, hogy a felidézett korszak ábrázolá­sa, elemzése egyre sürgetőbb adóssága iro­dalmunknak, sőt mondhatom így: művé­szetünknek. Másik érvem kissé szubjek­tívebb. Azt gondolom ugyanis, Csáktól kaptam felhatalmazást a szigorúságra, pontosabban korábbi műveitől, leginkább a Mélytengeri áramlástól, amelynek pontos és tárgyszerű valósága, hitem szerint, biz­tosan jelöli ki a szerzővel szemben fölál­lítható normákat. És persze, említhetném riportjait, szociográfiáit, amelyekben min­den objektivitásuk ellenére kitapintha­­tóan jelen van írójuk indulata, szenvedé­lye. Nem kell Csáknak megsértődnie, ha azt mondom, jobbak ezek az írásai, mert az irodalomban, szerencsére, nem létezik olyan hierarchia, amely az egyes műfa­jokat fölé és alá rendelné egymásnak. Az Ember a kövön megalkotásával az író önmaga legjobb eszközeit hagyta el egy átgondolatlan kaland kedvéért. Egyút­tal azonban tanulságos kaland is ez: az extremitás olykor nem jelent még csak érdekességet sem. Mindezt elmondva szeretném magamnak fenntartani a tévedés jogát, s szívem sze­rint annak örülnék legjobban, ha legkö­zelebb Csák Gyula cáfolná vélt igazamat akár regénnyel is. Mivel nem lebeszélő szándékkal tagadtam a műfaji hierarchiát sem, Fábián László éves újságírói múlt, egy közös kiadású verseskötet és háromezer újságcikk jelzi útját. Könyvét ez utóbbiakból válogatta össze: főként emlékezés, visszatekintés ez egy körülbelül harmincéves múltra, oly­kor lompos, nehéz mondatokban, nem is kevés stiláris döccenővel. Az irodalommal való találkozását, tanítóit, tanárát, minta­képeit, patrónusait idézi meg fájó, kissé szentimentális nosztalgiával, tiszteletre­méltó közéleti hevülettel. Füst Milán, Rad­nóti, Kassák, Fodor József, Bóka László, Devecseri Gábor társaságában forog az ifjú irodalmár, és ezt nem tudja elfelej­teni a mai publicista. Rossz érzés olvasni, hogy a tizenhétéves korban elvetélt költő később azt írja: „1944 végi és 1945 eleji debreceni élményeim csikorgó humoruk­kal egyre elodázhatatlanabbul regénybe kívánkoznak.” Antal Gábor nincs egyedül, mert egy másik publicisztikai kötetben — óhatatlanul szemügyre kell venni a töb­bit is, ha az ember egyről ír — hosszabb fejtegetések után ilyen felkiáltásra bukka­nok: „De hát erről inkább drámát kellene írnom!” Ám hol vannak a drámák, hol a re­gény? Csupán a múlt emlékei, egy-két he­ves, önérzetes munkahipotézis — ez van. Ambrus Z. Miklós Kozmikus sértődés A gazdaságirányítás új rendszere és a vele együttjáró tudati-lelkialkati változás szünteti majd meg a társadalom úgyszól­ván minden rétegében ott lappangó, már­­már a kozmoszba irányuló sértődést — vallja Antal Gábor a Szépirodalmi Könyv­kiadó gondozásában megjelent Egy szál gyertya című publicisztikai kötetének egyik írásában. Mint jószemű publicista felismeri, hogy nemcsak az irodalomból élők, az Irodalmi Lexikonban elkönyvelt szerzők tudnak jó esszékötetet írni, hanem Magyar Imre gyakorló orvos, országos hí­rű belgyógyász, Korányi Sándor egykori tanítványa is. Idézi Magyar professzort: „A hivatalnokok, a tisztviselők, a mai gyá­rak vezetői, a különböző értelmiségiek a régieknél jobb körülmények között végez­hetik munkájukat. Mégis sok a sértődött­ségbe zárkózó ember, és a munkások kö­zött is mennyi a sértődött!” Egyik ismerő­sét említi még Antal; az illető évekig fe­leslegesnek érzett munkát végzett, de nem mert szólni, nem mert változtatni, végül is nyombélfekélyt kapott. Antal Gábor kö­tete létrejöttének ez a sértődés-motívum adja meg pszichikai magyarázatát. Antal Gábor neve ugyanis nem található az Irodalmi Lexikonban. Pedig huszonöt Csikorgó kapuk Az olvasó valaha ugyanolyan tetszéssel fogadta V. Pratolini firenzei történeteit, mint a velük sok szempontból egyírású filmeket: a Biciklitolvajokat, a Róma nyílt várost és a többit Ezekből az olasz való­ság szólt a maga szemérmetlen kendőzet­­lenségében, egy fasizmustól és háborútól sújtott ország mutatta meg számtalan nyomorúságát. A filmművészek csakhamar új szemlélet, új megközelítés kialakítására kényszerültek, hiszen az élet roppant mér­tékben változott körülöttük... Az elviselhe­tetlen nyomor és munkanélküliség, a nyílt és erőszakos politikai harcok kora lejárt, bár kevésbé dramatikusan és egyértelműen tovább élt mindez. Új könyvében (A kapu­kon kívül, Kossuth) Pratolini a jelen bo­nyolultabb, kevésbé polarizált problémái­hoz kíván közel férkőzni. Így kapnak fon­tos szerepet regényében az aktuális politi­kai események, az olasz munkásmozgalom fény- és árnyoldalai, nézetek és gondolat­­menetek, melyekben nem nehéz a közel­múlt divatos elméleteire ismernünk. A sze­gény szerelmesek krónikája (1946) hősei­ben a kor bizonyos valóságos lehetőségei testesültek meg, és így személyes összecsa­pásuk egyúttal történelmi erők összecsa­pása is volt. A kapukon kívül­ben ezt az egyénített­­séget Pratolini a történelmi-politikai ese­mények nyers, megformálatlan közlésével kívánja pótolni. Azzal tehát, hogy élet­anyagban közelebb jutott a jelenhez, sőt szinkronba is került vele, ábrázolásmód­ban egyszerűsítővé, ugyanakkor nehézkes­sé vált. A fiatal hős, Bruno Santini élet­útja felidézett emlékfoszlányok, beszélge­tések és elmélkedések fárasztó váltakozá­sából bontakozik ki. A szaggatott, erőlte­tett előadás nem tekinthető pusztán tech­nikai melléfogásnak. Az ifjú, aki öneszmélése során szembe­kerül a körülötte élő felnőttek hazug konvencióival és üres életkereteivel, már régóta egyik központi hőse az irodalom­nak, így Bruno Santinit ismerősünkként köszönthetjük, hiszen lelkiismeretesen vé­­gigjára az ilyesfajta hősök kötelező útját. Sorsának szakaszai jól ismert sémává áll­nak össze: az önvizsgálat, szembekerülés a családdal, a felnőttek védekező szerep­­játszásainak elutasítása, csalódások bará­tokban, szerelmekben, majd a kényszerű kompromisszumok, mindez a beilleszkedés egy-egy fázisa. Mert végül is ifjúságának lázadozásai elcsendesednek. Megnyílnak előtte az áhított gyár kapui, meghalt szerelme helyét elfoglalja egy kevésbé va­rázslatos, de megnyugtatóan hétköznapi lány. És így Bruno Santini felnőtté, hig­gadtabbá, de átlagosabbá válik. Józan szkepticizmussal áll a „kapuk előtt”. A forradalom és az első szerelem eltűnt éle­téből, egyedül az igazság birtoklásának vágyát őrizte meg. A polgári irodalomból átvett életútsé­­ma körvonalait jobbára csak esetleges ak­tualitásokkal tölti ki Pratolini, így a fia­tal munkás harca a tisztánlátásért, csaló­dásai és elveszett illúziói csupán alkalmat adnak arra, hogy az író sajátos, elvont bal­­oldaliságát szinte a maga elsődleges­ pub­­licisztikus megnyilvánulásában juttassa szóhoz, s hogy mindezt a fiatal nemzedék — más okokra visszavezethető — türel­metlenségével erősítse fel. Néhány apró epizód, egy-két érzéklete­sen megformált figura, sőt még a túlzottan érzelmes szerelmi szál is a régi Pratolinit idézi, akinek írásaiban még nem puszta eszmék, hanem valóságos emberek álltak egymással szemben. Fábri Anna

Next