Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-30 / 35. szám - Hunyadi István: Birtokmezsgyén (7. oldal) - Kelemen János: Fölösleges emberek • könyvkritika • Gozsdu Elek: Köd (Szépirodalmi) (7. oldal) - Szinte Gábor: Mozaikterv • kép (7. oldal) - K-s J.: Könyvek a kirakatban (7. oldal) - Bede Anna: Az akutszoba • széppróza (7. oldal)
HUNYADI ISTVÁN: BIRTOKMEZSGYÉN Tizenötéves voltam, mikor anyám elszerzett az akciónyaralásra. A Baksa-tanyára kerültem, egy ügyvéd portájára. Unta a fiskálisságot. Többet hozott a gazdálkodás a feleség százötven hrodján. Azért kérte a gyerekeket, mert kellett a segítő kéz dologidőben. A malacok vigyázását osztotta rám — a tehenekét a nálam fiatalabb Jancsira. Jó előre kitervelte a teendőket, mielőtt széjjelválogattak az állomáson. Ünnepi zeneszóra érkeztünk a hosszú szerelvénynyel, a csinnadrattához mindig is értettünk, semmi hiba nem volt a fogadtatás körül. Baksa gazda legelőször is alaposan följavított minket. Azután tisztázódott a valódi szerep, amiért a jóféle tanyasi levegőt élvezhettük. Naphosszat futkároztam a tarlón, malacaim a kukoricás felé oldalogtak, tilos terület volt, csövesedett már a kukorica. Nem is a pásztorságom miatt jutott eszembe ez a történet. A tanyaszomszédban piroskendős lányka vigyázott négy árva tehenükre. Naptól szikkasztott bőrű, csúnyácska kamaszlány volt, pár szeplővel az orra tövén. Tizenhárom éves ha lehetett, vagy még annyi se. Megfigyeltem, hogy a mezsgye szélére húzódott minden nap, le se vette rólunk a szemét. Mármint rólam és a haszonállatokról. Nem szólt hozzám egyetlen szót sem, csak nézett. Jóformán semmit sem törődtem ezzel a gyereklánnyal, amíg rá nem jöttem, nem lehetett véletlen néma, kitartó figyelése. Mint aki mondani szeretne valamit, de inkább hallgat. Kitűztem az első mogyoróvesszőt a mezsgyeszélre. Cédulát szúrtam rá, üzenettel: „Ki vagy? Szeretném tudni a neved.” Később megjelentek a papíros hátán szétdobott, otromba betűi: „Banga Boris a nevem. Gyere közelebb, hogy láthassalak”. Ennyi Ma már nehezen tudnám ideírni azt a megrendülést, fölkavart vihart, ami fejtetőre állította nyugalmamat. Az első lányféle volt, akivel találkoztam. Nő rejtőzködött ebben a szánnivalóan vékonyka testben, ahogy nyersen és brutálisan támadtak rá mámon jó és zavaros ösztönei. Az alig ütköző mellű, csupakézláb Banga Borist ismeretlen sóvárgás emésztette. Mi után? Maga sem értette. Jött, itt volt, kéretlenül a csoda. Mit mondhatott egymásnak a két bekötött szemű, tudatlan gyerek? Hasztalanul törném rajta a fejem. Tovább folytatódott a cédulázás. Megírtuk mindazt, amit restelltünk, a szavakkal alig közelíthetőt. Primitív, ősi verstöredékek lehettek ezek a közlések, az önkifejezés formátlanlávaömlései. Pillanat szülte, ferde sorait látom ma is, belémperzselődtek, ahogy a verset lökné ki magából a túlcsorduló érzés, olykor ritmikusan, alliterálva, rím nélküli kiáltásokkal! Teljesen mindegy volt a szöveg, amit rákanyarított a lapra, hamaros válásról — erről már tudott — de állhatatos hűségéről is, ezt ígérte. Vagy a marokszedésről, tehénaljazásról, korai szenvedéseiről. A név, amit alácirkalmazott, versvégre kívánkozó gondolatritmus: „Üzeni bánatos Banga Boriskád.” Ilyen volt. És én tudtam, hogy költő, legalább ez idő szerint az, képzelete megszállottja. Poémák voltak ezek a föllaidulások és sikoltások, soha nem ismétlődők, mert a tünékeny ifjúság egyszer űz velünk tréfát. Kilencszázhúsz nyarában történt, alig merem megkérdezni, életben van-e? Rátalálnék-e a szétszórt tanyák tévelyítő-riasztó egyformaságában, Sámson és Vásárhely között? Alig hiszem. Nem szorította föld alá a csökönyös és reménytelen küzdelem, ami akkor rászabatott, paraszti léte vett? Megélte-e a könnyítő változást? Töpörödött anyóka lehet, ha él, korán meghajlítja a csontot a kemény föld, megrepeszti a rugalmas bőrt, szétrúgja az asszonyi formák feszességét. Megsűrűsödött rajtam az idő — bennem is —, mégis úgy érzem, akkor találkoztam először a soha el nem múló költészettel. Ami fiainkban és lányainkban ismétlődik. Neked szántam ezt a szólongató írást, Banga Boris, nem sok a remény, hogy olvasni fogod. KELEMEN JÁNOS: FÖLÖSLEGES EMBEREK KÖNYV A kiegyezés utáni korszak prózája hosszú ideig irodalomtörténetünk fehér foltja volt. Móricz Zsigmondnak kellett jönnie, hogy Tolnai Lajost felfedezzük. Féja Géza úttörő munkássága hívta fel először a figyelmet e kor többi elfeledett írójára. De műveiket csak most kezdjük megismerni. Gozsdu Eleknek már régebben megjelent egy novellagyűjteménye, most pedig a Magyar Elbeszélők sorozatában Ács Margit gondozásában kiadták Köd című regényét, és legjobb novelláit egy szép, impozáns kötetben (Szépirodalmi). Gozsdu Elek Justh Zsigmond barátja volt, s a ködben és nem egy novellájában lehetetlen rá nem ismerni Justh hatására. A kiválás genezisének írójához alkati rokonság is fűzte Gozsdut. Művészetének egyik rétegében az az irodalmi impresszionizmus uralkodik, amely francia szűrőn át jutott el hozzánk Turgenyevtől. Főleg a Füstés A vadász feljegyzéseinek Turgenyevje hatott e korszak művészibb igényű szépprózájára. Ez a keleti hatás nyugat felől, Párizsból termékenyítette meg irodalmunkat, és sajátosan keveredett — legjellemzőbb módon épp Justhban és Gozsduban — egy erősen nyugati gyökerű törekvéssel: a miliő aprólékos finomságú megelevenítésének vágyával, a berendezési tárgyak, a csecsebecsék hangulatot, dekadens életérzést sugalló rajzával. Gozsdu műveinek olvasásakor állandóan Justh naplója jut eszünkbe. Szereti felidézni a mesterkélt és mesterséges artisztikumokat, mert ezzel is érzékeltetni akarja az arisztokrácia pusztulását, biológiai sorvadását, belső ürességét. Ezért ír le szívesen pompázó szertartásokat, ábrázol bűnüket levezeklő arisztokrata nőket, s külső történés, cselekmény nélkül is hitelesen mutatja be egyik arisztokrata hőse egy napjában a pusztulást, a céltalan életet, a világunalom, a spleen roncsoló munkáját. De e mesterkélt világban sokszor harsány magyar színek villannak át. Mert Gozsdu művészetének egy másik, fontosabb rétege már korának vad magyar világát ábrázolja kesernyés, nem bánom tárgyilagossággal. A Köd törtető, vagyonért, asszonyért marakodó, végül egymást elpusztító dzsentri-hősei a kiegyezés utáni magyar élet vad tülekedését testesítik meg. Kiegyensúlyozatlan, laza szerkesztésű alkotás; írója nem érlelte meg, mellékalakjai epizódikusak, de a mai olvasót is megragadja némely jelenetének fényességével, s kitűnő, cicomátlan nyelvével. Gozsdu legigazibb értékeit novelláiban találjuk meg. Tömörség, puritán szerkezet, lefojtott líra jellemzi legtöbbjét. Gozsdu hősei — s ebben megint Turgenyevre emlékeztet — szinte kivétel nélkül fölösleges emberek. Kikoptak, kihulltak az életből. Gozsdu sohasem moralizál, legtöbb írása mégis ítéletet mond ki. Kora természettudománya, főleg a darwinizmus erősen hatott rá, de írókortársai közül ő ismerte fel legtökéletesebben az ember társadalmi determináltságát. A naplopóban nem áldozatot lát, hanem a dzsentrigőg és érvényesülési vágy típusát. (Étlen farkas.) Gyakran mutat rá a jólét és nyomor kontrasztjára (A filantróp), a hamis illúziók, az önáltatás bűneire (A veréb). Vérbeli kritikai realistaként ábrázolja a világot, amelyben az értékes emberek is kisiklanak, elkallódnak, fölöslegessé válnak. Novelláskötetének a Tantalus címet adta. Hőseit, s épp a legtisztességesebbeket szomjúság gyötri a tisztultabb, emberibb élet után. Sokat és nosztalgikusan ír a magyarországi szerbekről, akikhez vérségi kötelék fűzte. 1918-ban halt meg, amikor már rég elfelejtették. Szinte Gábor: Mozaikterv KÖNYVEK A KIRAKATBAN Változatlanul alig-alig jelenik meg új könyv; úgy látszik, augusztus vége a könyvkiadás leguborkább uborkaszezonja. Azért az élő magyar irodalom három újdonsággal szerepel a kirakatokban. A Magvető adta ki Hajduska István Papírhajók oklevélből című regényes riportkönyvét. Szabó Magda Pilátus című regényének második kiadása a Magvető Zsebkönyvtárának új kötete. Ugyancsak a Magvető adta ki Szentiványi Kálmán elbeszéléskötetét, Szerelem Tripoliszban címmel. És egy magyar klasszikus, az Így írtok ti című híres gyűjtemény, Karinthy Frigyes remeke az Olcsó Könyvtár sorozat új kettős kötete. Egyetlen külföldi műről szólhatunk: Alexandre Dumas A három testőrje A Világirodalom Remekei sorozat újdonsága. Három újdonság vezet el a művészetek világába. Új kiadás a Gondolatnál Gáti József A versmondás című könyve, két hanglemezmelléklettel, melyeken a szerzőelőadóművész Arany, Ady, Babits, József Attila, Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós és Füst Milán verseit tolmácsolja. A Gondolat Irodalomtörténeti Kiskönyvtárában jelent meg Róna Éva H. G. Wellsről írt kis könyve — az első magyar Wells-monográfia. A századelő nagy festőjéről szól Szabadi Judit Gulácsy-tanulmánya, a művész 24 alkotásának színes reprodukciójával (Corvina). A politikai, történelmi és ismeretterjesztő könyvek közül négyről szólhatunk e héten. Kis András A magyar közösségtől a földalatti fővezérségig című könyve (Zrínyi) az 1947-es, Saláta Kálmán-féle köztársaságellenes öszszeesküvést elemzi. A Kossuth adta ki Lick József Személyiség és filozófia című tanulmányát, valamint dr. Mátyás Antal érdekes (a Rádióban is elhangzott) írásait. Fejezetek a közgazdasági gondolkodás történetéből címmel. Gabriel Fergit A virágok regénye című munkájában (Gondolat) a divatvirágok történetét írta meg. S végül két ifjúsági mű (Móra-kiadás). Kicsinyeknek való Fred Rodman és Werner Klemke A felhőbab című, enyhén érzelmes mesekönyve. Tíz éven felülieknek ajánlja a kiadó Kari May Az Ezüst-tó kincse című vadnyugati regényének harmadik kiadását. K-s J. BEDE ANNA: AZ AKUTSZOBA Sápadt spanyolfalak mögött, kifeszített lepedők között fekszünk mozdulatlan, tehetetlenül. Oxigénfelszerelések, vérnyomásmérők, lázmérők, infúziós készülékek között, kínos ragyogásban, a fülledt matracok s az átizzadt párnák maró párolgásában. A sarok mélyén fehér, halványkékruhás nővér figyel. Marika, Margitka, vagy Angéla. Férfiak és nők egy teremben. Most nem vagyunk sem nők, sem férfiak, csak halálraítéltek. Küzdenek értünk, s aki megkapja a felmentést, az visszatérhet a kiskapun ált a vágyra vágyott zajba és piszokba. Mert innen egy nagy kapu nyílik a halál felé, és egy kisebb kapu az élet felé. Arcaink megjelölve, ragtapaszokkal és csövekkel. Egymásra hasonlítunk már csak, nem anyánkra-apánkra, nem testvéreinkre. Fehérség és fehérség, mint repülőn a felhők között, a véges és a végtelen között, de ott nap is süt valahol, magasan, s itt nincs nap, csak tompán izzó lámpák és villogva figyelő szemek. Hangok szólnak a lepedősátrak mélyén. — Ellopták a fényképezőgépemet — mondja valaki. — Telefonálunk a feleségének, hátha otthon hagyta. — Ha estig nem kerül elő a kispárnám, értesíteni kell a rendőrséget... — A fogkefém és a poharam... Kinek kell egy idegen ember fogkeféje? És most egy másik hangot hallok, öreg emberé ez is, de mintha különös nyelven beszélne, az angyalok nyelvén talán, vagy valamilyen ember előtti, vagy ember utáni lények nyelvén, melynek nincsenek szavai, csak fölívelése, hullása-esése, mint a szökőárnak, mint a háborodott szelek tántorgásának... — Hát maga hova megy, Durai bácsi? Felel a beteg, de az angyalok nyelvén. Minden szóra válaszol, de ki érti meg? Üljön ebbe a székbe bácsikám, elvisszük egy sokkal szebb szobába. Az öregember felsóhajt. Tudja miért, s hová viszik. Válaszol is nagyon halkan, védekezőn, de a csillagok nyelvén, s mi emberek vagyunk. Szeretne itt maradni, itt az akutszobában, ahonnan két kapu nyílik. Tudja, hogy annak a szebbik szobának csak egy kapuja van, s azon túl semmi. Abban a szobában is Marika várja, Margitka, vagy Angéla, fehérben és világoskékben, s vigyáznak rá, megetetik, mesélnek neki. Egy percre kihívják a nővért. Marad a csend marad a nagy, üres kapu. És zúgás indul a kapun túlról, sok vizek zúgása. Meredtszemű, kocsonyás monstrumok vinnyogva hömpölyögnek egymáson át, mind közelebb, és a remegő, nyálkás ár már a falakat nyaldosva készül elárasztani mindent... A beteg fölkel az ágyából, fölemeli a csengőzsinórt, hurkot köt belőle, beledugja a fejét... — Durai bácsi, mit csinál? Az öreg felugrik, felkapja a kacsát, átkozódva vágja földhöz. Csörömpölés. Szilánkok. Lefektetik és elalszik az ágyon. Nem ébred fel többé... Vizit van az akutszobában. Itt majdnem mindig vizit van. Kenedi doktor egy nap hússzor is átmegy a szobán, megáll, minden nyögésre, felfigyel minden szóra, leül a gépekhez, belenéz a szívbe, vizsgálja a tüdő belsejét. — Ellopták az ezüstkanalamat — hallatszik a lepedő kazlakból. — Értesíteni kell a rendőrséget. A fiatal orvos megfogja az öregember karját, az az injekciótól elalszik, és máris mosolyog, mert álmában megkerül mindene, kanala, fényképezőgépe, tolla, fogkeféje, nyugalma, egészsége, ép elméje, egész összezavarodott nyomorék élete. Élet!... Aki még csak mesés képeskönyvekben látott varázslót, annak meg kell néznie Kenedi doktort. Én láttam, mint csinál halottból élőt. Aki még csak a Bibliából olvasott csodáról, feltámadásról, az töltsön egy-két hetet az akutszobában. Én eddig csak a gyümölcsöző életeket értékeltem, s most megszégyenültem, mert itt elkeseredett harc folyik a gyümölcshullott nyomorultakért is, nyomorékokért és gyengült elméjűekért, az élet minden kis elsatnyult hajtásáért, öntudatlan, reszketeg moccanásáért. Élet!... Az ablakon át behullik a városból a trolibuszok zörgése, szomszédok veszekedése. Élet! ... Törekedés, irigység, hiú küzdelem, letagadott kudarcok. Ez az, ami után visszavágyunk a békesség karjaiból? Minket — mert haldoklónk — jóság, szelídség, szeretet vesz körül. Odakint, ha feljajdul valaki, mért nem lép oda hozzá Marika, Margitka, vagy Angéla? Miért nem oszlatja szét az őrült gondolatokat egy Kenedi doktor, vagy valaki, akárki? Hiszen odakint is halálraítéltek járnak az utcákon, csak kevésbé feltűnő arcukon a jegy. Valahogy azt kéne csinálni odakint is nagyban, ami itt folyik kicsinyben. Nem fegyverekkel és nem gépies intézkedésekkel, hanem a jóság érveivel, a szeretet hatalmával megfellebbezni a védtelenek fölött lebegő halálos ítéletet.