Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-07 / 10. szám - Szegő László: A cigánykérdés • vitazáró (5. oldal) - Porkoláb Sándor: Hegy • kép (5. oldal) - Horgas Béla: Feliratok Szentendre nyolcadik templomára • vers (5. oldal) - Lengyel József: Hevesi Gyuláról • nekrológ (5. oldal)
A CIGÁNYK ÉRD Vitazáró A vita egyetlen alapvető probléma: a hazai cigányság beilleszkedésének kérdése köré koncentrálódott, illetve inkább a beilleszkedés két lehetséges útja: az asszimiláció vagy integráció problematikája köré. A vitát lezárni nehéz és hálátlan feladat, hiszen a vitatkozó felek mondanivalója épp most van meggyarapodóban, s a cikkek is egyre szenvedélyesebbekké válnak. Magyarország cigány lakosságának túlnyomó többsége, mintegy 85—90 százaléka az úgynevezett oláhcigány, önálló nyelvük, fejlett, haladó és számos nemzeti vonást mutató kultúrájuk van. Anyanyelvi műköltészetük sem hiányzik, s kultúrájukat tudatosan ápolják is, különösen azok, akik az általános iskolai osztályokat kijárták, az elemi műveltség birtokába jutottak, s a magyar társadalomba mint kvalifikált dolgozók már beilleszkedtek. Bennük most van ébredőben a nemzeti öntudat, mely tapasztalataink szerint a művelődés arányában növekszik. • A vitatkozó cikkírók többsége egyetértett abban, hogy a cigányság beillesztésének, civilizálásának módja nem lehet kizárólagosan az asszimilálás, elmagyarosítás. Elsősorban a nyelvileg és kulturálisan már régen elmagyarosodott muzsikus (más néven magyar) cigányok számára jelentheti ez a felemelkedés útját. Az asszimilálódás lehetőségét természetesen nyitva kell hagyni az összes olyan cigány számára, aki úgy érzi, hogy társadalmunkba legkönnyebben így illeszkedhetik be. A többség — becslések szerint csaknem három és félszázezer ember — számára azonban lehetőséget kell adnunk, hogy a fejlődés, a civilizálódás útján cigányként indulhasson meg. Az asszimiláció erőltetése az ő esetükben előreláthatóan legműveltebb, legöntudatosabb, leginkább beilleszkedett rétegüknek erős ellenkezésével találkozna. De egyúttal egy hallatlanul gazdag és rugalmas, fejlődőképes nyelvet, színes és haladó népi kultúrát ítélnénk elsorvadásra. Olyan helyzetet kell tehát teremtenünk, amelyben végső soron minden cigány maga dönthet: megőrzi-e etnikai hovatartozását, vagy igyekszik beolvadni a magyar nemzetbe. Társadalmunk eddig nem sokat tett annak érdekében, hogy a cigányság előtt a fejlődés mindkét útja megnyíthassék. Márpedig a cigányság felemelkedése enélkül nem fog bekövetkezni — sőt, demográfiai robbanásuk a kérdés mind súlyosabb válásához vezethet. Mi hát a teendő? • Úgy véljük, a cigányok saját kultúrájának kincseire, a kultúra tudatára, s a cigányságon belül egyre erősödő etnikai közösségtudatra is nagymértékben építenünk kell. E kultúra számos értékes, progresszív elemet tartalmaz, melyet érdemes produktivizálni, fejleszteni. A telepek nyomorúságos lakásviszonyainak megjavítását célzó minden eddigi kísérlet például ott hibás, hogy a megoldást a telepi közösségek felbomlasztásában látja. Holott az egyénileg kiemelkedni tudók száma egyrészt igen alacsony, másrészt pedig — mint a tapasztalatok bizonyítják —, a telepek szétszórása új telepi közösségek spóraszerű szaporodását eredményezi. Az oláhcigány telepeknek igen egységes közösségi struktúrái van. Nézetünk szerint az eddigieknél célravezetőbb volna, ha éppen erre a hagyományos struktúrára támaszkodva az egész telep lakossága számára szabnánk feltételeket az új lakások felépítéséhez, s az új lakásokat, ha ezt a telepen lakók nem ellenzik, helyes zárt tömbben felépíteni. A cigány családszerkezetben viszonylag igen nagy családok laknak együtt, s úgy hisszük, nem szabad figyelmen kívül hagynunk épp azoknak a véleményét, kívánságait, akiken segíteni szándékozunk. Valóban fonák dolog volna, ha mi akarnók megmondani, miként legyenek boldogok a cigányok. Munkába állításuk már eddig is emberfeletti erőfeszítést igényelt társadalmunktól, eredményeket mégis alig értünk el. (A magyar cigányok problémája itt is jóval kisebb, az egészen a legutóbbi időkig nomád életmódot folytató oláhcigányok rendszeres munkához való szoktatása azonban még megoldatlan feladat.) Nem szabad őket olyan típusú munkára kényszeríteni, amelyek hagyományaiktól idegenek — például földművelésre. Hagyományos foglalkozási ágaik (vályogvetés, szegkovácsolás) azonban „modernizálhatók”: gondoljunk akár a téglagyárakban közismerten kitűnő munkát végző cigányokra. Ha megadjuk a módját, hogy ilyen munkaterületeken helyezkedjenek el, még az is lehetségessé válik, hogy egy-egy telepi közösség korszerű munkaközösséggé fejlődjön. A cigányok ezt nem éreznék „gettóba zártságnak”,sokezer cigányt kérdeztünk meg erről, s válaszaikból kiderült, hogy ők maguk is leginkább így szeretnének élni. Attól sem kell tartanunk, hogy önként vállalt különállásuk konzerválná kezdetleges életformájukat. Ami konzervál, ami a haladást akadályozza, az a magukra hagyatottság, a sorsuk iránti közöny.• És még valami. Az asszimilálódás a cigányok többsége számára a társadalom legalsó, lumpenrétegébe olvadást jelenti. Ezért a kevés számú kiemelkedett,iskolai végzettséget nyert cigány — kisebbségben érezvén magát — inkább az elmagyarosodást vállalja, semhogy az előítéletekkel kelljen szembenéznie. Márpedig a cigánykérdést végső fokon a cigányoknak maguknak kell megoldaniuk, s ebben saját értelmiségi gárdájuknak kell vezetnie őket. Az ehhez szükséges nagy létszámú cigány értelmiség kineveléséhnek, de még a cigány anyanyelvű, cigány kulturális miliőben cigány gyermekek következetes beiskolázásának is csak egyetlen módja van: cigány iskolák létrehozása. Van már néhány cigány iskolánk, illetve osztályunk, eredményei önmagukért szólnak. A jövőben sokkal többet kell áldoznunk arra, hogy még több ilyen oktatási intézmény létesüljön, s ezek valóban cigány iskolákká váljanak. Különlegesen képzett pedagógusok kezdjék meg bennük a cigány gyermekek adottságainak megfelelően módosított tanterv szerinti oktatást, s a cigány nyelv és irodalom rendes (de nem kötelező, hanem fakultatív) tantárgyként való tanítását is. Ilyen irányú pedagógusképzés az ELTE bölcsészettudományi karán már folyik — az akciót sürgősen ki kellene terjeszteni a többi tanárképző főiskolára, de célszerű volna a cigány iskolákban jelenleg működő alkalmas és hajlamos pedagógusokat is bevonni e képzésbe. Úgy véljük, hogy az 1961-es párthatározat helyesen jelölte meg a cigánykérdés rendezésének alapjaként a fiatalokkal való foglalkozást. Helyes volna, ha az általános- és középiskolát végzett cigány fiatalokat társadalmi ösztöndíjakkal késztetnénk a pedagógusi hivatás vállalására. Hiszen a jövő cigányiskoláiban már ők kell, hogy tanítsák-neveljék majd az ifjabb nemzedéket. Szorgalmaznunk kell cigánykollégiumok, ifjúsági klubok, öntevékeny kulturális együttesek létesítését is.• Mint ahogy súlyos hiba volna a cigányságot a többi európai néppel azonos fejlettségi fokot elért nemzetként kezelni, éppoly tévedés azt hinnünk, hogy a jelenleg mutatkozó nemzetté válási tendenciák korlátozásával sikerül a cigányokat a magyar nemzet egészébe integrálni. Úgy látjuk, a helyes és egyedül célravezető megoldás az, ha a különböző tendenciák érvényesülésének szabad teret engedünk. Gondolnunk kell tehát cigányoknak szóló, cigány nyelvű folyóirat kiadására, cigány nyelvű rádióműsorokra; arra, hogy a ma még kisszámú cigány költő és író anyanyelvén írott műveit publikálhassa, s főképpen pedig cigány nyelvű filmekre, amelyek között ismeretterjesztő alkotásoknak is okvetlenül szerepelniük kell majd. Ez utóbbi a lehető legsürgősebb, hiszen az egészségügyi stb. felvilágosítás az egyik legfontosabb területe a cigányság civilizálása érdekében végzett munkánknak. • Mindeme feladatok sikeres elvégzése természetesen nem képzelhető el a cigányság egyre alaposabb megismeréséért folytatott tudományos kutatás, elvi-módszertani irányelvek kidolgozása nélkül. Komoly apparátussal működő tudományos kutató testületre van tehát legelsősorban szükség. Szegő László Porkoláb Sándor: Hegy HEVESI GYULÁRÓL A feltaláló ragyogó pályáján indult. Első sikerei után rá kellett jönnie, hogy a találmány haszna nem a feltalálóé, ha a feltaláló proletár és nem is az embereké „általában”, amíg a munkaeszközök magántulajdonban vannak. És ekkor — 1917-ben, a forradalom messzire ragyogó évében — megalapította, itt Budapesten, az Alkalmazott Mérnökök Országos Szövetségét, a világ első szocialista mérnöki szervezetét. Csak ezt az egyet említem meg nagy kezdeményezései, nagy művei közül. Ha majd egyszer a lázadó párizsi diákok legjobbjai végiggondolják 1968-at és az utat, amerre majd menniök kell, egyik ősatyjukat, mozgalmuk egyik őssejtjét találhatnák meg — talán egyszer meg is találják — a Hevesi Gyula alkotta szervezetben. Nekem Hevesi Gyula elvtársam, sokszor sorstársam, mindig barátom és egyik legjobb és legrégibb olvasóm volt. Először a Tett törzsasztalánál találkoztunk 1916-ban, a Fészek kávéházban. Mikor 1955- ben visszaérkeztem hazámba, nem voltam „persona grata”. Lettek volna, akik szóba állnak velem, ha elmegyek hozzájuk, de csak egyetlenegy volt, áld feljött hozzám az ötödik emeletre, szállodai szobámba: Hevesi Gyula. 1964-ben, amikor sanda mészárosok próbáltak rámvágni — és még nem lehetett tudni, hogy nem sikerül-e —, ő a kevesek között volt, akik rögtön mellém álltak, épp az Élet és Irodalom hasábjain. Életének nyolcvanadik évében sem tudott munkája nélkül élni. De mégis mindig maradt ideje az irodalom számára is. Legközelebb a zene volt hozzá — valamikor abszolút hallása volt. Embert sohase támadott, sok embert megvédett. Mindig csak azt mondta, aminek igazáról meggyőződött, így sohase kellett megtagadni cselekedeteit — önmagát. Mindig a realitások útját kereste bátran, előrelátóan: az első vonalban, mérnökmódra — a remény princípiumától ihletetten. Boldog ember volt. Lengyel József HORGAS BÉLA ÚJ VERSE: Feliratok Szentendre nyolcadik templomára (Bálint Endrének) Kardos, kalapos angyalok leptek el minket. Papírmellény kéiben alvadt piros pöttyök sétálgatnak. Vasat karmolunk, oldalra dőlnek. Ragasztok elkékült szemhéjadra diólevelet. Méregzöld kabátban siklott a férfi alkonyi kukoricáson át. Méregzöld hintó előtt állt a ló, olajjal festett téglagyár tövén. És később: kilőtt tűzhelyek a füves oldalon, véres lábú galambok az ültetőn. Értettük egymást. Itt voltam, félháromig vártalak, a szélkakas meg nem szólal, a címer-állat szőrt nem növeszt, a fapofájú ló föl nem nyerít soha. Most az égett paták szaga. Hóval púpozott szivacsos kövek. Az eldobott félgömb járatai. Lánctalpak lenyomata hasadon. De te ne fújd el a lámpát. Templom, de meg nem épül, ikonosztáz, de széljárta keretek, az imapadok főutcáján tetves por szárnyai, köpések csillagai. A távcső kajüt-ablakában fekete férfi fuldokol. Kukorica-koszorú, csontcsöngettyű. Száraz ágon pattogatott virág. Két fái között a kancsal hős két marokra fogja állkapcsát. Továbbá gyertyák az ablakban. Élj boldogul. Vágtass vőlegény. Ágyadban feküdj keresztben, evezz, szalma-menyasszony, vízre szállj. P-\-t az egy fiatal pár, a nyíllal átdöfött szív zsalugáteres ablakán kinéznek, a késsel fölhasított nádszálba kakastollakat tűz a lány, de a homály csúcsán kigyullad az oltár, s álarcos denevérek cikáznak át a fehér lángokon. A folyóparti fürdő kabinjait sárkányos szél zörgeti éjjelente, le-letép egy deszkát vagy gerendát, de sehol senki, vállalkozó most már nem akad, asztalunkon félig lerágott hal büdösödik. Hátra, hátra. Hanyatt. Karok a combhoz. Zászló a toronyba. Nap a hegy mögé.