Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-30 / 35. szám - Cseres Tibor: Találkozás a háborúval (3. oldal) - Ezüst György: Gyász • kép (3. oldal) - Várkonyi Nagy Béla: Folt a visszapillantó tükörben • vers (3. oldal)
VÁRKONYI NAGY BÉLA: Folt a visszapillantó tükörben (1939 szeptember) Hamufellegek ököryása tekeredett a világfára; futószalagon gyártott máglyák arasznyi létem körülzárták. Teremtő vágyam elvetéltem —a meddő magház a cselvetésben. "Micsoda terhelt emberöltő: jóság-jászolból — kígyóbölcső, hajfonat, fogsor ölbe fogva, s belapátolva vagonokba ... Fut a szerelvény, — merre, merre küldi a tébolyt menetrendje? ‘Nincs szemaforja, állomása, sziréna-jajjal lép a tájba, » s vágtat, mint vége-láthatatlan tűzfoltos szörny a kárhozatban ... Nézem a tükröt s nem felejtek, foglya vagyok a rettenetnek, a rontás vackán szült napoknak — • baltákkal támadt rám a korszak. Az a szeptember arcot váltva csóvát dobott a világfára; szűkölt a lélek — rangját vesztve állig süppedt a végletekbe. Lángol a felhő — most is látom, hamu a számban s dobhártyámon, futószalagon gyártott végzet, valahány isten — mind elvérzett. m CSERES TIBOR: Találkozás a háborúval A civil arra tud emlékezni, hogyan találkozott a háborúval. Ha katonának vitték , milyen volt addig az élete, s milyen lett azután. Mit gondolt addig és mit azután. Mi másképpen emlékezünk ezekre a napokra. Mi sorlegénység voltunk, a karpaszományosok is. A gyorsdandár tisztiiskolájának végeztével — július utolján varrtuk fel a második csontcsillagot, csapathoz kerültünk Kassán. Valamennyien rajparancsnoki beosztást kaptunk. Extraruhám még nem volt, csak az őrségekre emlékszem, négy-ötnaponként kerültem rajommal a Jahodna mögé. Újságot alig olvashattunk, a világeseményekről csak a rapiparancsokból értesültünk, késve és meglehetős torzításokkal. Ha az azóta napvilágra került diplomáciai okmányokat lapozom, úgy látom azonban, mégsem voltunk egészen tudatlanok a világ dolgai felől. Bár a felső vezetés szándékairól elég kevés sejtelmünk lehetett. Ha olvashattunk is valamit arról például, hogy a danzigi hatóságok a lengyel vámtisztviselők és határőrök működését akadályozzák, hogy a lengyel kormány emiatt egyes danzigi élelmiszerek kengyel területre való szállítását betiltotta —, mondom, ha olvashattunk is effélét, vajon mit jelentett ez nekünk? Talán úgy gondoltuk, a margarint, meg a sósheringet majd csak eladják a danzigiak, s akkor rendbejön minden. Ez a két árucikk kapott ugyanis tilalmat. A fene gondolta, hogy ez a háborút jelenti. A magyar miniszterelnök július 24-i leveléről persze nem értesültünk, s benne arról, hogy „Magyarország, amenynyiben az adott körülményekben nem áll be komoly változás, erkölcsi meggondolásokból nincs abban a helyzetben, hogy hadműveleteket kezdjen Lengyelország ellen”. Hitlernek és Mussolininak szólt e levél, s azt sem tudtuk, szerencsére, hogy a Führer neheztelése miatt a magyar kormány kérte, hogy ezt a levelet tekintsék meg nem történtnek, el nem küldöttnek. Én, mint rajparancsnok, magánemberként aligha tehettem volna ilyet. Talán éppen a levélvisszavonás napján történt, hogy első ízben tábori őrsbe kellett vinni zajomat. Furcsa helyzet volt, sem mögöttünk, sem előttünk tábor sehol. A tisztiiskolában tanultakhoz képest nem is kaptam értelmes eligazítást vagy parancsot a teendőkre. A Jahodnán, Kassa ismert szép hegyén túl, az erdő és völgy mélyén, egy északnyugatról délkeletre csörgedező gyors patak partján, az akkori szlovák határ felé kellett vigyázkodnunk. Erre is, amarra is vagy tizenöt kilométernyire minden lakott helytől. Szállásunk kalyiba a patak partján. Abban kell töltenünk kétszer huszonnégy órát, elzárva a világtól. A szűk völgybe csak kora reggel eütött a nap. Szórakozásul azután csak a patak maradt, s a keskeny víz fölött egy gyors malmocska, kalyibánk közelében. A friss forgású malom azonban nem valami őrlő gépet, hanem kovácsokat hajtott: két egyszerű faragású fakovács fakalapácsával ütemesen faüllőt vert. Amint a vízikerék forgott alattuk. Nyilván az előttünk őrködő rajok valamelyikének műve. Járhattak itt már felettes szemlélők, azoknak is nyilván tetszett Amint megérkeztünk, kiállítottam a köteles három őrt, s a többiek a kovács-malmot nézték. Egyik katonám — békési ezermesterféle — alázatosan engedélyt kért, hogy a vízi szerkezetet és a figurákat tökéletesíthesse. Megengedtem. Harmadnap, mikor a váltás megjött, a kovácsok formásabbak, munkájuk jóval szebb mozgású volt. Sőt, fentebb a patak folyásán egy második vízikerék alapjait is lerakta a mi emberünk. Pihenőnk közben történhetett, hogy a német külügyér közölte olasz kollégájával, hogy a danzigi kérdést rövidesen el fogja intézni. A kemény közléstől, mondják, még Mussolini is megriadt. De nem úgy a lengyelek. A varsói magyar követ azt jelenti, hogy Lengyelország minden tényezőjének elszántsága a háborúra ma is a legteljesebb mértékben fennáll. Jelenleg már a legszélesebb néprétegekbe begyökeredzett, meggyőződéssé vált az, hogy a gyűlölt németek fenyegetésének engedni egyértelmű volna a nemzeti becsület legsúlyosabb sérelmével. A magyar követ aztán megjegyzi, sem a hivatalos tényezők, sem a közvélemény túlnyomó többsége nem hisz a háború valószínűségében. Lengyelország és szövetségeseinek ereje — mondják — ma már túlszárnyalja a tekintélyállamok felkészültségét. Az angol—lengyel kölcsönös támogatásról rövidesen szerződést kötnek, a francia sajtóban utalás történt, arra, hogy e szövetségi szerződésben a megvédendő lengyel érdekek között Magyarország és Litvánia függetlensége is szerepel, vagy hallgatólagosan szerepelni fog. E jelentések ismeretében bizonyára nem csodálkoztunk volna, miért duzzasztják hirtelen hadiállományúra dandárunkat. Rajomat kassai tartalékosokkal egészítették ki. Került közöttük egy műbútorasztalos, bizonyos Molnár Ferenc, ötödnap a tábori őrségen derült ki mindez. Ezeket a kassai tartalékosokat arról ismerhetted fel, hogy jelentéseikből vagy kérelmeikből a kötelező alázatosan szócskát rendszerint s részben vagy egészben elsikkasztották. Ott, az erdei patak mellett, némi szemlélődés után, azt mondja ez a Molnár: Tessék megengedni, hogy oda a felső malmocskára két dolgozó parasztembert, mondjuk két aratót állítsunk, ő, a városi! Rendben van. Az ezermester békési származású fiúval egyetértésben kezdtek dolgozni, bár ő kifejezte, nem hiszi el, hogy vízszintes mozgásra lehessen szoktatni faragott embert. De azért segített. Másnap délutánra kőhajításnyira a kovácsoktól, munkába fogtak az aratók is, mélyre görnyedezve fagabonát arattak fasarlóval. Gépies mozgásukba az alkotók a megfelelő helyzetben valamelyes lassítást iktattak, a munka ettől egészen élethűnek látszott. — De miért sarlóval? — kérdeztem aztán. A kassai, láttam, hirtelenében nem tudott alkalmas választ adni, mégis kivágta magát: — A kasza törékeny lenne fából. Aznap meglepetésszerűen ellenőrzést tartott századosunk a tábori őrségen (a volt szigorú iskolaparancsnok!), nem szidott meg malmaink miatt sem. Csak arra intett, az eprész, gombász, gallyász asszonyokat, lányokat, ha csak nem gyanúsak, gyorsan bocsássuk tovább s ne álldogáljanak hosszasabban a malmocskák — őrhelyeink — mellett. A sarlókat s a kalapácsokat egybe, a kettőt együtt nem látta századosunk. Nyilván a távolság miatt. De én nyomban észrevettem, amint elment. Azért is szívesen egyeztem bele, hogy a tágas helyre, a két malom közé, még egy harmadik vízi erőmű alapjait vessék meg szorgos embereim. Kassai pihenőnkben felfigyelhettünk rá, hogy a németek egyre többet követelnek a lengyelektől: az egész tengermelléket, egész Sziléziát és valami nagyon nagy kölcsönt is. Tehát minden lengyel pépát. Azóta, hogy kassai civilek vegyültek közénk, most már világosan láttuk napról napra, hogy a lengyelek e követeléseket nem teljesíthetik. A kései diplomáciai iratokból sem derül ki több. S a hírlapi közleményekből csak azon csodálkoztunk, hogy a románok miért mozgósítanak, állítólag ellenünk. S lett volna egy pillanat, ha tudunk róla, amikor jól, sőt jobban értesülten mosolyogtunk volna, a magyar külügyminiszter szigorúan bizalmas Bukarestbe címzett utasításán. Csendben két hadtestet mozgósítottunk. Mi ezt már régesrégen tudtuk, hiszen a második malmot építették bevonult tartalékosaink. Váltásunk délben történt, a műbútorasztalos estefelé engedélyt kért, hogy lebonthassa a középső malom tevékenységét. Látszott, hogy valamiben töri a fejét. Ezekben a napokban rákényszerültünk néhány hírlapra. Arról nem értesültünk, hogy a magyar külügyminiszter riadtan megkérdezte, hogyan kell értelmezni anémet—orosz szerződést. Látszott, hogy küzdelem folyik a honi hírközlés módjában is. Szövetségeseink, a németek, felháborítónak nevezték és tűrhetetlennek a lengyelek kihívó magatartását. És hogy milyen rosszul bánnak a lengyelországi német kisebbséggel. S hogy mozgósítani is merészelnek. S ezt orcátlanul be is vallják. Lengyel hír kevesebb jelent meg a magyar lapokban, de mind azt mondta valahogy: nem ijedünk meg. Egyik újságban a debreceni nyári egyetem lelkes lengyel hallgatónője himnuszba illő szavakkal Magyarország délszaki szépségéről beszélt. Egy másik lap a lengyel— magyar barátságot méltatja és sajnálkozik, hogy sem lengyel szótár, sem nyelvtan, sem lengyel történelemkönyv nem könnyíti meg e baráti nép megismerését. A műbútorasztalos engedélyt kért, hogy Szabadidejében a laktanya területén is faragcsálhasson. Augusztus 27-én Varsóban a magyar és lengyel futballcsapatok barátságos mérkőzést játszottak. Diplomáciai iratokból tudom, hogy a magyar és román diplomaták ezalatt egymást hibáztatták nagyarányú mozgósításaik miatt s egymást állandóan barátságos szándékukról biztosítgatták. A német kormány a szeptember elsejéig terjedő időben viszont állandóan zsörtölődik a magyarok kétes magatartása miatt. A berlini magyar követ, aki eddig saját minisztere szája íze szerint jelentett, ettől a naptól fogva követeli, hogy a kormány változtasson eddigi németellenes politikáján. Ezen a napon a németek azt a hírt röpítették fel, hogy lengyel katonák megtámadtak egy határmenti német rádióállomást, ezek után visszaverték őket, s a német hadsereg teljes erejével Lengyelországra zúdult. Valamennyien tudtuk — s ezt később dokumentumok bizonyították —, hogy a rádióállomás megtámadását a németek rendezték meg, lengyel egyenruhában. Molnár honvéd, utóbb kiderült, e hír vételekor faragásait abbahagyta. Szeptember 3-án vagy 4-én kerültünk ismét tábori őrségbe s rebesgették, hogy utolszor, mert elvonul a dandár. Abban a két napban senki nem nyúlt a malmokhoz. Mire negyvennyolc óránk letelt, sietnünk kellett a dandár után. Ungvárra utaztunk, még feljebb a hegyek közé. Jöttek a lengyel menekültek, katonák, civilek, rongyosan, silány öltözékben, holmi nélkül, őket kellett fogadnunk. Igazából még akkor se hittük el, hogy megkezdődött,a háború. Ezüst György: Gyász