Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1969-08-30 / 35. szám - Cseres Tibor: Találkozás a háborúval (3. oldal) - Ezüst György: Gyász • kép (3. oldal) - Várkonyi Nagy Béla: Folt a visszapillantó tükörben • vers (3. oldal)

VÁRKONYI NAGY BÉLA: Folt a visszapillantó tükörben (1939 szeptember) Hamufellegek ököryása tekeredett a világ­fára; futószalagon gyártott máglyák arasznyi létem körülzárták. Teremtő vágyam elvetéltem —a meddő magház a cselvetésben. "Micsoda terhelt emberöltő: jóság-jászolból — kígyóbölcső, hajfonat, fogsor ölbe fogva,­­ s belapátolva vagonokba ... Fut a szerelvény, — merre, merre küldi a téboly­t menetrendje? ‘Nincs szemaforja, állomása, sziréna-jajjal lép a tájba, »­ s vágtat, mint vége-láthatatlan tűzfoltos szörny a kárhozatban ... Nézem a tükröt s nem felejtek, foglya vagyok a rettenetnek, a rontás vackán szült napoknak — • baltákkal támadt rám a korszak. Az a szeptember arcot váltva csóvát dobott a világ­fára;­­ szűkölt a lélek — rangját vesztve állig süppedt a végletekbe. Lángol a felhő — most is látom, hamu a számban s dobhártyámon, futószalagon gyártott végzet, valahány isten — mind elvérzett. m CSERES TIBOR: Találkozás a háborúval A civil arra tud emlékezni, ho­gyan találkozott a háborúval. Ha katonának vitték , milyen­ volt addig az élete, s milyen lett azután. Mit gondolt addig és mit azután. Mi másképpen emlékezünk ezek­re a napokra. Mi sorlegénység vol­­­tunk, a karpaszományoso­k is. A gyorsdandár tisztiiskolájának vé­geztével — július utolján varrtuk fel a második csontcsillagot, csa­pathoz kerültünk Kassán. Vala­mennyien rajparancsnoki beosztást kaptunk. Extraruhám még nem volt, csak az őrségekre emlékszem, négy-öt­­naponként kerültem rajommal a Jahodna mögé. Újságot alig olvashattunk, a vi­lágeseményekről csak a r­apipa­­rancsokból értesültünk, késve és meglehetős torzításokkal. Ha az azóta napvilágra került diplomá­ciai okmányokat lapozom, úgy lá­tom azonban, mégsem voltunk egé­szen tudatlanok a világ dolgai fe­lől. Bár a felső vezetés szándékai­ról elég kevés sejtelmünk lehe­tett. Ha olvashattunk is valamit ar­ról például, hogy a danzigi ható­ságok a lengyel vámtisztviselők és határőrök működését akadályoz­zák, hogy a lengyel kormány emiatt egyes danzigi élelmiszerek kengyel területre való szállítását betiltotta —, mondom, ha olvas­hattunk is effélét, vajon mit je­lentett ez nekünk? Talán úgy gon­doltuk, a margarint, meg a sós­­heringet majd csak eladják a dan­­zigiak, s akkor rendbejön minden. Ez a két árucikk kapott ugyanis tilalmat. A fene gondolta, hogy ez a háborút jelenti. A magyar mi­niszterelnök július 24-i leveléről persze nem értesültünk, s benne arról, hogy „Magyarország, ameny­­nyiben az adott körülményekben nem áll be komoly változás, erköl­csi meggondolásokból nincs abban a helyzetben, hogy hadműveleteket kezdjen Lengyelország ellen”. Hit­lernek és Mussolininak szólt e le­vél, s azt sem tudtuk, szerencsére, hogy a Führer neheztelése miatt a magyar kormány kérte, hogy ezt a levelet tekintsék meg nem történt­nek, el nem küldöttnek. Én, mint rajparancsnok, magán­emberként aligha tehettem volna ilyet. Talán éppen a levélvisszavonás napján történt, hogy első ízben tá­­bori őrsbe kellett vinni zajomat. Furcsa helyzet volt, sem mögöt­tünk, sem előttünk tábor sehol. A tisztiiskolában tanultakhoz képest nem is kaptam értelmes eligazí­tást vagy parancsot a teendőkre. A Jahodnán, Kassa ismert szép he­gyén túl, az erdő és völgy mélyén, egy északnyugatról délkeletre csör­gedező gyors patak partján, az ak­kori szlovák határ felé kellett vi­­gyázkodnunk. Erre is, amarra is vagy tizenöt kilométernyire min­den lakott helytől. Szállásunk kalyiba a patak partján. Abban kell töltenünk kétszer huszonnégy órát, elzárva a világtól. A szűk völgybe csak kora reg­gel eütött a nap. Szórakozásul azután csak a patak maradt, s a keskeny víz fölött egy gyors mal­mocska, kalyibánk közelében. A friss­ forgású malom azonban nem valami őrlő gépet, hanem kovácso­kat hajtott: két egyszerű faragású fakovács fakalapácsával ütemesen faüllőt vert. Amint a vízikerék forgott alattuk. Nyilván az előt­tünk őrködő rajok valamelyikének műve. Járhattak itt már felettes szemlélők, azoknak is nyilván tet­szett Amint megérkeztünk, kiállítot­tam a köteles három őrt, s a töb­biek a kovács-malmot nézték. Egyik katonám — békési ezermesterféle — alázatosan engedélyt kért, hogy a vízi szerkezetet és a figurákat tökéletesíthesse. Megengedtem. Har­madnap, mikor a váltás megjött, a kovácsok formásabbak, munká­juk jóval szebb mozgású volt. Sőt, fentebb a patak folyásán egy má­sodik vízikerék alapjait is lerakta a mi emberünk. Pihenőnk közben­ történhetett, hogy a német külügyér közölte olasz kollégájával, hogy a danzigi kérdést rövidesen el fogja intézni. A kemény közléstől, mondják, még Mussolini is megriadt.­­ De nem úgy a lengyelek. A var­sói magyar követ azt jelenti, hogy Lengyelország minden tényezőjé­nek elszántsága a háborúra ma is a legteljesebb mértékben fennáll. Jelenleg már a legszélesebb nép­rétegekbe begyökeredzett, meggyő­ződéssé vált az, hogy a gyűlölt németek fenyegetésének engedni egyértelmű volna a nemzeti­ becsü­let legsúlyosabb sérelmével. A ma­gyar követ aztán megjegyzi, sem a hivatalos tényezők, sem a köz­vélemény túlnyomó többsége nem hisz a háború valószínűségében. Lengyelország és szövetségeseinek ereje — mondják — ma már túl­szárnyalja a tekintélyállamok fel­­készültségét. Az angol—lengyel kölcsönös támogatásról rövidesen szerződést kötnek, a francia sajtó­ban utalás történt, arra, hogy e szö­vetségi szerződésben a megvéden­dő lengyel érdekek között Magyar­­ország és Litvánia függetlensége is szerepel, vagy hallgatólagosan sze­repelni fog. E jelentések ismeretében bizo­nyára nem csodálkoztunk volna, miért duzzasztják hirtelen hadi­állományúra dandárunkat. Rajo­mat kassai tartalékosokkal egészí­tették ki. Került közöttük egy mű­bútorasztalos, bizonyos Molnár Fe­renc, ötödnap a tábori őrségen de­rült ki mindez. Ezeket a kassai tartalékosokat arról ismerhetted fel, hogy jelentéseikből vagy kérel­meikből a kötelező alázatosan szócskát rendszerint s részben vagy egészben elsikkasztották. Ott, az erdei patak mellett, némi szemlélődés után, azt mondja ez a Molnár: Tessék megengedni, hogy oda a felső malmocskára két dol­gozó parasztembert, mondjuk két aratót állítsunk, ő, a városi! Rend­ben van. Az ezermester békési származású fiúval egyetértésben kezdtek dolgozni, bár ő kifejezte, nem hiszi el, hogy vízszintes moz­gásra lehessen szoktatni faragott embert. De azért segített. Másnap délutánra kőhajításnyira a ková­csoktól, munkába fogtak az ara­tók is, mélyre görnyedezve fa­gabonát arattak fasarlóval. Gépies mozgásukba az alkotók a megfelelő helyzetben valamelyes lassítást iktattak,­ a munka ettől egészen élethűnek látszott. — De miért sarlóval? — kérdez­tem aztán. A kassai, láttam, hirtelenében nem tudott alkalmas választ adni, mégis kivágta magát: — A kasza törékeny lenne fából. Aznap meglepetésszerűen ellen­őrzést tartott századosunk a tábori őrségen (a volt szigorú iskola­parancsnok!), nem szidott meg mal­maink miatt sem. Csak arra in­tett, az eprész, gombász, gallyász asszonyokat, lányokat, ha csak nem gyanúsak, gyorsan bocsássuk to­vább s ne álldogáljanak hosszasab­ban a malmocskák — őrhelyeink — mellett. A sarlókat s a kalapácsokat egybe, a kettőt együtt nem látta századosunk. Nyilván a távolság miatt. De én nyomban észrevet­tem, amint elment. Azért is szíve­sen egyeztem bele, hogy a tágas helyre, a két malom közé, még egy harmadik vízi erőmű alapjait ves­sék meg szorgos embereim. Kassai pihenőnkben felfigyelhet­tünk rá, hogy a németek egyre többet követelnek a lengyelektől: az egész tengermelléket, egész Sziléziát és valami nagyon nagy kölcsönt is. Tehát minden lengyel pépát.­­ Azóta, hogy kassai civilek vegyültek közénk, most már vilá­gosan láttuk napról napra, hogy a lengyelek e követeléseket nem tel­jesíthetik. A kései diplomáciai ira­tokból sem derül ki több. S a hír­lapi közleményekből csak azon csodálkoztunk, hogy a románok miért mozgósítanak, állítólag elle­nünk. S lett volna egy pillanat, ha tudunk róla, amikor jól, sőt jobban értesülten mosolyogtunk volna, a magyar külügyminiszter szigorúan bizalmas Bukarestbe címzett utasí­tásán. Csendben két hadtestet mozgósítottunk. Mi ezt már réges­­régen tudtuk, hiszen a második malmot építették bevonult tartalé­kosaink. Váltásunk délben történt, a mű­bútorasztalos estefelé engedélyt kért, hogy lebonthassa a középső malom tevékenységét. Látszott, hogy valamiben töri a fejét. Ezekben a napokban rákénysze­rültünk néhány hírlapra. Arról nem értesültünk, hogy a magyar külügyminiszter riadtan megkér­dezte, hogyan kell értelmezni a­­német—orosz szerződést. Látszott, hogy küzdelem folyik a honi hír­közlés módjában is. Szövetsége­seink, a németek, felháborítónak nevezték és tűrhetetlennek a len­gyelek kihívó magatartását. És hogy milyen rosszul bánnak a len­gyelországi német kisebbséggel. S hogy mozgósítani is merészelnek. S ezt orcátlanul be is vallják. Len­gyel hír kevesebb jelent meg a magyar lapokban, de mind azt mondta valahogy: nem ijedünk meg. Egyik­ újságban a debreceni nyári egyetem lelkes lengyel hallgató­nője himnuszba illő szavakkal Magyarország délszaki szépségéről beszélt. Egy másik lap a lengyel— magyar barátságot méltatja és saj­nálkozik, hogy sem lengyel szótár, sem nyelvtan, sem lengyel törté­nelemkönyv nem könnyíti meg e baráti nép megismerését. A mű­bútorasztalos engedélyt kért, hogy Szabadidejében a laktanya terüle­tén is faragcsálhasson. Augusztus 27-én Varsóban a magyar és lengyel futballcsapatok barátságos mérkőzést játszottak. Diplomáciai iratokból tudom, hogy a magyar és román diplomaták ez­alatt egymást hibáztatták nagy­arányú mozgósításaik miatt s egy­mást állandóan barátságos szándé­kukról biztosítgatták. A német kormány a szeptember elsejéig ter­jedő időben viszont állandóan zsör­tölődik a magyarok kétes maga­tartása miatt. A berlini magyar követ, aki eddig saját minisztere szája íze szerint jelentett, ettől a naptól fogva követeli, hogy a kor­mány változtasson eddigi német­ellenes politikáján. Ezen a napon a németek azt a hírt röpítették fel, hogy lengyel katonák megtámad­tak egy határmenti német rádió­állomást, ezek után visszaverték őket, s a német hadsereg teljes erejével Lengyelországra zúdult. Valamennyien tudtuk — s ezt ké­sőbb dokumentumok bizonyították —, hogy a rádióállomás megtáma­dását a németek rendezték meg, lengyel egyenruhában. Molnár honvéd, utóbb kiderült, e hír vételekor faragásait abba­hagyta. Szeptember 3-án vagy 4-én kerültünk ismét tábori őr­ségbe s rebesgették, hogy utolszor, mert elvonul a dandár. Abban a két napban senki nem nyúlt a malmokhoz. Mire negyven­nyolc óránk letelt, sietnünk kel­lett a dandár után. Ungvárra utaz­tunk, még feljebb a­ hegyek közé. Jöttek a lengyel menekültek, kato­nák, civilek, rongyosan, silány öltözékben, holmi nélkül, őket kel­lett fogadnunk. Igazából még ak­kor se hittük el, hogy megkezdő­dött,a háború. Ezüst György: Gyász

Next