Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-03-07 / 10. szám - Szegő László: A cigánykérdés • vitazáró (5. oldal) - Porkoláb Sándor: Hegy • kép (5. oldal) - Horgas Béla: Feliratok Szentendre nyolcadik templomára • vers (5. oldal) - Lengyel József: Hevesi Gyuláról • nekrológ (5. oldal)

A CIGÁN­YK ÉR­D Vitazáró A vita egyetlen alapvető prob­léma: a hazai cigányság beilleszke­désének kérdése köré koncentráló­dott, illetve inkább a beilleszkedés két lehetséges útja: az asszimiláció vagy integráció problematikája kö­ré. A vitát lezárni nehéz és hálát­lan feladat, hiszen a vitatkozó fe­lek mondanivalója épp most van meggyarapodóban, s a cikkek is egyre szenvedélyesebbekké válnak. Magyarország cigány lakosságá­nak túlnyomó többsége, mintegy 85—90 százaléka az úgynevezett oláhcigány, önálló nyelvük, fejlett, haladó és számos nemzeti vonást mutató kultúrájuk van. Anyanyelvi műköltészetük sem hiányzik, s kultúrájukat tudatosan ápolják is, különösen azok, akik az általános iskolai osztályokat kijárták, az elemi műveltség birtokába jutot­tak, s a magyar társadalomba mint kvalifikált dolgozók már beillesz­kedtek. Bennük most van ébredő­ben a nemzeti öntudat, mely ta­pasztalataink szerint a művelődés arányában növekszik. • A vitatkozó cikkírók többsége egyetértett abban, hogy a cigány­ság beillesztésének, civilizálásának módja nem lehet kizárólagosan az asszimilálás, elmagyarosítás. Első­sorban a nyelvileg és kulturálisan már régen elmagyarosodott muzsi­kus (más néven magyar­) cigányok számára jelentheti ez a felemelke­dés útját. Az asszimilálódás lehe­tőségét természetesen nyitva kell hagyni az összes olyan cigány szá­mára, aki úgy érzi, hogy társadal­munkba legkönnyebben így illesz­­kedhetik be. A többség — becslések szerint csaknem három és félszázezer em­ber — számára azonban lehetősé­get kell adnunk, hogy a fejlődés, a civilizálódás útján cigányként in­dulhasson meg. Az asszimiláció erőltetése az ő esetükben előrelát­hatóan legműveltebb, legöntudato­­sabb, leginkább beilleszkedett ré­tegüknek erős ellenkezésével talál­kozna. De egyúttal egy hallatlanul gazdag és rugalmas, fejlődőképes nyelvet, színes és haladó népi kul­túrát ítélnénk elsorvadásra. Olyan helyzetet kell tehát terem­tenünk, amelyben végső soron min­den cigány maga dönthet: megőr­­zi-e etnikai hovatartozását, vagy igyekszik beolvadni a magyar nemzetbe. Társadalmunk eddig nem sokat tett annak érdekében, hogy a ci­gányság előtt a fejlődés mindkét útja megnyíthassék. Márpedig a ci­gányság felemelkedése enélkül nem fog bekövetkezni — sőt, de­mográfiai robbanásuk a kérdés mind súlyosabb válásához vezet­het. Mi hát a teendő? • Úgy véljük, a cigányok saját kultúrájának kincseire, a kultúra tudatára, s a cigányságon belül egyre erősödő etnikai közösség­tudatra is nagymértékben építe­nünk kell. E kultúra számos érté­kes, progresszív elemet tartalmaz, melyet érdemes produktivizálni, fejleszteni. A telepek nyomorúságos lakásvi­szonyainak megjavítását célzó minden eddigi kísérlet például ott hibás, hogy a megoldást a telepi közösségek felbomlasztásában lát­ja. Holott az egyénileg kiemelked­ni tudók száma egyrészt igen ala­csony, másrészt pedig — mint a tapasztalatok bizonyítják —, a te­lepek szétszórása új telepi közössé­gek spóraszerű szaporodását ered­ményezi. Az oláhcigány telepeknek igen egységes közösségi struktúrái van. Nézetünk szerint az eddigiek­nél célravezetőbb volna, ha éppen erre a hagyományos struktúrára támaszkodva az egész telep lakos­sága számára szabnánk feltétele­ket az új lakások felépítéséhez­­, s az új lakásokat, ha ezt a telepen lakók nem ellenzik, helyes zárt tömbben felépíteni. A cigány csa­ládszerkezetben viszonylag igen nagy családok laknak együtt, s úgy hisszük, nem szabad figyelmen kí­vül hagynunk épp azoknak a véle­ményét, kívánságait, akiken segíte­ni szándékozunk. Valóban fonák dolog volna, ha mi akarnók megmondani, miként legyenek boldogok a cigányok. Munkába állításuk már eddig is emberfeletti erőfeszítést igényelt társadalmunktól, eredményeket mégis alig értünk el. (A magyar cigányok problémája itt is jóval kisebb, az egészen a legutóbbi időkig nomád életmódot folytató oláhcigányok rendszeres munkához való szoktatása azonban még meg­oldatlan feladat.) Nem szabad őket olyan típusú munkára kényszeríte­ni, amelyek hagyományaiktól ide­genek — például földművelésre. Hagyományos foglalkozási ágaik (vályogvetés, szegkovácsolás) azon­ban „modernizálhatók”: gondol­junk akár a téglagyárakban közis­merten kitűnő munkát végző cigá­nyokra. Ha megadjuk a módját, hogy ilyen munkaterületeken he­lyezkedjenek el, még az is lehet­ségessé válik, hogy egy-egy telepi közösség korszerű munkaközösség­gé fejlődjön. A cigányok ezt nem éreznék „gettóba zártságnak”,­­sok­ezer cigányt kérdeztünk meg er­ről, s válaszaikból kiderült, hogy ők maguk is leginkább így szeret­nének élni. Attól sem kell tartanunk, hogy önként vállalt különállásuk kon­zerválná kezdetleges életformáju­kat. Ami konzervál, ami a hala­dást akadályozza, az a magukra hagyatottság, a sorsuk iránti kö­zöny.• És még valami. Az asszimiláló­­dás­ a cigányok többsége számára a társadalom legalsó, lumpenréte­gébe olvadást jelenti. Ezért a ke­vés számú kiemelkedett,­­iskolai végzettséget nyert cigány — ki­sebbségben érezvén magát — in­kább az elmagyarosodást vállalja, semhogy az előítéletekkel kelljen szembenéznie. Márpedig a cigány­­kérdést végső fokon a cigányoknak maguknak kell megoldaniuk, s eb­ben saját értelmiségi gárdájuknak kell vezetnie őket. Az ehhez szükséges nagy létszá­mú cigány értelmiség kinevelésé­­hnek, de még a cigány anyanyel­vű, cigány kulturális miliőben cigány gyermekek következetes be­iskolázásának is csak egyetlen módja van: cigány iskolák létreho­zása. Van már néhány cigány isko­lánk, illetve osztályunk, eredmé­nyei önmagukért szólnak. A jövőben sokkal többet kell áldoznunk arra, hogy még több ilyen oktatási intézmény létesül­jön­­, s ezek valóban cigány is­kolákká váljanak. Különlegesen képzett pedagógusok kezdjék meg bennük a cigány gyermekek adott­ságainak megfelelően módosított tanterv szerinti oktatást, s a cigány nyelv és irodalom rendes (de nem kötelező, hanem fakultatív) tan­tárgyként való tanítását is. Ilyen irányú pedagógusképzés az ELTE bölcsészettudományi karán már folyik — az akciót sürgősen ki kellene terjeszteni a többi tanár­képző főiskolára, de célszerű volna a cigány iskolákban jelenleg mű­ködő alkalmas és hajlamos peda­gógusokat is bevonni e képzésbe. Úgy véljük, hogy az 1961-es párt­­határozat helyesen jelölte meg a cigánykérdés rendezésének alapja­ként a fiatalokkal való foglalko­zást. Helyes volna, ha az általános- és középiskolát végzett cigány fia­talokat társadalmi ösztöndíjakkal késztetnénk a pedagógusi hivatás vállalására. Hiszen a jövő cigány­iskoláiban már ők kell, hogy tanít­­sák-neveljék majd az ifjabb nem­zedéket. Szorgalmaznunk kell ci­gánykollégiumok, ifjúsági klubok, öntevékeny kulturális együttesek létesítését is.• Mint ahogy súlyos hiba volna a cigányságot a többi európai nép­pel azonos fejlettségi fokot elért nemzetként kezelni, éppoly tévedés azt hinnünk, hogy a jelenleg mu­tatkozó nemzetté válási tendenciák korlátozásával sikerül a cigányokat a magyar nemzet egészébe integ­rálni. Úgy látjuk, a helyes és egye­dül célravezető megoldás az, ha a különböző tendenciák érvényesülé­sének szabad teret engedünk. Gondolnunk kell tehát cigányok­nak szóló, cigány nyelvű folyóirat kiadására, cigány nyelvű rádiómű­sorokra; arra, hogy a ma még kisszámú cigány költő és író anya­nyelvén írott műveit publikálhas­sa, s főképpen pedig cigány nyelvű filmekre, amelyek között ismeret­­terjesztő alkotásoknak is okvetle­nül szerepelniük kell majd. Ez utóbbi a lehető legsürgősebb, hiszen az egészségügyi stb. felvi­lágosítás az egyik legfontosabb te­rülete a cigányság civilizálása ér­dekében végzett munkánknak. • Mindeme feladatok sikeres el­végzése természetesen nem képzel­hető el a cigányság egyre alapo­sabb megismeréséért folytatott tu­dományos kutatás, elvi-módszerta­ni irányelvek kidolgozása nélkül. Komoly apparátussal működő tu­dományos kutató testületre van tehát legelsősorban szükség. Szegő László Porkoláb Sándor: Hegy HEVESI GYULÁRÓL A feltaláló ragyogó pályá­ján indult. Első sikerei után rá kellett jönnie, hogy a talál­mány haszna nem a feltalálóé, ha a feltaláló proletár és nem is az embereké „általában”, amíg a munkaeszközök ma­gántulajdonban vannak. És ek­kor — 1917-ben, a forradalom messzire ragyogó évében — megalapította, itt Budapesten, az Alkalmazott Mérnökök Or­szágos Szövetségét, a világ első szocialista mérnöki szer­vezetét. Csak ezt az egyet említem meg nagy kezdeményezései, nagy művei közül. Ha majd egyszer a lázadó párizsi diá­kok legjobbjai végiggondolják 1968-at és az utat, amerre majd menniök kell, egyik ős­atyjukat, mozgalmuk egyik ős­sejtjét találhatnák meg — ta­lán egyszer meg is találják — a Hevesi Gyula alkotta szerve­zetben. Nekem Hevesi Gyula elvtár­sam, sokszor sorstársam, min­dig barátom és egyik legjobb és legrégibb olvasóm volt. Először a Tett törzsasztalánál találkoztunk 1916-ban, a Fé­szek kávéházban. Mikor 1955- ben visszaérkeztem hazámba, nem voltam „persona grata”. Lettek volna, akik szóba áll­nak velem, ha elmegyek hozzá­juk, de csak egyetlenegy volt, áld feljött hozzám az ötödik emeletre, szállodai szobámba: Hevesi Gyula. 1964-ben, ami­kor sanda mészárosok próbál­tak rámvágni — és még nem lehetett tudni, hogy nem sike­rül-e —, ő a kevesek között volt, akik rögtön mellém áll­tak, épp az Élet és Irodalom hasábjain. Életének nyolcvanadik évé­ben sem tudott munkája nél­kül élni. De mégis mindig ma­radt ideje az irodalom szá­mára is. Legközelebb a zene volt hozzá — valamikor abszo­lút hallása volt. Embert sohase támadott, sok embert megvédett. Mindig csak azt mondta, aminek iga­záról meggyőződött, így sohase kellett megtagadni cselekede­teit — önmagát. Mindig a rea­litások útját kereste bátran, előrelátóan: az első vonalban, mérnökmódra — a remény princípiumától ihletetten. Bol­dog ember volt. Lengyel József HORGAS BÉLA ÚJ VERSE: Feliratok Szentendre nyolcadik templomára­­ (Bálint Endrének) Kardos, kalapos angyalok leptek el minket. Papírmellény kéiben alvadt piros pöttyök sétálgatnak. Vasat karmolunk, oldalra dőlnek. Ragasztok elkékült szemhéjadra diólevelet. Méregzöld kabátban siklott a férfi alkonyi kukoricáson át. Méregzöld hintó előtt állt a ló, olajjal festett téglagyár tövén. És később: kilőtt tűzhelyek a füves oldalon, véres lábú galambok az ültetőn. Értettük egymást. Itt voltam, félháromig vártalak, a szélkakas meg nem szólal, a címer-állat szőrt nem növeszt, a fapofájú ló föl nem nyerít soha. Most az égett paták szaga. Hóval púpozott szivacsos kövek. Az eldobott félgömb járatai. Lánctalpak lenyomata hasadon. De te ne fújd el a lámpát. Templom, de meg nem épül, ikonosztáz, de széljárta keretek, az imapadok főutcáján tetves por szárnyai, köpések csillagai. A távcső kajüt-ablakában fekete férfi fuldokol. Kukorica-koszorú, csontcsöngettyű. Száraz ágon pattogatott virág. Két fái között a kancsal hős két marokra fogja állkapcsát. Továbbá gyertyák az ablakban. Élj boldogul. Vágtass vőlegény. Ágyadban feküdj keresztben, evezz, szalma-menyasszony, vízre szállj. P-\-t az egy fiatal pár, a nyíllal átdöfött szív zsalugáteres ablakán kinéznek, a késsel fölhasított nádszálba kakastollakat tűz a lány, de a homály csúcsán kigyullad az oltár, s álarcos denevérek cikáznak át a fehér lángokon.­ ­ A folyóparti fürdő kabinjait sárkányos szél zörgeti éjjelente, le-letép egy deszkát vagy gerendát, de sehol senki, vállalkozó most már nem akad, asztalunkon félig lerágott hal büdösödik. Hátra, hátra. Hanyatt. Karok a combhoz. Zászló a toronyba. Nap a hegy mögé.

Next